Sissel-Jo Gazan: Tintagomba

„A titkok azok a gátak az életben, amik megakadályozzák az igazság brutális szökőárját abban, hogy mindent megsemmisítsen.”

Sissel-Jo Gazan neve teljesen ismeretlen volt előttem amíg Amadea tavaly fel nem hívta a figyelmem a Fehér virágokra – aztán nagyjából fél év alatt elolvastam három, eddig magyarul megjelent művét és most itt állok egy alapos hiányérzettel. Sissel-Jo, ugye írsz még? Érdekes kép rajzolódik a három regényből, kronológiai sorrendben egy szép fejlődési ívet mutatnak: az első, A dinoszaurusz tolla egy laza, de szokatlan skandikrimibe oltott rajz a tudományos-egyetemi közegek intrikáiról, kívülállók számára érthetetlen belsős poénokkal tarkítva, masszívan túladagolt egyéni drámákkal; az eddigi utolsó mű, a Fehér virágok meg az egyik legbrutálisabb társadalomkritika, amit mostanában olvastam, ami a jóléti társadalmakat is megmételyező bántalmazások, pedofília, családon belüli erőszak és mindezek intézményes eltussolásának gyakorlatát vesézi ki egy botanika iránt szenvedélyesen érdeklődő kislány felnövéstörténetébe csomagolva. A kettő között írt Tintagomba mintha a könnyed krimitől az érfelvágós társadalomkritikáig tartó út felén helyezkedne el: az érdeklődés középpontjában ezúttal a street art, a különböző társadalmon kívüli mozgalmak, a politikai szélsőségek és azok beszűrődése a nyugat-európai mindennapokba, művészet és politika viszonya – mindez már itt is egy kislány felnövéstörténetén keresztül, aki ezúttal nem a vadvirágokba, hanem a graffitikbe van belebolondulva.

Rosa a nyolcvanas évek Dániájában nő fel elkötelezett feminista anyja, a gombabolond, (egyébként eredményes) gombászati kutatásaival a gyógyszergyárak világuralmát (nyilván sikertelenül) megtörni próbáló Helle (aki szerint „a tüntetés kötelesség, nem olyasvalami, amire az ember kiugrik, ha éppen kedve szottyan rá”), egy meleg nevelőapa, egy török legjobb barátnő, egy Neruda verseibe szerelmes, azokat illegálisan lefordító, majd saját pénzén kiadó nagymama és egy, az apját illető rejtély (vajon a három lehetséges apajelölt közül ki az?) társaságában. Rosa tipikus gyerek az unalmas nyolcvanas években: havonta talál egy újabb szenvedélyt amire aztán ráunhat, barátnőjével állandó versengésben gyűjtenek bármit és mindent, ami eszükbe jut – mígnem felfedezi élete első street art művét és kezdetét veszi egy életre szóló kaland. 

Rosa mániásan kezdi gyűjteni először Aarhus, majd, az egyetemi kutatásai miatt odavetődő nevelőapját meglátogatva London műalkotásait és egyre mélyebbre merül a street art művészetében, megismerkedik egy-két londoni menő arccal a korai időkből, maga is kacérkodni kezd az alkotással, vérre menő versengésbe kezd egy titokzatos másik graffitiművésszel, majd időközben elvesztett és újra megtalált barátnője török lánybandájához csatlakozva forgatják fel a város tereit szépségbe csomagolt, erősen társadalomkritikus, senki által meg nem értett műveikkel (nem véletlen a banda török neve: Domuzlara Boncuklar – gyöngyöket a disznók elé).

Mindeközben Rosa felnő, és bár éppenhogycsak, de élete azért másról is szól, nem csak a graffitizésről. Igazi kamaszos rajongással lesz szerelmes egy fiatal felnőtt illegális házfoglalóba, akit követve belekóstol a rendszer ellen lázadó kívülálló fiatalok világába, zavaros ideológiával, mely egyszerre kapitalizmusellenes, röhögi ki az egy évtizeddel korábbi hippiket és dobálna Molotov-koktélokat a konzervatív rendőrségre és a kommunista mozgalmárokra egyaránt. Közben összejön egy politikai ambíciókat dédelgető, a konzervatív ifjúság szervezetében aktív jófiúval, meglepő barátságot köt annak rosszhírű, de csupaszív bátyjával és örök rosszakaróra lel a fiú rendőr apjában, aminek aztán súlyos következményei lesznek. Rosa élete szépen halad a felnőttség felé – gimnázium, első szerelmek, első csalódások, apró kihágások, kamaszos vetélkedések. Aztán minden kap egy sötétebb árnyalatot. Az anya megbetegszik; a nevelőapáról kiderül, hogy nem csupán a street artban merült el New Yorkban, hanem a város heroinnal átitatott bugyraiban is, és roncsként tér vissza; a plátói szerelem egy véres összecsapásban a rövidebbet húzza a rendőrséggel szemben; Rosa maga pedig olyasmibe keveredik, ami örökre kettétörheti egy fiatal életét.

Amikor legközelebb találkozunk vele, húsz évvel később, már neves művészettörténészként kutatja a street art szerepét a kortárs művészeti diskurzusban és egy rejtélyes, ismeretlen személyazonosságú, erősen politikus és társadalomkritikus műveivel világszerte indulatokat kavaró művész, Tintagomba munkásságát. Rosa negyven felé épp válaszút előtt áll: megállapodjon vagy sem, megírja végre a disszertációját vagy halogassa tovább, rendezze-e a kapcsolatát a múltjából felbukkanó kísértetekkel vagy dugja továbbra is homokba a fejét? A kamaszkor óta hurcolt sérelmek és félreértések mellé újak társulnak, az eddigi apajelöltek mellé újabb kerül, egy berlini út a legmeglepőbb fordulatokat hozza, az ifjúkori zavaros ideológiai mátrix újabb érdekes színezetet kap. A múlt ködéből újra meg újra előbukkanó lappangó nácik, szélsőbalos erőszakszervezetek, újhullámos hippik és a még kórházban haldokolva is a világot agyonszennyező vegyipar ellen kardoskodó anya között hányódva a legjónazabb képzeletbeli hang Tintagombáé, aki békés kritikájával próbálja felhívni a figyelmet a világunkat ellepő igazságtalanságra, ostobaságra, korrupcióra, hataloméhségre.

