A következő címkéjű bejegyzések mutatása: anime. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: anime. Összes bejegyzés megjelenítése

2024. március 10., vasárnap

Hajao Mijazaki: A fiú és a szürke gém (film)

Levél vagyok. Zárt küldemény.
Dolgom: hogy kézbesítsem.
- Ha föltépném, sem érteném:
Istennek írta Isten.

(Fodor Ákos)
 
Összeszorult a szívem, amikor híre jött, hogy az öreg mester még egyszer visszatér az önként vállalt elhallgatásból. Már a Ponyo úgy készült el anno, hogy az utolsó filmje lesz, már a Szél támad pályán szokatlan (szinte mesétlen, de legalábbis mágikus rétegektől mentes) filmje is úgy készült el, mint vállalt feladaton túli ajándék a szerető rajongóknak. Persze pontosítás is volt, a maga módján – a repülőgépek zseniális tervezőjének meséje legalább annyira a rajzfilmkészítőé is, aki tehet, és nem tehet róla, milyen szelek fújják aztán médiaegekbe engedett, ihlettel, kézzel rajzolt papírsárkányait.
 
Így érzem most is: a bennem mocorgó rajongó még egyszer ajándékot kapott, de szelíd pontosítást is, az eddigiekhez. Nekem nincs más választásom, mint hogy a friss mese árnyékaiban meglássam a pálya egészének vetülését, hiszen láttam és szerettem minden filmjét. Azoknak lesz nehezebb dolga, akik ezzel a történettel köszöntek először a mesélőnek. Mert nem biztos, hogy sikerül kikódolniuk azokat a finom rétegeket, amitől tényleg zseniális ez a játék. És ezek nélkül ez a lassan induló és aztán egy ponton szinte váratlanul szürrealitásba forduló történet az értetlenségen túl nemigen szül majd egyebet a nézőjében.
 

Nem könnyíti meg a frissen ismerkedő dolgát, hogy a fiú és a gém kalandja a valóságunk kárpitja mögött a mester eddigi leginkább japán mesei logikák szerint épült alkotása. Mijazaki komoly nemzetközi elismertsége összefügg a ténnyel, hogy a filmjei java részében ügyesen vegyítette a tradicionális japán mese, a monogatari csapongó, hurkokat vető, utolsó pillanatokban is mindent átértelmező titkokat feltáró történetvezetését az európai gyökerű, sokkal feszesebb, inkább célra tartó dramaturgiával. A számunkra is szokott felütés, felvezetés, középfordulat, fék, nagy fordulat eredményeképp születő katarzis, feloldás drámai ritmusának mezsgyéjén alakította ki a maga ízes filmnyelvét – és nemcsak azért, mert előszeretettel mesélte (japánná, animévé) a mi meséinket is.
 

A fiú és a gém története minderre gyakorlatilag fittyet hány. A mesélőnek most fontosabb volt, amit a meséjén keresztül sugalmazni szeretett volna. Sokan írták, hogy ez a felnövés-történet rokon Csihiro kalandjaival az Istenek fürdőházában – pedig annak valamiféle komplementere. Csihiro érettségért meghozott áldozata, hogy lemond a belőle megszülető mesehősről, amikor elhagyja a párhuzam boszorkák uralta birodalmát. A különlegességéről mond le, hogy visszatérhessen a szüleivel együtt a hétköznapokba. Mahito viszont magával kell hozza a tudást, amiről nem feledkezhet el: éretlen volt a mesevilág varázsló hercegének örökségére és egész életében dolgoznia kell rajta, hogy e világ megtisztult építőköveként tekinthessen magára. Egyszerűen szólva a saját meséje hősévé kell válnia. Nekem most a két történet együttes érvényének megőrzése a feladatom – hiszen mindkettőt igaznak érzem.
 

A történet most a mi múltunkba réved, a mester gyerekkorába. A háború bombák gyújtotta tüzében elhamvad az a kórház, ahol kisfiú főhősünk, Mahito édesanyja is dolgozott; az özvegységet nagyon japán módon megélő apja (majdnem hogy azt mondom, élve a lehetőséggel, valójában a veszteségre tradicionális választ adva) elveszi a felesége húgát, s a háború rémségei elől vidékre költözik a fiúval együtt, az anyai ág családjának birtokára. Önéletrajzi elemek finom beépülése ez – Mijazaki repülőgép-gyáros apja is hasonlóan menekítette a családot a nagyvárosból (nem mellesleg: a gyárral együtt) a bombázások elől vidékre. Az anyját és gyökereit vesztett fiú elveszetten téblábol a vénséges cselédek által fenntartott hatalmas házban, nem tudja elfogadni az új anyát, az új iskolát, az idegenséget – ráadásul egy kertben lakó gém is zaklatni kezdi, aki az első pillanattól többnek tűnik egyszerű gázlómadárnál.
 

Mahito gyásza sértettséggé alakul - amit amúgy nagyon nehezen úszol meg, ha ennyire sokrétegű maga a gyász: így épülhet a valódi érzésből akár egész életre szóló szerep. A sértettség befelé forduló megszólíthatatlansága éppúgy oka, hogy magára marad és elveszik az új életében, mint az apja hibás, távolító gesztusai, amivel megnehezíti a fia dolgát az új környezetben. A gémek hazudnak, mondja magáról a madár, később, amikor a fiú kényszerű szövetségesévé lesz a mágiában. Holott a fiú valójában ugyanolyan hazug, mint a gém. Önmagát sebezve keverné bajba az őt befogadni képtelen új iskolatársait – akik a provokáción, a kiközösítésen túl nem tudtak mit kezdeni az autón érkező, jól öltözött, kimért és gyászában hideg városi gazdaggyerekkel. S lám, a gyász sértettséggé alakulva örökké ott éktelenkedik hegként Mahito halántékán.
 

Pedig itt, ezen a mesébe nyúló birtokon nagyon titokzatos, életre szóló feladat várná. Anyja családja titkot rejt – a földjeiken áll egy romos torony, amely egy másik dimenzió kapuja. Egy párhuzamos univerzumé, amely a miénk sajátos értelmét rejti; táplálja és meghatározza a miénk – innen érkeznek például a megszületők. Vagy innen is. Ennek a mágikus rétegnek az egyik varázslata, hogy csak az egyik. Hogy még számos ilyen lehet. A látásmód, ami mentén épül, alapvetően gyermeki: emberevő szörnyekké lesznek benne a papagájok, a királyukkal az élen, aki minden autoriter hatalom rajzos paródiája; és a világot egyensúlyban tartó alap a játék: a minden nap egymásra rakott építőkövek egyensúlyi játéka. Az egykor eltűnt, dimenziót váltó mágikus nagyapa a fiúban az örökösét köszöntené – hogy aztán tudomásul vegye: ez a mágikus párhuzamos pusztulásra ítélt, mert nem méltó az örökös. Magát sebző lénye a maga lényegét felismerve nem nyúl a tisztaságot jelképező kövekhez.
 

Ez a mese nem bocsát el, utánad integetve; ki kell menekülni belőle. Vissza a viszonyokba, ahol saját papagáj-szörnyeteg mivoltod kell felszámolni. Ahova a saját sértettséggé alakult gyászod elől ki kell menteni a szerethető pótanyát, pocakjában az öcsikével. És mégis, meghatározó kellene maradjon, amit általa tanultál. A lényegünk csak a valami elmesélhetőben markolható. Írtam már, egészen máshol, egy másképp felnőtt mese kapcsán: ezek a történetek valójában a legfontosabb kérdéseinkről gondolkoznak. Hiszen miközben feltérképeztük e sárból gyúrt golyó szinte minden zugát, (mesétlenítjük úgymond), még mindig csak meséink vannak róla, hogy miért van élet, hogy a számunkra miért értelmes; egyáltalán, hogy hogyan létezhet ez a kérdés: miért? Ha ennyire tág az értelem, hogy ennyi minden belefér, miért szűkül ebbe a száznál kevesebb évbe - miért csomagolja a halálra ítélt test. Mijazaki történetei is rendre a bennünket leginkább foglalkoztató dolgok határait rajzolják ki – és lépik túl, a mesélés által. Ez a mese is, a magába vesző mítosz dimenziójáról.
 

Mijazaki jelen van ebben a filmjében, és a filmben jelen van a Japánban (rángó föld, felszökő hullámok, életet tépő szelek által könnyen születő) számunkra szokatlan viszony a halálhoz. Jelen a vigasztalás, egyetlen veszélyben elhadart mondatban, hogy a tűzbe vesző anya kezdettől baráti, meghitt viszonyt ápol a tűzzel. A vigasztalás egyetlen ölelkezésben, amikor a fiú a mostoháját szívből anyjának nevezi. Jelen van az alkotó ember felelete a világnak: az alkotás tisztának őrzött építőkövekből épült, sérülékeny torony, lehet, téged ráz a magad földrengése, a rengeteg más ízű tapasztalat, ha meginog benned – tanít, ha meginog benned.  Jelen van a hatalomra vetett komoly gyerektekintet Mijazaki-módra: hogy az is csak önkényesen választott építőkövek mocskos játéka, és hazudik, aki mást mond. Jelen a szolgálat tisztelete azok által, akik képesek a világuk megtisztelve szolgálni. A látszatra csúf, de szeretetből gyúrt öregség, és a felnövés, mint embert próbáló helyzet. A minálunk jobbat alkotás vágya. Ami tényleg elbűvölő varázslat, ha sikerül.
 

