2018. augusztus 31., péntek

Kris Defoort (feat. Harcsa Veronika): Diving Poet Society


Ezt a CD-t Timi teljes titokban rendelte meg a belgiumi kiadótól egyenest - mert ismer, mert tudja, milyen mániákusan keresem amúgy sem eseménytelen életünkben az alkalmat, amikor Harcsa Veronikát bármilyen formációban énekelni hallhatom. Veronika Kris Defoort triójával alkotott formációja hallható volt ugyan itthon 2014-ben a Cafe Budapest koncertsorozatának keretében élőben - de az a koncert egyéb okokból kimaradt. Most már nagyon sajnálom, egyrészt mert megtanulhattam a magyar jazz-szcéna számomra egyik legbátrabb előadójának tartott Veronika koncertjeiről, hogy minden esetben teljesen egyedi és megismételhetetlen élmények (a felvételhez képest koncerten nyújtott szabadságfok tekintetében etalon, amit Gyémánt Bálinttal a duóban művelni szoktak); másrészt mert a felvételhez képest bizonyára alaposan átfogalmazta a dalokat, hogy a szaxofonos, Guillalume Orti azon az itthoni koncerten nem lépett színpadra velük.

Veronika brüsszeli tanulmányai alatt ismerkedett meg a belga jazz-élet fenegyerekével - többek közt ő is tanította. Kris Defoort pályája még abban a (miénkhez bőven fogható) gazdag, pezsgő zenei életben is meglehetősen extrém - gyakorlatilag nemcsak a dalokban (amikre kitehető a "mélyvíz, csak úszóknak" tábla) de számos esetben a következő feladat, s a partnerek kiválasztásakor is az impulzusaira hagyatkozik, nagyon bátran vállal akármilyen kihívást, legyen az cirkusz-opera a Feria Musica társulatnak, vagy régi-zenei alapokon álló jazz-oratórium. Régi-zenei tanulmányaira alapozott zenei struktúra-szemléleteket tesz ki adott esetben a legsúlyosabb, improvizatív megközelítéseknek (mint a House of the Sleeping Beauties című darabban) - valójában a free jazz és a komolyzenei pálya közös szélén egyensúlyozik, igazi határátlépőként mindkét zenei hagyomány tekintetében.

Az ének, a zongora és a szaxofon hármasa olykor ezekben a dalokban is mintha valamilyen underground környezetbe száműzött balladában bolyongana. Defoort és Orti számos esetben húzzák kétfelől kétfelé az éneket, de legalább ennyire izgalmas az együtt-repülésük is. A Peter Verhelst versek előadásmódja a szövegkántálástól (amit a zene szervezett káosza alapoz) akár a hangsúlyos helyek kitartott, támogatott, széles gesztusokkal kiénekelt teatralitásáig terjed, látszatra Veronika éneke ebben a sokszor hallatlanul esetlegesnek tűnő zenei környezetben az improvizációival együtt is egyfajta Ariadné-fonalként húzódik végig - holott nyilván a körülötte burjánzó szabadságnak jókora része valójában pontosan kigyakorolt, megbeszélt, kijátszott elemek összessége. Nagyon sok tekintetben a Márkos Alberttel közös Kassák-projekt ízeihez hasonlít, ami a The Pine and the Marching és a The Pine Three and the Fire szövegeivel a zene hatására történik...


Nincsenek benne "úgy hagyott" frázisok - s ez főleg akkor nyilvánvaló, amikor Harcsa Veronika is hangszerként használja a hangját, a Liquid Mirrors, a Diving Poets, vagy a New Sound Plaza szóló-helyein (avagy - csaknem a dalok teljesében). Egyáltalán - az énekes rajongójaként nyugodtan kijelenthetem, hogy ezen a hanghordozón található a legszélesebb spektruma annak, amit Veronika az énekben eddig megmutatott: a nagyon mélyről rezonáló, átélt énekléstől a "torokszaxofon" felszabadult használatáig. Ebbe a szélességbe belefér, hogy Kris Defoort a Heavenly Billie szerkezetében és dallamaiban Billie Holiday előtt tiszteleg - s az énekesünk mindehhez remekül hozza a konzervatívabb stílust; belefér a Verhelst-versekre szál zongora kíséretében énekelt klasszikus dal-előadás; ebbe a magasságba belefér, amikor Orti szaxofonjátékával fonódik az ének szinte növényi inda-módra - hogy aztán a zongora vitte dallamra váltva ellenpontozza saját magát (is). Öt zenei költő - így jellemzi a formációt maga Defoort - aki a búvárkodás örömét végtelen, hangokkal, színekkel és érzésekkel teli óceánból közvetíti. Én Veronikáról beszéltem, de ugyanígy bármelyik zenészt kiemelhettem volna...

A Harcsa-Gyémánt duó koncertjein nem egyszer átélhettem már, milyen hallatlanul messze távolodhat önmagától egy hangrögzítőre vett, önmagában is komplex kapcsolati pontokat bőséggel hordozó dal. Ezekkel a dalokkal ezen a felvételen ugyanezt éltem át - azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a szabadsággal gátlástalanul töltött zenei keretet előtte nem hallhattam. Ez a CD teljességgel koncert-élmény, a varázslata ez: mintha egy igencsak összetett, egymást összekacsintásokból maradéktalanul értő zenekar e zeneművét bemutató sokadik koncertjét hallanám... El sem tudom képzelni, dob, és basszus tekintetében milyen játékintelligenciát követel, hogy az attrakciók alá így kerüljön a ritmus lüktető szőnyege - tény, azóta Veronika és Bálint quartetté kiegészült duójában hallhattam élőben is Nicolas Thyst... láthattam, hogyan születik, amit nem tudok elképzelni.

Remek meglepetés volt ez a hordozó - ráadásul a W.E.R.F. kiadó volt olyan kedves, és hozzácsomagolta egy promóciós anyagát is (Contemporary jazz & beyond), ahol Kris Defoort mellett többek közt Beraad Geslagen, Christian Mendoza vagy a Ragini Trio egy-egy dalába is belekóstolhattunk. Most várom, hogy rám szakadjon a bank - legyen miből megrendelni az ő CD-jüket is...

2018. augusztus 29., szerda

Báthori Csaba: Melankólia - esszé a Napúton

Báthori Csaba életművének gerincét a Napkút adta ki, s nekem volt alkalmam a kezemben tartani e köteteket - nem mondanám, hogy mélységében ismerem a munkáit, de a belelapozások öröme azért jelezte, ennek is eljön egyszer az ideje. Van valami egészen lenyűgöző abban, ha valaki ilyen makacsul halad a maga által feltárt és kijelölt úton, gyér visszajelzések, figyelemhiány, horribile dictu közöny sem bizonytalanítja. Ez a nyílt és nyitandó állapot "maga igazát" feltételez; olyan belső gondolati traverz-rendszert, amit mindig élmény megtisztelni a figyelemmel - hiszen tartást sugároz, amire most égető szükségünk van. Ezt a kötetet nagyon szerettem, szeressétek!
Nehéz megtartanom azt a szelíd követelést, amit oly szeretettel hordozok olvasás közben, hogy a puszta szövegből nyíljon mindaz, amit észreveszek – Báthori Csaba esetében nagyon nehéz. Hatalmas életmű teljesedik a tollából, verseskötetek tucatjai; lassú lüktetésű, míves próza Egymásodpercesektől Sétagyakorlatokig; tiszteletre méltó bátorsággal született átültetések – most csak a fordított helyzetet emelném ki: hogy lefordította egységes, ízt és eszmét tartó szépséggel a teljes József Attila-életművet németre… s Rainer Maria Rilke eddig németül publikált levelezésének javát, ami általa férhető hozzá más nyelven – csak magyarul – ilyen terjedelemben: egységességben. Nehéz megtartanom a puszta szövegből kiindulást – hiszen a szerzője folyvást teljességre törekszik, s e teljességek egymásba nyúló, szakíthatatlan szálakkal szövik át az egész életművet. Egy folyton mozgásban imbolygó világ stabilitásfelelőse Báthori Csaba, nehéz a kezemben tartott egyetlen kötet arra provokáló szavait nem kutatni a többiben.
Mégis – most a kezembe vehető teljességet kell láttassam (miközben már most arra biztatok mindenkit, hogy ha megragadja e kötet, igenis keresse a hozzá foghatót a literátor többi művében is), ezt a teljességet kellene fejtsem, ezt az attitűdöt, amit a cím azonnal és pontosan jelez: a melankóliát. Mélabú, levertség, szomorkás hangulat, sőt: búskomorság – olvasom a szótárban. Annyiban valóban, hogy egy halkan lüktető szelíd szomorúság végigsuhog a kötet áradó szonettjein – ez egy szélfútta, szinte őszi áradás, olykor szinte hullt levelekként sodorja a verseket:
Hajnali tűzben vigaszt nem találtam
mást, mint elröppent madarat, tetőket, –
valamit megleltem az elmúlásban,
ami másutt zajlik, ami erősebb
mint lenge, lényegtelen anyagokkal
kipárnázott életem, lenti véglet, –
semmiből űrbe hullott szövedék lett
az idő, egyetlen perc sem vigasztal…
mondja a negyvenötödik Melankólia-vers, százhat verset jelöl ez a horgonyként saját verstengeranyagába kapaszkodó kötetcím. Ez a visszatérő, erős kényszer, hogy így kapjon újra és újra nyomatékot a címlapon is látható szó, egyfelől a rezignáció látszólagos nyugalma felett hullámverést és viharokat feltételez – másfelől mégsem teremt túlnyomást: tengerfenéki csendet. Holott tud erről a kísértésről, az Önvád kódájában így összegez: …önsúlyunkon fekszünk, mint a halottak. Tud a maga végességéről – a négy fejezetre osztott szonettgyűjtemény fejezetcímei kudarcba érkezések (Ikarosz leszállOrfeusz felszáll), az érkezések által keltett érzés (megint és helyénvalóan: Melankólia) s a kétely kitartott, nem múló pillanata (a messze leghosszabbra nyúló versív, a Megéri-e). Érzik az összegzés-jelleg – de mi mást érezhetnénk a kötetben, amiből süt az egyetemest el nem engedés elemi igénye?
A folytatásért kattintsatok:





