Erőszakik

Muszáj leszögeznem a legelején, hogy ilyen béna, elcseszett magyar címet rég láttam. Túl azon az aprócska tényen, hogy szerintem ilyen szó nincs is, a film egészéhez sem illik, teljes, tökéletes mellényúlás. Ennyit elöljáróban.

Egyszer régen olvastam egy kritikus tollából, hogy az angoloknál jobban senki nem tud viccet csinálni a halálból. Ezt a filmet látva tökéletesen igazat kell adnom neki. Az Erőszakik - In Bruges - vérbeli angol gengszterkomédia, teli fekete humorral, nevetséges karakterekkel, nevetséges szituációkkal, véletlenül bekövetkező tragikus eseményekkel. Igazi térdcsapkodós vígjáték. Nagyjából az első perctől az utolsóig harsányan kacagott az egész mozi. Aztán mikor vége lett, és kijöttünk a vetítésről, és elkezdtünk gondolkodni a látottakon, rájöttünk, hogy nem is vígjátékot láttunk. Hogy ez az egész egy zseniálisan megcsinált, a komédia álarcába öltöztetett tragédia.

Két igazi lúzer londoni bérgyilkos, Ray és Ken egy nagyon balul sikerült megbízás után a főnökük utasítására Bruges-be utazik, hogy eltűnjenek szem elől, és ott várják főnökük utasításait. Hogy miért épp Bruges-be, és egyáltalán hol a f*szban van az a Bruges? Ez a film egyik központi kérdése… Belgiumban van, tündéri kis középkori városka, ahol mintha megállt volna az idő. „Mint egy kib*szott tündérmese” – mondja a romantikus lelkületű, ám kőbunkó és nagyon kegyetlen gengszterfőnök, miután kiderül, azért küldte a két bérgyilkosát Bruges-be, hogy a végzeteset hibázó Ray-nek legyen még egy szép emléke, mielőtt megöleti, kivel mással, mint legjobb barátjával, Kennel. Persze semmi sem úgy alakul, ahogy azt a főnök eltervezte, kezdve ott, hogy Ray-nek marhára nem tetszik az unalmas kis mézeskalácsváros, ezért jobb híján felderíti a város sötét oldalát, és drogfüggő, rasszista, kurvázó törpékkel, meg elbűvölő, turistákat fosztogató drogdíler csajokkal tölti az idejét, míg Ken szófogadó turista módjára várost néz. Megjósolhatatlan, groteszk szituációk követik egymást, egészen a kétértelmű befejezésig.

A film legnagyobb erényei a remekül megírt dialógusok és a zseniálisan kidolgozott karakterek. A rendező, Martin McDonagh sikeres angol drámaíró, akinek ez az első mozifilmje, bár pár éve már nyert egy rövidfilmes Oscart. A drámaíró múlt a film minden percén érződik. Rég láttam-hallottam ennyire jól megírt, pergő, élettel teli párbeszédeket, ennyire működő szituációkat. A szereplők egytől egyig egyéniek, élnek a vásznon, persze ez a forgatókönyv mellett a remek színészgárdának is köszönhető. Az abszolút főszereplő Colin Farrell, akit én sose szerettem, de itt valami hihetetlenül jól hozza a bunkó ír parasztgyereket, talán mert valójában az is. Bérgyilkostársa Brendan Gleeson, aki sok-sok mellékszerep után végre kiélheti magát egy főszerepben, szintén fantasztikus alakítást nyújtva. A nyálcsorgatás-faktor nálam a gengszterfőnököt játszó Ralph Fiennes, aki még mindig a világ legdöglesztőbb pasija. Neki nagyon jól állnak az őrült gonoszok, de itt tényleg kitombolhatta magát a kattant, nevetségességig eltúlzott gyilkos szerepében.

A mellékszereplők is egytől-egyig remek karakterek, a turistákat fosztogató, nagyon dögös és nagyon jófej drogdíler csajszi, a drogfüggő amerikai törpe színész, akinek mindennemű politikai korrektséget nélkülöző beszólásai a film gyöngyszemei, a beszari neonáci, aki csak szeretne bérgyilkos lenni, vagy a kötelező darabként felbukkanó orosz fegyverkereskedő. És persze ott van a mesebeli Bruges városa, ami kvázi a színészekkel egyenrangú főszereplője a mozinak. A valóban tündérmesébe illő városka és a cselekmény brutalitása közti ellentét a film egyik fő mozgatórugója.