Miközben a felszínen Rosa azt kutatja, mi a street art szerepe a modern művészetben, a regény azt feszegeti, mi a művészet szerepe a társadalomban – hogy a politikai és gazdasági érdekek, a minden oldalról feszítő kizárólagosságra törekvő, nyomasztó ostobaság közepette a művészet és a művészetbe menekülés lehet-e valid választás. Hogy ha minden politikai oldal cserbenhagyja, akkor választhatja-e egy csapat fiatal a felszínen „polgárpukkasztó” utcai graffitizést mint ellenállási formát és ha így tesznek akkor az mi: művészet, politika, bűncselekmény, hitvallás? Hol húzódik a határ? Egy ház falára rajzolt graffiti bűncselekmény, ugyanazon ház falára aggatott óriásplakát (legyen az a talajt szennyező rovarirtó szer, prostitúcióra biztató „társkereső oldal” vagy politikai propaganda) nem az? Miért is? S ha egy illegális street art művet eltávolítanak, majd kézen-közön egy árverésen tűnik fel és jó pénzért elkel, akkor az már nem is illegális? Ha valaki, aki jó eséllyel nem az alkotó, keres rajta, akkor már művészet? A street art mint határterület kapcsán persze eszünkbe juthat a Fehér virágok tetoválóművész famíliája – ott is egy, a kánon által el nem ismert művészi kifejezésmódba ásott bele Gazan, a kérdés pedig ugyanaz, csak más irányból merül fel: ha egy rajz papírra vetve magasművészet akkor ugyanaz a rajz, ha történetesen egy bőrre kerül rá, vajon mi?

Rose és Tintagomba története messze nem olyan tragikus, mint Jenny és tetoválóművész anyja kalandjai, de legalább annyi kérdést hagy maga után. Kicsit túlzsúfolt, azt meg kell hagyni, és a vége felé az a pár kifejezetten szappanoperai fordulat igazán áldozatul eshetett volna egy erős szerkesztői kéznek, ezzel együtt is ez a kedvencem az írónő eddigi regényei közül. A dinoszaurusz tolla esetében nagyon érezni lehetett, hogy sokat markol és keveset fog, nem egyszer tévesztette el az arányokat, a Fehér virágokhoz pedig - bár témáját és cselekményszövését tekintve az a legjobb - Gazan egyszerűen nem tud elég jól írni. Ahhoz a társadalmi-családi-lélektani mélyfúráshoz nekem ő kevés, írástechnikában jócskán elmarad egy Franzenhez, Buwaldához vagy egy Knausgardhoz, vagy akár az Átmeneti üresedés Rowlingjához képest. A Tintagomba viszont pont az a regény, ami jól áll neki, amiben lubickolhat: egy adag felnövéstörténet, két adag dráma, családi titkok, ifjúkori ballépések, némi politika, megszórva társadalomkritikával, vastagon művészeti okfejtésbe burkolva – pont jó keverék.

Kiadó: Jaffa

Fordító: Sulyok Viktória

Sissel-Jo Gazan: Fehér virágok

„A Fehér virágokban a művészet eszközeivel állok bosszút néhány kegyetlenül igazságtalan gyermeki sorsért” – írja Sissel-Jo Gazan a kötet utószavában, és az ember gyomra óhatatlanul összeugrik ahogy az írónő szép sorban hozza a példákat, melyekről a regényt olvasva még hihettük, csak egy elborult képzelet szülöttei… Nem azok. Atwood jut eszembe, aki sokszor leírta már: minden szörnyűség, amit műveiben leírt, már megtörtént valahol, valamikor a történelem során, vagy megvannak a technológiai alapjai a megtörténtének – aztán még egy kicsit tovább feszíti a húrt, hogy az emberiségbe vetett maradék hitünket is elveszítsük. Gazan is mindig egy kicsit tovább megy, mint amit az elviselhetőség még megengedne, még egy kicsit tovább kínozza a tollára tűzött kisközösség lakóit, hogy aztán az orrunk alá dörgölje: mindez a valóságból táplálkozik. Igen, erre vagyunk képesek, mi, emberek egymással. A világ legszerencsésebb sarkaiban is. Még Dániában, a hygge hazájában, a boldogság honában is.
 
Pedig olyan kis kedélyesen indult az ismeretségünk. A dinoszaurusz tolla a tavalyi év egyik legszórakoztatóbb olvasmányaként maradt meg bennem, súlytalan, tudományoskodó skandikrimiként, némi emberi drámával, egyetemi perpatvarokkal, tudományos krimihez illően groteszk halálesetekkel, amelyek ugyanakkor annyira valószerűtlenek és nehezen kivitelezhetőek, hogy nem kell tartanunk tőlük. Azt tudtam, hogy a Fehér virágok egészen más súlycsoport, mégis meglepett, hogy a szintén kedélyes kezdés – a festői Samsø szigete, vadvirágokat gyűjtő kamaszlányok, hippi tetoválóművész anyuka, patchworkcsalád, ahol mindenki idegesít mindenkit, de azért jófejek – után mennyi emberi dráma, milyen összetett hazugságháló és vaskos társadalomkritika kerekedett belőle. Témáját és a jóléti társadalmak felszíne alatti rothadást tekintve az Átmeneti üresedést juttatja eszünkbe, viszont amire nekem leginkább hasonlított a hangulata, a mindent átszövő gonoszság, az önbíráskodás és a bántalmazás soha nem múló nyomainak feszegetése miatt, az Dennis Lehane Titokzatos folyója.
 
Mert bizony ez a sziget minden, csak nem idilli: a lassan építkező bevezetőből megismerjük az összes lakos kisebb-nagyobb titkait, és lassan mi is úgy érezzük, mintha közülük valók lennénk: mindent tudunk a többiekről, azt is, amit a legkevésbé sem szeretnénk. Belesünk a konyhaablakon a vasárnapi ebédre, strigulázzuk, ki hány felest dob be a kocsmában, találgatjuk, Kisser aktuális védence épp mi elől menekül, és ki lesz a már számtalan férjet elfogyasztó Mona új áldozata. Mindent látunk. Mégis mindig félrenézünk. Sokáig irritált ez a lassú bevezető, hogy mindenkiről mindent is meg kellett tudnunk, aztán szépen körvonalazódott, hogy épp ez a legnagyobb csavar, ez visz a fertő mélyére: egy ilyen kisközösségben, ahol mindenki mindenkiről mindent, mégis hogy maradhatnak rejtve a legnagyobb szörnyűségek? Hogy nem veszi észre senki, hogy a fiatalkorúak, akik bemennek abba a házba, mindig kábán jönnek ki? Hogy nem tűnnek fel senkinek a kézről kézre járó pornófelvételek? Hogy nem látja meg senki, sem tanár, sem szülő, sem szomszéd? Frászt nem látják. Vagy nagyon naivnak, vagy tudatos kívülállónak, vagy saját küldetéstudatunkba beleszédültnek kell lenni ahhoz, hogy ez ne tűnjön fel.
 