Jelen van az öreg mester filmjében, hogy mi a világunkat a mesélés által értjük. És a meséink csak ideig-óráig érvényesek. Hogy a megértés kísérletei közben itt kell élnünk, ebben az ellentmondásos, zaklatóan igazságtalan, vagy annak érzett közegben. Ahonnan nem irtható ki a konfliktusaink szennyeződése. Ahol ott a halál. Abszurd világban élünk – de gyönyörűen mesélünk egymásnak róla. És én ennyi szóval sem tudtam, most sem megköszönni a mesék öreg mesterének, hogy annyiszor összemarkolta a szívem, az érzéssel, hogy bár magam nem értem, az életünknek mégis van valami éhségeinken túl mutató, gyönyörű értelme.


2020. június 22., hétfő

Ponyo a tengerparti sziklán - anime


Ez annyira cuki! Komolyan, minden dehonesztáló felhang nélkül, őszinte ötéves mosollyal örülök, hogy végre láttuk. Nagy tartozás volt, Hajao Mijazaki mester művei közül immár az utolsó, amit megnézhettünk... Valahol még ez is helyén való, hogy ekkora késéssel a Ponyo-t láttuk utoljára tőle - mert minden örömet keltő, szelíd cukisága ellenére mintha az életmű teljes összemarkolása volna. Benne az aggodalommal értünk, akik tényleg rommá szennyezzük ezt a gyönyörű, létünk lélegzetét, testünk vizeit áramlásban tartó szépséget, benne a szeretettel hazája és annyi veszélynek kitett lakói iránt - és benne a mesével, s a hozzáállással, amit a mesében szívem legkedvesebb rajzfilmművésze tényleg fontosnak érez.

Hiszen a Ponyo első rétegében valóban egy nagyon szelídre hangolt óvodás Kis hableány-variáció. Nem szoktam szeretni ezt, ahogy a meglelt mítoszaink elviszik a cukormázba, ahogy alapanyagként használják, főleg ha úgymond a gyerek védelmének érdekében elhabosítják a valódi súlyát a mesének. Andersen története kegyetlen, akár az élet - és a feloldása (akár a János vitézé például) a hitünkre van bízva. De Mijazaki nem ezen az úton jár - nem a célcsoport óvása lebeg a szeme előtt (ami a cukormáz általánosan használt indoka), hanem az ötéves nézőpontjába való minél teljesebb belehelyezkedés. Aranyhalacskája kalandjai az emberré válás útján ebből a gyerekszemszögből látszanak, s ha elég nyitott vagy, a filmje benned is ezt a szemszöget nyitja újra.

Mert mindent az ötéves szemszögéből látunk. Ahonnan nézve természetes a Természet-anyába szerelmes őrült mágus-tudós, aki a tenger mélyén ki tudja mióta tartó magányában egy új természeti robbanáson, az élet megújításán dolgozik. Mindent Sosuke szemszögéből mutat be az alkotógárda. Ahonnan nézve az anyja, Risza tényleg az a vagány, de a gyereke világára és a megmagyarázhatatlanra egyaránt végletekig nyitott személyiség, aki felnevelheti a Tenger emberré lett Gyermekét is. Ahonnan nézve a játékhajóból életmentő motorcsónak lehet egy nagyobbító bűbáj után, s ha elfogy a gőzhajtást melengető gyertya benne, az ötéves tényleg meghajtja apró, de hősi praclijaival emberi propeller gyanánt. Akit komolyan vesznek, tisztelgéssel engedik útnak a meglett, városnyi népet magaslatra mentő felnőtt kapitányok. Mindent az ötéves szemszögéből látunk benne, aki tényleg képes szeretni Ponyo-t hal, félig hal és ember alakjában is, mert még tényleg ugyanazt a szeretetteli, rajongó, világra nyitott személyt látja a szemeiben.

E látásmód érdekében az alkotók ezer apró csellel élnek; nagyon sok játékkal dalban, képben, utalásban - de nemcsak ezért. Ahogy a nyitódal felnőtt énekhangja az anyányi Ponyoé... amiben nosztalgia és honvágy is lakik, hiszen voltaképp a szelek lányainak énekel, akikké a testvérei lettek. Hiszen az aranyhalacskák őt kísérő raja fénnyé válva az égbe emelkedett, amikor helyreállt a világ egyensúlya, a kisfiú hűsége, és Brünhilde-Ponyo választása által (Hiszaisi Dzsó egyik legszebb, amúgy Wagner Walkűrjének vezérmotívumait pontosan megidéző zenéje szól alatta; Brünhilde, ugye; így találja magát az egyik mítoszban a másik...). Ahogy végül tényleg a kislány választ, nem várva ki a kisfiú gesztusát, abban a záró képpé váló, lebegő bájos gyerekcsókban - uraim, mindig a lányok választanak, ha öt, ha kilencven évesen...

Vagy ahogy Ponyo szerelmes rohanása a fiú után egyfajta gyermeki indoka-látásmódja a cunaminak - a Japánt rendszeresen sújtó három csapás közül az egyiknek; s hogy így (is) személyessé tehető tényleg a természet (tudományosan nézve teljességgel közönyös, válogatás nélkül pusztító) nyers ereje. Az anyaistennő maga az óceán, a mérete a planktontól a bejárhatatlanig terjedhet - s hogy ő is megszemélyesül bennünk, óhatatlanul, hiszen ilyen a természetünk. Az alkotók ezer apró csellel élnek, miközben elmesélik ezt az engesztelő mesét - s cseleikben a mese keretein messze túlmutató szemléletek is laknak. Csak annyi a dolguk, hogy elvessék a magvakat... Hogy amikor valami más hatás (máshol, máshogy, de) megérinti bennünk őket, kivirágozhassanak.


Annyira cuki ez a mese! Cukibb, mint a Totoro, ami nem kis szó... De ebben a meglelt, cuki gyerek-nézőpontban egy békés, szelíd öregember fejezi ki magát. Hajao Mijazakinak hívják, és csodákat alkotott. Ez az egyik. Ne hagyjátok megnézetlenül.

(Ez a koncertfelvétel visszatérő vendég a lejátszónkban, az állandó alkotótárs, Hiszaisi Dzsó, Mijazaki filmjeinek zeneszerzője hozta össze a stúdió 25. születésnapjára, a Ghibli rajzfilmjeinek kísérő zenéiből - szerintünk gyönyörű ajándék...)   

2020. április 6., hétfő

Mononoke hime - A vadon hercegnője


Mindig elcsodálkozom, mennyire másképp szövik a mesét. Egyszerre bájos, olykor akár esetlen naivitással, és az ábrázolás másik végletében brutális, naturális őszinteséggel. A mérleg serpenyőiben egészen szélsőséges, látszólag illeszthetetlen elemek teremtenek egyensúlyt – ha horrort mesélnek, legendát is mesélnek vele, az életismeret illúzióvesztett keserűjét mézes-mesei varázslat oldja fel, a bűnök nyersen elénk tárt katalógusát az ártatlanság lapozgatja a szemünk láttára. És mindezt fésületlen, európai dramaturgiák kimódolt-kicentizett hatáskeltő mechanizmusát csak mogyorónyi nyomokban tartalmazó, annál egyébként sokkal ősibb szerkezetben meséli el a mesélő: a japán múlt megőrzött formanyelve, a monogatari mintájára csapongó, pillangó röptű cselekmény tárul elénk, csupa sallang, csupa cafrang mese, ahol ejtődnek szálak, hullanak főhősök akár írtam (immár hét éve) a Nauszika - A szél harcosai kapcsán - ezt most sem szeretném másképp fogalmazni. Végre láttuk, hatalmas késéssel, de bepótoltuk ezt a hiányt - végre láttuk a mesét, aminek előbb tanultam meg a dallamait, minthogy megismertem volna a történetét, amiről előre olvastatott velem a kíváncsiság, mikor úgy tűnt, valamiért mégis elkerüljük egymást (pedig ha tehetem, nem építek így várakozásokat). S lám - amint nézni kezdtük, mégis képes voltam üres lappá változni, amire odaéghetnek a képek; el tudta feledtetni ez a magába húzó mese mindazt, amit előre megtudhattam róla.

1997-ben mutatták be, az év legkomolyabb hazai gyártású mozi-sikere lett Japánban, és hamar kultusz alakult ki a VHS kiadása körül, szerte a világban. A hazai siker egyáltalán nem volt csoda, az otthoniak számos rétegét teljesen más mélységekig látták és látják. Értik például a történelmi tanmesét, amiben Asitaka, az emisi herceg (a három ősi japán nemzetség egyikének utolsó sarja) elindul, hogy a magára hívott átkot levetesse magáról a legendák erdejében. Aminek szomszédságában egy másik ősi nemzetség modern sarja, Ebosi úrnő épp a legemberibb gesztussal kísérletezik: a természet szívének partján hozná létre a technikai civilizációt - hogy a harmadik történelmi nemzetség földesurai a szamurájaikkal ne ültethessék a hatalmuk Vasvárosa életére. Értik, hogy ez mivel jár: hiszen a határváros úrnője így szembekerül az ősi természetistenekkel, az ő kilőtt golyójától vált emésztő démonná az Asitakára saját átkát ragasztó vadkanisten is. Itt mindenki mindenkivel háborúban áll; s a háború célkeresztjében a sintó hiedelem-világának Sisigami-ja, az Erdő Istene is ott sétál, akire Dzsigó, a vándorszerzetesnek álcázott hírszerző-vadász és fürkészei is vadásznak a Menny Fia, a császár megbízásából (aki kedvet kapott egy kis valóságos halhatatlanságra). Egy japán számára ez a sajátságos motivációs katyvasz (ahol azonos rangon rezeg hiedelem, mítosz, különböző idők történelmi paradigmái és az ökonómia) maga a mennyország - a mesélés kezdete óta így szeretnek mesélni és mesét hallgatni.