A vicces szituációk, a zseniális beszólások, az elbaltázott akciók felszíne alatt valójában csupa elcseszett életet látunk, hőseink mind vesztesek, félrecsúszott figurák. A film legkomolyabb és legkomorabb része, amikor Hieronymus Bosch festményeit látva megelevenedik előttünk Ray baklövése, ahonnan az egész cselekmény indult, és a festmények allegóriájaként elénk tárul a kezdő bérgyilkos vívódása, önmarcangolása. Érdekes, mert látszólag kilóg a film szövetéből, viszont utólag visszagondolva, az egész film ezt a belső vívódást járja körül, csak épp szájbarágós dráma helyett a komédia eszközkészletével.

Nagyon jó film, valóban lehet rajta hangosan röhögni a moziban, idézgetni az aranyköpéseiből, aztán hazafelé elgondolkodni az élet nagy kérdésein. Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki szereti a politikailag inkorrekt beszólásokat, a halállal való viccelődést, a groteszk szituációkat, egyszóval a jófajta angol humort.

Korábbi kommentek:

Narnia krónikái: Caspian herceg

C. S. Lewis Narnia-sorozatát A Gyűrűk Ura mellett a fantasy-irodalom egyik alapkövének szokták tekinteni. A hétkötetes regényfolyam valóban óriási népszerűségnek örvend világszerte, és számtalan későbbi alkotó kölcsönzött belőle (még Rowling is bevallotta, hogy Lewis volt az elsődleges mintája a Harry Potter-sorozat megalkotásakor). Arról azonban előreszeretettel megfeledkeznek, hogy a Narnia-sorozat, bár valóban fantasztikus elemekkel, és mitológiai lényekkel van tele, valójában gyerekmese, a szó szoros értelmében, és mérföldekre van az erőszakos, naturalista, öldöklős fantasy-zsánertől. Lewis gyerekeknek írta történeteit, a nyelvezet gyermeki, a cselekményszövés, a konfliktusok feloldása az utolsó rész (A végső ütközet) kivételével végig a „minden jó, ha jó a vége” kitétel mentén zajlik. Ez a megfilmesítés során nem kis feladat elé állította az alkotókat.

Három éve, amikor az első rész, Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény mozikba került, világszerte kritikusok és nézők egyaránt az alkotók szemére vetették, hogy gyermeteg Disney-mesét faragtak egy úgymond „ős-fantasyból”. Pedig a filmváltozat ízig-vérig hű volt a könyvhöz, Lewis gyermeki ábrázolásmódjához. Csak épp a véres, grandiózus csatajelenetekhez szokott közönség mást várt. Egy újabb Gyűrűk Urát. Hát nem azt kaptuk, és én ennek akkor örültem. Örültem, mert kifejezetten üdítő volt, hogy jó értelemben vett mesét láttam a vásznon. Manapság, amikor az animációs filmektől is azt várjuk, hogy a gyerekeket kísérő felnőtteket is ugyanúgy szórakoztassák, és kétpercenként tartalmazzanak valami „felnőtt” poént, kikacsintást, ritka, hogy igazi gyerekekhez szóló fantasztikus történeteket lássunk. Mert néha igenis szükség van a „minden jó, ha jó a vége” érzésre.