Jenny, az elbeszélő az elején naiv is, kívülálló is. Fura egy szerzet, a botanika iránt mániásan érdeklődő tizennégy éves, aki a tetoválólegenda nagyapától szívja magába kisgyermekkora óta a híres botanikus dédapa legendáját, aki felfedezett egy Samsøn őshonos növényt, mégse hallott róla senki. Jenny csak gyűjtögeti fehér virágait, mérgezőt és nem mérgezőt vegyesen, tanul, csodálja a tetoválóművész anyját, aki modern hippiként igazi kívülálló a szigeten, aki mintha felette állna az egész zakkant közösségnek, aki sérült fiataloknak nyújt átmeneti szállást és segítséget a talpraálláshoz, és aki mintha totálisan vak lenne arra, hogy ikertestvére, a javíthatatlan bohém Jimmy mekkora bajban van. Aztán persze kiderül, hogy Kisser minden, csak nem vak, és nem is annyira kívülálló – de hogy mi, az bizony a könyv legnagyobb meglepetése, egyben morálisan legnagyobb dilemmájának alapja.
 
Jenny tulajdonképpen Samsø legnagyobb mázlistája, miközben maga is szenved a szülői elhanyagolástól: anyja annyira belemerül a jól-rosszul értelmezett társadalmi felelősségvállalásba, hogy lányára már semmi ideje-figyelme nem jut. Mivel Jenny úgymond „nem sérült”, neki nincs szüksége rá – hogy közben milyen veszélyek leselkednek rá, az mintha nem is járná meg az anya képzeletét. Egyszerre hihetetlen és logikus is, hogy miközben mindenkit bántalmaznak aki csak a környéken jár, Jenny érinthetetlen marad: mert ahogy a borzalmak tudottak, ne gondoljuk, hogy Kisser hálózatának ténykedése rejtve marad. Az elhanyagoló anya a sötétben bujkálva azért védőhálót is nyújt – így lehet Jenny gyerekkora viszonylag sértetlen, s menekülhet a botanika álomösvényeire a valóság elől.
 
Mert a valóság persze betör: eltűnik egy lány, ami egészen megdöbbentő események láncolatát indítja be. Groteszk halálesetek, egy semmiből feltűnő ausztrál srác, akit mintha mindenki nagyon el akarna rejteni szem elől, a nagybácsi és nagypapa vérre menő konfliktusa a rivális tetoválóbandával, amit egy furcsa véres csomag rendez el, s mindeközben Jenny egy százharminc évvel korábbi botanikai felfedezőút krónikájában elmerülve felfedezi a csalást, ami tönkretette dédapja karrierjét. Igen, ez így tényleg kicsit zsúfolt. A kamaszszemszög, a botanika, a hosszas virágleírások és Jenny illusztrátori szárnypróbálgatásai, a mérgező virágok titkaiban való elmélyülés és a tetoválóművészet kis kultúrtörténete mintha csak arra szolgálna, hogy lazítsa a szöveget, hogy élhető történet-hátteret adjon a mindent beszövő bántalmazásnak, pedofíliának, erőszaknak. Hogy amíg egy tizenéves leendő botanikus első próbálkozásairól olvasunk a katalogizálással, préseléssel, maggyűjtéssel, addig legalább táplálhassuk az illúziót: lehet itt még normális életet élni. Minden szörnyűség ellenére is.
 
De vajon milyen áron? Mit kell megtennie az embernek azért, hogy megakadályozza, hogy a gyermeke is olyan sorsra jusson, mint ő? Meddig lehet elmenni, ha a hatóságok szőnyeg alá söprik a vádakat, ha a közösség elfordítja a fejét, ha állam, egyház, bíróság, úgynevezett gyermekvédelem összezár a bántalmazás bejáratott intézményei mögött? Mikor jön el a pont ahol az ember a saját kezébe veszi a megtorlást? Ki és milyen alapon húzza meg az erkölcsi határt, ha a szomszéd gyerekeket erőszakol és a hatóság nem tesz semmit? Ó, persze könnyű kipárnázott jólétből, erőszakot csak tévében látó olvasóként kisujjeltartva azt mondani, az önbíráskodás bűn… De tegyük a kezünket a szívünkre: melyikünk nem gondolta már úgy, hogy van bűn, ami nem érdemel tárgyalást?
 
Súlyos kérdéseket feszeget Gazan, bőr alá kúszó borzalmakat és dilemmákat hagyva maga után. Olvasmányosan, baromira szórakoztatóan, mestersége minden fortélyát bevetve, mondhatni, édes mázba csomagolva a keserű pirulát tömi le a torkunkon, hogy bizony egy kurvára elbaszott világban élünk, ahol naponta történnek felfoghatatlan szörnyűségek a legvédtelenebbekkel – amik aztán, köszönhetően az intézményesített félrenézésnek, megtorlásként újabb szörnyűségek elkövetésére sarkallnak jó embereket. A kérdés adott: van megállás? Kiszállhatunk bármikor ebből a körforgásból? Vagy az egyetlen megoldás az, ha valaki a tudatos kívülállást, a belső emigrációt választva elmerül a vadvirágok rajzolásában (a könyvekben, a csillagokban, az akármiben)? Tényleg csak úgy őrizhetjük meg a józan eszünket, ha nem veszünk tudomást a körülöttünk lévő világról?

Kiadó: Jaffa

Fordító: Sulyok Viktória

Sissel-Jo Gazan: A dinoszaurusz tolla

„Elképzelhetőnek tartja, hogy Helland és Johannes halála valamilyen módon összefügg a maga szakdolgozatával? Maga egy tudományos vitáról ír a madarak származásával kapcsolatban, és Helland ebbe nagyon bele volt bonyolódva, nem igaz? Ráadásul nem csak Helland, hanem Tybjerg és ez a kanadai kutató, Clive Freeman is. De hogy kerül a képbe Johannes? Egyszerűen nem tudom kibogozni ennek az ügynek a szálait. Én csak egy egyszerű zsaru vagyok, esélyem sincs megérteni, miről van szó. Az embereket általában féltékenységből ölik meg, vagy drogok, pénz, esetleg családi összefonódások miatt, és nekem túl vadnak tűnik az, hogy valaki azért gyilkol meg másokat, mert a tudományos pozícióját fenyegetik, vagy mert egy bizonyos témáról írnak szakdolgozatot.”
 
Hah, és milyen igaza van ennek az egyszerű zsarunak… Mondjuk az egyszeri olvasó is könnyen találja magát némiképp összezavarodva, miközben belemerül Gazan fifikásan skandináv krimiként eladott regényébe, ami valójában egy krimi, egy kortárs lélekboncolgatós dráma és egy, a tudományos közeg átlagolvasók számára nagyrészt ismeretlen machinációit célzó leleplező mű furcsa elegye. Mint a tollas dinoszaurusz: nem igazán látjuk magunk előtt, milyen lehet, de akár még jól is elsülhet.
 