2018. augusztus 27., hétfő

Sheryl Sandberg – Adam Grant: B terv


Ki is az a Sheryl Sandberg? Igazi amerikai „wonder woman”, jelenleg a Facebook operatív igazgatója, a Szilícium-völgy egyik legbefolyásosabb női vezetője, aki mielőtt Kaliforniába tette át székhelyét, az USA Pénzügyminisztériumának kabinetfőnökeként is tevékenykedett. A Lean In – Dobd be magad! című könyv szerzője és az azonos névre hallgató mozgalom megalapítója, mely immáron világszerte több tízezer nőnek segített a munkahelyi érvényesülésben. A Time magazin „Ne gyűlöljétek őt, csak mert sikeres!” felhívással tette címlapra, vagyonát 1,5 milliárd dollárra becsülik, többször szerepelt a nagy amerikai listázók „legbefolyásosabb ez meg az” listáin és sokan őt látnák szívesen Hillary Clinton után a következő női elnökjelölt szerepében. Mégis, mit tud nekünk mondani ez a saját bevallása szerint is meglehetősen kivételezett helyzetben lévő szupernő a veszteségről és a válságról?

Nagyon is sokat. Sheryl 2015-ben, tizenegy év házasság után váratlanul veszítette el férjét, David Goldberget – egy mexikói nyaralás során egy délután hirtelen szívmegállás, és nincs tovább. Ordas nagy közhely, de a gyász munkahelyi sikerektől és társadalmi státusztól függetlenül mindenkit ugyanúgy sújt. A veszteség ellen nem létezik vakcina. Sheryl két kisgyerekkel maradt magára, és dacára a munkájának, a kapcsolathálójának, a bankszámlájának és a szerencsére jelen lévő támogató családjának, megjárta a teljes elszigeteltség, a magány és a kilátástalanság stációit. Aztán - köszönhetően nyilván részben analitikus gondolkodásának, részben a körülötte sürgölődő pszichológus szakembereknek, részben saját, akkor már évek óta vállalt filantrópiájának - elhatározta, hogy ha már gyermekeit és saját magát kirángatta a kétségbeesésből, könyvet ír személyes tapasztalatairól – megspékelve barátja, a Wharton Üzleti Iskola szervezetpszichológusa, Adam Grant tanácsaival és szakmai hozzáértésével.

Gyászfeldolgozásról nem lehet eleget írni – ezt megtapasztaltam az elmúlt években. Újságírók, szépírók, pszichológusok hada írt róla – lélektépő merülésektől analitikus esszéken át terápiás írásokig számos könyv került a kezembe a témában. Sandberg annyiban tud újat mutatni, hogy még senkinél nem találkoztam azzal a mindent felülíró szándékkal, hogy a minket sújtó csapás tanulságait kényszerűen felhasználva próbáljuk erősíteni rezilienciánkat. Nem új fogalom a poszttraumatikus növekedés, de új, ahogy a saját gyász tapasztalatából kiindulva az egyén és a mikro- illetve makrotársadalom megküzdési képessége kerül fókuszba.

„A gyász suttogás a világban és annak zajongó lármájában.  A gyász a szexnél, a hitnél, de még annak jegyszedőjénél, a halálnál is sokkal erősebb, a nyilvánosságban mellőzött tabu – a temetés pillanatait leszámítva, ám azok túl gyorsan elröppennek.” – idézi Sandberg Anna Quindlen szavait. A gyászolót körülvevő értetlen csend végigkíséri a mindennapjainkat. Senki sem értheti meg a másik gyászát – mégis: mindenki jobban tudja, hogyan kéne gyászolnunk, mint mi magunk. A „túl kéne már lépned rajta”, a „most már előre kéne nézned”, a „törődj az élőkkel” mind egyfele mutatnak: nem értjük, ami benned zajlik, nem tudunk hozzáférni a gyászodhoz, inkább hagyd már abba. Namármost, nem hinném, hogy bárkinek sikerült volna „abbahagyni” a gyászolást felszólításra – a túllépés, a megküzdés, a jövőbe tekintés nem kierőszakolható folyamat.

Ellenben fejleszthető – de nem a gyászidőszakban és nem egycsapásra. Sandberg könyve a személyes vallomáson túl lényegében azt járja körül, hogyan lehetne már az iskoláskortól segíteni a reziliencia fejlesztését (például a nálunk is dívó rögzült szemléletmód helyett fejlődési szemléletmóddal, hogy csak a legtriviálisabbat említsem); milyen társadalmi intézkedésekkel lehetne megakadályozni, hogy családok kerüljenek az út szélére egy szülő halála miatt (mert nem, szerzőnk egy percre sem feledi kivételezett helyzetét, de meglehetősen élesen látja a nála kevésbé szerencsések veszteségének hatását a családi kasszára is); hogyan védjük ki a gyászunkban turkálók rosszindulatú támadásait és (visszakanyarodva saját „Lean In” mozgalmához) hogyan hat a női önérvényesítésre például egy férj elvesztése (gondoljunk csak arra, hogy egy gyermekeit egyedül nevelő özvegy karrierlehetőségei nagyjából a nulla felé tendálnak).

Roppant szimpatikus, ahogy Sandberg túllát a saját személyes veszteségén és megkeresi-megszólaltatja azokat, akik nála sokkal rosszabb körülmények közt kell megküzdjenek hasonlóan súlyos veszteségekkel: betegséggel, halállal, bűncselekménnyel, otthontalansággal. A könyv és a belőle kinövő alapítvány mintha Sheryl Sandberg saját rezilienciájának lenyomata lenne: ő tán épp ezzel dolgozza ki magából a gyászát. Akárhogy is, hasznos és megrendítő olvasmány – jó néhány jellegzetesen amerikai túlzása és olykor becsúszó hurráoptimizmusa ellenére is őszintének érzem: mind a személyes vallomást, mind a filantróp szándékot. Ha egy ilyen befolyással rendelkező közszereplőt, mint Sheryl Sandberg, az segít túllendülni saját gyászán, ha megpróbálja megtanítani a világot kicsit jobban küzdeni a nehézségekkel, hát csak hálásak lehetünk érte.


Kiadó: HVG Könyvek

2018. augusztus 24., péntek

Margaret Atwood: Fellélegzés


Margaret Atwood második regénye az 1972-ben megjelent Fellélegzés (Surfacing) – a szerző ekkorra már szert tett némi hírnévre bemutatkozó regénye, a magyar kiadásból még mindig fájóan hiányzó The Edible Woman, illetve számos vers, novella és esszé révén. Mégis, ha hinni lehet a magyar kiadás utószavának, ez a regény hozta meg számára a világhírt. Érdekes így, a későbbi, asztalt beszakító nagyregények (A szolgálólány meséje, Alias Grace, Guvat és Gazella) után olvasni e korai regényt. Érdekes, mert az olvasás kezdetekor nem Atwood jutott eszembe róla, hanem egy másik világhírű kanadai: Alice Munro. Mintha a kortárs kanadai irodalom két nagyasszonya egészen pontosan ugyanonnan indult volna, csak míg egyikük ott is maradt, és tökélyre vitte az elszigetelt kanadai vadon és a benne szép lassan megőrülők krónikáját, addig másikuk más, túlzás nélkül világrengető témák felé fordult. Érdemes eljátszani a gondolattal, mi lett volna, ha Atwood nem fordul a spekulatív fikció és a radikális társadalomkritika irányába, hanem marad ezen a vonalon.

Persze hogyne lennének azonosak az alapok. Akárcsak Munro, Atwood is a kanadai vadon világából származik: köszönhetően természettudós apja munkájának, gyermekkora nagy részét az észak-quebeci erdőkben töltötte, távol a nagyvárosok zajától, és egészen tizenegy éves koráig a természet, és nem az iskolapad volt a fő tanítója. A Fellélegzés főszereplőjébe könnyű belelátni az önéletrajzi ihletettséget – még ha nincs is, tény: a szerző legalább első kézből származó tapasztalatból ír az elszigeteltség csodájáról és őrületéről.