A második film, a Caspian herceg azonban letért az első film által megkezdett útról, és a nézői igények kielégítésére sokkal véresebb, keményebb, „felnőttebb” film lett. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a könyvek is egyre komolyabbak, a cselekmény egyre veszélyesebb, de a filmkészítők azért jó néhány lapáttal rátettek erre. Végig érezni a filmen az első résztől való elszakadás szándékát. A csaták keményebbek, véresebbek, mindkét oldalon esnek áldozatok, a gonoszok a realista ábrázolásnak hála ijesztőbbek. /Persze felnőtt szemmel. Egy gyereknek nyilván ijesztőbb a fehér boszorkány, míg én, felnőttként jobban tartok egy gonosz, ravasz, törtető katona-politikustól. Más a célközönség…/

A történet persze maradt ugyanolyan meseszerű, mint volt. Narniában 1300 év telt el a Pevensie-testvérek uralkodása óta, azóta az ősi Narnia szinte teljesen elveszett, a birodalmat gonosz telmarinok hajtották uralmuk alá, akik közül a leggonoszabb, Miraz király meg akarja ölni unokaöccsét, a trónörökös Caspiant. A herceg menekülni kényszerül, a vadonba téved, ahol Narnia elveszettnek hitt őslakosaival visszahívják a fénykor nagy királyait. A négy testvér Londonból /ahol csak egy év telt el/ hipp-hopp a teljesen megváltozott és elvadult varázsbirodalomban találja magát. Természetesen Caspian segítségére sietnek, és válogatott kalandok során át végül elűzik a gonosz telmarinokat, és visszaállítják Narnia rég volt dicsőségét.

A Caspian herceg mint film és mint fantasy is jól működik, nagyon jól szórakoztam rajta, tökéletes kikapcsolódást nyújt két órára. Kicsit mégis sajnálom, hogy elveszett az a gyermeki báj, ami az első részt jellemezte. Mint film, ez jobb, viszont mint adaptáció, az első tetszett jobban.

Celia Rees: Bűbájos Mary

Kamaszkoromból valahogy teljesen kimaradtak az ifjúsági könyvek. Valószínűleg azért, mert mindig is koraérett gyerek voltam, és szívesebben olvastam idősebbeknek való, „felnőtt” könyveket, és cikinek éreztem az ilyen „gyerekes” dolgokat. Most, huszonéves vénlányként annál szívesebben olvasok ifjúságinak mondott könyveket. Legyen az Harry Potter-féle kamaszmese, vagy igazi kis lányregény, mint a Bűbájos Mary.

Erre a könyvre évekkel ezelőtt felfigyeltem, méghozzá a magyar piacon kivételesen szép kiadás miatt.  Aztán úgy alakult, hogy mostanáig vártam az olvasással. A könyv főhőse egy fiatal lány, Mary, akinek az élete a történelem viharai közepette gyökeresen átalakul, új földrészre kerül, ismeretlen emberek közé, magára utaltan kell megtalálnia önmagát, és kialakítania saját életét, saját személyiségét. Egyszerű történet, igazából egydimenziós szereplők, semmi nagy dráma, mégis a legtöbbről szól, amiről könyv szólhat: önmagunk megtalálásáról, egy fiatal lány felnőtté válásáról.

A történet a XVII. századi Angliában indul, a boszorkányüldözések, vallási ellentétek korában. Mary nagymamáját, aki felnevelte, boszorkányság vádjával halálra ítélik. A lány magára marad az ellenséges környezetben, menekülnie kell. Egy titokzatos jótevő segítségével felkerül egy Amerikába tartó hajóra, ahol egy szintén menekülő puritán közösség befogadja, és immáron telepesként érkezik ő is az Újvilágba. Az egész könyvet végigkíséri a kérdés, hogy Mary maga vajon boszorkány-e? Innen a XXI. századból nevetségesnek tűnő spekulációkat olvasunk, de tudjuk, hogy évszázadokig valóban gyanúsnak tartottak mindenkit, aki „más” volt, aki gyógyfüveket gyűjtött az erdőben vagy értett a gyógyításhoz. Az író erénye, hogy elhiteti velünk, ezek valóban gyanús körülmények, nagyon jól teremt hangulatot, és minket is belevon egy olyan világba, ahol elkezdünk azon gondolkodni, vajon Mary tényleg az ördöggel cimborál-e?