Anna Bella, a koppenhágai egyetem végzőse épp szétesni készül: miközben szakdolgozatával szenved, éppúgy, mint minden átlagos egyetemista, cseppet sem átlagos egyetemista problémákkal néz szembe. Egyedül nevelné hároméves kislányát, ha egyfolytában segítőkész szülei nem telepednének rá teljesen és nem akarnák kicsavarni a kezéből a kislány életének irányítását – ezen annyira felhúzza magát, hogy pont a védésre való készülés véghajrájában marad teljesen magára és kényszerül kötéltáncon egyensúlyozni a gyerek és a tanulás között. Mindeközben konzulensét, aki egyébként nagyjából semennyire nem törődött Anna szakdolgozatával, rejtélyes módon meggyilkolják, ami hát, hiába utálta a fickót, elég kellemetlen védés előtt két héttel, pláne hogy a külső konzulens meg bujkálni kezd a rendőrség elől – saját bevallása szerint persze nem a rendőrség, hanem a kollégát vélhetően meggyilkoló, ellentétes nézeteket valló kanadai kutató elől. S ha ez nem okozna elég zűrzavart, Anna legjobb barátja és egyben kollégája is eltűnik, egy régi barát váratlanul feltűnik, egy gyerekkori fénykép meg különös gondolatokat indít el a szülők motivációit illetően.
 
Szegény Anna persze azt se tudja, hol áll a feje, erre jön a világ legellenszenvesebb zsaruja, aki nem átall azt sugallni, hogy a lány szakdolgozatának (pontosabban az évtizedes vitának, amit eme szakdolgozat is feldolgoz és szándéka szerint új elemekkel gazdagít) köze lehet a gyilkosságokhoz. Nos, én mindig is sejtettem, hogy egy egyetemi tanszéken bármi megtörténhet és a tudomány felkent papjai bármire képesek a szent nézeteik védelmében, de azért ez mégiscsak sok… Ugyan ki gyilkolna egy elméleti vita hevében, ami a dinoszauruszok és a madarak rokonságáról szól? Nem ilyen viták szokták eldönteni a világ folyását. Nem csoda, hogy hétköznapi drogdílerekhez szokott zsarunk is megrökönyödik, pláne amikor kiderül, hogy szegény professzort ritka parazitákkal fertőzték meg, minek esélye baleset folytán nagyjából nulla, marad tehát az egyetem parazitológiai tanszéke mint forrás. És a biológusok, parazitológusok, mindenféle természettudományos kutatók szappanoperája kezdetét veszi.
 
Mert persze mindenki ismer mindenkit, mindenki hordoz évtizedes sérelmeket, ha nem tudományosakat, akkor szívbélieket, itt egy kis eltitkolt viszony, ott egy gyermek, aki sose ismerte az apját, amott egy megtagadott véglegesítés, emitt meg egy tanszék, melytől megvontak minden támogatást, így bezárni kényszerül. Hamar kiderül, hogy Helland professzort kb mindenki utálta, és csoda, hogy eddig nem fojtották meg – ahogy az is, hogy amilyen indulatok forrnak a tudomány templomának falai közt, még jó pár gyilkosság is esélyes lehetne. Rém szórakoztató az egész, ami nem feltétlenül a kriminek köszönhető - hogy ki a gyilkos, az hamar szinte érdektelenné válik, és maga a leleplezés is elég jellegtelenre sikerül - hanem az egyetemi közegnek, a tudományelméleti vitának, az elvarázsolt (olykor a hétköznapi élettől totálisan eltávolodott) figuráknak.
 
Rém szórakoztató, ugyanakkor kissé irányt is téveszt. Mintha Gazan tényleg nem tudta volna eldönteni, hogy mit is írjon, krimit vagy lélektani drámát. Anna fentebb már vázolt, minimum komplikált helyzete mellé kapunk egy zsarut, aki a többi skandináv kollégájától eltérően sem nem alkoholista, sem nem embergyűlölő, de olyan traumákat hordoz, amelyekre egy fél Franzen-regényt fel lehetne húzni. Ismét csak gyerekkori traumák, eltitkolt kapcsolatok, eltitkolt gyermekek, bénító veszteségek, kötődésre való képtelenség, elfojtások és düh. Persze mindenki eljut egyfajta feldolgozásig / feloldásig, de egy krimi keretein belül nem egyszer sok, hogy lépten-nyomon felbukkan egy újabb családi titok vagy rejtélyes módon eltűnt majd feltűnt szerető. Végül még az egyetemi élet szereplői esetében is kiderül, a magánéleti szálak jóval nagyobb súllyal esnek a latba mint bármilyen vérre menő tudományos vita – ami olvasás végeztével enyhén bosszantó, ugyanakkor bebizonyítja hogy a zsarunak végig igaza volt: az embereket általában féltékenységből ölik meg, vagy drogok, pénz, esetleg családi összefonódások miatt. Legalábbis Gazan szerint…

Kiadó: Jaffa

Fordító: Sulyok Viktória 

Anne Cathrine Bomann: Agathe

„Ha hetvenkét éves koromban nyugdíjba megyek, akkor mostantól öt hónapom van hátra a munkából. Ez huszonkét hétnek felel meg, és amennyiben az összes páciensem eljön, az pontosan nyolcszáz terápiás ülést tesz ki. Ha valamelyikük lemondja vagy megbetegszik, ez a szám természetesen csökkenni fog. Ebben azért mégiscsak van némi vigasz.”

A gyakorló pszichológus és saját meghatározása szerint „részmunkaidős” író Anne Cathrine Bomann első regényének hőse egy idős pszichoterapeuta, akinek - mit szépítsük - elege van a munkájából. Meg az emberekből. Meg az ő apró-cseprő kis problémáikból, melyekkel rendre őt terhelik. Unatkozó háziasszonyok, akik évtizedek óta ugyanazt szajkózzák a díványán, a változtatásra való hajlandóság legkisebb jele nélkül… Csoda hát, hogy terapeutánk hivatásához méltatlan mód kiégett? Amúgy is elege van az életből. Öregszik. Szép lassan cserbenhagyja a teste. Ahogy cserbenhagyták az emberek is. Nincs körülötte senki – tán mert nem is akar maga köré senkit? Titkárnője negyven éve egy napot sem mulasztott, oly megbízhatóan ül a váróban, mint egy bútordarab és igazgatja a rendelő és a páciensek ügyeit. Egy szem szomszédjával még sosem beszélt, csupán az olykor áthallatszó hangok és a bizonytalan zongorajáték alapján alkot magában hevenyészett képet róla, kiféle-miféle ember lehet. Az étteremben évek óta ugyanazt eszi, ugyanakkor, ugyanannál az asztalnál. Vacsorához mindig ugyanazt a lemezt hallgatja. Fásult rutinok közt él és számolja vissza a páciensekkel töltött órákat a nyugdíjig – tovább mondjuk nem lát; hogy unalomba fúló élete miért is változna meg, ha még annyi elfoglaltsága sem lenne, hogy a háziasszonyokat hallgatja, azon nem nagyon gondolkodik.