A kisregény névtelen főhőse a New Yorkba szakadt fiatal nő, aki három társával - aktuális párjával és egy baráti házaspárral - tér vissza sok év után gyermekkora színhelyére, hogy eltűnt apja után kutasson. Az apa magányosan élt egy szigeten a kanadai tóvidéken – a csak hajóval megközelíthető birtok, a városiak távolságtartása, a kirekesztettség és a körülötte burjánzó erdő egyszerre kelt félelmet és ajándékoz a nagyváros taposómalmából való kiszakadás érzésével. Csak aztán történik valami. Nem rajtunk kívül, nem az erdő támad a gyakorlatlan túrázókra, még csak nem is a tóból bukkan felszínre valami elfeledett szörny. Nem, amivel szembe kell nézzünk, az bennünk lakozik. Szereplőben és olvasóban.

Az apja után kutató fiatal nő kincsvadászként turkál saját gyermekkora emlékei és szülei hátrahagyott tárgyai közt: mintegy jelre várva, vajon hol rontotta el. A keresés, mely az eltűnt apa által hagyott nyomra irányul, mélyebbre visz: a gyermekkori szabályok és belénk nevelt görcsök, félelmek, lázadások földjére. A kudarccal végződő házasság és a kényszerített-eltitkolt abortusz emlékéhez. A magunk mögött hagyott család, múlt, kötöttségek és az önként vállalt, ám valójában már gyűlölt új kötelékek ütköztetéséhez. A bennünk lappangó őrület megszelídítéséhez.

Ahogy a fiatal nő elindul a valaha jól ismert ösvényeken apja nyomait kutatni; ahogy elmerül a házban talált értelmezhetetlen rajzok (álomképek? barlangrajzok? az őrület megnyilvánulásai?) által keltett fantáziákban; ahogy egyre jobban eltávolodik erőszakos barátaitól és azok kapcsolatteremtési kísérleteitől, úgy kerül egyre közelebb az apa emlékéhez és a földhöz, amelyből származik. Képletesen és konkrét értelemben egyaránt. Egy sokk, egy látomás, egy ostoba szökés, egy gyermeteg terv a világból való teljes kivonulásra, minden emberkéz által alkotott elutasítására és a természethez való visszatérésre – ez kell ahhoz, hogy elbeszélőnk le tudja végre vetni mindazt a terhet, amit magával hurcol, ki tudja, mióta. Az őrületbe merülés és az abból való felbukkanás kell ahhoz, hogy folytatni tudja az életet – így vagy úgy.

Atwood természeti képei, a földdel való eggyé válás mindent felülíró vágya, az anyaság háborítatlan, ősi körülmények közt való megélésének vágya (szemben a kényszerített abortusz kórházi sokkjával) már magukban hordozzák a későbbi regények aktivizmusát és földünk kizsákmányolását illető kritikáját – frappánsan elegyedve az egyén őrületével. Itt a környezettől való távolodás kritikája még nem globális problémaként jelenik meg, hanem akként, mit okozhat az ember személyiségében, ha eltávolodik attól, mi természetes közege. A barátok „amerikanizálódással” szembeni állandó kritikája is inkább groteszk színezetet kap a nagyhangú önjelölt dokumentumfilmesek magamutogatásától - hisz épp úgy viselkednek a természetben, amit az „amerikaiak” szemére vetnek - ellenben érvényes kritikává válik a főszereplő tudatában: ahol a nagyvárosi elidegenedésre, a kórházi személytelenségre, a hétköznapi idegenségérzetre irányul.

Persze Atwood már itt sem idealista: természetközeliséget éltet és globalizálódást kritizál, ám nem áltat minket azzal, hogy van kiút: a kanadai tóvidék jó részét elárasztják a befektetők, az szigeteket turistaközponttá alakítják, az erdőket kitermelik. A társadalomból való teljes kivonulás csak a mesékben létezik. A fellélegzés itt szembenézés: a gúzsba kötő múlt feldolgozása, a traumák magunk mögött hagyása, a kényszerek és görcsök levetése. Annak felismerése, hogy mindegy, hogy hol élünk: nagyvárosban, millió idegen közt vagy egy tanyán, elszigetelve a világtól – csak akkor lehetünk békében önmagunkkal, ha választásunk saját döntésünk eredménye, és sem kényszerek nem vezetnek valami felé, sem az ellenállás daca nem vezet valami ellenében. Akkor talán lehet esélyünk, hogy felnőttként, a múltunkat felvállalva, a traumáinkból erőt kovácsolva megtaláljuk a boldogságot.


Kiadó: Európa (1984)
Fordító: L. Pataricza Eszter

Ui: borzasztóan poros és bosszantó a magyar szöveg. Nagyon remélem, hogy az újraélesztett Atwood-kiadásban helyet kap a regény, remélhetőleg új (vagy legalább átdolgozott) fordítással. 

2018. augusztus 22., szerda

C. B. Strike – sorozat


Aki régebb óta követ bennünket, tudhatja, hogy meglehetősen kedvelem J. K. Rowling Robert Galbraith álnéven írt krimisorozatát. Na jó, ne szépítsük: egyike vagyok annak a minden valószínűség szerint maximum maréknyi egykori Harry Potter rajongónak, akik szerint ez a sorozat még jobb is, mint a brit írónőnek világhírt hozó tinivarázsló története. Imádom, ahogy Rowling lubickol a szabadjára engedett gyilkos indulatokban, ahogy tollhegyre tűzi napjaink égető társadalmi-közéleti problémáinak némelyikét és olykor valóban körömrágósan izgalmas krimit húz köréjük és ahogy végre hús-vér, felnőtt, esendő, minden gyarlóságukkal együtt szerethető és küzdő karaktereket teremt, akik játszi könnyedséggel elviszik a hátukon a krimiben nem túl erős sorozatot is.

Mert a filmfeldolgozás mint krimi – nyomába sem érhet a könyveknek. Jó angol szokás szerint BBC minisorozat készült a regényekből, egyenként két-három résszel – ami még mindig jobb mintha hollywoodi mozifilmmé gyúrták volna, de nem annyira jó, mintha hosszabb sorozat készült volna belőlük, hasonló nívón (mert de, lehet nívós tízrészest is készíteni, ez ma már nem kérdés). A terjedelmi korlátnak legkevésbé a Kakukkszó esett áldozatul – neki még három rész jutott, ám tekintve hogy a két főszereplő, a múltjuk és a környezet bemutatása is jórészt ennek a feladata lett volna, ez is kevés. Ezzel együtt is a krimi itt sikerült a legfeszesebbre és leghatásosabbra – csak sajnos az alapanyag meg épp itt a leggyengébb. Szóval sovány vigasz…

A selyemhernyó agyonbonyolított cselekményéből okosan vágtak, és sokat segített a filmeseknek a regénybe ágyazott regény (az „igazi” Selyemhernyó) – lehetett trükközni kicsit az ábrázolással. Ettől tartottam leginkább, de az olvasás közben szereplőink előtt megelevendő, rémálmokba kúszó fantasy-szerű jelenetek a Quine-regényből remekül illeszkedtek az összképbe. Egyébként úgy éreztem, az egyszerűsítéseknek és kihagyásoknak köszönhetően ebben a részben lehetett a legkönnyebben kitalálni, ki is a gyilkos.

Ami viszont a legfájóbb: épp az írott formában legjobb rész, a Gonosz pálya adaptációja lett  a leggyengébb. Ez a rész krimiként egyszerűen nem működik. Túl kevés a két óra ahhoz, hogy Strike megelevenedő múltjának részleteiben is elmerüljünk, Robin drámáját is megismerjük, és még a három, egyformán gyanús egykori ellenség nyomait is végigjárjuk. Itt tényleg minden apró részlet számít(ana) – teljesen kihagyták például a meggyilkolt lány szomorú kapcsolatát a netes csonkítás-fetisiszta közösségekkel, a nyomozás ezirányú szálait, a gyilkos nézőpontját, a vidéki kalandok egy részét. Fájóan leegyszerűsítették ezt az egyébként rendkívül sokrétű és okos történetet, ami maradt az pedig nem lett több mint egy átlagos, kiszámítható, tizenkettő egy tucat krimi. Kár.


Szerencsénkre azonban a Strike sorozat sosem elsősorban a krimiről szólt – sokkal inkább az emberi kapcsolatokról és a két főszereplőről. Ez egy mélyen emberi történet, arról, hogyan kerül fokozatosan, kliséktől és túlzásoktól mentesen egyre közelebb egymáshoz két sérült ember – jópár vargabetűvel (mindkét oldalról, hisz a regényekben nem csak Robin mondja ki az igent, Strike is szépen kalandozik, nem beszélve az exmenyasszonyról, aki jóval nagyobb szerepet kap…). Ezt az oldalát remekül fogta meg a sorozat. Bár voltak kétségeim (ahogy szerintem minden második rajongónak), de mind a szépfiúnak kikiáltott Tom Burke, mind a túl szép túl hamvas túl kislányos Holliday Granger remek választás a szerepre. Burke ugyan valóban kevésbé leharcolt, mint a regénybeli Strike, de amikor szükséges, tud kellően megtört és szürke lenni – és bár a kivert kutya tekintet nem helyettesíti a gyűrött homeless figurát, azért csak hálásak lehetünk, hogy amikor előkerül a dráma (katonaság, robbanás, hiányzó láb egyfelől, Leda Strike problémás múltja másfelől), akkor színészünk is megcsillantja drámai tehetségét (apropó, ha már Leda: miért kapott ilyen kevés szerepet Shanker?). Holliday Granger pedig már rég túl van a hamvas Lucrezia Borgián - még ha a nézők többsége nem is - remekül kelti életre a tipikus szomszédlányt, akiből elő-előtör a leendő kemény magánnyomozó, akinek hol alkoholmámorban fetrengő főnökét kell hazatámogatnia, hol levágott lábakat kap postán, hol saját, mindenkit megmenteni óhajtó szándékai miatt fázik rá, de csúnyán.

A könyvek legfontosabb eleme a két főszereplő mellett az utánozhatatlan londoni hangulat – ez maradéktalanul átjön, de hát mit is várjunk, az angolok nagyon tudják, hogy kell angol hangulatot építeni. Ugrálni tudtam volna örömömben, amikor megláttam a vásznon a Tottenham sörözőt. Strike irodája és lakása, Luna Landry első részben kulcsszerepet játszó elegáns aranykalitkája és a Gonosz pályában meglátogatott leszakadt környékek is annyira valóságosak voltak, hogy ott éreztem magam a regények lapjain. Valahogy a hétköznapokat, azok apró összetevőit sokkal jobban kapták el, mint a nyomozások részleteit.


Minden kritikám ellenére is imádtam, simán újra fogom nézni, a félelmetesen jól eltalált főcímtől az apró utalásokig tele van újrafelfedeznivalóval – de a legnagyobb kritikám még hátravan. Matthew. El sem tudom képzelni, mit szívtak a forgatókönyvírók, amikor Robin seggfej vőlegényéből, aki azért járt a lánnyal a fősulin, mert nem akadt nála jobb; megcsalta miközben depresszióval küzdött a megerőszakolása után;  minden lehetséges módon megpróbálta korlátozni a karrierjét és megtorpedózni a főnökével való munkakapcsolatát; egy jószívű, toleráns, mindenki kedvence papucsot csináltak, aki otthon vasalgatja Robin ruháit az anyja halála után, miközben karrierista kedvese a főnökével megy partizni. Komolyan nem értem. Teljesen, tökéletesen félrement az ábrázolás, és ami a legnagyobb baj, hogy ettől Robin és Strike, meg az egész kapcsolatuk is más színben tűnik fel. A harmadik részben mozdult el kicsit a fókusz, mert belerakták legalább a telefonszám-letiltást. Kíváncsi vagyok, hogyan alakítják Matt személyiségét, mert hát amerre mennek az események, lesz itt még konfliktus… Legalábbis remélem. Lassan megjelenik a negyedik rész, a Lethal White, amit az eddig nyilvánosságra hozott szándékok szerint még három követ – Strike és Robin kalandjai a lapokon és a képrenyőkön is még jó hosszan folytatódnak.


2018. augusztus 20., hétfő

Györgyi Csaba: Mint két idegen - esszé a Napúton

Az idei év két Prágai Tamás-díjasa közül az egyik Györgyi Csaba, a könyvét egy hosszabb lélegzetű esszében elemeztem a Napút Online számára - és sok szeretettel ajánlom minden irodalomszerető ismerősömnek. Komoly nyitás ez a kötet, érett és értékes mininovella (nolla) gyűjtemény - semmilyen elsőkönyves íze nincs, egy kifejezéskészletét nagy biztonsággal használó író biztos kézzel szerkesztett munkája, amit saját maga illusztrált.
Most számolom fel a lakásomat a városban. Igen, ez még mindig ugyanaz a város, én pedig úgy költözöm el innen is, hogy még a barátaim sem ismerik egymást. Végre valami, amiről érdemes írni.
Sokáig azt gondoltam, hogy akit nem angyalarcú, fiatal fájdalom késztet rá, az inkább ne írjon semmit. Megváltozott az álláspontom, írjon csak nyugodtan mindenki!
Ha valaki közel engedi magához a következő írásokat, és olvasás közben lelke fényérzékeny felületén a saját filmje pereg, akkor elértem a célomat, a zajt a világűrben. (Pre)
Györgyi Csaba első könyve a maga nemében zavarba ejtő – pont mivel szelíd határozottsággal azonnal el is különíti a “maga nemét”. A rövid, gyakran szürreális képekkel, szokatlan asszociációkkal tágabbra nyitott mini novellákat a szerzőjük “nollának” nevezi – a novella rövidülésével. A kötet bemutatóján Györgyi Csaba elmesélte: többen felvetették a nulla névbeemelését (finnül a nolla nullát jelent…) e meglehetősen filozofikus, gyakran szemlélődés- és ritkábban cselekvés-pozícióból születő “félpercesek”, észrevételek kapcsán – nos, szerintem a tévedés adott esetben sajátos igazságtartalmat hordoz: ezek a meglátások az alapállásukat tekintve valóban feltételeznek egy pillanattól, élethelyzettől független origót, egy “nullapontot”, ahonnan a szerző az elé kerülő látványok és élmények anyagából megszövi őket.
Ezer mindenből táplálkozva. Asszociációk szinte képszerűen megragadott teljeséből, hiszen minden fa öreg mesélők öreg keze (Vándorkönyv). Kapcsolatok mélyen végiggondolt lehetőségeinek lebegéséből – vagy nyers tapasztalatból, ami lepárlott belőle, hisz felfüggesztett létét mindenki kívülről szemléli, de ehhez sorszámot kell húzni, aztán sorba kell állni.  Ahol a sorban úgyis csak az a pillanat számít, amikor mi ketten, te meg én, csak fogjuk boldogan egymás kezét. (Házasok). Az idő pillanat, olykor mintha ez a pillanat tartana örökétig, ki tudja? Majd az idő eldönti (Est Hajnal). Néha, egy-egy mondatra mintha Kassák Lajos szelleme húzna kegyetlenül ironikus, szürreális ruhát: Amíg zuhanunk, el akarom neked mondani, hogy asztalon felejtett, rozsdás pincekulcsok és semmitmondó habostorta-recept-reklámok sem állhattak a századok óriás, didergő szerelmeinek útjába (Zuhanás). S van, amikor a játékmenetesen egzakt módon feltett kérdésre játékos, szelíd, ironikus humor hangján felel a szerző: Nem tudom, Micimackó, a mesék világa már csak ilyen (Copyright).
Csörgyi Csaba Mint két idegenje valóban azzal a folyamatos, kérdőjelező rácsodálkozással szemléli léteink legszokottabbjait is, ahogy életünk összegét szemlélnék a ránk csodálkozó ufók. Valahol evidenciában tartva a tényt: a másik valójában csak a kérgét-ruháját tekintve olyan mint én – teljesében tőlem függetlenül, az idegen-lénységig más. Hogy ez a más valójában tényleg idegen – s neki a megtapasztalható (megtapogatható) én ugyanígy északfok, titok, idegenség: egyszóval ugyanúgy ufó. Nem is beszélve róla: a te meg énegymást kerülgető (amúgy test viszonyait rendre elejtő, azokról feledkező) viszonyait alapjában az én folyamatos kérdőjelezésére ülteti a világ: én és én is lehetünk (vagyunk) számos pillanatunkban: mint két idegen.
A folytatásért kattintsatok:



2018. augusztus 17., péntek

Fa Nándor: Magad, uram


Aki régebb óta követ bennünket, az tudja, gyerekkorom idejében teljes szerelemmel csüngtem a tengerésztörténeteken - olyannyira, hogy hajózási szakközépiskolába írattattam magam, én, a duci könyvmoly. Ez egyszerre volt komoly hiba és óriási szerencse (így, utólag...); óriási vargabetűvel talált rám így az igazi szerelem: a betűk egymás mellé fűzésének öröme, de legalább arra a puha testbe csomagolt kamaszra rakódott némi élet. Nem hajóztam a kötelező nyári gyakorlatokon túl - de tény, egész életemben óriási nosztalgiával figyeltem mindent, ami hajózási vonatkozásban csak történt ebben az álomtalanul tengermentes kis hazában. Hogyne lettem volna szívből szerelmes az első kósza hírektől Fa Nándor, meg Gál József tervébe - az ötletükbe, hogy nekivágnak egy kis (világkerülésre éppen alkalmas) tökhéjjal, egy kilenc méteres balatoni túrahajóval az óceánoknak! Azóta is (amennyire csak időm engedte) követtem a történetüket...

Főleg Nándiét, s nemcsak azért, mert ő látszott jobban. Nekem életre szóló leckét adott A Szent Jupát 700 napja minden mondatával, a nyilatkozataival, a hozzáállásával - egyszerűen ráébredhettem, milyen szikár, pontos, olykor kíméletlen tettre készség kell egy ilyen kalandhoz. Mennyire fontos számítás, tanulás, érzék, kézügyesség - s mennyivel fontosabb, amire ezek ráülhetnek: a motiváltság, az eltökéltség, az önbizalom, a hit! Ezek együtt tűnhetnek önhittségnek, a hordozója lehet nehéz ember - számos példa van rá. Talán ezért nőtt az extrém tengeri kihívások hőse ennyire a szívemhez - mert ezzel az alkattal is megmaradt megszólítható, kíváncsi embernek, aki a maga tartását soha nem feszítette keresztként másokra. Annyira pontosan láttatja önmagát - vállalva a korlátait is, nem büszkén, nem szégyenkezve: úgy, ahogyan vannak -, hogy egy pillanatig nem zavar, ha adott esetben valamit másként látunk. Valahol süt belőle, hogy ami első pillanatra meztelen önmegvalósításnak tűnik - versenyezni a világ legextrémebb magányos földkerülő versenyén, például - az egyben a belátása: ő így tud legjobban a világhoz tenni. Ő így tudja a legtöbbet emberként a világhoz tenni. Példaként. Kimondom: Fa Nándor így tehette a legtöbbet ember mivoltunkhoz, hogy példaképpé vált.

A Szent Jupát - a kormánynál Gál Józseffel

Úgyhogy nagy örömmel vártam, hogy végre kézbe kaparintsam a könyvét, a Magad uram kötetét - valójában nem is igazán kíváncsian (valami újra, eddig titkolt részletre, bennfentességre éhesen), inkább hogy újra megmerüljek ebben a józan, hátsó szándékoktól mentes, kimért, de nem lélek nélküli hangban. Ami távol áll tőlem - de pontosan tudom amúgy, mekkora érték, hogy létezik. Értsétek meg: ez a cselekvő ember hangja, amikor kénytelen szavakba önteni, amit szíve szerint inkább egy hajó formájába, a veretek elhelyezésébe, árboc és vitorlák  megtervezésébe (vagy akár egy ügyibe valóbb kikötői műtárgy szerkesztésébe és kivitelezésébe) fektetne. Ez Kopp Sanyi műszerész (és ezermester) egykori cimborám és túratársam hangja, Vidákovich Pisti, a bicikliszerelő (és ezermester) szívbéli barátom hangja. Szükségem van ezekre a józan emberekre, ők a horgonyaim - mindig rácsodálkozom, alkalmanként mennyire pontos, praktikus nézetét kapom tőlük a világnak, amit én egyszerűen (mindent máshonnan nézve, mint ők) nélkülük észre se vennék.

Az Alba Regia
Persze rengeteg új, eddig szóba nem került részletre derül fény a pályarajzban, amit fejezetenként a legutóbbi (utolsó...) versenynapló részleteivel alapozva vezet elénk a szerző. Nagy szeretettel olvastam a gyermekkora eddig ismeretlen történeteit, mert számos íze az én gyermekkorom is megidézte. Az a köztünk lévő 15 év sokat számít - Nándi szüleinek rajzában én pázmándi nagyszüleimre ismertem, ugyanarra a puritán emberi tartásra... Gyerekkorom pázmándi nyarai sok szempontból alig különböztek a fehérvári libalegelőn elfocizott idők rajzától. Az ifjúkor, a sportra találás, a kamaszkor történetei közül is akad, amiről Nándi itt mesél először. De erős izgalommal onnan követtem igazán a könyvet, amikor 1988-tól elindul a hajótervező- és építő, s az óceáni szólóvitorlázó karrier.

Horn fok, dőlésszög... (K&H Matáv - ex Alba Regia)
Valahol sehol eddig nem vált ennyire világossá a számomra, mennyire lehetetlen szituációkba sodorta a hősöm a hazaszeretete. Nándi mindig is innen, itthonról akart óceáni szólóvitorlázó és élvonalbeli versenyző lenni (nincs ennél ékesebb bizonyíték, mint az utolsó hajónév-választása: Spirit of Hungary). A vitorlázás elitjébe szó szerint berobbant - nemigen hívhatjuk másként az Alba Regiával (az első saját maga által tervezett 60 lábas versenyhajóval) első óceánkerülő versenyként 1991-92-ben teljesített BOC Challenge után az 1992-93-as Vendée Globe-on elért ötödik helyezését... Hiszen az egész hajóját annyiból kellett kihoznia, mint amennyibe a versenytársain kb. az árboc került, és ezzel a szinte sufniban épített, de elképesztően innovatív hajóval futott egy durva tíznapos sebességrekordot a BOC Challenge-en, és ért célba ötödikként a legnehezebb, megállás nélküli, magányos hajósoknak kiírt versenyen, úgy, hogy folyamatosan szerelnie kellett... Itthonról, itthoni (olykor igen link) szponzorokkal és jóformán sajátkezűleg építve készült a Budapest is, a '96-97-es verseny hajója is... Az a szerencsétlenség-sorozat, ami a felkészülés során s a versenyen is kísérte Nándit, szerintem bárkinek elvette volna a teljes életkedvét - versenytárssal való vétlen ütközés a verseny előtt, a kidaruzás közben tőkesúlyra ejtés, s az utolsó rajt-kísérletkor (mikor már jelentős hátránnyal eredt volna a többiek után) egy sokezer tonnás, szabálytalanul hajózó kereskedelmi hajó által való, csaknem végzetes legázoltatás...

Spirit of Hungary (a startnál)
Nándi abbahagyta akkor. Én úgy érzem. És hazajött. Maradhatott volna Franciaországban, hajót tervezni, építeni - ő azt akarta, itthon nőjenek fel a gyerekei. Úgyhogy hazajött, a maga lábára állt, kikötői berendezéseket, kikötőműveket építő cég alapításába fogott, mert úgy látta, ebben vagyunk a leginkább elmaradva (másfelől: meglátta ebben a piaci rést... milyen korrekt józansággal beszél erről is...). Alapított egy új balatoni hajóosztályt, egyszemélyes Balaton-kerülő versenyt szervezett... Talán soha nem száll újra versenybe, ha nincs az amcsi jelzálogpiaci válság, s az azt követő pénzügyi összecsuklás világszerte. Erről sem olvastam ennyire szűkszavú, mégis pontos összefoglalót olyan túl sokat... Az elfogyó üzleti levegőben hozta meg a döntést: újra elindul. Kemény ügy ez. Hat éves folyamatos program vette kezdetét, a hajó megtervezésével és megépítésével, szponzorok felhajtásával, a hajó bevitorlázásával különböző versenyeken... hogy minden készen álljon 2016-ra. És megint vesszőfutássá lett az amúgy is feszített, s megint itthonról, megint pénzszűkében, számos okból ellenszélben levezényelt program...

A mezőny a déli Csendes-Óceánon (Nándié a világoskék hajócska)

Conrad Colman árboc-vesztés után,
a maga építette szükség-vitorlázattal
Ezt nem mesélem el, tessék elolvasni... Tessék utánaolvasni a versenytársaknak, például Conrad Colman befutójának, árbocvesztés után, szükségvitorlázattal... Ez a verseny eszi a hajót, az embert... Egy igen markáns, tényleg példaértékű pályára került fel 2017-ben, a befutóval a korona. Ebben a sajnos zsigeri gyűlöletekig megosztott közegben, ami jelenleg a hazánk, csoda lett volna, ha nem kezdik ki Fa Nándit bizonyos döntéseiért vitorlázó és egyéb körökben - s talán kevesebb reflektorfény is esett rá, mint amennyit megérdemelt volna. A verseny legidősebb résztvevőjeként, 64 évesen 93 nap alatt hazahozta a hajót, ötödször is megkerülve a világ legnehezebben hajózható szegletét, a Horn-fokot, a folyamatosan viharos Déli Óceánokon, a verseny útvonalán gyakorlatilag az Antarktisz körül hajózva végül befutott a nyolcadik helyre - úgy, hogy a versenytársak és hajóik kvalitásait ismerve legjobb esetben (ha mindenki beér, s úgy futhat, ahogy szeretné) a 14-18. helyre lett volna predesztinálva a hajójával... Olykor azért tisztelem leginkább, ahogy ezek után belátta: neki az óceánokon ennyi volt.

Nekem Fa Nándor az egyik hősöm. Lehet, nem mindent gondolok úgy, ahogy ő. De a magam szenvedélyeit az övére emlékeztető odaadással szeretném művelni. Mert abban egyetértek vele, hogy csak így érdemes.

2018. augusztus 15., szerda

Veres Attila: Éjféli iskolák


„A fejezeteket kezdő fiktív vendégszövegek olyan tökéletes összképet adnak, hogy szépíróink jó része is a fél karját adná érte: kulturális reflexiók, dalszövegek, regényrészletek, tudományos eszmefuttatások, kabaréjelenetek és húsz évvel ezelőtti prominens politikusaink túlságosan is ismerős sárdobálásai keretezik Gábor útját. A cukin ijesztő cellofoidák (komolyan, kérek egy ilyet háziállatnak) és a kiváló misztikus sztori nélkül is, már ezért a földönkívüliek érkezését szokott ostobasággal és korlátoltsággal lereagáló fiktív (?) Magyarország-képért is érdemes lenne elolvasni.

Tavaly írtam a fenti sorokat Veres Attila bemutatkozó regénye, az Odakint sötétebb kapcsán – maradéktalanul érvényesnek érzem őket most, az Éjféli iskolák novellái olvastán is. Felerészben lovecrafti rettenet, felerészben egy átlagos hétfői reggel – írja a szerző a „Közöttetek” című novellához fűzött kommentárjában és valahol itt keresendő a kötet leglényege: félig iszonytató, ősi, belénk kódolt félelmekre, beteges vágyakra, durva, állatias ösztönökre ható horror amit olvasunk, félig pedig azoknak az álmatag, nyúlós, reménytelen szürke hétköznapoknak a leképezése, amiben élünk. Ahol fel sem tűnik már, hogy a „Vérvörös gépezet” napról napra darálja be állampolgárait, először csak a kóbor kutyákat, aztán a hajléktalanokat, aztán a nemtetszőket, aztán mindenkit, aki nem hajlandó ölni érte – megszokjuk, ahogy eddig is. Mindent. Ahogy megszoknánk a közénk csöppenő földönkívülieket, a megvakított kannibál gyerekeket nevelő egyházat, a nem egészen emberi lényekkel forgatott pornót is. Hisz valamiből ki kell fizetni a lakbért.

Hogy Attila jól ír, azt már az Odakint sötétebb olvastakor is nyilvánvaló volt – az viszont csak most, ennyi különböző réteget bontó, mégis ugyanoda mutató novella után ennyire egyértelmű, hogy rendkívül erős saját hangja van. Hasonlítgatják Stephen Kinghez (naná…) – mivel egyetlen kísérletem Kinggel csúfos kudarccal ért véget, ezt inkább hagynám a csudába. Mondják, hogy Lovecraft remek megidézője – mivel Lovecraftot egyáltalán nem olvastam, erről nem tudok nyilatkozni. Az általam olvasottak közül leginkább a Jeff VanderMeer-féle weird fictiont idézi – annál inkább, mert még mindig bajban vagyok a horror címkével. Valahogy a horror az én sekélyes kis elmémben összefonódott az ijesztgetéssel – Attila pedig nem ijesztget. Annál sokkal mélyebbre nyúl.

Érdekes a felütés – vajon van-e ennél szokványosabb kamaszfiú-félelem? El is gondolkodtam rajta, hogy biztos lesz, kell legyen itt még valami csavar, nem lehet hogy ennyi az egész… ennyi, de nem baj. Pont ettől lesz „félig egy átlagos hétfő” – hogy néha tényleg csak ennyi a rettenet. Triviális, undorító, kamaszos rémálom. Ettől még baromira tudunk rettegni tőle, amikor felriadunk az éjszaka közepén. És baromira jót tudunk nevetni saját rettegésünkön is – megfelelő távolságból. A horror és a közéleti reflexiók mellett a kötet legnagyobb erénye a humora. Nem hittem volna, hogy ennyit fogok nevetni, miközben épp földeken termesztett és feldolgozott emberekről, zombiként visszatérő és a rokonság által rituálisan feldarabolt hullákról, emberáldozatról és gyilkos wellness-szállókról olvasok. Azt pedig sehol nem állítja semmilyen írás, hogy az Antikrisztus ne lehetne egy házisertés. Bárki, akinek gyerekként megfordult a fejében, hogy a frissen leölt disznó visszajön és bosszút áll a falun, amiért lemészárolták, ismerősként üdvözli „Kisgömböc”-öt.

Ugyan az Éjféli iskolák nem akar novellafüzérként viselkedni, nincs direkt összefüggés, vannak visszatérő szereplők, helyek, helyzetek. A legerősebbek épp a visszaköszönések – láthatóan ezek a témák foglalkoztatták leginkább a szerzőt. A kötet tán legkiforrottabb darabja, „A Borostyán komplex” borásza, akit szinte vártam megjelenni ott, ahol. A pornóoldal, ami több kisiklott életnek ad keretet – és ami tán legjobban eltalált hordozója a horrorba hajló hétköznapoknak, vagy épp a hétköznapiba hajló horrornak: hisz a pornó maga is a reménytelen hétköznapiság és az állatias ösztönök elegye. A komplexeken keresztül életeket ízleltető borkóstolás mellett kedvencem a „Ködváros” ál-dokumentarista novellája, melyben visszakacsint ránk az Odakint sötétebb világa is. Bár sosem voltam rocker, sem fél-legális iskolai koncertekre járó, hajnalban beszívottan hazaténfergő kamasz, sem semmilyen zene függője, olyan tapinthatóan, harapni-szagolni-ízlelnivalóan idéz meg egy, a kollektív tudatunkba mélyen beivódott életérzést, hogy ott érzem magam az apám generációjával a hetvenes-nyolcvanas évek amatőr rockkoncertjein, kannás borral a kezemben, várva a megváltásra. Komolyan zseniális darab!

Van egy különös szerkezete a kötetnek – a tizenöt novella három jól elkülönülő részben kapott helyet, melyek ugyan markánsan más alaptémákat járnak körül, mégis, az áthallásoknak, átruccanó szereplőknek, visszatérő motívumoknak köszönhetően együtt adnak ki egy egészet. Az első vezérfonala a testiségtől való rettenet – a szex, a szaporodás(i kényszer), a kihasználás és kihasználtság mindennapi undora. A másodiké a rendszerbe tagozódástól való félelem – a minket körülvevő gépezettel, a minket kitermelő gyárral, a létünket felülről (tárgyként, komplexként, műalkotásként vagy sorozatgyártott széklábként) szemlélőkkel szembeni ellenállás vágya. A harmadiké a természetfelettitől való rettegés – ahol az intézményesült vallásba tagozódók vakhite és félelme e hit feleslegességétől (vajon valóban van miben hinnem vagy már csak a parancs tart itt) épp úgy helyet kap, mint a túloldalra (mindig csak a másik partra) vágyók szenvedélye és természetszerű kudarca. A három blokk együtt térképezi rettegéseink összképét – úgy fonódnak össze, ahogy legzavarosabb rémálmaink. A legérdekesebb mégis az, hogy bár nyomasztó és olykor undorító szövegek ezek, nem hagynak maguk után semmi erőltetett rémséget. Nem félünk a sötéttől. Inkább segítenek. Feldolgozni félelmeket, kidolgozni undorokat, megbarátkozni értelmetlen, ösztönös rettegésekkel. El tudom képzelni, hogy némelyik terápiás hatással volt az íróra is. Még sok ilyet kérek!


Kiadó: Agave

2018. augusztus 13., hétfő

András László: Rasszista utazások


Figyelmezzünk a kötet címére - amit először nem értettem; az első olvasás lendülete fogytán, újra kézbe véve nyílt csak az értelme. Rasszista utazások. Nos, először is a rasszista nem utazik - hiszen miért érdekelné az "alacsonyabb rendű" élet egzotikuma. Hacsak nincs egy ájult tisztelettel emlegetett, másolt mintaképe - de ha van, valójában oda is "haza megy", oda is (a maga biztos küldetéstudatában) otthon érezni magát. Tehát a rasszista valójában csak úgy "utazik", ha hódít. Helyben járó, maradni akaró, makacs (kozmopolita?) szíveket - ahogy a borító sugallja a vasúti alagút végén a keresztbe sötétülő kereszttel. Vagy akár irodalmi formákat, ahogy András László foglalja el a novellát, markánsan a maga szája (feltűnően, széttartóan sokféle) íze szerint. Olykor használva a medvekutatás közben tőle már megszokott hangot (azt a fogalmakat értelmezve szálazó, komótos macitempót); olykor stílusban is több lábon elindulva, mint a Származástechnikai felmérések során (miközben mintha régi fotókat nézegetnél vele); olykor elbújva a Serpenyő sörpince homályában a többi szereplő mögé (Utolsó út, bazdmeg. És: testvéred neked a Káin); olykor az etnográfus távolságtartásával (a Sen-kise népét, de magunkat is...); olykor a próféta (mű)haragjával (Krisztusban szeretett, khm, testvéreim!). Ez a kötet egy megszólalás határvidéke a belakott irodalmi otthon-érzet körül, utazás dokumentarizmustól a legendaépítésig - hangfoglalások egy amúgy mindig felismerhető alaphangú szerző által.

Én András Lászlót az Egy medvekutató feljegyzései miatt szerettem meg - az a könyv egyszer nagyot repül még (ha ebben a fonnyadozó kultúrában lesz még erre ideje). Mindenesetre az egyik méltatlanul alulismert kincsnek tartom abban a ránk áradó gazdagságban, ami a kortárs magyar irodalom. Egy igen hamar gunyorba hurkolt alaphelyzet ihletett kifeslése volt, társadalomba való be- és kiilleszkedések rajza - laza szálakkal szőtt, de szépen összefüggő egész. A Rasszista utazások viszont novellák, azaz: n_v_ll_k; kis külön világok - még ha akad két-három történetre terjedő ciklikus kohézió közöttük, akkor is; még ha egyébként a kötet szépen húz ívet származástól (végső) elszármazásig, akkor is. A magánhangzók kivétele egyrészt tovább erősíti a "mással hangzás" műfaji játékát, másrészt idézőjelbe helyezi magát a műfajt (az én így csinálom önkényébe - mondanám, ha amúgy nem volnának ezek a történetek annyira jók), harmadrészt jelzi: a fókusz itt gyakrabban esik a köz-hangzás, s ritkábban a magánhangzás szituációira.

Azoknak kellene írni, akiknek már semmijük nincsen, akik meghalnak. Hogy nekik legyen mit - nem is az, hogy olvasniuk, hanem legyen valamijük egyáltalán. Persze, tudom, oda nem vihet magával semmit az ember, de nem is átvinni, hanem hogy átmenni, hogyan menni át. Nemcsak úgy általában és filozofikusan vagy éppen hisztérikusan, hanem nagyon is konkrétan. Mindenki más ellesz valahogy. Addig. Én is elleszek valahogy addig, de nem árt elkezdeni gyakorolni...

Mindazonáltal szolid, ironikus bemutatkozással indul (a maga módján ez is amolyan rasszista utazás - a származás körül), érintve a gyerekkort (s a gyermek korát - nagyon fimoman megtartva, mennyi  látszott a gyereknek, s a belenövő kamasznak belőle). Innen nyílik aztán a már említett kocsmaajtó (Az örök visszatérés); a fogalmakkal (igen kedvemre) való játék (A mindegy); a jelentőségteljesnek érzett találkozások jelenség-vizsgálata (Az ebéd); az ismeretlent közel vonni akaró "oknyomozás" (Remény, szeretet) - amolyan suta, szelíd, látszólag 'közöm nincs hozzá történetek - pedig másból sem állnak ezek a mesék, mint a "mással hangzásból", adott esetben a "velem-hangzásból" - ahogy felismerem András László, s a saját (nagyjából azonos korban) megélt élményeim össz-közhangzattanát. Miközben érzem: ez amúgy az azonos idejű élmények mankója nélkül is vígan menne - ez a mással-hangzás szerintem egy fiatalnak nyilván más visszhangokkal, de lényegében ugyanúgy intenzív kor- és kórtükör lehet.

Amikor férfivá értem, elhagytam a gyermek szokásait és megtanultam büntetni azokat. Sokan avval vádoltok, Blaszfémiából származom, noha római polgár vagyok, vízzel és Szentlélekkel keresztelkedtem. De aki énutánam jön, az kétszer is meggondolja, hogy bármit mondjon nektek, ha így fogadjátok. Mert nem én vagyok a világosság, én csak azt mondom, sötét van.

Szeretem az ilyen szövétnek alkatú szófonatokat, minél lassabban olvasod őket (s minél több elolvasott szó után) annál inkább nyílik: mennyi mindennel játszik ez a szűkszavúság a kultúránk ismert (vagy ismerni vélt) erősen gyúlékony kincseiből. Tény, a humorához sokszor kell némi kultúra - viszont ha megvan, mire és miért (kire és kiért) szól ki a szerző egy-két meglehetősen találó módon illesztett szóval a jól ismert (vagy ismerni vélt) szövegből, akkor időnként harsány nevetésre is ingerel. E tekintetben olyan, mint egy bő lére eresztett, több részletben elmesélt székely sírvers. Más tekintetben meg nem - mert teljes komolysággal aggódik értünk. És sajnos nem mondhatom, hogy ne volna aggódni valója.

2018. augusztus 6., hétfő

Howard Jacobson: Shylock a nevem


„- Számomra, személy szerint - mondja Shylock, megterhelve a szót annak hosszú, szemtelen és gyalázatos történelmével -, nincsen most. Akkor élek, amikor éltem. Megmondtam: ahol a történet véget ért, ott véget érek én is. De bevallom, néhanapján, csak a pokoli kéj kedvéért, egy másik szerencsétlen balek végszavát ízlelgetem a nyelvemen. Bizonyára nem nehéz elképzelni, mennyire vágyom egy zengzetes végszóra.
Strulovitch úgy tesz, mintha fejben végig venné a szóba jöhető végszókat. De túl késő van a sötétben tapogatózáshoz.
- „Majd bosszút állok én ezen a csürhén” – mondja Shylock türelmetlenül. Vajon mennyi ideig tart Strulovitchnak?
- Mindig is a puritánok voltak a gyengéim - magyarázza. - Ez tulajdonképpen nem meglepő, annak fényében, hogy nekik meg mi vagyunk a gyengéik. Viszonozzuk egymás kedvességét. Tetszik a gondolat, hogy én, a szívtelen zsidó, egy puritán által erősödöm meg könyörtelenségemben.
- Meglep - mondja Strulovitch kissé megbántva -, hogy pokoli kéjjel töltenek el ezek a szavak. Számomra inkább erőtlennek hangzanak, mintha egy öregember rázná az öklét kisgyerekek felé.
- Azért, mert tudod, hogy a szavakat nem követheti tett. Malvolio is véget ér ott, ahol a történet véget ér. De a szándék tovább visszhangzik az időben. Végre megízlelte a vért. Addig csak játszotta a moralistát, puritanizmusa nem volt több puszta pantomimjátéknál. Mindannyian csak pantomimjátékot játszunk addig a pillanatig, amíg a valóság közbe nem szól. Most már ő is tudja, milyen fából faragták a nők és férfiak tréfálkozó világát.”

Ahol a történet véget ér ott véget érek én is… De vajon tényleg így van? Vajon Shakespeare drámáinak (anti)hősei valóban véget érnek a történetük végével? Vagy tovább élnek, nem csupán a drámák újra- meg újrafeldolgozásaiban, hanem bennünk, erkölcsi- és hitvitáinkban, viselkedésmintáinkban, gyakran rájuk hivatkozó hibáinkban? Shylock tovább él Simon Strulovitchban – Howard Jacobson regényének lapjain mindenképpen. Amikor a lánya felnövésével és szerelmi kalandjaival megbékélni képtelen zsidó műkereskedő az észak-angliai Cheshire temetőjében összefut a felesége sírja mellett ácsorgó Shylock-kal, mintegy „élő” lelkiismereteként hazaviszi a négyszáz éve élt drámahőst, hogy választ adjon mindazon kérdésekre, miket saját magának is alig mer feltenni.

Mit jelent zsidónak lenni a huszonegyedik század Angliájában? Mit jelent hitehagyott zsidónak lenni, akit saját apja is halottnak nyilvánított már egyszer, mert goj nőt vett el? Mit jelent visszatérni, nem a hitbe, nem a közösségbe, hanem ahhoz a megfoghatatlan kulturális képződményhez, ami a zsidó identitás? Mit jelent lányunkat óva inteni egy náci focista karjaitól? Szembeszállni a környék antiszemita gazdagjaival, akik tűzön-vízen át akadályozzák egy zsidó képzőművészeti múzeum megalapítását? Vajon mit tenne Shylock?

A kérdésfeltevés idézi meg a drámahőst – avagy a drámahős idézi elő a kérdésfeltevést? Strulovitch magányát és elszigeteltségét - lánya épp szökőben a náci focistával, felesége magatehetetlen egy agyvérzés után - ki más oldhatná végzetszerűbben, mint a hírhedett zsidó, a lányuk által faképnél hagyott apák évszázados mintaképe, a vérzálogra szomjazó velencei? Shylock és Strulovitch vég nélküli beszélgetései zsidóságról, hitről, erkölcsről, pénzről, műkereskedelemről, drámaértelmezésről és gyereknevelésről a legszebb Shakespeare-i hagyományokat idézik.  Úgy aktualizálják a művet, hogy közben nem próbálják sem izzadságszagúan „maivá” tenni, sem porosan „korhűvé” formálni.

Mégis: ami a legnagyobb hatást tette rám, az a körítés. Jacobson lehántotta A velencei kalmárról a cukros szerelmi történetet, Portia és a kérői egész más színben tűnnek fel és bizony a szökevény Jessica is hamar rájön tévedésére; helyette iróniával alaposan nyakon öntve tűzi tollhegyre az észak-angliai celebvilágot. A plasztikai műtétek és ostoba tévéshow-k bűvöletében élő unatkozó milliomoslány, Plurabelle és ölebe, az Ámor szerepében tetszelgő műkereskedő d’Anton puszta szórakozásból és némi médiamanipuláció céljával keresnek botrányba keveredő focista barátjuknak egy „helyes kis zsidó lányt” akivel kiköszörülheti a karrierjén esett csorbát. Hogy milyen eseményeket indítanak el ártatlannak a legkevésbé sem szánt tréfájukkal, azt még ők sem gondolták volna – ahogy azt sem, hogy az egyetlen férfi, aki valódi érdeklődést képes kiváltani a körülötte legyeskedő szépfiúkat rendre sportkocsigyűjteményével próbára tevő Plurabelle-ből, egy titokzatos fekete ruhás szellem lesz.

Atwood és a Boszorkánymagzat után nem hittem volna, hogy ezt írom, de Jacobson Shylock-ja a Shakespeare újra sorozat eddigi legjobban sikerült darabja. Okos, nagyon mai és nagyon Shakespeare egyszerre, úgy posztmodern, hogy egy percre sem téveszti szem elől az eredeti mű szellemiségét. Ráadásul meri komolyan venni Shakespeare humorát – a legnagyobb fájdalmam a színművek általános értelmezésével kapcsolatban tán épp az, hogy hajlamosak figyelmen kívül hagyni, hogy írójuk még a legdrámaibb műveiben is teret engedett vaskos humorának. Nagyon várom a sorozat többi darabját. És nagyon kíváncsi lettem, mit írt még Howard Jacobson…

„- Elmagyaráznád – kéri Strulovitch – hogy hogyan jutottunk el a metaforától idáig? Hogy mindent szó szerint veszünk? Az egész úgy kezdődött, hogy megkértem egy gojt, aki a lányommal hál, hogy bizonyítsa szándékai tisztaságát. Most meg, a te értelmezésed szerint, már a péniszét szeletelem.
- Legalább tudod, milyen az én bőrömben lenni – mondja Shylock.
- Azt akarod mondani, az elején te is metaforikusan értetted az egy font húsodat?
Shylock fáradt undorral ereszti le szemhéjait.
- Már megint itt tartunk.”


Kiadó: Kossuth
Fordító: Karetka Zsófia

2018. augusztus 3., péntek

Ready Player One - Film


Nem is olyan régen a könyvön igen jól szórakoztam - bár valójában sosem voltam igazi kocka, azért ültem olyan mellett órákon át, aki az életeit fogyasztotta a szemem láttára a Doom, a Quake, vagy a (szerinte legtöbbet érő) Thief játékmeneteiben. Sőt, gyerekként alkalmam volt kipróbálni néhány klasszikus elektronikus játékgépet, és a dolgok másik végletében egy picit belekóstoltam a szerepjátékok labirintus módjára burjánzó világába is. Úgyhogy az alapréteg és a belőle kamaszálom-mintára kibontott esetleges jövő könnyen vált otthonossá. Persze élvezetessé a popkulturális utalások tették, a hatvanastól kilencvenes évekig sokak rajongása tárgyává lett filmekkel, zenékkel, számítógépes játékokkal való játék. A könyv savát-borsát az ötlet adta, hogy a történet szerint az OASIS virtuális világában megejtett "húsvéti tojásvadászat" a játékot készítő James Halliday egykor rajongott kedvenceinek mind mélyebb megismerése által fejthető meg. Komolyan esélyes volna Ernest Cline könyve a legsűrűbben és legszellemesebben belepotyogtatott utalások díjára (ha lenne ilyen...) - s ebbe a tobzódásba klasszul csomagolta a szokásost: lúzer geek jön, nincs élete, csak álomvilága, de abban legkisebb fiú módjára ügyes és szerencsés. Így aztán hamar barátokat és bátorságot gyűjt a geekfarok-méregetésben, ő lesz a number one és bónuszként ölébe hull a csaj (meg az élet).

Persze, hogy evidens volt: film lesz belőle. Steven Spielberg-film ráadásul. Érzelmes és akció-dús látványmozi. Vagy az egykori rajongó könyvhöz kapcsolt, erős víziója (azzal a bociszemű szeretettel, ahogy csak ő tudja irritáció nélkül vászonról csurgatni a nyálat), vagy leckefelmondás azzal a rutinnal, amivel az öreg álmából ébresztve is elnyomja az ilyen alapanyagot. Inkább az utóbbi lett - bár azért gyorsan megnéztem egymás után kétszer, hogy lubickoljak a képkockára fröcsögő utalásokban, hogy legyen módom felfedezni a számos bájosan butított elem közt azt a néhány fordulatot, ami nyomokban azért a könyv legjobb pillanataira emlékeztetett. Inkább az utóbbi lett sajnos: iskolapéldája megint a mai hollywwod-i adaptációs technikának, összes rákfenéjének: a hiteles motivációk közérthetőre cserélésétől az elszánt, gyilkos tekintetű, nincs veszíteni-valója jellegű figurák kulcspillanatban való hiteltelen ellágyulásáig. Sajnos azt a monológot, amit fülébe dugott szakértő távsegítő súgásával nyom le a film-főgonosz Nolan Sorrento (a popkultúra iránti rajongásról) Spielberg ugyanakkora joggal előadhatná - mert ebben a munkában ő is üzletember volt, nem invenciózus látnok.

Persze hogy áthangszerelődött ez a játék, alaposan átrajzolták a cselekménye kottáját a film másként alapozható közegébe. Voltak ennek az átfogalmazásnak komoly pozitívumai, a verseny az első kulcsért (főleg a megoldása) illetve a Ragyogásban tett túra úgy volt telitalálat, ahogy - még ha jelentősen egyszerűbb és nem "geekek álma: tojásvadászat"-jellegű, hanem meztelen akció volt, akkor is. De voltak erős közepes momentumai is: a Tökös Ötös két japán tagja, Daito és Shoto körülbelül statisztaként várta a néhány mondatát (súlytalanná válva Daito drámája nélkül) - H techno-troll avatárja, mint ötlet legalább annyi lehetőséget be is csukott, ahányat kinyitott és kicsorbította az egyik társadalmi élt, amit az OASIS világába eléggé húsba vágó, mégsem tolakodó módon komponált az írója. Néhány logikátlanság is sikerrel becsúszott, például amikor Parsifal/Wade helyett a IOI főhadiszállásán megejtett rabszolgamunka és összes következménye Art3mis/Samantha nyakába pottyan - s ő a skacok segítségével ügyesen bemászik Sorrento haptikus székébe (Oasis fiókjába) kémkedni kicsit... mivel láttuk, hogy az azonosítás folyamatához arcszkennelés is tartozott, ügyes kis kémnőnk úgy repült volna ki a székből, hogy a szemközti fal adja a másikat...

Mindazonáltal ha csak úgy filmként tekintem, ha elfelejtem, hogy adaptáció, megkapom a pénzemért azt a kergetődző, látványos, bájos és vértelen marhaságot, azt a két órára szemet remekül gyönyörködtető CGI parádét, amiért fizettem. Korántsem annyi kibontott utalással, amennyi beférhetett volna, (vizuálisan azért fért bele néhány) korántsem olyan szépen felépített álomlogikával, hasonlíthatatlanul vértelenebb szereplőkkel és gyermetegebb történettel. Az úgy tűnik, kortükör, hogy a rajzolt szereplők, a hősök OASIS-beli avatárjai és a velük eső kalandok (a mesében a vállaltan mese) mennyivel élőbbek, elevenebbek voltak, mint a "disztópia-valóság" papírvékony alakjai; szép (avagy karakteres), de színészkedni alig képes fiatalok által eljátszva. Ha csak úgy filmnek tekintem, akkor ez egy vállalható (sikerre ítélt) popcorn-mozi, amit a rendezője rutinból kirázott a kisujjából, de valójában fele annyira sem invenciózus és ötletgazdag tálalásban, mint ahogy anno például Scott Pilgrim kalandjait filmre rántotta O'Malley képregényéből Edgar Wright.

Ha valóban rajongó volnék, kigyógyult játékfüggő, film- és zenebuzi, őszölő halántékú egykori szerepjátékos, aki nemcsak ült olyan mellett, aki hajnalig nyomta a Thiefet, a Quake-et, vagy a Doomot, hanem aki valóban aktív részese volt mindennek - s aki kívülről tudja a Gyalog galoppot ugyanúgy, ahogyan az ikonikus képregényes a-Ha-klip, a Take on me dalszövegét, akkor most igen mérges volnék, hogy egy ilyen remek alapanyagból csak ez a tucat fért ki. Ha rajongó volnék, baszná a csőröm, hogy a játék komolyságát egy deklaráltan rajongó-alkatú rendező ennyire nem vette észre - holott a hivatkozási alapok egy részét ő maga teremtette. Hogy akármilyen sikerek és elért szintek birtokában itt tényleg egy korszak gyerekkorának lehetett volna ennél életpontokkal méltóbb emlékművet állítani. Ha valóban rajongó volnék, olyan, akinek tényleg szívügye mindez (mint azok, akik a filmre várva elkészítették ezeket a remek plakát-parafrázisokat, amikkel ezt a bejegyzést illusztráltam), most állnék neki Kickstarteren gyűjteni az ellenfilmre. Illene az egykori ellenkultúrához - még akkor is, ha időközben mainstream lett belőle, s akkor is, ha egyre több jele van: lehet, hogy (nem Spielberg rendezte verzióban) tényleg ilyesmi lesz a jövő.



Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...