A telepes közösség, amely befogadja Maryt, nagyon hamar kirekeszti, majd kiveti magából a „furcsa” lányt. Ami nagyon tetszett a könyvben, az, hogy nem ábrázolja vallási fanatikusoknak, megszállott boszorkányüldözőknek a telepeseket, az egy szem Angliából hívott inkvizítor kivételével ők pusztán egyszerű, istenfélő emberek, akik félnek az ismeretlen, ellenségesnek vélt új világtól. Félelmük végső soron érthető, átérezhető. Vallási üldözés elől menekültek, mindenüket hátrahagyva kénytelenek új életet, új városokat építeni a semmi közepén, egy ismeretlen, vad földrészen. Megint csak a hangulatteremtést tudom dicsérni. Tökéletesen átérezhető, milyen félelmetes lehetett az egyszerű, nyugodt angol vidéki élethez szokott embereknek szembesülni a végeérhetetlen vadonnal, vagy épp az ismeretlen, félelmetes vademberekkel, az indiánokkal. Félelmükben saját kis jól körülhatárolható világuk dogmáiba kapaszkodnak, ahelyett, hogy meg akarnák ismerni az ismeretlent. Mary épp az ellentéte ennek, kíváncsi, nyitott lány, aki épp az indiánokkal való kapcsolatteremtés miatt válik saját népe által kirekesztetté.

Egyszerű, kedves, könnyen fogyasztható könyv, ami azonban a felszín alatt nagyon sokat rejt. Az ember észre sem veszi olvasás közben, hogy az egyszerű történet máza alatt milyen fontos dolgokról szól: toleranciáról, önmagunk és mások megismeréséről, elfogadásáról, a világgal szembeni nyitottságról. Azt hiszem, ez a legtöbb, amit egy jó ifjúsági könyv nyújtani tud.

Egyedül nem megy

Egyre jobban szeretem a francia filmeket. Olyan hihetetlen hangulatuk van, hogy azt nem lehet utánozni. A fények, a zene, a szereplők, a díszletek, valahogy minden más, és minden jobb, mint az amerikai filmekben. Olyan emberi, barátságos, amilyen egy hollywoodi film tán soha nem lesz. Szóval elvarázsol :-)

Az Egyedül nem megy Anna Gavalda Együtt lehetnénk című regényének filmváltozata. A regény hihetetlenül népszerű Franciaországban, nálunk is megjelent pár éve. Három zárkózott, magánakvaló fiatal egymásra találásának csendes és mélyen megindító története. Camille, a fiatal festőpalánta menekül a világ elől, saját unalmas középosztálybeli családja elől, akik be akarják kényszeríteni társadalmilag elvárt szerepekbe, de mecénásai elől is, akik üzletiesíteni akarják művészetét. Elmegy takarítónőnek, magányosan éldegél egy párizsi tetőtéri lyukban, és senkit nem enged közel magához. Franck, a magánakvaló szakács naphosszat iszik, füvezik és káromkodik. A nagymamáján kívül, aki felnevelte, egyetlen nőt sem képes szeretni, mindet megveti, mert az őt magára hagyó anyját látja bennük. A harmadik főszereplő Philibert, a szülei által lenézett, semmibe vett, kissé autisztikus beütésű arisztokrata. Övé az a hatalmas, üres, hideg párizsi lakás, ami végül összehozza a szereplőket.

Mind a hárman zárkózott, elutasító személyiségek, senkit nem engednek közel magukhoz, mert félnek, hogy sérülnek. A megélt terhek és az emberi kapcsolatoktól való félelem végigvonul a történeten. Mikor Philibert beköltözteti a Franck-kal közösen lakott lakásba a beteg Camille-t, eleinte egyikük sem tud mit kezdeni a helyzettel, a másik kettő közelségével. Kommunikációképtelenségük miatt csak bántani tudják egymást. Csak akkor képesek közelebb kerülni egymáshoz, amikor Camille kierőszakolja, hogy Franck imádott nagymamáját, a haldokló Paulette-et költöztessék magukhoz, és ápolják együtt, hogy ne kelljen egy öregek otthonában meghalnia. A nagybeteg néni lassú leépülése, és közben végig megmaradó életszeretete az, ami felnyitja a fiatal főszereplők szemét, és az idős néni szemén keresztül csodálkoznak rá ők is az életre.