Ebbe a fásultságba érkezik a fiatal nő, Agathe, aki addig erősködik, míg fel nem véteti magát az először természetesen tiltakozó terapeuta páciensei közé - öt hónappal nyugdíj előtt hogy is vállalhatna új pácienst? - és felforgatja életét. No nem valami égzengős-csinnadrattás módon, ez nem az a regény. Nincsenek nagy érzelmek, vallomások, egymásra találások és az élet értelmének újrafelfedezése. Van helyette finom humor, szelíd közeledés, tapogatózó nyitás. Agathe olyan kecsesen kapirgálja meg a doktor önmaga köré húzott falát, ahogy a borítóra rajzolt madárka száll a kiszáradt ágra. Épp csak megrezzenti – ám sokszor egy apró rezgés is lavinát képes elindítani.

Agathe súlyos beteg, aki tisztában van betegségével és nem vár csodát. Ő csak működni szeretne. Tán épp ez, a megannyi kudarc és minden szakmai kihívást nélkülöző időpocsékolás után friss levegőként ható szorongó, szorongását és a terápia korlátait jól ismerő friss fuvallat az, ami a kiégett doktort felrázza. Agathe fiatalsága, szépsége, sebzettsége csupán a felszín: a kérdés az, hogy lehet, hogy egy ilyen sebzett nő „működni” akar, míg ő, a saját személyiségével, életével, tapasztalatával tisztában lévő pszichoterapeuta már igazán azt sem? Hogy lehet, hogy a neurotikus páciens tűnik józanabbnak kettőjük közül? Hogy lehet, hogy Agathe szinte első pillanattól mintha magára vállalna a terapeuta terapeutájának szerepét?

Bomann kisregénye nem mond sok újat, az idős, kiégett pszichológus és a fiatal, depressziós páciens egymásra találásáról nem most olvashatunk először, itt-ott bizony klisés és elnagyolt is a történet – mégis, ahol működik, ott nagyon működik. Elsősorban a szerző eleganciája és visszafogottsága miatt. A helyszín Párizs, a kor a negyvenes évek vége – tán ezért is érzik jóval elegánsabbnak, kevésbé hangosnak a történet, mint a mában játszódók. Az egészet belengi valami furcsa, kicsit ódon atmoszféra, mintha már megsárgult, de még épp nem a szétesés szélén álló újságlapokat forgatnánk. Szövegszinten is egyszerű, már-már régimódi, semmi köze a ma divatos exhibicionista, modern prózához – mintha a szerző egy más időből maradt volna ránk.

S hogy tud-e ezzel együtt ma is érvényes, egyetemes mondanivalóval szolgálni? Nagyon is! Az öregségére láthatatlanná váló terapeuta és a vak apa és a családjában fellépő gondokkal szemben önkéntes vakságot vállaló anya mellett láthatatlanságban felnőtt Agathe történetének közös tanulsága: mindannyiunknak szükségünk van arra, hogy a körülöttünk élők számára láthatóvá váljunk; hogy ne csupán díszletként funkcionáljunk a saját életünkben. Mindannyiunknak szüksége van emberi kapcsolatokra, arra, hogy észrevegyenek, figyeljenek ránk, meghallgassanak. Arra, hogy meg tudjunk nyílni a másik előtt. Valóban megnyílni, nem csupán elhúzni a függönyt a kirakat előtt, a ráncokba gondosan elrejtve mindazt, ami számít. Ez ma, a közösségi média agyonfényezett önpromóciójába belenövő generációk korában éppoly fontos, mint akkor, amikor emberek tömegei menekültek felfoghatatlan traumák elől elzárkózásba. Úgy tűnik, ha épp nincsenek függöny mögé kergető traumáink, kreálunk magunknak függönyöket divatból. Bomann szelíden figyelmeztet: ne tegyük!

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Petrikovics Edit

Meik Wiking: Lykke – A boldogság nyomában

Amikor tavaly nyáron olvastam a vicces nevű Meik Wiking életmóddivat-teremtő könyvét, a Hygge-t, azt írtam, egy ilyen bőven elég, nem kell belevetni magunkat a félpolcnyi dán-svéd-finn-japán-ésmégkitudjamilyen boldogságtitkokkal kecsegtető könyváradatba – aztán jól ellent is mondtam önmagamnak, amikor egy őszi fáradtság-mélyponton megrendeltem a szerző másik könyvét, a Lykke-t (igen, tényleg úgy mondják hogy lüke). Ami egyáltalán nem a Hygge folytatása, inkább annak kiterjesztése, egyben Wiking Boldogságkutató Intézetben végzett munkájának közérthető összefoglalása. Míg a Hygge egy életérzést járt körül, a Lykke nemzetközi összehasonlításban és az élet számos területére kiterjedően vizsgálja, mitől és hogyan élhetünk boldogabban (és közben remek adalékokkal szolgál arra, mit és hogyan vizsgál egy boldogságkutató és milyen nehézségekkel kell szembenéznie, amikor kitalálja, hogy ő otthagy jól fizető, ám unalmas munkát, hogy a boldogságot kutassa – Wiking elég vicces fickó ám…).

Persze a boldogság szubjektív fogalom: az alapvető létbiztonságon és létszükségleteken túl mindenkit más tesz boldoggá. Mégis vannak olyan vezérfonalak, amikre felfűzhető kutatás is, ismeretterjesztő munka is. Wiking hat fejezetre/témakörre (együttlét, pénz, egészség, szabadság, bizalom, jóság) bontva mutatja be kutatásai eredményét, számos statisztikával és a világ különböző pontjairól hozott inspiráló példákkal megtámogatva. Láthatóan erős a közösségi vonulat: míg a pénz, az egészség és a szabadság értelmezhető az egyén szintjén, az összetartozás, a bizalom és a jóság csak a másikkal, illetve a szűkebb vagy tágabb értelemben vett közösséggel kapcsolatban nyer értelmet. Vagyis: boldogság nincs egymagában. Ez jól illeszkedik azon kutatások sorába, melyek azt hirdetik, az életminőségünket leginkább a kapcsolataink minősége határozza meg – ilyen értelemben Wiking jól ráérzett a poszt-individualizáció időszakának slágertémájára. De ne legyünk cinikusak: a „forduljunk embertársaink felé” törekvése valóban hozhat minőségi változást az életünkbe, épp úgy, mint az anyagi gondoktól való megszabadulás, vagy a pozitív hozzáállás, ha addig negatívan szemléltük a világot.