Hiszen tényleg annyiszor fullasztanak a legjobb szándékaink. Ebosi úrnő Vasgyára számára autonómiát szeretne - ha másképp nem megy, a fegyverek erejével. Rajongó hívek veszik körül, hiszen otthont, rangot, jelentőséget, életcélt adott a tradicionális japán társadalom páriáinak, utcalányoktól leprásokig. De közben a szennyezés, a természetpusztítás, a Gaia létét elfojtó technológia úrnője is - akire az ősi farkas-istennő fogadott lánya, Szan, más néven Mononoke, a Vadon Hercegnője nem minden jogalap nélkül feni a kését. Asitaka ebbe a konfliktusba is belelovagol hűséges szarvasa hátán, jobb kezén a vadkan-isten létet emésztő, démoni bélyegével, szívében a tisztasággal, a béke vágyával. Erőszakos békemese ez - hiszen hullanak benne a fejek. Mindenkinek megvan benne a maga igaza - s a maga hamisa. És szépséges természet-mese is: lassú, gyönyörű képeken a fák lélek-szelekre rezdülő lelkeivel, a kodamákkal, akik a szereplőket végzetük felé kísérik.

Annyira japán, ahogy Asitaka beleszeret a farkasok lányába; magára vett kötelességeik béklyójában szinte ellenségekként; ahogy újra és újra megmentik egymást - voltaképp saját maguktól. Annyira japán, ahogy a legfőbb istenség tűri-viseli az átalakuló világ akaratát saját magán is - s ahogy a kisebb istenek nem adják harc nélkül szeretett birodalmuk. De ha kikódolódik benned Mijazaki talán leginkább hazabeszélő története, egyetemessé lesz, minden szomorító feloldhatatlanságával. Hiszen nem köthető béke azzal, amit kizsigerelnél - s aki egyszerre látja mindkét fél "igazát", örökre a kettő között ragad. Ott kell lakjon az egyikben és csak látogathatja a másikat, törékeny béke szerelmes követeként, valójában egyikben sem otthon - és végképp elszakadva egykori (édeni) otthonától, ahol ugyanúgy szükség lett volna rá, s amelynek megmentéséért a sorsot ajándékozó átkot magára vette. Ez - ha rávetíted a magad életére, városlakó, betonról ritkán letévedő, előre csomagolt örömöket házhoz szállíttató, erőforrás-zabáló, óriások ökológiai lábnyomát világra taposó, eget, földet, óceánt gátlás nélkül birtokának tekintő kortársam, minden porcikájában a te dilemmád (is). Ál-történelmi köntösben, egy távoli szigetország mese-nyelvén előadva.

Az egykori istenek idejük múltán kiteljesültek a halálban - és örökül hagyták nekünk örökké változó, de állandóan gyönyörű birodalmukat. Tudom, hogy nagyon sok zseniális alkotó látja ezt - de engem valamiért mindenki másénál jobban mellkason markol az, ahogy Mijazaki Hajao megmutatja. Talán mert a legvéresebb történeteiben is gyermeki a csodálkozása, talán mert úgy tud bevinni az erdejébe, hogy én is csodálkozzak. Ahogy a hobbitokat álmodó rajongott professzorom legendáira csodálkozom - aki egy életen át rakta kontextusba, amit Mijazaki szelíden szertehagy. Talán mert az animék mosolygó manójának egyszerű történetvázakra fonódó meséi távlataikban bírnak akkora lélegzettel, mint kedves angol mítoszlovasom Álomurának, vagy Odinja zabigyerekének horrorba hajló kalandjai. Nem tudom - kell-e egyáltalán indokolni, miért szeretem ennyire a dolgait.


Az egykori istenek visszaköltöztek kőbe, vízbe, fába - s ez a rajzfilm a pillanatát rögzítené, amikor ez megtörténik. Örökül hagyták nekünk folyvást változó, gyönyörű birodalmuk - víziókat tárggyá alkotó, megastruktúrák új isteneit teremtő őrületünkben megbecsülhetnénk jobban is ezt az ajándékot.

2018. szeptember 17., hétfő

Laputa - Az égi palota


Úgy csöppensz a mesébe, hogy igazából nincs időd kételkedni. Egy kislányt látsz, egy hatalmas, steampunk beütésű léghajó kabinablakában, kívülről, aztán légikalózokat, amint megtámadják ezt a léghajót - a történtek közben kapcsolódik benned össze: a kislány a vörös hajú úriember és kísérőinek foglya volt, s a kalózok sem kiszabadítani akarták, hanem elragadni a nyakában lógó tárgyat... elvesztettük az ékkövet, kiabál a kalóz-boszorka a csapatával, amikor a kislány kizuhan a semmibe - nem csoda, ha nem ébred bennünk szimpátia iránta (se)... Vált a kép: egy hegylábon kapaszkodó, szegény bányászvidékre érkezünk, ahol egy kisfiú, Pazu épp a főnöke vacsoráját veszi át egy kifőzdében, aztán rohan vele a bányába - és meglát egy égből aláereszkedő sajátos tüneményt... az ájult kislányt, amint lassan a föld felé lebeg, a nyakában a világító amulettel. Egyenesen az öreg tárna felé, ahol a fiú, a főnöke és a bányászok megpróbálják a lehetetlent: folytatni ezt a nem veszélytelen mesterséget egy kimerülő, kincseit veszített környezetben.

Ilyen kimerült, poszt-apokaliptikus környezet a filmé - a még kapaszkodó emberség világa. Nem annyira végletes és végzetes környezet, mint a Nauszika királyságát fenyegető mérgező dzsungel, de egy sokkal fejlettebb egykori létezés árnya ez is. A repülés gyönyörű álma e világban már elveszítette Kiki, a boszifutárlány szelíd világában megrajzolt ártatlanságát -  az egykori teljesség helyett megint a motorok dübörgő erőszaka erőlködik, hogy égbe emelje a szállni vágyót. A nagy, lebegő égi városok birodalmai lezuhantak - az élet az egykori nagyság romjain kapaszkodik, sok szempontból még mindig a múltba. Hírlik, a bányakörnyezet, s az ott élők, Pazu és barátai Mijazaki egy angliai utazásának emlékeiből formálódtak: a film apukája épp az utolsó walesi bányászsztrájkok idején járt azon a vidéken, s mélyen megragadta ennek a makacs, életformájához végsőkig ragaszkodó, de pont az életforma időszerűtlensége okán vereségre ítélt közösségnek az erkölcsi tartása, a tagjainak egymás felé megtartott embersége, szolidaritása.

Úgy csöppensz a mesébe, hogy azonnal megkapod az összes fontos viszonyt: az amulett tulajdonosa, Sheeta, az őt segítő Pazu menekülnek a nyitány néhány képével kontúrosra rajzolt Muska ezredes és emberei (mint később kiderül, egy egész hadsereg); és Dola mama égben garázdálkodó kalózklánja elől. Ők mindannyian az ékkövet akarják, amely a legenda szerint a még égben lebegő egyetlen város: Laputa megtalálásának kulcsa. A helyzetet aztán bonyolítja, hogy mint kiderül: ez a kulcs kizárólag Sheeta kezében működik, aki a felhőbe rejtett égi birodalom egykori királyi családjának leszármazottja - a női ág, akik rettegve őrizték az ékkövet, s emlékezetükben a leglényegesebb formáló igéket. Persze egy bizonyos ponton kiderül: Muska a férfiág sarja, aki a kislánynál sokkal többet tud a városról, ismeri a szerkezetét s hogy micsoda félelmetes fejlettségű fegyvereket rejt - aki a hadsereget is a saját uralkodói álma kedvéért csábítja a város utáni hajszába... Két pólus... a női ág a legendát, a férfiág a praktikumot őrizgette.