A könyv legnagyobb erénye számomra az, hogy nem kerget illúziókat, nem akarja elhitetni velünk, hogy itt sarkaiból fordul ki a világ, mert ezek az emberek egymásra találtak, nincs könnyes happy end. Egyszerűen megnyílnak, közel kerülnek egymáshoz, és eztán együtt néznek szembe a világgal. Az eredeti francia cím (Ensemble c'est tout - Együtt, ez minden) sokkal kifejezőbb, mint akár a könyv, akár a film magyar címe. Emberek egymásra találnak, de ettől nem születnek újjá, nem vetkőzik le a múlt sérelmeit, hanem épp ellenkezőleg, két adag terhet, sérelmet, frusztrációt cipelnek eztán tovább, de együtt, és ez már önmagában egy más minőség. Nagyon szép, nagyon intelligens, de végig szomorkás könyv.

A film természetesen lényegesen leegyszerűsítette mind a történetet, mind a szereplők személyiségét. Keveset tudunk meg a szereplők múltjából, motivációjukból, csak az eredménnyel szembesülünk. Az egyszerűsítés még érthető, hiszen egy 700 oldalas könyvet nem lehet másfél órába sűríteni, a történet romanticizálása már kevésbé. Azért a filmbe csak belecsúsznak kissé túl rózsaszín részek, és a vége egyértelmű happy end, a hollywoodi fajtából.

Amit a film nagyon eltalált, az az idős néni, Paulette szerepe. Örülök, hogy nem akartak az ő szerepén kurtítani. A hangsúly végig azon van, hogy ő "nyitja ki" egymás felé a szereplőket, és hozzá kapcsolódik a film szerintem legmeghatóbb része is, amikor Camille lerajzolja a nénit, és ő büszkén ül modellt, mint egy szoborszépségű húszéves, az többet elmond az elmúlás elfogadásáról, mint oly sok könyv és film.

A film egy nagyon szép, nagyon hangulatos, nagyon franciás romantikus dráma, a könyv kicsit több ennél. Igazi emberi dráma, valódi személyiségekkel, sorsokkal, érzelmekkel. Ennek ellenére mégsincs bennem csalódottság a film miatt. Igazából a kettő együtt tökéletesen működik. Mind a filmet, mind a könyvet bátran ajánlom mindenkinek, aki szereti az érzelmes, emberi drámákat. 

Korábbi kommentek:

Isten éltesse az Agave Kiadót!

Kicsit megkésve ugyan, de ezúttal én is boldog születésnapot kívánok kedvenc kiadómnak, az Agavénak. Az áprilisban megjelent Agave 100 című kiadvány egy novella válogatás, a kiadó első könyve megjelenésének ötödik évfordulójára dobták piacra, és minő véletlen - épp ez a századik kiadványuk. Szóval van bőven ok ünnepelni magukat, meg nekünk őket. Kezdjük azzal, hogy szerintem iszonyat jófej dolog, hogy egy kiadó egy rakás világhírű szerzőjétől jelentet meg novellákat egy válogatásban, meglehetősen alacsony áron, tényleg szinte ajándékba. Persze nyilván okos marketinghúzás, hiszen ha az olvasó csak néhány szerzőre felfigyel, és később megveszi a műveiket, már megérte, de kár lenne vitatni, hogy ezúttal mi, olvasók is jól járunk, hiszen tizennégy tényleg jó író műveit ismerhetjük meg, és ki tudja, lehet hogy lesz, akibe tényleg beleszeretünk.

A válogatás a kiadó profiljához illeszkedően a krimi, a fantasy és a sci-fi műfajból válogat. A krimiszekciót hat szerző - Lawrence Block, Dashiell Hammett, Charles Willeford, Dennis Lehane, Donald E. Westlake, Jim Thompson - képviseli. Közülük csak Lehane-t olvastam eddig, aki kőkemény krimi-thrillereket ír, és a novellája is hátborzongató, kiábrándult, inkább pszicho-thriller, mint bűnügyi történet. Block írása tetszett még, ami gyakorlatilag önparódia, a betörő-könyveket figurázza ki benne, és nagyon szellemes a stílusa. A másik négy igazából nem fogott meg, újfent rájöttem, hogy én annyira nem szeretem a krimit.

A fantasy-válogatás már kicsit ismerősebb volt, itt a négy szerzőből - Susanna Clarke, Naomi Novik, Laurell K. Hamilton, Neil Gaiman - csak Novik volt új számomra, a másik három munkáit ismerem. Novik sárkányos fantasyt ír, egyfajta alternatív történelmet, ami a napóleoni háborúk idején játszódik, csak itt a háborút nem csak a földön, hanem az égben is vívják, sárkányokkal. A rövid novella kíváncsivá tett, biztos hogy el fogom olvasni a most megjelent regényt, az Őfelsége sárkányát. Clarke szintén önmagát figurázza ki, de azt nagyon szellemesen teszi, Gaiman viszont nekem kicsit most érthetetlen volt, talán mert tőle vártam a legtöbbet, ezért benne kicsit csalódtam. A legnagyobb pozitív csalódás viszont Hamilton novellája volt, ami egy iszonyat durva valódi pszichohorror a bennünk lakozó gonoszról. Az írónő egyik legnagyobb erénye hogy eszméletlen rövid terjedelemben is nagyon könnyedén teremt saját kis világot, amiben aztán biztos kézzel mozgatja a hőseit. Ez a húszoldalas kis novella is komplett világgal rendelkezik, ami azonnal magába szippant. Több ilyet kéne írnia, ahelyett, hogy szakmányban gyártja az egyre csökkenő színvonalú vámpírhorror-folytatásokat.

A sci-fi szerzőket még kevésbé ismertem, mint a krimiszekciót. A négy szerző - Ray Bradbury, Philip K. Dick, Roger Zelazny, Iain M. Banks - közül egyedül Banks írása nem tetszett, az valami dögunalom volt, pedig tudom, mennyire népszerű a szerző, de nekem nem jött be. A másik három novella viszont számomra is meglepő módon nagyon tetszett. Sosem szerettem a sci-fit, nem tudom, miért, de ezek a novellák izgalmasak, meglepőek, érdekesek voltak. Lehet hogy megpróbálkozom a sci-fi szerzőkkel :-)

Mindenkinek csak ajánlani tudom a könyvet, aki szereti a krimit és/vagy fantasyt és/vagy sci-fit, mert nagyon mellényúlni nem lehet vele, szinte biztos, hogy a tizennégy szerző között mindenki talál olyat, aki felkelti a kíváncsiságát. 

Lepattintva

Aki az elmúlt két-három évben olvasott filmes újságokat, honlapokat, kritikákat, biztosan hallott már Judd Apatow forgatókönyvíró-rendező-producerről, és kis csapatáról, akiket nem kevesebbel gyanúsítanak, mint hogy megújították a hollywoodi vígjátékgyártást. Ők követték el a 40 éves szűz, a Felkoppintva és a Superbad - avagy miért ciki a szex? című filmeket. Ezek közül egyet sem láttam.

A Lepattintva (eredetiben Forgetting Sarah Marshall) alapján csak jókat tudok mondani. Azt le kell szögeznem, hogy igazi, hamisítatlan vígjátékról van szó, senki ne várjon különösebb eszmei mondanivalót, világmegváltó gondolatokat, könnyes-bús érzelmeket, itt a vígjátéki helyzeteken van a hangsúly. Amitől kiemelkedik a jelenlegi hollywoodi filmtermésből, az az, hogy életszerű hősöket mozgat életszerű helyzetekben, életszerű, hihető párbeszédeket ad a szájukba, és valódi érzelmeket, sírásokat, dühös egymásnak eséseket látunk, nem művi szempillarezegtetéseket és hiteltelen romantikus egymás karjaiba omlásokat. Persze hozzá kell tenni, hogy az életszerű helyzetek azért kaliforniai mércével mérendők, mert hát innen, Budapest cityből kicsi a valószínűsége, hogy szerelmi csalódás után Hawaii-ra futok felejteni, de ennyire legyünk megengedőek, azért nem realista drámát látunk.