Ám nyilván egyik sem megy egyik napról a másikra, ellenben mindhez komoly akadályokat kell legyűrni – főleg a mi kis bizalmatlanságra épülő „dögöljön meg a szomszéd tehene is” kultúránkban, ahol a közösségek módszeres leépítése éppúgy napi program, mint a közszolgáltatások ellehetetlenítése. Nyilván ha azt olvasom, hogy a dánok nagy többsége jó szívvel adózik, mert nem levonásként tekint rá, hanem befektetésként működő, színvonalas közszolgáltatásokba, magyarán a saját és a közösség jólétébe, akkor összeszorul a torkom és földhöz vágnám a könyvet. De mivel nem a sértett puffogás a cél, nem teszem: inkább megkeresem, hol tudom hasznosítani Wiking tippjeit a mindennapokban. Mert tudom. Tessék nyugodtan triviális dolgokra gondolni: tegyük le a telefont és hanyagoljuk a közösségi médiát, menjünk ki a szabad levegőre és lélegezzünk mélyeket, tegyünk egy aprócska lépést a közösség felé, keressük a lehetőséget ott ahol eddig csak akadályt láttunk. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy úgyis reménytelen, ugye?

Pedig nem. Mert még ebben a híresen bizalmatlan közegben, ahol élünk is szerveznek a közvetlen környezetemben szomszédünnepeket meg közösségi kerteket; mert amióta a munkahelyem kiköltözött a városból és a körút zaj- és vizuális szennyezése helyett most épp egy havas tájat bámulok, azóta még úgy is nyugodtabban töltök nyolc órát, hogy a kiutazás horror (erre is épült ma már életmód-program, lásd Sinrin-joku és társai – bár nálam szkeptikusabb és távolságtartóbb embert e téren nehéz találni [egy erdőbeli séta gondolatától is borsódzik a hátam…] kénytelen vagyok belátni: a természet, a friss levegő valóban gyógyító erejű); mert amióta minimalizáltam a közösségi oldalak használatát, sokkal kevésbé frusztrál a többi ember hazug magamutogatása. Szóval lehet változtatni. Ki lehet szakítani magunknak egy morzsányival több boldogságot. Aztán még egy morzsát meg még egy morzsát…

Továbbra is azt mondom: a világot nem váltják meg ezek a könyvecskék, megfelelő távolságtartással kell kezelni, mint minden pop-pszichológiát, de kellemesen elringatnak és ki-ki kiszakíthatja magának, amit hasznosítani tud belőle. Az már csak ráadás, de nem elhanyagolható ráadás, hogy gyönyörű kivitelű, igazi szemet gyönyörködtető kis mini-albumok, roppant kiegyensúlyozott, megnyugtató illusztrációkkal. Biztos vagyok benne, hogy fogom még forgatni őket (és sajnos erősen szemezek a Lagommal is J).

Kiadó: Kossuth 

Fordító: Hegedűs Péter

Meik Wiking: Hygge

A dán életérzés, amely boldoggá tesz…

Ha jól emlékszem, nálunk Meik Wiking, a dán boldogságkutató könyvével kezdődött el a legújabb életmódkönyves divat, ami hamar feliratkozott a színezők, szakácskönyvek, utazáspótló útikönyvek és mindfullness-kalauzok mellé a „csak megveszem ezt a könyvet és rögtön megváltozik az életem” listára. Ki kell ábrándítsak mindenkit, ez azért nem ilyen egyszerű… A Hygge nem fogja megváltoztatni senki életét, azonban nem is feltétlenül haszontalan, tűzre való jóléti hóbort, ahogy sokan megjelenésekor kárhoztatták. Az már más kérdés, hogy egy Hygge bőven elég ahhoz, hogy képet kapjunk erről a műfajról (ahogy egy színező is bőven elég hogy belekóstoljunk az őrületbe), az hogy lassan kéttucatnyi „életérzés”-kötet díszeleg a boltok polcain, valóban túlzás. Pláne mert néhány nemzeti sajátosságtól, esetleg filozófiai-vallási alaptól eltekintve a lényeg minden esetben ugyanaz.

Tanuljuk meg élvezni és értékelni az élet apró örömeit.

Ha egy mondatban kéne összefoglalnom, mi a Hygge, az valahogy így nézne ki. Persze lehet ógni-mógni azon, hogy nem véletlenül a dán a világ legboldogabb nemzete, hisz van ingyen társadalombiztosítás, rugalmas munkaidő, virágzó kerékpároskultúra, jóléti állam, sok szalonna meg habos-babos édesség, ésatöbbi… De nincs fény, például. A sok elégetett gyertyától meg szinte annyi károsanyag kerül a levegőbe, mintha autóznának. És még a fekete ruhákat is imádják, pedig köztudott, hogy nem tesz jót a lelki egészségnek, ha valaki állandóan feketében jár. Szóval lehet itt szórni a sztereotípiákat, csak felesleges. Mert való igaz, hogy a mai magyar hétköznapokból a dán partvidékre tekintve adja magát a siránkozhatnék: persze, könnyű nektek, legnagyobb gondotok hogy nem iratkoztatok fel időben egy limitált dizájnlámpára; de akár el is lehetne gondolkodni azon, hogy olykor milyen kevés kell ahhoz, hogy jól érezzük magunkat és mégis: mennyire nem hagyjuk.

Mert elborítanak a napi gondok. A hülye főnök. A szar egészségügy. Az emelkedő hitelkockázat. Az idióta szomszéd, aki vasárnap fúr a panelban. De tényleg, lehetetlen ezektől egy kicsit függetleníteni magunkat és élvezni az életet? Elvégre van gyertyánk, szalonnánk (hohó, egy komoly közös pont a dán-magyar barátságban!), könyvünk dögivel, és most például még hétvége is van, nyugodtan szakíthatunk magunknak időt a meghittségre (jó, amikor ezt olvasod, jó eséllyel hétköznap ülsz a munkában, de majd lesz hétvége megint). Mert mi is a Hygge? Lefordíthatatlan dán kifejezés, amit ki-ki saját szája íze szerint tehet magáévá. Nekem a Hygge leginkább meghittség, elmélyülés, kikapcsolódás. A pillanat élvezete. Az hogy át tudd magad adni az örömnek, akkor is, ha hülye a főnök, magas a hitel és kevés a szabadidő. A körülményektől független képesség az örömre.