Sajátos, Mijazakira igen jellemző mesei helyzet - de talán a leginkább tanmesei történettel elmesélve. Mankónak használja Swift Laputa-történetét, valóban szelíden tiszteleg a bányászok világa felé, rengeteg szeretni való képsora, és jó pár rendkívül ügyesen képre varázsolt akciójelenete eszembe jut, ha felidézem - de tipikusan annak a japán anime-vonalnak a Ghibli-stúdió által elkészített terméke, ami nem is törekszik a maga mesevilágában egy szinten túl a koherenciára. Egyfelől a stúdió egyik legmeseibb története, másfelől az egyik (ha nem a) legerőszakosabb. A Góliát léghajó (s vele egy egész hadsereg) elpusztítása valahol nincs is a filmben a helyén - milyen érdekes, hogy Mijazaki ügyelt rá: a katonáknak egyetlen empatikus gesztusa se legyen. Ahogy a film vezeti a nézőt, egy pillanatot sem enged ebből az egynézetűségből. Valahol azt sugallja: nem kell részvét ébredjen a nézőben irántuk. Mint ahogy Muska mélyen egydimenziós, gátlástalan "főgonoszsága" sem jellemző amúgy a rendező negatív karaktereire - ennél mindig sokkal árnyaltabban fogalmaz. Mentségükre szóljon: a film a stúdióalapítás utáni első termék, ha nagyon durván egyszerűsítek: a pénz igen gyors visszaforgatására szolgált.

Ami a számomra mégis dédelgetett kedvenccé avatta: Dola mama, meg az ő kalózklánja. Miljazaki öccse tanúsága szerint a rendező az édesanyjukról formázta e figurát, hogy aztán jó néhány filmjébe átemelje - a Kiki boszirajongó házvezetőnője, sőt a Szél támad idegene a szanatóriumban: Castorp úr is valójában ugyanő... A számos esetben érzelem-vezetett, de ennek megfelelően nagyszívű, humorforrás karakter a nyitó képsorok mélyen haszonelvű rablójából ezer mód árnyalt, szeretnivaló főszereplővé lesz, akiért (s fiaiból álló igénytelen kalóz-kompániájáért) a végén joggal aggódhatsz te is teljes szívvel. Mint ahogy a végül kimondott igék veszélyeztette városért, Laputáért is teljes joggal aggódhatsz - ahol a pusztítás eszköze, a hatalmas robot egy madárfiókák védelmét elsődlegesnek tekintő kertész egy festményre való, lebegő, áttetsző falú házakból "világfa" körül összeálló arborétumban...

Ami a számomra mégis dédelgetett kedvenccé avatja: a belátás, hogy kizárólag rajtunk múlik. Kizárólag rajtunk múlik, mire használjuk a fejlettség nyújtotta hatalmat - csak rajtunk múlik, felmérjük-e az árat, amit fizetünk érte. Nem a repülés gyönyörű, évezredes álma a bűnös, hanem az ember, ha azért repül, hogy felülről uralkodjék. A belátás, hogy van olyan tudásunk, amit még nem kellene feltétlenül gyártószalagon sokszorosítva dobozba-zacskóba rakni és tömegcikként árusítani - amit tényleg az elérhetetlenben kellene tartani, hogy felnőhessünk hozzá. S kizárólag rajtunk múlik, hogy mit kezdünk a körülöttünk ezer színével mindennap felragyogó, organikus, űrben lebegő csodával. Ami az otthonunk.

2017. augusztus 17., csütörtök

Metropolis - anime

A japán manga- és animealkotók mindig is szívesen használták a mi kultúránk meséit sorvezetőnek – nem mintha ne lett volna elég saját alapanyaguk, egyszerűen szeretik ezt a számukra meghökkentően más mesélést, ahogy mesélünk. Ráadásul elég sajátosan állnak a feldolgozhatósághoz: egyfelől szigorúan védik a saját tradíciót, megkérik az árát a szellemi termékeiknek; másfelől bármi újramesélhető, ha aktualizálják, vagy a jövőbe helyeződik, vagy valamilyen új viszonyrendszer (a kiemelt fontosságú szereplők megváltozó neme például) átrajzolja. Amikor Osamu Tezuka 1949-ben megrajzolja a Metropolis mangát, ez a képregény egyszerre volt tisztelgés Fritz Lang filmje előtt, és tartott ugyanakkor a filmnek, az alapgondolatának és cselekményvezetésének egyfajta sajátosan japán görbe tükröt. Valahol nem csoda, hogy amikor Rintaro (Hayashi Sigeyuki) vezetésével a Madhouse csapata nekiállt a rajzfilmváltozatnak (olyan alkotókkal, mint Katsuhiro Otomo, az Akira megálmodója), nem csak tisztelegtek a képek az öreg mesternek, de olykor rá is fintorogtak (az adaptálók olykor inkább visszanyúltak az eredeti film víziójához…). Ahogy Rintaro fogalmazott: „…meg akarom ismerni Tezuka szellemét”. Nem volt nehéz dolga, fiatalon Tezukánál indult, neki rendezett televíziós sorozat-epizódokat – és mégis nehéz dolga volt: a szellem megidézésén túl a 2001-es feldolgozást a mai néző számára is maradéktalanul élővé akarta tenni.

Ami a cselekményvezetést illeti: felemás sikerrel. Nehézkes, szájbarágós egyfelől, másfelől nagyvonalú a (csodás és kevésbé csodás) véletlenek, bajba keveredések és megmenekülések terén – nagyon japán ez a nagyvonalúság, ahogyan az események olykor egymásra esnek. Nagyon japán, mire szánunk időt, és mire nem… e tekintetben ez a film gyakorlatilag az animék állatorvosi lova – minden benne van, amiért imádni lehet, s amiért falra mászol tőle… Metropolisz épp ünnepel, amikor meglátogatjuk, a Zikkurat, a Vörös Báró tornyának avató ünnepségére érkezünk, akárcsak a magánnyomozó Shunsaku és segédje/unokaöccse: Kenichi – akik Laughtont, az őrült tudóst keresik. A város feszült – egyfelől a robotokat az alsóbb szinteken próbálják tartani (ebben hathatósan közreműködnek a Marduk párt rohamcsapatai - köztük például Rock, a Vörös Báró nevelt fia), miközben a szegényebb lakosság robotromboló hangulatban van – a gépek elveszik a munkájuk… Laughton amúgy épp a vörös Bárónak épít egy minden eddiginél mesteribb robotot: Timát, aki majd a Zikkurat titkos fegyverrendszereinek vezérlőrendszere lesz.  Aztán persze minden balul sül el…

A hősök motivációi is meglehetősen könnyed kézzel odakentek – a Vörös Báró egyszerre akarja látni Timában az elveszített lányát, s szeretné látni a trónon, ahol majd lényét veszítve beépül (lássuk be, kicsit azért ez ellentmondás). Rock mániás, végsőkig kitartó rajongása a nevelőapjáért messze túlnyúlik a bushido diktálta tempón – avagy mit tartsak arról, aki saját magától is megvédené a mentorát, akár annak akarata ellenére… Kenichi rajongása Timáért éteri galambszárny-verdesés a szeméttelep sarában és ugyanúgy parttalan, mint a filmes ellenpólus: Rock makacs szeretete.  Shunsaku esetlensége legalább annyira idegesítő, mint amennyire humorforrás… A felkelők, élükön Atlasszal lángoló idealisták, a politikusok csak a korrupcióikon át látszanak, és minden mögött megint az a teljesen értelmetlen vágy áll az egyeduralomra – oké, megszerezted… mit kezdesz vele?

Mondhatnám úgy is: az eredeti, 1929-es történet kap egy valahol B kategóriás szintre emlékeztető akciófilm-klisés fürösztést – de ez valójában hallatlanul jól áll neki. Mert az alkotók csaknem egészen a manga (Tezuka által megálmodott) eredeti karakterdizájnját használják mindehhez – már önmagában a tény, hogy gyerekarcú figurák rántanak egymásra pisztolyt, eszetlenül jól megrajzolt és fényképezett snittekben, olyan feszültséget ad a képeknek, amivel alig bír akármelyik azóta született magas kúlfaktorú követő. A Mátrixon át Guy Richie-ig és Tarantinoig rengetegen használták azokat a fegyver csövébe bámuló nézőt sokkoló, őrült képsorokat, amiket az eredeti manga ihletett, s amelyeket Rintaróék hallatlan ügyességgel járattak vizuális csúcsra. Mint ahogy rengeteg anime használta aztán így a megastruktúrák tereibe való zuhanás élményét: Zikkurat és a városkörnyezet, ami körülveszi, illetve a mód, ahogy a filmesek ezt megmutatják, számos későbbi történet vizuális alapjának szolgált követendő mintául. És akkor még szót sem ejtettem a szellemes kísérőzenéről – jazz szól, szakmányban. Megint csak egy elem, amitől valamiféle időtlen feszültség támad képek és hangok között: a rettenet jövővízióját ellenpontozza a pillanatba oldódás időtlen zenéje.

