2019. április 29., hétfő

Harcsa Veronika - Gyémánt Bálint: Shapeshifter - CD


Nekem Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint duója az első perctől kezdve szívügyem. Talán mert közel ugyanazok a zenei alapok markoltak annak idején nagyot rajtam is, amit Veronika és Bálint inspirációs alapjának tekint. Dédelgetett kedvenceimre csodálkozhattam a feldolgozás-koncertjükön, ahol meglepetésbe csomagolták őket azzal, ahogy minden gátlás nélkül a duó ízvilágába hangolták őket. Lehet, hogy valójában ez a varázslatuk: ez a bátor ízbe hangolás. És mindig picit más ízbe... A párom által sokat hallgatott Harcsa Veronika Quartet engem először a Lámpafény albumával ragadott el, ahogy ott a versekhez ízt találtak - engem Veronika először ezzel a ragyogóan tiszta, verset tisztelő hozzáállással varázsolt el. Onnantól tudtam, hogy nekem őt figyelnem kell, mert minden ízében inspirál. Figyeltünk hát rá, és elmondhatjuk Timivel, hogy jelen voltunk a duó egyik első nyilvános fellépésén, a Nemzeti Galériában. Elmondhatnám, hogy szerettük meg miattuk a Bin Jipet, hogyan kezdtünk odafülelni a különútjaikra is, Veronika brüsszeli kalandjaitól Bálint triójáig (ami épp most alakult át gyökeresen...). De mindezeket elmondtam már, talán túlságosan bőbeszédűen, ahhoz mérve, hogy nem vagyok igazi, tanult zeneértő. De tény, Veronika és Bálint tanította meg nekem, hogy elég lehet a duó, sőt, azt is, hogy mennyire.

Úgyhogy felfokozott kíváncsisággal ültünk be az Opus Jazz Clubba az új lemez bemutató koncertjére; kifejezetten felajzva attól, hogy a nem kicsit ragyogó belga jazzszcéna két kipróbált, világszínvonalú zenészével együtt dolgozott a duó ezen az anyagon. Nicolas Thys, meg a bőgője (Veronika Kris Defoort együttesében ismerte meg) és a teljesen kiszámíthatatlant ritmusba csavargó dobos: Antoine Pierre aztán tényleg további rétegeket segítettek feltárni a duóból, olyan mélységekből csalogatva szöveget és dallamot, ahova maguktól talán csak évek múlva nyúltak volna. S most itt forog (immár csaknem két hónapja) a lejátszóban a CD, és nemigen tudok betelni vele...

Megint visszafogottabb a hangrögzítőre került anyag, világosabbak, szűrtek a szerkezetek a koncert elszabadultságához képest. Ezt szinte minden megjelent anyaguk kapcsán elmondtam már: amit a zenészek itt szelíd stabilitással és nem kevés színnel a behunyt szemünk elé terülő vászonra kennek, azt élőben minden alkalommal hatványra emelik. Az erős szerzőiség maradéktalanul átjön a hordozóról is, de Veronika és Bálint (és Nicolas és Antoine is, nyilván) pontosan jelzik élőben, mit ad mindehhez a személyesség. Ezt a zenét hallgasd és szeresd meg, hallgasd sokszor és szeresd minden fordulatát - de aztán menj el egy koncertre, hogy teljesen új élményként székhez szögezzen. Engem a személyességük mértéke minden alkalommal felkavar! Egyszeri és megismételhetetlen jelenlét - ami tud a közönség jelenlétéről, hiszen neki játszik. Nem a tökéletest keresi (ahogy a felvétel óhatatlanul), hanem a kapcsolatot veled. Gyönyörű gesztus volt, ahogy Veronika a lemezbemutató koncerten elmondta: a tőlünk kapott energiákat is beviszik a stúdióba, a lemez felvételéhez - főleg mivel mi csak visszatükröztük mindazt az izzást, amit valójában négyüktől kaptunk...

Van mit visszatükrözni... Listen to Me Now kéri az első dal. Figyeljen, aki elsírta a könnyeit, aki tudja a veszteséget, hagyja magát megérinteni. Mintha álmainkat tűzre építenénk. Aminek levegőre és fára van szüksége: térre és közelségre. Mindenből annyira, hogy ne fájjon. Az első dal egy gyógyítóének. Nagyon visszafogott, szelíd zenekísérettel, Bálint érzékeny, pár mellkasba markoló helyen lefogott hangból álló szólójával - figyelj most rám. Hogy hozzásimuljon rögtön a San Francisco, a második dal, a személyesség, a jelenlét könnyed, de több helyütt is igen virtuóz  himnusza. Mert ott lenni, bárhol ott lenni és ízeket kóstolni tényleg többet ér, mint a posztok, a lájkok, a virtuális álmok. Olyan szépet repül ez a dal, eszembe juttatja a Lámpafény lemezről Weöres Sándor versének a Kihajolni veszélyesnek zenei elmarkolását - ahogy ott szakad fel az intimitásból a vonatzakatolás, úgy veszi át itt is a dalban a reggel ébredező, kedves állapotainak ízét egy nagyváros nappalritmusa. Meghallottad-e valaha a Halleluját egy mennydörgésben?

Hogy aztán ebbe a felépülő harmonikus állapotba óriásit harapjon a "három éjszaka" - három egymást folyamatában tovább építő dal; valójában egy hosszú, brutális kompozíció. A First Night  az expozíció, mert hiszen tényleg nem kívánt dallamokban fürdünk - és meg is kapjuk, ezt a komponált kakofóniát, amiből persze hogy kiszálazható, mit jelentenek az erőszakos fények, a válogatott szavak, amik mindenhonnan ránk kacsintanak... a zene lassan kap formát, Nicolas Thys bőgőjátékával bontakozik egyfajta "mintha sztenderd volna" érzetévé, a söprögető dob háttere előtt. De ez már a Második éjszaka, füstös, mintha túl sokan dohányoznának ebben a jazzben, az ének bizonyos pontjain szinte korál-szerű, hogy a végén a felfokozódó zenei kísérettel együtt kegyetlenül darabokra essen... Miközben Veronika a szövegben szelíden listázza a városi éjszaka emberének, mi mindent kéne úgy befogadjon, mint a neonfényeket... Milyen áramlatokat kéne magunkba engednünk, amit úgyis milliók lélegeznek egyszerre... A Last Night indusztriális zenei közegét át- meg átszövi ez a felismerés a szövegben, Veronika ezt rappeli - a körénk áradó (rádió)hullámokban izzót, ami elől kitérni sem lehet: nem kívánt dallamokban fürdünk. Nagyon ritkán hallani ennyire költőien pontosan arról, hogyan takarjuk el a magunk köré ömlő figyelni valóval (de tényleg, pusztán a minden frekvencián ránk zúduló jelszennyezéssel) mindazt, amire tényleg figyelnünk kéne.

Nem is csoda, hogy ezek után Serge kerül sorra, Serge, egy szent sebbel  - egy társasági figura, aki megnevettetne, de most épp a megváltásból csinálna viccet. Mint minden vicc, ez is elgondolkodtat, miközben nevetnél rajta. Ha egyáltalán sikerül nevetni. Ez egy alakváltó dal, a Shapeshifter korongján, eredetileg Bin Jipnek tippelném - csak formálódott azóta... Bálint szólója frenetikus benne; főleg mivel teljesen átformálja vele az addig hallott, visszatérő harmóniákat benned. Tény, ez az alakváltó tényleg szeretné megtudni, ki volt és mivé formálódott. Nem mehetek tovább, míg rá nem jövök, ki voltam... Így kerül elénk a címadó dal, ilyen előkészítés után, a Shapeshifter - avval a hihetetlenül ritmizált, hangszerekkel szóról szóra lüktető énekkel. Olyan életem van, amihez túl fiatal vagyok... Ha valaki megélt már észrevehetetlenül lassan közeledő és lesből lecsapó átalakulást, ami után szinte nem ismer magára, az (talán) eljut ehhez a bölcsességhez. Mert itt megint többről van szó (fájdalmasan sokkal többről), mint az alakváltás popkultúra által fényesre szopogatott farkascsontja. Megint rólunk van szó - meg a felelősségünkről, hogy mit művelünk egymással. Egymásból... Ebből a dalból erő árad amúgy. Strukturált, komponált, az elemeiből harmóniát teremteni képes erő - ami nem mondott le sem magáról, sem a világáról.

Ahogy azt Bori is teszi, Veronika testvére, aki a korong utolsó dalának szerzője. Több ez egy kedves testvéri gesztusnál. Ami a dalokban teória és művészet volt, az Borinak az élete. Nem odaengedte a lehetőséghez a nővére - értelemszerűen van helye itt ennek a dalnak. Szelíd, lassú, szövegcentrikus blues. A szeretet, az aggodalom faláról, és egy lázadás vágyáról. Miután Veronika szép szisztematikusan megmutatta a normalitást, ami figyel és érzékeny, megmutatta a tévutait és attrakcióit, az aggodalmait meg a mélységes gödröket, amikben már nem hiszi el magát, itt van Bori dala - a dal, amiben egy lány pusztán vágyik rá. Jelzem, talán a legnormálisabb közülünk. Mindannyiunk nevében köszönöm! Tudjuk már, érezzük már át, mennyire nem értékeljük ezt a velünk született ajándékot!

Ezt a zenei anyagot a két belga zenésszel Veronikáék hamarosan elhozzák a MÜPÁba, hallgassátok meg. Járják vele az országot, kettesben is, a személyesség varázslatával állítva mindezt a színpadra. És itt van ez a hordozó. Én nagyon élvezem, hogy annyiszor játszhatom le, ahányszor csak akarom...

2019. április 25., csütörtök

Octavia E. Butler: Hajnal


Évek óta hallom innen-onnan Octavia E. Butler nevét, az esetek nagy többségében a magyar sci-fi kiadás legnagyobb hiányosságainak összefüggésében. Ha valamit ennyire sulykolnak, ráadásul olyan beszélgetőpartnerek, akiknek a véleményére adok, ha az SF zsáneréről van szó, akkor óhatatlanul elvárások tömkelege épül fel. Nem csoda, hogy amikor kézbe vettem a Hajnal hiánypótló kiadását, a legerősebb érzés nem a kíváncsiság volt, hanem a félelem – leginkább attól, hogy az eredeti megjelenés óta eltelt harminc év rányomja a bélyegét a befogadásra. Legnagyobb szerencsénkre nem így lett, és abban a pillanatban, hogy ez kikristályosodott előttem (úgy nagyjából a harmincadik oldal tájékán), Butler pestiesen szólva megvett kilóra.

A Xenogenezis-trilógia e felütése elképesztően mai. Nem csak abban az értelemben, hogy a mondanivaló, az idegenekhez (még a megmentő idegenekhez is) ösztönös xenofóbiával forduló, hatalommániás, a kipusztulás árnyékában is dominanciaharcokba menekülő emberiség kritikája napjainkban tán érvényesebb, mint valaha – megfogalmazásában, stílusában, az emberi és idegen faj közötti interakciók ábrázolásában is. Okos könyv, ami a legkevésbé sem törekszik arra, hogy olvasói igényeket szolgáljon ki: egyfelől elgondolkodtató, filozófiai vitákat indukáló, saját hibáinkkal szembesítő kritika; másfelől hátborzongató történet arról, hogy mivel szembesülünk, ha minket, embereket egy nálunk jóval fejlettebb faj épp úgy kezel, ahogy mi a laboratóriumi állatainkat. És nem, Butler nem teszi meg nekünk azt a szívességet, hogy egyszerűsítsen, elkenjen dilemmákat, szépítse a szépíthetetlent. Magyarán: aki az idegengyűlölet pajzsa mögül áll neki olvasni a könyvet (vajon nekiáll?), az könnyen találhat benne igazolást is saját meggyőződésére. Valahol ez a szép Butlerben (jó, ebben az egy művében – várjunk még azzal, hogy a szerzőről alkossak képet), és ez az, amit a legtöbb irodalmi műben (zsánertől függetlenül) keresek: hogy kész válaszok helyett dilemmák tömkelegét rakja elém, és rám bízza a végiggondolásukat.

Vigyázat! A továbbiakban lesznek kisebb-nagyobb spoilerek, aki erre érzékeny, inkább olvassa el a könyvet!

Lilith a semmiben ébred. Egy túl steril, túl személytelen, túlságosan más űrhajó fedélzetén. Persze Lilith a hidegháború Amerikájából jön: űrhajó helyett naná, hogy a szovjetekre gyanakszik. Míg meg nem jelenik cellájában egy medúzaszerű idegen, aki azt állítja, az oankáli faj képviselője, és kétszázötven év mélyalvás után ébresztette fel a nőt, kit az emberiség által kis híján sikerrel elpusztított Föld újra benépesítése élharcosának szánnak. Lilith lesz az, akinek az emberiség maradékából - vagyis az oankáli űrhajón alvó néhányszázból - ki kell választania azokat, akik majd újra meghódítják az elődeik által számtalanszor meggyalázott bolygót. Akik a romokon új emberiséget indítanak útjára. Hogy mennyire újat, az fokozatosan derül ki Lilith és az olvasó számára – az oankálik ugyanis nagy árat kérnek a segítségért cserébe.

Egy faj, mely az évezredek során úgy élt túl, hogy folyamatosan tökéletesítette önmagát, a meghódított-megmentett-leigázott fajoktól „átvett” képességeket sikerrel építve be saját géntérképébe, s szórva szét saját tökéletesített utódait szerte a galaxisokban. Az oankálik géncserét kérnek: megadják az emberiségnek a rák ellenszerét, ellenállóvá teszik a megmaradtakat a legtöbb halálos fertőzéssel szemben, kissé még fel is turbózzák őket a túlélés érdekében – mindezért „csupán” annyit kérnek, hogy az emberek utódai kissé (majd a generációk során egyre jobban) hasonlítsanak az oankálikra. Márpedig az oankálik mások. Nagyon mások. Mintha egy medúzát és egy majmot akarnánk keresztezni. Nem csoda, hogy a másságot még egy fokkal sötétebb bőrszín formájában is mereven elutasító emberiség legérzékenyebb pontjára tapintanak.

Lilith persze tiltakozik, dilemmázik, vitázik önmagával, dacolna az elkerülhetetlennel, miközben pontosan tudja, hogy megmentői (?) mennyivel erősebbek, okosabbak, hatékonyabbak nála. Esélye sincs, de ember, így kapaszkodna a végsőkig. Belemegy, hogy felébresszen egy csapatot, akik a Földre visszatérő emberi civilizáció magját alkotnák – számol is meg nem is azzal, hogy akiket felébreszt, pont ugyanazt a játékot fogják játszani, mint amit maguk mögött hagytak a pusztuló Földön: a dominanciaharcét. Lilith lesz a megtestesült gonosz, az oankálik csatlósa, az emberi faj árulója – hogy a megmentésük is az ő kezükben van, nem számít. Alapvető emberi tulajdonság, hogy mindig beleharapunk a minket etető kézbe. Hogy a fajfenntartó ösztön odáig tart, amíg fajunkat makulátlanul őrizhetjük meg az utókornak. Hogy nem lesz utókor? Kitérdekel… Közben Lilith is elkövet minden hibát, amit az ő helyzetében el lehet: az oankáliktól kapott plusz erejével demonstrál, az őt befogadó oankáli családba „beleszeret”, számtalanszor rosszul választ a „kit ébresszünk fel és milyen szerepet szánjunk neki” szerencsejátékban. Mert ez egy szerencsejáték. Emberek vagyunk, kiszámíthatatlanok, gyarlók, tele előítélettel, sérelmekkel, gonoszsággal, felsőbbrendűségtudattal, ostobasággal. A szó szoros értelmében el sem tudjuk képzelni, mi, a teremtés királyai, hogyan reagálnánk, ha egy nálunknál ennyivel fejlettebb faj kezdene kísérletezni rajtunk – úgy, ahogy mi tesszük fajok ezreivel évszázadok óta.

Megérdemelnénk? Hogy végre szembesítsenek saját tökéletlenségünkkel, sebezhetőségünkkel, befolyásolhatóságunkkal? Hogy letörjék a kis szarvunkat végre? Hát persze. Kell-e ekkora árat fizetnünk az önismeretért? Fogalmam sincs. Butler olyan kérdéseket tesz fel, amiken baromira nem esik jól gondolkodni – persze ezek a kérdések azok, amiken általában érdemes gondolkodni. (Hogy itt, most ez mennyire fájóan aktuális, arról ne is beszéljünk – bár ne lenne az!) Csak egyet emelnék ki: vajon mennyire képes együtt élni az ember a saját biológiai vezéreltségével? Mi, akik oly nagyra tartjuk az intellektus, a személyiség, a gondolkodás mindenekfelettiségét, akik jószerével kiöltük életünkből az ösztönöknek való engedelmeskedést, el tudjuk-e fogadni, hogy néhány neuronunk megfelelő stimulálásával olyan érzéki kötődés érhető el a kis agyacskánkban, ami felülír minden kulturális konnotációt? Persze hogy nem. Még csak az kéne… Hisz akkor mégis, mi különböztetne meg minket a kísérleti patkányoktól?

Oldalakon át lehetne vesézni ezt a könyvet. Hogy vajon a főhős neve mit vetít előre (ismereteim a témában maximum felületesek, szóval nem megyek bele: akit érdekel, nézzen utána a kánonból kimaradt Lilith történetének – egyébként milyen érdekes, a Melmoth után másodszor találkozom vele rövid időn belül); hogy miért csúszott le a fajok közötti szexualitás ábrázolása a zsé kategóriába és miért számít még ma is jóformán tabunak a komolyan vehető zsánerirodalomban; hogy van-e, lehet-e jó válasz a fajmentésre – legyen szó akár állatról, akár emberről; hogy mekkora hülyeség a „tiszta vér” mítosza úgy általában; hogy mi választja el a leigázást a megmentéstől és hogy van-e bármi etikai különbség, ha ember vagy egy idegen faj követi el. És mindenekelőtt: hogy miért ágálunk ily hevesen minden változás ellen, miért hisszük, hogy a jelenleg érvényes normáink örökérvényűek? Hogy amiben élünk, a létező világok legjobbika? Tán mert ha elismernénk, hogy nem, azt is el kéne ismernünk, hogy inkább megalkuszunk a kevésbé jóval, mint hogy szembe kelljen néznünk az ismeretlennel…

Mondom, oldalakon át lehetne még vesézni. De inkább mindenki olvassa el maga. Remélem, a folytatásokra sem kell sokáig várnunk!


Kiadó: Agave
Fordító: Huszár András

2019. április 22., hétfő

Peer Krisztián: 42


Nagyon sokat tologattam ezt a kötetet. Nem is tudom... az olvasó várta bennem az idejét, hogy mikor tudom irodalomként egyszerűen olvasni, az amúgy végtelenül, idegesítően őszinte faszi elém terített gyászába való erőszakos behatolás helyett. Mikor a minap erről beszéltünk egy barátommal (aki nemcsak a kilencvenes évek egykori Örökmozgó mozijából ismeri Krisztiánt, ahogy én), felvetődött, befolyásol e a kötet körül kialakult visszhang. Végiggondoltam - de én egyszerűen nem figyeltem erre. Nem, nagyjából tényleg ennyi ideig tartott, mire az utolsó oldalakat is felvágva elszorult torok nélkül el tudtam olvasni az utolsó bezárt verseket is.

Próbáltam az ízlésemre, arányérzékemre hagyatkozva eldönteni, hogy mi fér még bele, miközben meghamisítani sem akartam tárgyamat, a nyüszítést. A határátlépés egyébként teljesen tudatos – bár mi mást mondhatnék. A túlzásba vitt, már-már parodisztikus alanyiságot meg persze teljesen szétreflektálom. Sok hang szólal meg a könyvben, mert azt a vergődést, amit a gyász jelent, hogy az önvád, az öngyűlölet egy órán belül át tud csapni szentimentális ömlengésbe, nyelvileg is le akartam képezni... mondja Peer Krisztián egy interjúban a Könyves Blog kérdezőjének, Rostás Eninek. Meg még ezt is (annyi minden más mellett): A kötetben tulajdonképpen a dilettantizmust kísértettem, azt, hogy hogyan lehet reflektálatlan sorokat beengedni a reflektáltak közé, és milyen játékokat lehet játszani a referenciális olvasattal. Mert ha akarom, ha nem, a könyvnek lesz referenciális olvasata. Sőt, igazából kérdés számomra, hogy akár a szakma, akár az úgynevezett mezei olvasó, már ha van olyan, képes lesz-e esztétikai tárgyként tekinteni a kötetre, engedi-e az anyag.

Szóval most már el tudom olvasni, anélkül, hogy folyamatosan magamra venném - nem nézegetem a feleségem kihűlt helyét (ahova amúgy estére hazaér) azzal, vajon hogy élnék túl egy ilyen fosztást. Mert a sorokból, meg közös ismerősöktől hallomásból, meg innnen-onnan azért kialakult bennem, hogy ez az egykor Sirályba meg egyéb helyekre (ágról-)szakadt költő mekkora ajándékot kapott Mocsár Zsófi személyében az életétől. Hallomásból, verssorokból azért kiderült, hogy tudott élni vele. Hogy tudtak élni egymással. Hogy ami aztán történt, igazán fájjon. Hogy (csak így) a szóval ne lehessen levetni. Hiába kiváló gyászmunka, szinte példaértékű a kötet, ezen a veszteségen valójában nem tudom, van-e bármi, ami segít (a másik emberen kívül - mert így vagyunk drótozva, de az nem bármi, hanem: valaki más). Ha valamit meg tudok fogalmazni, azt már félig-meddig uralom is. Gondolta Móricka. Éppenséggel ebben látom ennek a könyvnek a legnagyobb hübriszét, mellényúlását, kikerülhetetlen hazugságát. Úgy reagáltam, ahogy egy átlagos stresszes szituációra szoktam. Hogy majd én megoldom. Dehát nem lehet, és nincs mit megoldani. Mondtam már olyat, komolyan is gondoltam, hogy jobb lett volna nem írni, mert megírni úgysem lehet mondta Krisztián tavaly júniusban, egy másik interjúban Valuska Lászlónak.

Folyton visszatérek a szavaihoz - aki ismer bennünket, az tudja, ez nemigen szokásom. De  Peer Krisztián amúgy meglehetősen tudatos, eszközeit alkotói szétesettségeitől függetlenül folyton fegyelmezetten végiglistázó költő, azt hiszem, ebből a két idézetből is látható: pontosan tudja, mit csinál. Amit a magam részéről hozzáfűzhetek: nem, nem engedi az anyag. Nekem legalábbis nem. Még mindig nem. A magam mezei olvasólényének két év kellett, mire a beleélés önmagától jelentkező elfojtásai nélkül olvassa, és hol vagyok még attól, hogy esztétikai tárgyként tekintsek rá... Lehet, velem van a baj (jelzem, ha a kritikus ismérve, hogy akarattal ki tud hűlni egy ilyen tárgyhoz, sosem leszek kritikus). De értsétek meg, elérhető harmóniában élek, (nyilván nem minden gond, vita, veszekedés nélkül, de) stabil, kiegyensúlyozott szeretetlégkörben, épp elég elképzelnem, mi volna ha elvennék tőlem, hogy ne kapjak levegőt. Magamtól amúgy nem gyötrődnék ezen - élek benne. De amikor egy ilyen könyv felmutatja, hogy néz ki egy ilyen elvétel, elfog a szégyen, amiért minden reflexióm alatt valójában a "hú, de jó, hogy nem velünk történt" lapul. Nagyon néha látom Krisztiánt, megint a szétesés szélén, őszintének és tapintatlannak, amilyen, olyan - mindig is ilyen volt, mondanám, de nagyon régen nem láttam annyit, hogy azt mondjam, tudom, mi van vele.

Érdekes amúgy ez az előtte-utána szerkezet, az előtte-verseket lapozva külön csak az a régóta ismerős (kicsit talán elmélyült) hangot hallom, ami alig különbözik a Név, vagy a Hoztam valakit magammal világától - tényleg mélyült, szikárabb, és tényleg gyakrabban reflektál a saját manírjaira (bár ez, a reflexió, ahogy emlékszem a kezdetektől, a kamaszversektől jelen volt valamilyen szinten, ennyiben tényleg visszanyúlás a Belső Robinsonhoz, új kezdet az egykorihoz...).

A hely varázsa lelassít,
nem mennék tovább.
Boldog is lassan lesz az ember,
előbb csak céltalan.

Oda tartasz,
ahonnan el kellett jönnöd.
Most is oda tartasz,
ahova tartozol.

Kis kíváncsi, na milyen a nagyvilágban?...

Figyeljétek, hogy játszik a benttel, a kinttel, személyesre pillantással ez a részlet A hely varázsa című versben. Szóval ez egy kezelhető, működő dolog, önmagában el tudnám távolítani addig, hogy a hogyanra figyeljek benne. De aztán a felvágott lapok erőszakkal megnyitott bizalmában (abuzálom a könyvet...) egyik oldalon ezt olvasom: Érzelmileg megérint egy kő. A másikon meg ezt: A tisztálkodószereket kibasztuk a kukába. / Miért, a csontjaiddal szerinted mit csináltak? És megint nemhogy távolságot nem tudok tartani, csak ülök a miért választalanságában.

Úgyhogy értem én, hogy ezt megírni úgysem lehet, de annyira sikerült szerintem, hogy szembeültessen az "értelemmel felfogni úgysem lehet"-tel. Néhány veszteségben már gyakorolhattam. Mindegyik más volt. De mindegyikben ott ült ugyanígy a miért választalansága. Nézem ezt a kötetet, és szurkolok a költőjének. A napokban jön ki az új könyve. Épp ideje volt beszélnem a 42-ről. Letennem még egy darabig úgysem sikerül.


2019. április 18., csütörtök

Andrej Tarkovszkij: Nosztalgia - film


Nosztalgia. De nagyon orosz módon - mi honvágynak hívnánk. A hazatérés vágya, ami azonnal két világot feltételez: a helyet, ahol vagy, és az otthonod, ahova visszatérnél. A helyet, ahol folyton a másikra gondolsz. Ami ettől sem lehet a számodra valóságossá (vagy ami ugyanez: nem érezheted magad benne teljesnek), hiszen folyamatosan a másikban lennél helyette. Ott lennél, ahol nem lehetsz: hiszen kivetett magából. Nem a tőle való távolság a lényeg - a puszta tény, hiszen érzed: nem ott vagy. És ez a nosztalgia nem valamiféle múlt hiába a jelenbe idézése - hacsak nem paradicsomi értelemben. A világ idegen hely, nem lehetünk maradéktalanul otthon benne, hiszen pusztul tőlünk. Pusztítjuk mindazzal, amit beleépítenénk - szinte csak a beleépítettjeink pusztulása lakik otthon a tőlünk pusztuló világban. Pusztulás a pusztulásban. Ez a honvágy egy rétegében egy helyé, amit ott kellett hagynod, ahol ott hagytál feleséget, fiút, anyát - ahová már hiába térnél vissza, nem volna ugyanaz, hiszen már te sem vagy ugyanaz. És ez a honvágy a helyé, amit betölthetnél a világban, úgy, hogy valahol otthon érzed magad benne.

Gorcsakov, az író Olaszországban utazgat, Eugenia, a tolmácslány kíséretében, egy százévekkel ezelőtt ide emigrált orosz zeneszerző nyomát kutatva, mert meg akarja írni az életét. Szosznovszkij, az egykori emigráns végül hazatért, hogy elpusztuljon, hogy elpusztítsa az "otthon", ami elől eredetileg menekült. Gorcsakov megírná a történetét. Az embernek, akivel rokon mód érez. Hiszen ő is hazamenne. Haza ebből a rég komponált, romos olasz tájból; a freskók elől, amik a most emberének ugyanúgy nem mondanak eleget: ugyanazok a vágyak és önzések takarják el a hívek elől a lényegük, mint amikor a falra mázolták őket. Gorcsakov nem korrumpálódna. Érzi a lehetőségét, hogyan hasonulhatna ebbe a régit wellnessre használó újba, csak ki kellene nyújtania a karját Eugeniáért. Érzi a pusztulás teljesét - előérzet-szerűen, ahogy megérintő élmény, ahogy a medence partján találkozás által megismert, hozzá hasonlóan paradicsomi értelemben nosztalgikus zárvány, falu bolondja Domenico érzi. Aki hét évre elzárkózott a családjával a világ elől, hogy megmentse őket ettől a mindenki más által nagy élvezettel megélt folytonos pusztulástól. Pedig nem lehet így, csak a kivételt megmenteni. Vagy mindenkit, vagy senkit.

Sokan leírták már, hogy ez Tarkovszkij (talán, leginkább - enyhítő jelzőket keresgélek...) lélektükör-filmje (és nem a mindenkinek foncsorozott Tükör). Hogy valójában a maga nosztalgiáját fogalmazta ebbe az emigráns-létfilmbe, amit olasz-orosz koprodukcióban gyártottak, hosszas (és megalázó) egyeztetések után. A legszemélyesebb film, aminek nem kevés zökkenővel lezajló felvétele után maga is ezt az emigráns létet választotta - a nosztalgiát. És az áldozatot. Ezt is sokan és sokszor megfogalmazták (maga Tarkovszkij is éreztette: így sejti): a film elkészültével a művészetbe göngyölt élet szolgaian követte a műbe formált létet. Az emigrációban megfogalmazott nosztalgia nem volt levethető a megfogalmazással. A szerző utolsó előtti filmje, a Nosztalgia valójában az életút (a filmkészítő életútjának) szummájává lett - az új kezdetnek remélt Áldozathozatal lobogó lánggal égő múltja pedig egy felperzselt alkotói erő halotti máglyája: az utolsó film szinte epilógus, utószó az életműhöz (a legszebben Kovács András Bálint és Szilágyi Ákos egykor a Filmvilágban megjelent esszéjében olvashatsz erről...).

Végigfutott rajtam, micsoda lelkierő kellett ehhez - a helyzet (nincs hova hazatérned onnan, ahol nem vagy otthon) ilyen mélységig való feltárása után mégis a távolmaradást választani. Az elidegenedést saját magadtól, az alkotói nyelvtől, ami a tiéd. A Nosztalgia egyik megérintő jellege ez a nyelvbéli korlátozottság - s hogy valójában ezzel együtt kell tudni élni: hiszen a nyelvet amin beszélsz, az angyalok nyelvét "otthon" sem tekintették se legitimnek, se érthetőnek. Hogy kizárólag azzal lehetsz egy hullámhosszon, azzal értetheted meg magad, aki ebben a nyelvtelenségben is képes az érintődő lélek szintjén osztozni veled. A filmen ez Gorcsakov választása is. Eugenia, a tolmácslány nem ezt akarná (miközben persze ezt deklarálná), a test szavaival akar (valójában csak a test szavaival tudna?) beszélgetni. Kitörése a csalódottságé - amikor jelenetet rendez. Hogy nem kapja meg az esélyt a maga otthon-teremtő eszközeinek használatához. Csakhogy ezt nem adhatná meg a férfinak. Hiszen neki van (valójában távolságtól függetlenül egymásra hangolt) ölbéli otthona: a felesége. És ebben az értelemben képtelen volna költözni, hiába érzi a kísértést.

Milyen érdekes: pont a tolmácslány hiánya, a sértett elviharzása teremtheti azt a rendezetlenséget, ami nélkül Gorcsakovot nem szólíthatná meg Domenico. A falu bolondja. Aki hiszi a megválthatóságunkat. Itt jegyezném meg: Tarkovszkij egész életműve erre mutat, hogy hiszi a megválthatóságunkat. Pedig elképesztően korán meglátta az akkor még csak csíráiból bomló fogyasztói társadalom világpusztító hangyalét-jellegét, a tárgykultusz elhatalmasodása közben megszülető konzumot, a műanyagot, ami eltömi, elmérgezi a vizeinket; a földmélyből kihantolt elfullasztó mérget a levegőben és a földben - mindazt, amit Domenico a világba kiabál, mielőtt (közöny medencéjébe hiába kiabáló gyertyafény?) felgyújtja magát. Hiszi a megválthatóságunkat az egyén hitelesen megélt hontalansága árán - a medencébe cipelt gyertya fénye árán, legyen az egy részeg éjszaka elárasztott kolostorában elhamvasztott verseskötet (amikor meglátogat az angyal, hiszen az életében egyszer mindenkinek megjelenik), avagy hiába megejtett, halálos botorkálás a kiürített, víztelen hiányban, egy medence szemetes fenekén, fénnyel a kezedben.

Mindenki döntse el maga, ér-e valamit egy bolondnak tett ígéret így félresikerült teljesítés-kísérlete. Hazatérés helyett végül a hazatéréssel - amit megérez mind, aki szeret: el is jönnek várakozni a partra, az ismerős partra az ismeretlen romos katedrálisában. Mindenki döntse el maga, valóban úgy lehet-e otthon ebben a világban, ha egy picit azért folyamatosan hazudik magának. A Nosztalgia úgy ér véget, hogy hogy hősei léte okafogyottá válik. Néha érzem úgy, Andrej Tarkovszkij gyertyaláng-léte is így ért véget - elmondta, amit szeretett volna és okafogyottá vált a közöttünk-léte. Remélem várta valamiféle haza ott, ahova érkezett.

2019. április 15., hétfő

Félkövérdőlt - Bárány Bence és Mészáros Péter slam poetry/spoken word estje



Bejön a színpadra a két szereplő. Leülnek két bárszékre háttal. Megvárják, amíg elmélyül a csönd. Aztán elindul az előre felvett narráció, vicc, és frocli, hogy felálljon és felénk forduljon először az egyik, elmondjon valamit 3 perc 15 másodperc alatt, frocli és kommentár, aztán a másik fordul felénk, feltárulkozni. Mészáros Péter és Bárány Bence. Két géphang a narrációban, két élő a szövegekben. Amúgy országos cimborák - a szó szoros értelmében. Péter Szeged slam-életének atyja, alapembere, alapítója, Bence ugyanezt éli Győrben. Átutaznak egymásért az országon. És együtt álltak a színpadra ezen a kettős önálló esten, egymás szavait ezúttal csak felvett kommentárokban kommentálva. Két történet, mintha egymásnak mesélnék, a másik egészséges tiszteletlenségének. Azt, amit valójában nekünk.

...Azt hiszem az egész nyolc éves koromban kezdődött, amikor először beengedtem, hozzám ért, belém hatolt és csordultig megtöltött... Isten.
...hoppá, hoppá, lett egy új barátom, és három éven keresztül minden nap beszélgettem Istennel a WC-n...

Eltérő intonációk. Bence játékos ütemhangsúlyosai, amikkel a legkomolyabb mondanivalójába is gátlás nélkül beleprüntyög - odatartva a humortükröt tényleg bárminek, teljesen más mezőn teljesülnek ki, mint Péter feneketlen öniróniája. Az azonos témát is jobbára teljesen máshonnan markolják. Viszont közös a hitel, amivel odaállnak minden szavuk mögé, felvállalva a kis hibától szégyenteliig táruló teljes spektrumot.

...Mert Bencikében beindult az önkéntelen gépezet:
az állomásra hirtelen döntéshelyzet érkezett.
Kiderült pár vargabetű, számomra is lételem,
frissen ácsolt vakvágányra van csak éves bérletem...

És mind a ketten nagyon profi előadók. Nyilván mert dolgoznak rajta, mert a szövegek megírását a folyamat felének (felének se?) tekintik. A szövegeket fejből mondják, itt is, ebben a tömény órában, amit a szavaik hátán úszva töltünk. A gesztusokkal, arcjátékkal kísért előadás látja a közönségét. Érdekes ez, tényleg ebben akadályoz a papír, vagy a telefon, ha olvasod a slamszöveget - valahogy közéd és a néző közé kerül... Te a szövegeddel vagy elfoglalva így a néző is a szövegeddel, létre se jön az interakció, ami itt, ezen az esten gyönyörűen az elhangzottak rezgésében tartotta a hallgatóságot.

...heló! te éppen azt bámulod ahogy egy belvárosi konditerem üvegkirakatában egy futópadon csucsogtatom izzadt egzisztenciámat. Futok az életemért, te meg bámulod, hogy ki lehet ez a beképzelt fasz, hogy direkt a kirakatban...


Két alapjában különböző traumákat rejtő gyermek és ifjúkor - milyen érdekes, ahogy megtisztelik egymást ezek az emlékek (persze, a narráció viccel ezzel is... miért ne tenné?). Valahol tényleg kiderül, hogy hiába mérhetetlenül nehezebb emléktömeg az egyiké, mindenkinek ugyanolyan nehéz megélni, s hurcolni a magáét. A kitárulkozásban nincs egymásra-licit, hanem kíváncsiság van a másik szavaira. Azt hiszem ezt bírom bennük (meg amúgy Basch Petiben, Csider István Zoltánban, Galló Bencében, a hallgatóságnak is sokat eljáró (amúgy figyelemre méltó szövegeket mondani képes) slammerekben), hogy a versenyhelyzet nyűgét levetve nagyon sokszor hajlandók figyelni. Lehet, hogy a kiemelkedő szövegelőkéjük nem utolsó sorban ennek a figyelemnek az eredménye?

Ne haragudj, találkoztunk már? Igen, tényleg, ne mond meg, tudom... Laci! László, ne, az ugyanaz... de l betűs?! Jó, K, de van benne l, na... Klaudia... nem, nem, de tényleg tudom!...
Tudom a faszt... Nyilván hazudok... Meg hülyén vigyorgok zavaromban, fogalmam sincs a nevéről...

Amikor valaki gátlás nélkül, de baromi érdekesen képes saját magáról mesélni. Azaz olykor tűpontosan arról a beteg, elidegenedett, egymást hanyagoló, figyelemtelen közegről, amely ezekkel a kondíciókkal persze, hogy képtelen valami normális, élhető társadalmat alkotni együtt. Sem Mészáros Péter, se Bárány Bence szövegeire nem jellemző a direkt, protest társadalmiság. Átszűrik magukon, ami körülveszi őket - és úgy hozzák szóba. Van ám értéke ennek: valójában az ember így hajlamosabb a saját kezével elérhetőt, a kézzelfoghatósága okán megváltoztathatót megragadni, s apró gesztusokkal is többet tenni egy élhetőbb világért azoknál, akik transzparens, zászlóként lobogtatható szövegekkel üzennek (beleértve ebbe a körbe olykor bizony lózungokba fúló magam is...). 

...és mit végeztél cukifiú, pszichológiát? Én is az akartam lenni... És mi a hobbid cukifiú? Slammelsz? Az meg mi a fasz...

Két ember egy színpadon nekünk és egymásnak magáról mesél, előre megírt, 3 perc 15 másodperces szövegekkel. Meg rólunk mesélnek egymásnak és nekünk, kisszerű nagyszerűségeinkről, olyan szuggesztív, de kellően vicces töménységben, hogy nincs szíved tapssal megtörni. Ezeket a szövegeket, legalábbis egy részüket ismertem (érdekes volt szembesülni vele, hogy Bence szövegeiből többet, mint Péteréből) de ez a keret, amit a háttal ülő néma, s a velünk szembeálló beszélő, és az egymást (és önmagukat) kommentáló narráció adott, a jól ismert szövegeket is átformálta.

Megjötteem! Szia! Kicsi bogaram...
Mármint nem úgy, hogy egy anatómiai anomáliái miatt vertikális centiméterdeprivációt elszenvedő antropomorf ízeltlábú, nem, a kicsi bogár kizárólag az irántad érzett megingathatatlan tiszteletem, csodálatom, szeretetem verbális manifesztációjaként értendő...

Mészáros Péter és Bárány Bence. 2017 országos bajnoka, és a srác, aki évek óta ott van a dobogón és bármelyiket megnyerhette volna. Hallgassátok meg őket, lehetőleg élőben, a színpadon, ahogyan bebizonyítják, mennyivel többről lehet egy óra alatt beszélni, mint azt a tételesen eltelt idő indokolná...

2019. április 11., csütörtök

Tamási Orosz János: Áthatol a Van - esszé a Napúton

Áthatolhatatlan a Van, állította (szép örökbecsű verse, Az ember háztartása zárósoraként) Vasadi Péter; föl- s eloldozza a Van-t a szellem, felesel vele Tamási Orosz János a kötetre mintegy szemfedőként terülő utolsó költeményben. A vitató, látom, itt is inkább meg-vitatna amúgy. Miközben az eloldozott Van-ok röppályáját figyeli, hiszen elszabadultak: akár át is hatolhatnak levegőn, levegőt lélegzőn, lelken; meg-vitatná a Van-ok röppályáját, ha még volna kivel - de a pályatárs már nyugodni tért, csak a versek beszélgetnek: hatolnak át. Meg-vitatná persze Petőfivel is, odaérvelne az egykori lánghoz, a vers címe [Szabadság, szerelem], így, szögletes zárójelben - szabadság, hűség - nem fér meg együtt / tanítgatod ezt minden éjszakán. Ez a szemfedő-vers, ez a leviszem azt vers is ettől oldódik: hiszen nemcsak el-, de föl is oldozza a Van-t a szellem. Ünnep után is, egy élet minden ünnepe után - vagy egyszerűen a végre megélt ünnep után, ami lám: van, s látom, áthatol - ha valóban megértettem. Nehéz érvelni ellene.

Áthatol a Van. A végén kezdtem, mert a címét a végén érti meg az olvasója. Ami azt is jelenti egyben: elölről érdemes olvasni. Megteheted, kedves olvasó, hogy belelapozol, hiszen ez egy verseskötet, és a költeményei jótállnak magukért. Lehet hosszan kóstolgatni az ízeit, elcsodálkozni a komolyan vett játékain - ha a játék Van, s áthatolhat: komolyan kell venni. De ez a könyv egy nagyon tudatosan szerkesztett, verseket szinte mondatokba fűző egész-látványt is kiad, amire az elolvasása után úgy pillanthatsz vissza, mint tájra, az Ünnep tájára, amit bejártál. Félelmetes tudatossággal válogatva és elhelyezve a különböző, önértéket is bőven hordozó versek, prózaversek, márvány-erezet mintára hajazó szóömlések és pontosan tagolt szerkezetek (haikuk!) mindegyikét - a számunkra szellemi értelemben legfontosabbként tekintett ünnepünk köré.

Komolyan vett játékok: ajándékok a Kisjézusnak. Képzeljük el, hogy ez egy karácsonyi kötet. Mélyen formabontó módon. Át- meg áthatol rajta a Van, létünk erőszakos ünneptelensége; ünnep-rontásaink légkörét nem tagadva mégis: átélni akarná. Az odavezető utat Hétfőtől Nagycsütörtökig, az átélés újabb és újabb kísérletét a három napban, Ünneptől Ünnepig; s a másik, az időben azonos másba szelídültek ünnepét is megtisztelve a Szombatban. A három ciklust Kunhegyesi Ferenc gyönyörű festményei vezetik fel. Nem illusztrációk: képi foglalatai az elkövetkező verseknek. Figurális festőként általában belső víziókat festek. Lényeim egy időtlen tér, álom és valóság közt létező misztikus jelenetek szereplői foglalja össze szépségesen tömören Kunhegyesi Ferenc, mit is él a műveiben - e kötet címlapján és ciklusai nyitásaképp ezúttal a hitben hitelesség misztikumában. Látod a térdeplőt, látod a felfohászkodót, látod az áldást osztó Jézust (szinte ikon); a prófétát, szemében lágerfüst feketéje, tenyerében a maradék, simítani való fény. Mondom: képi foglalatai az eljövendő verseknek. Ezt a kötetet tényleg lapról lapra érdemes olvasni…

a teljes esszéért kattintsatok:



2019. április 8., hétfő

Ruben Brandt, a gyűjtő - film


Mélységesen megkötnek és eloldoznak az álmaim - és viszonylag sok képük, illatuk, zajuk kúszik át velem az ébrenlétbe. Eminens kisdiák voltam én is, anno, ahogyan Milorad Krstic is meséli magáról, be voltam zárva én is a világomba és ábrándozhattam a szabadságról. Más kérdés, mennyire fájt jóval később, amikor rájöttem: a szeretetketrec rácsait én magam tartottam karban - elengedhettem volna ezt az érzést hamarabb. Más kérdés, hogy minden összecsukláskor, amit a kései kirepülések szárnyszaggató naiv tévedései martak rám, oda menekültem vissza, abba az otthonos szeretetzsarnokságba. Valamilyen értelemben abban élek most is, rábízva magam a másik felnőttebbségére. 

Milorad Kristic bátrabban lépett át az álmodozásból a cselekvésbe - még ha minden projektje, kiállítása, s a filmje is igazából az álmodozásból éhít cselekvést, mások álmaiban való fürdőzésben szabad. A lázadásai átértékelnék az értékeink, de minden moccanásukban érzékeltetve: értékek tömkelegében fúj itt buborékot, csillan színeset, pukkan bármilyen új.

Ruben Brandt, a neves művészetterapeuta rémálmokkal verekszik - azaz híres festmények alakjaival a rémálmaiban, megnyugtató vagy boldog, bátran a szemedbe néző vagy szelíden melléd pillantó, de mindenképpen önazonos alakokkal, akik a legdémonibb módon kifordulnak magukból, amikor Ruben végre a festményük elé áll. "Birtokold a félelmed, hogy legyőzhesd" hirdeti a terapeuta. Nosza, rajta; négy különleges páciense, Mimi (a macskaügyes kleptomán), Bye Bye Joe (a testőr, aki nem tud féket tenni a nyelvére), Fernando (a hacker, aki minden melóján kényszeresen ott hagyja az "aláírását") és Membrano Bruno (a kétdimenziós, ám evészavara következtében túlsúlyos bankrabló) kipróbálja magán Rubenen, hogy működik-e a terápia... Így lesz e kényszer által Ruben Brandt a világ nyomozóhatóságai által hiába keresett "Gyűjtő", a legkomolyabb köz- és magángyűjtemények gátlástalan megvámolója, Velasquez, Botticelli, Vincent van Gogh és Edward Hopper képek elrablóinak bandavezére... a Gyűjtő, aki terápiás célból rabol. Akire a legendás Mike Kowalsky vadászik, a nyomozó (maga is egykori deketív- és bűnügyi relikviák gyűjtője - és szerelmes a csapat femme fatale-jába, Mimibe), meg a komoly fejpénz okán a világ összes maffiózója.


Tehát egyfelől itt van rajzban egy heist story - egy bankrablás-sorozat akciódús története. Amely amúgy terápia-történet, egy öngyógyításé. Amely eközben álmok Eredetnél mélyebben fonódó labirintusa, "álom az álom az álomban". Az elejtett és felszedett könyvek közti különbségek története. Csipet kémnosztalgiával, a Hidegháború Bár veteránjai közt. Előre nézve egy kulturális múltba, nem kevés gúnnyal - hiszen hova tart az önmagát is felbontó happening... 

Mindez rajzban, gátlástalanul kubista, semmire nem hasonlítóan egyedi karakterek, és figurák által, akik a saját elrajzolt arcukon viselik a jellemük, a természetük, a lelkük, mint Kowalsky nyomozó csinos lekötelezettje/segítője/elemzője, a hűségre képtelen kétarcú háromszemű, hárommellű Marina (akihez úgy sincs elég kezed...). Mindez rajzban, szinte az összes létező rajztechnikát folyamatosan vegyítő rajzolt környezetben, aminek minden képkockája amúgy vagy idézet-kollázs, vagy hommage - Hitchkocktól Kuroszaváig, Lynchtől Tarantinoig; nemcsak Ruben álma zajlik a festmények megelevenedő terepén, de a filmet nyitó autós üldözés is - kockáról kockára más képet, vagy híres filmes beállítást vetítve háttér gyanánt a kergetődző hősök köré. Utalások és megidézések gát nélküli tömege... elsőre befogadhatatlan mennyiségben.

Holott Milorad Krstic csak arra használja a kultúrát, amire való. Ábrázol vele. Megrajzol egy személyiségképet, egy önmagával meghasonlott ember személyiség-képét - aki hajlamában egyszerre dédelgeti a gyűjtést, és tükörképeként a felszámolását. Aki elengedné magából a Gyűjtőt, a naplementébe tartó alkony első osztályú vasúti kocsiján. Elengedné ezt a csigalassú segítséget, amivel felszabadítaná magát; elengedné amit végül rabul ejtett. Elengedné, ami a leginkább láncolja e szabadságban. Ruben Brandt, a Gyűjtő elsősorban bátorságot gyűjt, hogy elengedje a mások látomásait. Amit Kultúra Apánk a tudat-alattinkba pumpált, amivel alapjában meghatározza, hogyan és minek, milyennek lássuk a világunkat.

S most ideírom: szerintem. A huszonöt filmkockánként élesedő manipuláció, amivel a látásmódunkat manipulálja a szívtelen apa egyszerre levethetetlen terhünk és egyetlen átláthatatlan méretű örökségünk. Milorad Krstic szerintem mindennek ellenében kereste meg a saját, nem kicsit szürreális vizuális látásmódját. Hiszen egy életen át verekedett vele, hogy megértse, hogy átlássa, a Das Anatomische Teater CD-ROMjain (fenn van az egész a neten, barangoljatok benne), a kiállításokon és projektekben, a rajzolt kisfilmben, a színházban. Ruben Brandt neve Rubens és Rembrandt nevéből alakult ilyenre - a kultúra szabadulna önmagától önmaga kedvéért: hogy teremthessen. Zenére, Cári Tibor ihletett muzsikájára, meg a rengeteg zenei idézetre megmozduló szökevény jeleneteket teremthessen, amik talán akkor érnek a legtöbbet, ha csak átsuhannak rajtad. Ha átsuhannak rajtad a rétegek, utalások - ha csak megadják egy megfoghatatlan mélység rétegét. Ha a film a kultúra álmáról maga is álom marad, egy érzetet hagyva maga után az értelmezés nyomozati kényszere helyett. Nekem ez az érzet felszabadító.

2019. április 4., csütörtök

Martin Kay: Eastern


Valami hallatlanul vicces, hogy célcsoport vagyok - és hogy mennyire jól szórakoztam ennek a YA light novelnek az olvastán. Évek óta szakítja ki a nem sok időmből a magáét a manga meg az anime - s amikor ez a könyv napvilágot látott és a szerzője megkeresett vele, nem mondhattam nemet. Csak kis türelmet kértem, mert épp másban ültem nyakig - egy másik lényem merült teljesen másféle mesék mélyére. Majdnem manga, mondom - kicsit sajnálom is, hogy nem lett teljesen az; Megyeri Manó sűrűn kötetbe fűzött illusztrációi bőven sejtetnek egy jól összerakott magyar mangát, és Martin Kay története mondatról mondatra van annyira filmszerű, hogy tökéletesen működött volna rajzban is. Látszik a szerelem, ami oda köti, látszik a rengeteg dédelgetett kedvenc - de szerencsére csak a műfaj vonzása, nem konkrét, jól kivehető művek (avagy: nem onnan...). Ez a látomás (minden szelíd esetlenségével) elsősorban a szerzőé.

A Titánokkal vívott háború után járunk egy meglehetősen beteg, posztapokaliptikus jövőben, ami egy orosz pusztába kiáltozó westernre hajaz - revolverhősökkel, berúgandó kocsmaajtókkal, egy fegyverrel egybetartott főtitkárság-királyságban, Bagoáz uralma alatt. Itt pottyan elénk egyből akcióban Yuko, a bosszúra éhes mandulaszemű, vörös loboncos tini, hogy azonnal bajba keverje magát. Ehhez ért a legjobban, hogy bajba keverje magát meg másokat - valahol örömmel láttam, hogyan lesz mégis szinte egyből szerethető: az impulzivitása, a sebezhetősége, meg a fejére tűzött vérdíj olyan múltat sejtetnek, csoda, hogy még egyáltalán él. Persze hogy szurkolsz neki. Nem akármilyen (párbaj-) körülmények között megismerkedik Vajkkal, aki szintén a maga bosszúja után lohol. Hogy, hogy nem, mind a ketten Corben, a bandita fejét akarják, Yuko lemetszve, Vajk beszélőképes állapotban - ez az apró különbség aztán persze gyönyörű indokrendszert kap, és nyilván remek konfliktusforrás...

A világ, ahol mindez játszódik, pont annyira önkényes csak, mint amennyire általában a manga- vagy light novel- vagy tinidisztópia-világok; viszont vannak éppen csak megmutatott mélységei, tartalékai. Rejtőzik felette és alatta számos egy-két mondattal, mellékesen elpöttyentett összefüggéssel sejtetett távlat - ezt nagyon szeretem, akkor is, ha beúszott a szemem elé a masszív egyébérzetek mellé Stephen King meg A Setét Torony egyből... de ezt nem vetem a szerző szemére; ez a sejtelem csak egy szerkezet, egy irodalmi váz érzete az elmesélt történet mögött, ettől még bőven van benne saját íz és potenciál. Meg amúgy szinte minden, ami poszt-apokaliptikus: dögvésztől maradvány csúcstechnikákig - és töméntelen akció. Van, hogy nem szeretem, amikor egy történet ennyire vérgőzbe pörög, de itt a legtöbbször funkciója van: a hármas-négyes (ötös) hatalmi csoport-kavarások mellett a szereplők jellemrajza is az akciókon át alakul. Profin tálalva - és persze vég nélkül. Merthogy ez egy tipikus első kötet, függővéggel, rajzban lazán odafűzött, távlatos ellenponttal (ez gyönyörű, ahogyan az illusztrációból egyszer csak a mesélés eszköze válik - egyrészt szép és pontos, műfaji gesztus, másrészt megmutatja a benne rejlő potenciált; igazán nem bánnám, ha a továbbiakban gyakrabban fordulna elő).

Van azért néhány gyermekbetegsége a mesének, remélem kinövi őket - Yuko olykor tényleg túlságosan érzelemvezérelt és meggondolatlan, mese elején botladozó kis hőspalánta, akinek máris fejpénzt érő legendás múltja van; tehát egyszerre kiképzett profi és szerencsés amatőr, akinek folyton ki kell menteni a formás kis seggét a bajból. Nem tudom, mennyire lesz szerencsés, ha (mint egykori sorozatkedvencem: Inuyasha) hosszú részeken át képtelen lesz ugyanígy uralkodni magán. Nyiladozó testiségén az én szememben nem hagyott elég mély nyomot a traumás múlt (ismerek embert, aki...) pedig ugye: az űzi-hajtja. Lesz majd helyette-felette, amit szenvedélyesen akarhat - ez már most látszik. Amúgy a testvérével, Saorival felépült ezer szinten terhes, hurcolt viszony viszont példaszerűen került elénk - Martin Kay nagyon szépen kezeli az időt, és látszik: eltanulta azt a mangára-animére igen jellemző, mozaikszerű építkezést, ami az utolsó pillanatra is tartogat beillesztendő drámai titokdarabkát.

A kulcsfiguráira (legyen az nindzsa-ügyes zsoldos csaj, vagy Dragunovval zsoldost távirtó "pásztorlegény") még túlságosan vigyáz - vagy pedig ott van a fejében egy Árnybíróra hajazó szép, csatában bontakozó nagycsoportos finálé... Ezt is kíváncsian várom, hogyan változik a hőskezelés, kerül-e ebbe az amúgy szép, sűrű menazsériába még néhány nagy játékos - de annak örülnék, ha nem volna ennyire nyilvánvaló: az adott akcióban ki él túl és ki a hullani való statiszta. Persze lehet, aki nem élvezte annyiszor a hasonló mesék erőszakos szépségét, mint én, nem látja ezeket ennyire nyilvánvalónak. Szurkolok ennek a könyvnek, és örülök neki, hogy (amennyire látom) sikeres. Olvasni szerető emberekkel szeretek beszélgetni - és még mindig (elvakult könyvégetők legújabb-korában is) hiszek benne: ezek a mesék műfajoktól függetlenül megszerettethetik az olvasást, egy korosztállyal, akinek annyi csábító, más (kevésbé munkás) lehetősége van virtuális és egyéb terekben. Ha lenne kamasz lányom-fiam, a kezébe adnám (milyen jót beszélgetnénk utána róla...).

2019. április 1., hétfő

Marvel kapitány - film


Megnéztük hát a kirakós utolsó különálló darabkáját a Végjáték előtt - írnám, ha valóban hardcore gyíkok volnánk; de nem vagyunk azok, csak szeretjük a szórakoztató mozit... is. Úgyhogy inkább így fogalmazok: megnéztük a Marvel kapitány című filmet, az egyik legkeményebb képregényes igazságosztó csaj eredettörténetét. És igazából jól szórakoztunk. Mert tényleg ennyi volt a célunk, kikapcsolódást kerestünk a saját taposómalmunkból, meg volt egy kis ünnepelni valónk is - úgyhogy fenékig kiélveztük ezt a multiplex-élményt. Annak ellenére, hogy (az élmény maga) lehetett volna teltebb...

Van egy Vers nevű csaj, aki végre küldetésbe mehet a Kree elitkommandóval az alakváltó skrullok ellen. Sokat nem tudunk meg róla, ami nem csoda: ő se igen tud túl sokat magáról. A küldetés balul üt ki - és Vers ott találja magát Talos, a fő-skrull agykurkász-gépében. Ami neki is jól jön, mert számára lezárt emlékekben turkálnak - ahol őt Carol Denversnek hívják, és vadászpilóta a Földön. Vers nem egyszerű eset, kiszabadul és megszökik - a felrobbantott skrull cirkáló túlélőivel együtt lepotyog (hova máshova) a Földre...

Tényleg egy kellemesen össze-vissza csavart eredettörténet, különböző minták követéséből mixelt, profin koktélpohárba töltött, teljesen élvezhető ízű ital. De egyfelől ebben a műfajban (és ebben a fázisban, amikor már csak az utolsó gombot kell felvarrni a Thanos ellen szervezett csoportos időutazás egyenrucijára) nem is igen lehet mást csinálni - az alapanyagod határait körbepisálta már a többi hős. Másfelől a közönség is (nagyon nagy százalékban) egészen pontosan ezt várja. Ezt a "mélységet", és ezt az iróniát hozzá. Várja a fiatal Fury-t, két szemmel, várja Coulson ügynököt tejfelesszájú kezdőként, várja a várhatót - és meglepődik, mert mindezt remek ritmusban és jóízűen kapja. A kalandok földi része a legszórakoztatóbb a filmen, mert ide csurog a legkevesebb pátosz - és ide jut a legtöbb humor. Azért a szupercsaj meg az üldözött skrull bunyója a magasvasúton betegen szórakoztató - az alakváltásban rejlő lehetőségeket gyönyörűen használta ki a filmes csapat.

Persze tökéletesen logikátlan az egész, főleg a nagy csavar összes vonatkozása. Ez megint a "véletlenül így történt egy nagyobb terv részeként direkt" cselekményi rendezőelvének uralma, kamaszfantázia-szint (és nemcsak elsősorban kamaszfantázia öntudatos kiscsajoknak...). De amúgy nagyon aranyos, szeretem, amikor a szörnyeket simogatják és kiderül, van azért lelkük. Azt annyira nem, hogy ezzel együtt a világvédő pózban tetszelgő elitről itt is kiderül, hogy manipulatív gecik gyülekezetéből áll - de ez meg egyszerűen a korhangulatból következik. Vannak olyan képregény-történetek, ahol árnyalt figurák küzdenek egymással, akár a maguk igazában is gyakran kételkedve - de Marvel kapitány sztorija nem ilyen. Itt egy ilyen nagy csavartól csak helyet cserél a fekete, meg a fehér...

Profin töltötték koktélpohárba - a rendezőpárosnak, Anna Bodennek és Ryan Flecknek nincs szégyellni valója - más kérdés, hogy ezt a koktélt nem hiszem, hogy többször kéred... Mindenesetre a flashbackek, meg a beléjük csomagolt tanulság, a végigvitt ritmus és a bunyó a metrón jelzi: ezúttal sem nyeretlen kétévesekre bízták a projektet. Brie Larson ezt a szerepet kisujjból hozza (rezzenetlen arcból pici gesztusok - igazából jobb színésznő, mint amit az eddigi szerepei felszínre engedtek) és elég parádés gárdát kap maga köré. Olyan nagyon ők se teszik oda magukat - Jude Law messze többet tud ennél (hát istenem fiatal volt és... ööö... éppen elfogyott neki és... vagy a fene tudja, miért vállalta ezt...), Anette Benning is pont annyit nyújt, ameddig a szerep takarója ér. Azon meg külön röhögök, hogy szegény Ben Mendelsohn a Ready Player One után úgy tűnik beskatulyázódott a tenyérbemászóan ütni való kormányzati/magánszférageci szerepébe (szegény...).

Nagyot röhögtem, amikor ebben a filmben végre szembesültem a coolság lobogó kabátos öregapja félszeművé válásának  körülményeivel - valahol ezekben az apró kis fűszerszerű betétekben látszik, mennyire nem veszik közben komolyan magukat az alkotók. Más kérdés, hogy ezt a szögegyszerű, árnyalatlan világképet, amit ezek a filmek sugallnak, mennyien veszik vicces szintekig komolyan. Ezen lehetne egyszer futni, mígnem futkos tőle a hátunkon a hideg - de ez most nem az a poszt. Ez csak elmeséli, hogy volt egy kellemes, nem túl fárasztó esténk Marvel kapitánnyal... Ja. És ennek tudatában simogasd a macskád.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...