Épp ez az, amiért kár kárhoztatni a Hyggét: nem kell kolbászból legyen a kerítés ahhoz, hogy megtaláljuk az apró örömöket – egy jó filmben, amit kézenfogva nézünk végig, egy könyvben, ami elvarázsol, egy közös főzésben, egy csendes borozós estében a csillagok alatt vagy a takarók alá bekucorodva és hallgatva az eső dobolását az ablakon (persze azért nem utasítanám vissza a kolbász-kerítést sem, nyilván). Dán boldogságkutatóinkkal együtt én is hiszek benne, hogy mindenkinek megvan a saját, különbejáratú Hyggéje – csak éppen sokan, fájdalmasan sokan nem veszik észre, vagy nem hagyják maguknak észrevenni, hogy akár bele is burkolózhatnának. Mert a Hygge elsősorban tán mégis ezen múlik: a képességen, hogy észrevedd hogy akár boldog is lehetnél.

Valahol itt bicsaklik meg egyébként a Hygge-típusú életmódkönyvek divatja is: aki megtalálja életében a Hyggét, aki képes megélni a hétköznapi boldogságot, annak ezek a kötetek sok újat nem mondanak. Akiknek viszont szükségük lenne rá, hogy megtanulják megélni a mindennapok hyggelig pillanatait, jó eséllyel kézbe sem veszik, nem engedik be az egyébként faékegyszerűségű mondanivalóját, vagy sértődötten sarokba hajítják. Kár lenne érte, mert egyébként szépséges kis könyvecske: ugyan rövid terjedelme ellenére jócskán túlírt, de ezért kárpótol a sok hangulatos kép (borzasztóan skandináv persze – ha némi történelmi adalékkal kiegészítenék, az IKEA-katalógus is lenne olyan, mint Wiking könyve); a dán történelembe tett kirándulások és a kulturális sajátosságok érdekesek, és még pár klassz receptet is találhatunk benne. Imádtam lapozgatni és igazán hyggelig élmény volt pár órára belemerülni – de azért kár lenne tagadni, hogy színes-szagos lufi az egész, némi csillámporral. Ha épp morcos kedvemben leszek, jó eséllyel előveszem még és hagyom, hogy kirántson belőle. De azért jó szívvel csak olyan olvasóknak ajánlanám, akik Meik Wikingtől és társaitól függetlenül is találnak örömet a hétköznapokban. Mert ha önsegítő könyvként akarod olvasni, maximum akkor lesz hatásos, ha valaki a könyvesboltban belecsempész egy Dániába szóló repjegyet is...

Kiadó: Kossuth

Fordító: Vágó Nándor

Iselin C. Hermann: Dominó

A Dominó szerelmesregény – írja a fülszöveg, és valóban, sokáig nem is más, mint egy újabb - biztos kézzel megírt, kellemesen szellős-franciás - párizsi szerelmesregény. Három nő és három férfi kering benne egymás körül, ki csal, kit csalnak, ki szerelembe esik, ki csak játszik – és az egész közepén ott van maga Párizs, utánozhatatlan hangulatával, könnyed flörtre csábító rakpartjaival, lebegő sáljaival.

Manon, a gazdag, hűvös szépség magányosan tengeti napjait elegáns lakásában, miközben férje, a menő orvos Zephyr látszólag mindent elkövetne, hogy közelebb kerüljön feleségéhez – ám rendre egymás falaiba ütköznek. Rose, a gyermekét egyedül nevelő tűzrőlpattant pincérnő napról napra csak várja, hogy szeretője, a híres író, Toqué végre faképnél hagyja feleségét és igazi család legyenek – hiába. Eric, az életművész-egyetemista-betegápoló, aki mindenkin segít, egy lélekben fiatal és örökké lázadó idős hölgy alkalmazásába kerül. Sabatine, a fotóművész-családanya, aki épp szétszakadni készül unalomba fulladó házassága, két gyermeke és hivatása között, egy szép napon váratlanul belefut egy férfiba, aki fenekestül felforgatja egész életét.

Az olvasó meg nem győzi kapkodni a fejét, hogy ki kicsoda ebben a könnyed kis társasjátékban. Iselin C. Hermann azonban trükkös szerző, és nem hagyja, hogy túlságosan kényelmesen belehelyezkedjünk ebbe a „lebbenünk, mint lepke virágról virágra, különösebb következmények nélkül” hangulatba, ami oly sok franciás szerelmes regény sajátja. A Dominó szerelmesregény – ám a szerelem sötétebbik, bántó, kegyetlen oldaláról. Arról, mily hányavetin csaljuk egymást, bántjuk egymást, mennyire képtelenek vagyunk elköteleződni, megnyílni, elfogadni valakit a maga teljességében. Pofán csap a regény realitása, pedig csak épp olyan, mint az életünk. Nem az a tipikus rózsaszín lányregény.

Sokkal inkább tanmese arról, meddig gabalyodhat valaki a saját hazugságai hálójába, hogy aztán már ő maga se tudja, kicsoda, kihez fűzi hűség, kihez szerelem, kihez kötelesség. Hogy hova jut az ember, ha addig redukálja az érzelmeit, hogy ne érintse meg, ha valaki teljes valóját adná neki. Hogy mennyire elvakítanak a látszatok, a percnyi gyönyör, az életünkön gyorsvonatsebességgel átzakatoló vágy. Van, aki csal, van, akit csalnak. Van, aki a szemünk láttára épül érzelmi analfabétává, és van(nak), aki(ke)t magával ránt és tönkretesz. Kirakós, ami ha kiegészül, legszívesebben nem hinnénk, hogy ilyen létezhet, hogy ennyire gerinctelen, érzelemtelen emberek ily könnyedén csavargatják az ujjuk köré embertársaikat – miközben tudjuk, hogy létezik, hogyne létezne.

Édesen indul ez a regény és nagyon keserű lesz a végére. Mint egy kihűlő kapcsolat, fokozatosan fojtja meg a benne élőket – szereplőt és olvasót egyaránt. A végén nagyon tudunk örülni érzelmekkel zsonglőrködő bűnösünk bűnhődésének, ám óhatatlanul felmerül a kérdés: mi változik? Vajon ő megváltozik? Tanul a hibáiból? Vagy széttöredezett már annyira, hogy fel sem fogja, fel sem merül benne, hogy hol rontotta el? És vajon attól, hogy az ő élete fordulatot vesz, azok, akiket megcsalt, megalázott, eldobott, jobban érzik magukat? Tudnak újra bízni? És vajon ők körültekintőbben szórják szerteszéjjel az érzelmeiket eztán? Vagy minden marad a régiben? Úgy hiszem, Iselin C. Hermann kritikája elég egyértelmű: túlságosan könnyedén játszadozunk egymás érzelmeivel és tesszük kockára újra meg újra azt, ami a legfontosabb. Játszunk, anélkül, hogy ismernénk a játék valódi tétjét. Csoda-e hogy amikor ráébredünk, mit is kockáztattunk, már rég késő?