Nekem a legfontosabb az a réteg, amit Tima, és a döntései jelentenek. A vágyunk egyfelől, hogy teremtsünk valakit, aki tökéletesebb nálunk – másfelől a rettegésünk ettől a tökéletesebbtől, aki felettünk is ítélkezhet. Tima, és amit jelent a gyökere a Terminátor szuperszámítógépének, és minden elektronikus rokonának – azzal a szigorú, összevont szemöldökű tanulsággal, hogy mitőlünk tanul ölni és ezáltal ítélkezni. Ezért nézem a végét mindig annyi ellentmondásos érzéssel – amikor a szükségszerű pusztulások után a jámbor robotok és a rajongó Kenichi nekilátnak újra a Tima-összeszerelésnek… a gyönyörű beállításokban megünnepelt angyal tőlünk tanulja használni a pallosát – és úgyis összerakjuk, újra, meg újra… nem tudjuk nem összerakni. Csak remélhetem, hogy akad majd, akitől inkább szeretni és megbékélni tanul…


2016. október 21., péntek

Paprika - film

Tíz éve került a mozikba ez a film - én csak így hívom ezt a felnőtteknek szóló, nem kevés érettséget követelő animét. Minden ízében film, azóta számos, álmodásról szót ejtő alkotás (például az Eredet) inspirálója, minden ízében Kon Szatosi filmje - holott adaptáció ez is. A rendező Cucui Jaszutaka azonos című regényéből indult ki, hogy jó szokása szerint a saját, regény-keltette vízióját mesélje - s így meséljen rólunk. Az álmainkról, mindenki saját rémületéről - és a közös delíriumról, a közösen álmodott álomról, amit jobb híján valóságnak nevezünk. Sokrétegű, a maga nemében másolhatatlan gondolatmenetet vizionál az alkotó és csapata az alapanyagból, ami másképp volt bonyolult és sokrétegű - de Kont illetően nekem mindig is ez a kérlelhetetlen, saját magát sem kímélő végiggondoltság volt a legfontosabb. Ezt nem találtam meg azóta sem másban: ahogy az alkotó kerek és pontos rajzot álmodott az egyéni őrületről a Perfect Blue-ban és a maga módján legalább ennyire kimért gondolatmenetet kollektív őrületek hatásáról az életre a Millenium Actress sorsmeséjében - állandó vitában a forgatókönyv-író társsal, Szadajuki Muraival -, úgy próbált illúzió és valóság mezsgyéjén egyensúlyozni a Paranoia Agent sorozatában, mintegy tételesen kiszámolva ezt az őrületet. Valahol adta magát ez a könyvben sokkal inkább krimijellegű, precízebben fejtett nyomozós álommese, hogy belecsomagolja mindazt, amit a többi filmjébe nem sikerült - immár fejest ugorva az éberség trambulinjáról, egyenest az álomba.

A képzeletünk teremt. Amikor egymás mellé fűzött egyezményes jeleket szavakká, mondatokká olvasok, és képeket képzelek hozzá, egy teremtő gesztus (az íróé) mentén én, az olvasó is teremtek. Vezetett képzelgés - de teremtő gesztus az olvasás is. Milyen furcsa: a direkt kép, a képernyőn feltűnő, nekem komponált képsorozat beleéltet a teremtettbe. Átléphetem a teremtést a magam számára, egyszerűen teremtménye lehetek - az elragadtatás által - a filmet teremtő gondolatnak. Persze ott van a lehetőség - folyvást ott - hogy visszabújjak a bőrömbe, hogy ne akarjam tovább nézni a filmet, avagy behajtsam a könyvet és letegyem: hogy megszakítsam a mások teremtette világgal a kapcsolatot a magam számára, hogy visszatérjek a valóságomba. Kontrollálom a történést. Hiszen ébren vagyok.

A képzeletünk az álomban is teremt - és kontroll nélkül. Hozott anyagból, persze: magamból és magamnak pörgetett filmet nézek - főleg, ha visszatérő az álom: makacs kísérője az éjszakáknak, apró módosulásokkal, de újra és újra magával ragad ugyanaz az álomfilm. És nincs módomban megállítani - amíg fel nem ébredek. Emlékezetes, visszatérő (rém)álmok jelentését tudomány is kutatja - tünetnek tekintve azt, a személyiségről árulkodó tünetnek, amit adott esetben akár kezelni kell, s még inkább feltárni a gyökereit, hogy ne mérgezhesse az éjszakát - s így ne mérgezhesse magát az ébrenlétet is. Egy ilyen kezelésbe érkezünk a filmmel - ahol épp Konakava nyomozó álmodik visszatérőt, és Acuko Csiba doktornő kezelné a DC Mini segítségével, egyfajta technológiával, aminek a segítségével utazhatunk egymás álmaiban.

Persze hogy rossz kezekbe kerül. A technológiáink természete, hogy folyton olyanok használnák, akik nem méltók rá, és olyasmire, aminek nem mérik fel a következményeit. A gyerekes, túlsúlyos zseni, Tokita találmánya még csak tesztüzemben, a kutatóintézet számára nyitott, de ellopják, és az álom elszabadul. Az őrület felvonulásába vonna mindenkit, aki álmodik, előbb csak a DC Mini használóit, aztán mindenkit, aki él és mozog, s Csiba doktornő álom-alteregójára: Paprikára várna a feladat, hogy mindezt megfékezze.


Játszom a gondolattal. Milyen hamar kiderül, hogy Paprika önálló entitás: nemcsak a látszatra sótlan, fegyelmezett doktornő felszabadult, kíváncsi álomfele, hanem mindaz, amit az álomba vitt tudatosság építhet: személyiség. Az a tükör, amit a felelősségteljes munka alól a doktornő valójában nem akarna látni. Kihasználja a lehetőséget a lélek, hogy az álomban másképp teljesüljön? Játszom a gondolattal, hogy vajon tényleg ezt kérdezi-e a rendező: érettségünk fokmérője az álom, amit álmodunk? Vajon amikor az álom, a vonuló halálmenet rémálma egyetemes lesz egyetlen önzés fájdalmas kiegészülése kedvéért; amikor irigységek és szolgalelkűség nem nézi, kit és mit fertőz, kit és mit használ; amikor a Főnök kétségtelen szakértelme, a gépbe rejtett álomtudat-bár két pincére sem segíthet, akkor csak egy másik álom segíthet? Álmon csak álom? A nyomozó álma, amely áttör a közös delíriumba - film a másik filmbe; s egy gyermeklelkű zseni játékos álma, aki szerelmes, de csak álmában hajlandó ezt bevallani? 

Játszom a gondolattal. A valóságunk Kon Szatosi szerint mintha a közös álom volna, amin csak egy másik közös álom segíthetne. A beteg, halhatatlanságra vágyó, saját szobrává válni vágyó férfiálmokon egy növekedni vágyó női álom. Annyian álmodnak ébren is rémálmot körülöttünk - most épp marketingnek hívják, vagy propagandának a módot, ahogy az álmukba vonnának, mindig a pillanatba, soha nem tovább; a következő pillanatod akarják, hogy álmodd az álmukat. Mindig olyasmi van mögötte, olyan kollektív delírium, ami viszont minden szuverén álom létezését tagadja. Eszembe jut Martin Luther King, akinek volt egy álma, elmesélte, és változáshoz segítette vele a világát. Nem volt elég, de egy lépés. Játszom a gondolattal, hogy ez a film se szeretne mást: csak rávenne bennünket, hogy álmodjunk szuverén módon, s a nagy közös valóságálmokhoz legyen olyan a viszonyunk, mint a filmhez, vagy a könyvhöz - ha nem tetszik, ne álmodjuk közösen tovább. Mondom ezt egy technológiai, közös álomfelületen, ahol jogodban áll, hogy ha akarod, ne olvasd. Lehet, hogy a közös valóságálmainkon is csak egy másik valóság megálmodása segíthet.

A film alkotója fájdalmasan korán távozott - talán egy olyan álomba, ahol kevesebb a fájdalom. Fűszeres álmokat kívánok neki, jóízűeket. És köszönöm, hogy néhány film erejéig álmodhattam vele.


2015. szeptember 4., péntek

Vampire Hunter D - Vérszomj

Teljesen valószínűtlen, gót városi táj éjén vágtat a vörös szemű lovak húzta hatalmas fekete hintó – s amerre elhalad, ellobbannak a lámpák, a tornyok sűrűn rakott keresztjei görbülnek-törnek… egy lányszoba ablaka reccsen nyílik, hervad a vázában a rózsa; szemből denevér lógó alakja terjed ki s véle a sötétség… Ha nem lenne szöveges felvezetés a film elején, az írnám: vámpírtörténet bontakozik, s csak a történet előrehaladtával, apró tárgyi jelekből derül ki: ez a ránézvést viktoriánus kori, fél-vadnyugati múlt valójában egyfajta poszt-apokaliptikus jövő, amelyben felébredtek a szörnyek.

Meier Link, a nagy hatalmú vámpír nemes elrabolja Charlotte-ot, a gazdag földesúr, John Elbourne egyetlen lányát. A család felbérli D-t, a legendás félvért, dhampír (dunpeal) vámpírvadászt, hozza vissza, ha lehetséges – s ha időközben szörnyeteggé változott a lány, hát váltsa meg e sorstól. Alan Elbourne, az örökös még odaveti D-nek: közben felbérelt egy másik legendás vámpírvadász csapatot, a Marcus fivéreket is. Sajátos versenyfutás kezdődik tehát a vadászok között Meier Link (Mayerlink) hintajának forró nyomán – a hintó nyomán, amelyet hol holt falusiak, hol láthatatlan rejtek, hol Barbaroi sajátos erővel bíró démonai védenek….

Azért az igen hamar kiderül, hogy D sajátos értékrendje nem áll teljesen összhangban a feladatával. Ha pusztán a NinjaScroll-ban már alaposan körüljárt „kötelességteljesítés tűzön vizen át” szamuráj-erkölcse vezetné, igen hamar véget érne a film. Nem így van, mintha a dhampirnak (sajátos segítője, a testébe akadt démon, Bal Kéz nagy bosszúságára) kizárólag a vérszomjjal lenne baja. A másokéval, a sajátjával. A vérszomjat pusztítaná – így foghatja vissza a kezét az első komoly párbajban Charlotte aggódó kiáltása vámpír szerelméért. Mert hát persze, hogy erről van szó…

Jé, hát ezt is a japánok… kiáltanék fel legszívesebben. A kajámba szeretek és babusgatom, ahelyett, hogy jóllakatnám a láncait szaggató éhséget… az utóbbi idők reformált vámpír-etapjai True Bloodtól Alkonyatig, a vega-vámpírok tündöklései ugyan lassan kifakultak a sikerlisták éléről, de így is nagy örömmel konstatálnám, hogy (mint annyi más divattéma esetében) a vérszomjat is a japánok pelenkázták először szerelembe. Nem volna csoda, ha először ők csodálkoztak volna így (e megközelítéssel) a tőlük jellegében idegen mítoszra - hogy pont így, kicsavarva interpretálják. A japán kultúra alap-toposza a kapcsolatokban lakó ilyen-olyan-amolyan elfojtás… s a saját természetét valamilyen kötelem okán tökéletesen uraló férfi eszménye a Busido egyik sarokköve. Ez nem jelenthető ki mégsem – ahogy a japán szerelmi gondolatmenet gyönyörű véglete a magát féken tartó vámpír; ha másfelől is, de ugyanúgy véglete az európai „majd az én kedvemért megszelídül a csibész” vágyrendszerének. Tény: a közelmúlt, a kétezres évek nagy angolszász vámpír-újhullámára hatással lehettek a nyolcvanas évek közepén megjelent hasonló témájú japán mangák – köztük az anime alapjául szolgáló történetfolyam, Kikucsi Hidejuki és a legendás illusztrátor: Jositaki Amano munkája.

Kavadzsiri Josiaki persze nem volna az, aki, ha nem tenné hozzá a maga kedves játékait e filmhez is. A Marcus fivérek – és az „útakadály-párviadalok”, amelyeknek elsősorban ők a résztvevői (és nevelt „lányuk”, a hamar D hatása alá kerülő önfejű Leila) viselik leginkább magukon a rendező mélységes hagyománytiszteletéből fakadó, mégis felismerhetően egyedi  karaktervezető kézjegyeit. Barbaroi harcosai, az árnyék, a növény és a farkas viadalai a Marcus fivérekkel, Leilával és D-vel ugyanúgy a hősöket fárasztó fékek a finálé nagy összecsapása előtt, ahogy bármelyik chambara, vagy történelmi tárgyú anime cselekményében – a finálé viszont gyökeresen más. Sok szempontból a leginkább intelligens ellentmondás-feloldások egyike, amit csak láttam e műfajban – s ha ki is következtethető (némi szörnyeteg-rutinnal), nem lesz e tudástól kevésbé élvezet nézni.

Erről gondoskodik a fantasztikusan részletgazdag rajzi környezet és az egyedi, gyönyörű karaktergrafika – a film itt és ebben maradék nélküli, ahogyan megvalósul. Az egyik legszebb anime, amit valaha láttam. Jutaka Minowa, a film karakterdizájnere gyönyörűen finomította tovább Jositaki Amano figuráit, s ezek az alakok merészen vágott, fantáziadús kivágatokkal, dinamikus, de jól követhető „kameramozgással” rögzített képeken ugranak, repülnek, ölnek és halnak – a lírai betétek alá komponált látványra pedig nem szégyellem leírni: képi költészet. E téren számomra a Ghost in The Shell lassú tételeivel egyenrangú, ami időnként ebben a vámpírfilmben rajzban és zenében történik.

S a lezárás: Leila sajátos évődő „szerződésének” beteljesülése D-vel nem várt, ihletett ajándék. Akinek lehet, legyen élete a vadászaton, a bosszún, a teljes kiüresedésen túl – s az se baj, ha egy vámpír szerelme, egy dhampir nagylelkűsége mutatja a hogyanhoz az utat. A legforróbb pillanatban Leila dönthet – és dönt, életről és halálról. Végtére is – a maga életéről. Épp ezért számomra ez a filmtörténet legszebb vámpírfilm-fináléja. Szeressétek.


2015. augusztus 20., csütörtök

Ninja Scroll - film

Az első dolog, ami eszembe jut a Ninja Scrollról, a látásmód, ami sugárzik belőle. A történetet megálmodó elme látásmódja valójában jellegzetesen japán módon tradicionális: ennek a filmes rémálomnak lenyűgöző mélységei vannak, ugyanakkor olyan, mint egy elszabaduló kamaszfantázia. Az erőszak pillanataiban felszabadult örömmel tocsog: legyen akár testek csonkolása, akár alávetettségbe kényszerült testekből facsart élvezet (vagy akár a kettő vegyüléke), gátlás nélkül megmutatja. Minden más emberi interakció vagy érzelemmentes, pontosan szabályozott rituálék rabja, vagy a lehetetlennel való szembenézés maga. Ha mégiscsak születik a hősökben az indulaton túl bármi érzelem a másik iránt, az így vagy úgy, de elfojtásra kerül. Elfojtódni kényszerül – s legfeljebb a halálban teljesedhet.

Jó tudni: Japánban évszázadokon át így állt a művészi ábrázolás a szerelemhez, a kötelesség élvezni kötözött szubjaként kezelve az egész érzelmi komplexet – a popkultúra ilyen-olyan játékai a maguk módján csak ennek a tradíciónak köszönnek. A mozgókép japán akcióműfaja, a chambara régen mesélt történetek, japán legendák: monogatarik fénnyel írt finoman eklektikus lenyomata; s az egyik kedvenc japán rajzfilm-alkotóm kultikus animéje: a Jubei Ninpucho, a Ninja Scroll se más. S elsősorban nem a múlt meséibe lógó, vagy történeti valóságba ágyazódó gyökerei okán. Nem a főhős okán, legyen bármennyire is egykor élt „valóságos legenda” (sajátosan japán szószerkezet…) alteregója. Nem a korba ágyazás okán, ahogy a Tokugava-sógunátus időszakának színei, fényei, történetileg hiteles félelmei (például a kiújuló polgárháború fenyegetése) megjelennek a filmben. Nem; a töretlen hagyomány maga a látásmód – akkor is, ha Kibagami Dzsube, a harcos ezúttal Kimón nyolc Ördögével néz szembe. Akkor is, ha rajtuk át valójában a saját múltjára lát.

Ez egy ősi attitűd ott, Japánban. Úgyhogy amikor Kavadzsiri Josiaki (angolosan Joshiaki Kawajiri) látásmódjával először találkoztam az Animatrix Program című epizódjában, nagyon sok eleme ismerősen köszöntött. Semmi akadálya nem volt, hogy azonnal beleszeressek a képből szinte kihasító pengékbe, az őrülten nagyvonalú térkezelésbe, a dinamikába, amit a pengeéles kardok mellett az elsuhanó köpenyek „vágtak”; a pozitív karakterek örökké fájdalmat sugárzó szájsarkába, a kézzel rajzolt világ gazdag sokrétegűségébe – semmi akadálya nem volt, hogy beleszeressek abba, ahogy a rendező él az örökségével, s abba, amit maga Kavadzsiri tesz az örökölt látásmódhoz. A Program kilóg abból a kitűnő sorból, vizuálisan és történetvezetését tekintve is – mindegyik film a maga módján hozzátesz a Mátrix (akkor még friss és filmes megújulást sugalló) Univerzumához (s van amelyik szerintem is többet); de a Program teszi hozzá a múlt öröksége: a tradíció távlatát.

A Ninja Scroll mindez egész estés, színes, szélesvásznú változatban. Kibagami Dzsube, a harcos a Mocsizuki-klán birtokán vág át, amikor az egyik halászfaluban járvány tör ki. A klán kamarása által az esetet kivizsgálni odaküldött Koga nindzsa-klán harcosait lemészárolja néhány emberfeletti erejű idegen – egyedül a nindzsalány, Kagero menekül meg, Dzsube segítségével, aki véletlenül ugyanabba a szentélybe menekül a vihar elől, ahova a kőbőrű szörny, Tesszai hurcolja a lányt… Megannyi véletlennek látszó esemény; valójában egyfelől politikai intrikák: a Sötét Sógun szőtte háló, összeesküvés a szigetország feletti hatalom megszerzésére; másfelől kötelesség-mítosz: Dzsube elkerülhetetlen sorsa – újra szembe kell nézzen, meg kell vívjon a múltja szörnyetegével. A dramaturgia azt sugallja: nincsenek véletlenek, és az egykori eskü elől hiába szöksz, végül úgyis be kell teljesítened, amit követel.

Minden benne lüktet e filmben, amit a japán kötelességtudatból és hűségből csak befogadni képes a távoli elme – számomra minden kardrántó szamuráj- és nindzsafilm esszenciája; benne lakik a sorozatos párbaj az egyre nehezebb kihívásokkal, ahol az ellenfelek is (legyenek akármennyire torzult személyiségek egyébként) büszke harcosok, akik nem fogadják el a segítséget, és a bajtársaiktól sem fogadják el a sérelmet. Benne lüktet a fura kettősség, hogy a „kard határvonala” mindig átlépődik, a „láthatatlan kardé”, erkölcsé, gátlásé soha; akkor sem, ha az élet múlik rajta. A Sógun orgyilkosa rajzban, odarímelő párbaj-dinamikákkal (hiába emberfelettiek az ellenfelek), ahol annak a híres fürdő-jelenetnek is megvan a maga pontos leképeződése.

Minden benne lüktet, sőt, sokkal több – és valójában ez a többlet teszi a szememben Kavadzsirit a többi „nagy” anime-alkotóval egyenrangúvá. Mert nemcsak a chambara műfajának esszenciális, rajzolt megvalósulása, de a komplementere is. Dzsube valójában egyetlen párviadalát sem nyerné meg „tisztán”, egyedül. Hol akaratlanul, hol a hibáival, a botlásaival, a kudarcával, vagy akár a fogságba esése révén, de minden viadalában, minden győzelmében részes Kagero is. A méreggel átitatott testű, ölelhetetlen nindzsa-lány a teste mérgével, a mérgével átitatott szirmokkal, a bambuszban „felejtett” pengéjével, de akár az óvatlanságával, még saját megrontottságának kínzó tudatával is a férfit segíti. Egészen az utolsó, mindent eldöntő küzdelemig - a párviadalig Gemmával, az Ördögök vezérével; Dzsube múltjának démonával - minden párbajban részes. Egyedül Dzsube múltjához nem fér hozzá, csak úgy, hogy a részévé válik. Többet erről nem árulhatok el…

Ha gonosz akarnék lenni, mondhatnám: Kavadzsiri Josiaki minden filmjében ugyanezt a tradíció-mesét ismételgeti új és új köntösben. Még ha igazam volna is (de nincs), akkor is érdemes volna végignézni az összes filmjét, annyiféleképpen járja körül a harcos megfelelésvágyát, a saját eszmények kötözte kötelességtudatot. Legközelebb ennek jegyében D-ről, a félig vámpír vámpírvadászról mesélek majd…


2014. december 4., csütörtök

A vándorló palota

Az első percek megajándékoznak mindennel, amit tudnod kell erről a világról. Ahol a királyság rendezett békéjéből épp egy népünnepély keretében lépnek át a háborúba az ott lakók. Egyből a furcsa „múlt-jövőbe”, a steampunk álomba helyeznek a pontos érzékkel adagolt, füstös képek. Amelyek „szélén”, a látóhatár szélén már az első képkockákon feltűnik Howl, a varázsló vándorló palotája. Az első pár snitt rögtön feltár mindent, amit tudnod kell erről a világról, ahol majd játszódik a mese. A fura gőzgép-civilizációról, ahol a mágia az élet és a hatalom része – s mely épp a háborúért lelkesedés állapotában van.

Sokáig nem gondoltam utána, miért a mangakák és animekészítők töretlen lelkesedése a gőzpunk iránt. Miért adja annyi mese keretét ez az alternatív „jövő-múlt”. Pedig elég egyszerű: ez volt a technikai civilizáció utolsó pillanata, amikor a maguktól meginduló gépek, a meggyújtott, kőszénfüstöt eregető, etetni való tűz még maga is felruházható volt egyfajta lelkes, mágikus többlettel. A látványosan zakatoló, méreténél fogva is jelentőségteljes gép maga volt a szellem „valósághoz nyúlásának” megtestesülése – maga volt a csoda, s egyéb csodáknak is könnyen ágyazott így a lélekben. A gőzkorszak lelkesült időszakában együtt zakatolt a fejekben például a teozófia, a különböző mágikus rendszerek és „rendek” szellemiskolái, de például a kelet vallásaira-filozófiáira, művészetére csodálkozás pillanataival is ekkor telik először a mi európai valóságunk. Milyen furcsa, hogy ez az ébredés a maga módján még táplálta is a gőzkorszak végi háborúért-lelkesedést – de azon egyáltalán nem csodálkozom, hogy áldozatul esett ez is a kiábrándulásnak, ahogy jöttek egymás után a háborúval együtt járó borzalmak…

A steampunk keretbe tehát könnyedén illeszkedik a mágia – még akkor is, ha a hétköznapi ember azért szereti azt a látóhatára szélén tartani. Mintha tényleg csak a horizonton tűnne fel időnként Howl nyughatatlan palotája, a pusztán; mintha a mágia nem költözött volna be a hétköznapi életbe rég, sőt, bürokratának is a királyi palotába. Amit elsőre kapunk: a legenda a varázslóról, aki elrabolja a szép lányok szívét. Azt kapjuk, ahogy a közember látja a világot – Sophie, a kalaposlány például, az apjától örökölt kalapboltban (aminek cselédje, holott úrnője is lehetne…). Látjátok? A mese három alaprétege, a mágikus, háborúba szédülő gőzvilág, a szolgálni kész kisember, és a benne rejlő, rajta túlmutató titok az első képsorokban rögvest a szemünk elé kerül… ezt nevezem én tökéletes bemutatkozásnak!


Sophie-t kísérjük el aztán a fellobogózott utcákon, aki húgához igyekszik (aggódva a sokkal életre valóbbért), s akit két szórakozásra éhes katona markából kiment egy titokzatos, hercegi kinézetű idegen. Sokkal nagyobb bajba keverve persze, mint amiből kimenti – hiszen ő Howl maga, a kóborló mágus, akire az uralkodó főmágusától a Puszták Boszorkányáig annyian vadásznak. Nos, az utóbbi vesz elég kegyetlenül elégtételt szegény kalaposlányon a mágus figyelmességéért – vénségessé bűvölve szegény Sophie-t. Engem innentől hat lóval se lehet elvontatni a képernyő elől, fura mód innen bűvöl el maradéktalanul a mese, mégpedig az „öregasszony” Sophie rezignált humorával. Nem tudom, Diana Wynne Jones eredeti mesekönyvében is ennyire szórakoztató-e ez a beletörődésből folyvást ki-kiszólogató öregasszonyhang – be kell vallanom, még tartozom neki és magamnak ezzel az olvasással…

Annyira szép ez a látomás! Hogy csak az öreg lélek tudja megemelni azt, aki gyermek maradt – mert egy gyönyörű, csillaghulló éjen elcserélte a szívét a tűzre. Sophie öreg lélek a fiatal testben is, szolgálatra és figyelemre kész, nem a kíváncsiság hajtja, hanem az empátia. S persze csak az érett öregség képes magára idézni a fiatalságot – hiszen bármikor felébredhet benne a gyermek. Mert van, amiben a lélek szerintem sem öregszik – az nem öregszik, ahogyan szeret. Egyszerűen varázslatos, ahogyan fokozatosan kibomlik előtte (és előttünk) a gyermek számára múltba kiabált ígéret – s ahogyan persze az ifjú mágus is felelőtlenül lehet „szabad”, hiszen megígérték neki egy csillaghulló éjen a segítséget.

Szépségesen játszik ez a mese az öregséggel és a fiatalsággal. Howl repülése gyermeki gesztus, akár egyszemélyes háborúja a háború ellen – nem véletlen, hogy a játékok garmadába szakított alagútban ér véget. Ez a gyermekszoba a káoszé – mégis, mennyivel személyesebb, mint a Csihiro történetében látható… Nézd a két egymásba gabalyodó sorsú szereplőt innen, a gyerekszoba gyermeki és „szülői” aspektusából: a varázslat nagyvonalú, palotabővítő ajándéka és a verejtékes munkával megejtett takarítás szemszögéből… Sophie repülése mindig kényszeredett és beletörődő, s mégis: ő látja meg az utat a gyermekkor labirintusából, egyszerűen azzal, aki. Hiszen azzal szelídíti úgymond magához Calcifer-t, a Tüzet (a láng valódi természetét vacsoratűztől tűzviharig), Markot, a varázslóinast, még Répafejet, a madárijesztőt is: hogy az, aki. Nincs benne hamis szánalom, annál több részvét. A szándék helyett a rész vétele. Sophie maga a teljesített kérés – ha fiatal, ha öreg testben.

Úgy teljes a képünk róla, ha mellé látjuk – hiszen teljességgel mellé rajzolódik – a maga nem múló fiatalságvágyával a Puszták Boszorkányát. Aki csak szórni képes az átkot, feloldani nem. Nincs a kezében a feloldás gesztusa, minden pillanatával pazarolja – csak kötni képes. S mégis – az ő kezében landol aztán a szív, s az ő kezéből érkezik maga a feloldás is, amikor végre önmagába érkezik. S ha a történet egészét nézed: milyen érdekes, a boszorkaátok maga az áldás – ha képes vagy nagy szívvel megélni azt. Az elátkozottság gyönyörű vállalása állítja melléd a hatalom négylábú, jópofa kémét. S ami a legfontosabb: az „átkozottság” lehet az egyetlen valóságos út a vágyaidba, amit be sem mersz vallani magadnak. Az egyetlen út ahhoz, akinek a múltjába te a saját jövődből majd ígéretet teszel.

Tündöklők ezek a rajzolt képek, a béke képei ugyanúgy, ahogy az elkeseredés esőiben zokogó öregasszonyé. S torokszorítóak a háború vörösben, tűzben játszó képei. A szürkefeketeségbe hasító még mélyebb fekete, s annak mélyén az izzás. Nem kapunk didaktikus mondatokat a borzalomról, képeket kapunk – a rajzolt gyerekfilm világába pontosan illeszkedő, szimbolikus figurákkal, mágiával és olajszerű, távolított „művérrel”. Mégis, szerintem teljesebben ad át mindent az intézményes erőszak értelmetlenségéről, mint a naturálishoz közelítő, a fotó-realisztikus – és szerintem nemcsak a gyereknek. Ez a „szépen mesélt más meséje” Mijazaki kezében igazi vádbeszéddé válik a háború ellen. Érdemes kilesni azt a három-négy háborús hétköznapba horgonyzó kegyetlen részletet, amelyek nem szerves részei a történetnek, de valósággá teszik körülötte a miliőt. Rajzolt besúgókkal és provokátorokkal…

A madárijesztő, Répafej volt elsőre a kedvencem - akkor még nem tudhattam, valójában mennyire fontos is ő. Hiszen a háborút nem lehet a háború eszközeivel felszámolni. A felszabadítás gesztusai megnevettettek – az a fintorgó félmondat az ingatag szívekről. Megnevettetett, mikor megértettem: a végén valójában az szabadít fel mindenkit, aki átkozódott. Aki elátkozta a másikat, vagy saját magát. Más persze nem is tehette volna – hiszen ezt követeli mese logikája. Van, hogy úgy remélem: a valóságé is…


2014. október 31., péntek

Égenjárók

Egyáltalán nem csodálkoznék, ha unnád. Ha nekiszaladva a filmnek (minden előzetes szaglálódás nélkül, de azzal a várakozással, amit egy anime általában kelt) egyszer csak nem bírnád tovább nézni. Ha tudod, kicsoda Oshii Mamoru, akkor lehet, dühös leszel rá, amiért lerombolta benned a Ghost in the Shell keltette mítoszt. A mítoszt a japánról, akinek a szigetországinál messze univerzálisabb – s ezzel egy ritmusban sokkal összefogottabb filmes agya van. Az a kegyetlenül eseménytelen, nyomott hangulat, ami csorog belőle, nem teszi közönségbaráttá. De ha végigülöd, észreveszed majd, mennyi képe maradt veled. Nem okoz katarzist - vagy nem úgy, ahogy a rendező legsikeresebb filmje -, de erős, nehezen múló nyugtalanító érzés marad utána. Velem ez az érzés újranézette a filmet: a gyerekkatonákról, akik helyettünk háborúznak. Egyszer így foglaltam össze Oshii Mamoru pályarajzát: csatázó-mechás (óriásrobotos) rajzfilmek direktoraként kezdte, s attitűdje fokozatosan mélyült egy szinte cselekménytelen, filozofikus - ám olykor nehezen követhető, sokak szerint szinte nézhetetlen - irányba. Ez a film itt maga a sokak szerint nézhetetlen irány.

Pedig csak megkísérli a csaknem lehetetlent – filmmé akarja fűzni a tehetetlenség csendjeit. A néma sikolyt. Mint amikor egy szelep, amit arra használnak, hogy kiengedjék rajta a gőzt, emberi hangon, a hosszú percek némaságaiba szavakat formálva sikolt. Lassított felvételen – hogy értsük a szavakat. Itt is - mint az animék java részében - iszonyatosan takarékos a filmes receptúra. Képzeljük el: a légi háború egy mesterségesen szabályozott üzlet, nagyvállalatok közt zajló médiaesemény – mint egy társadalmi szelep, a jelenlétével pontozva ellen az „örök békét”. Véget nem érő háborúüzlet versenyszabályokkal és fékekkel – hogy ne győzhessen senki (üzleti nyelven: ne alakulhasson ki a monopólium). A háborút kildrenek, mesterségesen létrehozott, soha fel nem növő, örök-kamasz gyerekek vívják, egymást-gyilkolásuk egyszerre ad súlyt a levegőben történteknek és súlytalanít el – a „gyerekkatonák” tehetetlen csendjeinek világát a körülvevő felnőtt-világ lelkiismeret furdalással terhes csendje övezi. Ha a háború így üzlet – akkor soha nem lehet vége. Soha nem hirdetnek győztest – így akik a harcot vívják, soha nem szabadulnak tőle. Steril, gondolat-laboratóriumi, kísérleti mi-lenne-ha világ ez – de ha elfogadod a szemed előtt fokozatosan feltáruló szabályait, akkor a film szűkre vont világa önmagánál sokkal többről kezd mesélni.

Azok a túlméretezett, őrületesen kopár terek! Oshii Mamoru és csapata megidézi a legromantikusabb képzetekkel körülnyalt modern légi összecsapás: az angliai légi csata hangulatát, filmes képi világát. Az időn kívüliség sajátos érzetével. Hiszen a gépek a légcsavaros korszak végét idézik, a kort, amikor utoljára voltak az égi harcnak Ászai, testközeli, „gép a gép ellen” párbajok az égen – de lássuk be: a sugárhajtás és a technikával láthatáron kívülről, rakétával megvívott küzdelem vizuálisan tényleg kevés izgalmat rejt (ezért csaltak annyit pl. a Top Gun, vagy akármelyik modern légi mese készítői is). Viszont a második világháború nyüzsgő filmes légibázisainak sűrű légköre helyett ezek kísérteteit kapjuk csak az anime képein. Az első pillanattól kezdve a keserű dramaturgiai pillanatokat, melyeket a filmesek rendszerint a nagy veszteséggel járó légi csaták utánra tartogattak. Amikor a néhány túlélő lézeng a sokkal több emberre, gépre, technikára kitalált reptéri terekben. Az Égenjárók légibázisai folyamatosan a „veszteség utáni” állapotban vannak. Alapállapotuk a katasztrófa utáni, bénult csend.

Elképesztő képeken. Megint a kettősség, amiben a Production IG a legjobb: a hagyományos animáció és a szinte tökéletes „valósághű” CGI által kiemelt, egekbe repítő technika józanító kontrasztja – és elképesztő „kamerahasználat-illúzió” földön és égen, a gyors fordulókban pörgő gépekről az élő felvétel hitelességét álmodó, lemaradozó és újra rátaláló kamerától a tükör-pozíció nézővel szembenéző, kétdimenziós kivágatába behajoló statiszta bizarr megjelenéséig. Ízig-vérig film megint, egyszerűen rajzban megvalósítva azt, amit mások optikák és fények választásával, a kamera elhelyezésével, a kép kivágásával, színészekkel – úgymond a valósággal érnek el. Mindez a rendszeres alkotótárs: Kenji Kawaii érzékenyen formált zenéivel. Ennek a filmnek nem erénye a gyártás technikájának kifinomultsága, amivel készült – ez a rendező látásmódjának egyszerűen követelménye és alapfeltétele. Azt hiszem, Oshii Mamoru ha akarna, se tudna technikailag igénytelenebb filmet csinálni…


Kamaszok a nem rájuk méretezett terekben – s az égen, harc közben. A harc áldozatokkal jár – ilyen a természete. De mi van akkor, ha többet ér az „áldozat” repülési tapasztalata, mint a kegyelet – ha újra és újra visszatérnek a szereplők, mintegy bizarr, gyorsított reinkarnációban; csak a reflexek, a személyiség rejtett mintázatai mentén emlékezve? Mi van akkor, ha a „Tanárt”, a legyőzhetetlenség mítoszával övezett párducfestésű gép pilótáját, aki a legenda szerint felnőtt, és nem kildren (s talán több is annál, mint nem kildren) csak sok halál után, a számtalan elkövetett hiba, rossz döntés, rosszkor vállalt loop, legyező forduló, bukóforduló, háton dugóhúzó után lehet legyőzni? De mi lesz akkor, valójában mi, ha valaki (mondjuk Cairn, ifjú főhősünk például) egyszer legyőzi? Nem tudjuk meg. A vég keserű, mert eljön – és nem jön el. Annyit mondok: érdemes megvárni a stáblista végét. Ahogy egy másik popkultúra-ikonom, Neil Gaiman mondja egy helyütt Sandmannal: amikor minden erő elfogy, akkor is él a remény. A remény – akár a pokolban.

Oshii Mamoru most is a teremtővel hadakozik. Ami a legmélyebben megérintett munkáiból - a „kagylóba” zárt szelleme által is - ez. Most is azt a gondolatmenetet fűzi, állít szolgálatába a kedvéért idegen alapanyagot (ezúttal Mori Hirosi történetét). Nagyon japán módon, a siettetett halállal játszva, a kamasz-türelmetlenség és kétségbeesett bátorság cseresznyevirág-hullásával megint. De szerintem ez a film (ellentétben azzal, mit számos helyen olvastam) nem folytatása a Ghost in the Shell gondolatmenetének, s nem is önismétlés, múltból élés. Inkább ellenpontja annak a mesének. Nem a változékony kagylóba zárt egy-szellem meséje, hanem a folyvást új szellemet cipelő kagylóé. És a választásé, amit a közös sors, halálra ítéltségünk minden „szellem” elé odaállít. Isten a kocsmalépcsőn ülve búsul azon, mit kezdünk a szabad választás ajándékával? Hiszen annyiszor szeretnénk intézményesítve megszelídíteni a démont – ahelyett, hogy elfordulnánk tőle…


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...