A sztori nagyvonalakban: Petert, a punnyadt tévésorozat-zeneszerzőt igencsak megalázó helyzetben dobja ki barátnője, az ünnepelt tévésztár, Sarah Marshall. Peter kiborul, hisztizik, dühöng, minden csajt megdönt elkeseredésében, orvoshoz megy, de csak nem felejt, mígnem kiköt egy gyönyörű, pálmafákkal szegélyezett hawaii-i hotelban, ahol ki másba futna bele, mint exbarátnőjébe, meg annak iszonyat menő, végletesen idióta rocksztár pasijába, aki nem is annyira új. Persze kezdetben annak rendje és módja szerint marják egymást, kerülik egymást, legszívesebben megfojtanák egymást, aztán szép lassan - az idióta barát és egy dögös recepciós csaj segítségével - megtanulnak egymás mellett létezni, kommunikálni, a film végére még azt is meg tudják beszélni, miért romlott el a kapcsolatuk. Ez az, amiben különbözik a sablonos vígjátékoktól, és a vidám, agyatlan helyzetek közepette azért csepegtet némi emberséget.

A történet vége persze happy end, hiszen mégiscsak vígjátékról van szó, de nincs túlspilázva, csak kis egymásra találások vannak, meg kis sikerek. Erre is csak azt tudom mondani, hogy nagyon jól szórakoztam rajta. Néha kell az, hogy az ember csak úgy eleressze magát, nézzen ki a fejéből, és szórakoztassák. Ha ezt intelligensen, életszerűen, szerethetően teszi egy vígjáték, az már szerintem elismerésre méltó. 

Korábbi kommentek:

Bolondok aranya

Hosszabb - félig önkéntes - száműzetésem után visszatértem a kultúra hímes mezejére... Vagy valami ilyesmi.

A teljes agyleszívásnak köszönhetően elsősorban pihentető, igazi kikapcsolódást nyújtó, semmilyen agymunkát nem igénylő filmeket kerestem az elmúlt időszakban. A Bolondok aranya tökéletesen megfelelt ezen követelményeknek.

Annyi rosszat olvastam már erről a filmről, hogy igazából semmilyen elvárásaim nem voltak vele kapcsolatban, így aztán pozitívan csalódtam, amikor mégis jól szórakoztam. Hagyományos kincskeresős-romantikus kaland-vígjátékkal van dolgunk, ami felvonultatja a zsáner összes megszokott elemét. Van itt nagyon vicces, nagyon jól kinéző kalandor főhős, nagyon szép, nagyon okos nő, akivel a film kb. 90%-ában marják egymást, aztán az utolsó 10%-ban kiderül, hogy mégiscsak egymásnak vannak teremtve, vicces segítőtárs, bohókás mellékszereplők, nagyon gonosz, nagyon tisztességtelen alakok, akik mindenáron meg akarják szerezni a kincset, és persze egy rejtélyes történelmi kincs, amit senki nem talál, optimális esetben senki nem tudja, létezik-e egyáltalán, és persze csak nagyon okos és nagyon szexis hőseink tudják, valójában hol keressék.

Erre a panelre nagyon sok filmet ráhúztak az utóbbi időben, kisebb-nagyobb sikerrel. A Bolondok aranya valahol félúton helyezkedik el A nemzet aranya mozipénztárakat döngető sikere és A titkok könyvtára délutáni tévés színvonala között. Nem különösebben nagy durranás, de nem is vérlázítóan rossz. A kincs pont annyira érdektelen, hogy senki ne tudja, miről van szó (valami spanyol királyi hajó egy hercegnő hozományával elsüllyedt valahol a Karib-szigeteken), Matthew McConaughey jól hozza az ostoba, ám szerethető kincsvadászt, és mi tagadás, tényleg baromi jó teste van, Kate Hudson is csak annyira szép, hogy még hihető legyen, de ne csorogjon le a vászonról, bár azt ha megfeszül, se hiszem el neki, hogy történelemből doktorál, olyan buta feje van. A színészek elől kétségkívül lenyúlja a show-t a csodás karibi szigetvilág, gyönyörű azúrkék tengerrel, pálmafákkal, homokos strandokkal és egy igazán szemrevaló yachttal. Nem is rossz :-)

Összességében egy kellemes kis pihentető nyáresti mozizásra megfelel a film, ha az ember nem vár túl sokat és nem akar az élet nagy kérdésein gondolkodni. De abszolút felejthető.