Kiadó: Park

Fordító: Kertész Judit

Janne Teller: Ha háború lenne nálunk

A korábban az ENSZ és az Európai Unió gazdasági és politikai tanácsadójaként tevékenykedő, osztrák és német felmenőkkel bíró dán írónő, Janne Teller magyarul elsőként megjelent műve, a Semmi tavaly nagy sikert aratott az olvasók és a kritikusok körében egyaránt. Friss, kritikus, didakszistól mentes nyelvezete és okos kérdésfeltevései az ifjúsági irodalom egyik legkülönlegesebb darabjává tették a regényt – melyet idén követett a talán még különlegesebb, okosabb és kritikusabb, Ha háború lenne nálunk című esszé.

Janne Teller 2001-ben írta e rövid esszét, eredetileg Ha háború lenne Skandináviában címmel, egy pedagógusoknak szóló folyóirat számára. Akkoriban az előretörő dán szélsőjobboldal és a menekültekkel szembeni erősödő intolerancia adta az aktualitását. 2004-ben jelent meg útlevélre hajazó kisméretű könyv formában, Helle Vibeke Jensen illusztrációival. Idén pedig magyarul – a hazai viszonyokra átültetve, ám azonos formában. Teller határozott szándéka, hogy a kötet mindenhol a térségre jellemző történelmi és geopolitikai adottságokat tükrözze – ezáltal egy átélhető, elképzelhető helyzetet tárva az olvasó elé.

A magyar változatban az Európai Unió felbomlása után Ausztria és Magyarország vív háborút a szlovén tengerpart megszerzéséért. Míg itthon a „Tengerpartot Magyarországnak!” mozgalom tör diktatórikus hatalomra, jelenlegi határainkon túl honfitársaink harcolnak a szlovénekkel és az osztrákokkal. Budapesten háborús állapotok uralkodnak, nincs munka, nincs élelem, a korábbi demokratikus rendszerben szocializálódott fiataloknak szembesülniük kell a politikai üldözéssel, a kínvallatásokkal, az éhezéssel, a bujkálással. Látszólag egyetlen út vezet el a háború poklából: embercsempészek teherautóin vagyonokért eljutni a szabad, virágzó Egyiptomba – ahol aztán lenézett, a nyelvet és a kultúrát nem ismerő, a dolgos egyiptomiaknak csak újabb terhet jelentő menekültként kell táborokban vegetálni és várni a letelepedési engedélyre. És reménykedni, hogy egyszer, talán vezet út haza. Csakhogy egy idő után óhatatlanul megkérdőjeleződik, hogy hol is van az a haza…

Az egyes szám második személyben íródott esszé kíméletlenül és – valljuk be – olykor erőszakosan szólít fel a kényelmetlen kérdés végiggondolására: Mit tennél, ha háború lenne? Veszélyes, ingoványos terep: biztosan lesznek, akik túlzásnak, szájbarágásnak érzik; mint ahogy óhatatlanul felmerül az átpolitizáltság kérdése is; de véleményem szerint illúzió azt gondolni, hogy ezeket a kérdéseket fel lehet tenni másképp. Kevés annyira elkényeztetett, énközpontú generáció élt az elmúlt századokban, mint a mai „fejlett nyugaton” felnőtt tizen-huszonéveseké (mondom ezt úgy, hogy magam is közéjük tartozom). Nekünk, akik a nyolcvanas-kilencvenes években születtünk, már a hidegháború sem jelentett közvetlen tapasztalatot – szerencsére. A globális terrorizmus rémképe ott lebeg a fejünk felett, ám amíg a mi városunkat, a mi országunkat nem érinti, hajlamosak vagyunk legyinteni.

El vagyunk foglalva a saját kis életünk problémáival, amik kikerülhetetlennek, elviselhetetlennek, fojtogatónak tűnnek – azonban ha egyszer-egyszer elgondolkodunk, milyen problémákkal kellett szembenézniük akár csak a nagyszüleinknek, kénytelenek vagyunk megállni. Ha arra gondolok, hogy a nagyanyám két csecsemőkorú gyermekkel vészelte át Budapest ostromát, pincékben bujkálva, hirtelen jelentéktelennek tűnik minden problémám – gazdasági válsággal, devizahitellel, a munkanélküliség rémével együtt. Persze eszemben sincs idealizálni saját magam, másnap ugyanúgy ezek a problémák töltik ki a napom, de néha azért nem árt egy kicsit megállni, és elgondolkozni. Ez az „útlevél” is ezt szolgálja.

Hogy az a tizenéves, aki háborút csak a TV-ben, a playstation-ön vagy (jó esetben) könyvekben látott, gondolkozzon el azon, hogy reagálna, ha az osztálytársa eltűnne, a bátyja megnyomorodna a háborúban, a szülei betegek lennének és nem lenne gyógyszer, és végül mindent hátrahagyva menekülnie kéne? Hogy érezné magát, ha egy idegen kultúrában, megvetett menekültként kéne élnie, és álmait feladva aljamunkát kéne végeznie, hogy legyen mit enni a családjának? Vajon mennyire tűnne fontosnak a legújabb telefon, a legdivatosabb ruha vagy a heti két mozi akkor, amikor a puszta életben maradás a tét?

Nyilvánvaló, hogy egy ilyen kis könyv nem fogja megváltani a világot – nem is hiszem, hogy ez a célja. De ha csak néhány fiatalt arra késztet, hogy álljon meg egy percre, és gondolkozzon el hihetetlen szerencséjén, hogy békében és viszonylagos jólétben élhet, már megérte. Sajnos felnőtt fejjel olvasva elkerülhetetlen, hogy az ember elkezdjen aktuálpolitikai kérdéseken rágódni, és bizony, óhatatlanul elszorul a torkunk, ha összevetjük a könyvbeli fiktív konfliktust a minket körülvevő valósággal – de erről igazán nem Janne Teller tehet. Ha rajtam múlna, minden iskolában kötelező olvasmánnyá tenném – ám hozzáteszem, az olvasás önmagában nem sokat ér, ha nem követi alapos beszélgetés, szülőkkel, tanárokkal, nagyszülőkkel. Mert ezekről a dolgokról beszélni kell. 

Kiadó: Scolar

Fordította: Weyer Szilvia

Korábbi kommentek: