Neil Gaiman - Michael Zulli: A tények Miss Finch távozásának ügyében és más történetek

Rólunk tudvalevő (s akik régóta követik ezt a blogot, nyilván tudják is), hogy szinte az elfogultságig szeretjük Neil Gaimant – ahogy a világaihoz áll, és ahogy mesélni képes róluk; mindig rengeteget elmondva közben az életünk közösen álmodott éber világáról, a valóságnak aposztrofált delíriumról is. Ez olykor szül érdekes helyzeteket – hiszen most, hogy a kezembe kaparinthattam ezt a kis gyűjteményt, szinte mindent idézhetnék róla a korábban leírtakból; nem is távolodva el a szerző gátlás nélkül újrahasznosító tevékenységétől ezzel, hiszen ezek a képregények egytől egyik korábban született novellák formátumot váltó megidézései. Mégis, jobb, ha hagyom, hogy beszéljen belőlem a friss benyomás – még ha előkerül is, amit régebben e mesékről gondoltam; úgy is, hogy anno a Hálózsák képregényes felületén is láttam már mindegyiket (tehát ez nemcsak újra-szembesülés egy másik formátumban, hanem az újraolvasás ölbe véve, a monitorra bambulás helyett, a lapozgatás ajándékával).

És mégis okozott örömet. Három történet került ebbe a gyűjteménybe, A tények Miss Finch távozásának ügyében, Az ajándék és a Baglyoknak leánya. Az utóbbi kettő a Tükör és füst novellaválogatásában, a címadó történet a Törékeny holmikban jött eredetileg novellaként. Mindhármat előbb láttam képregényként, mintsem puszta szövegnek – tehát óhatatlanul vezette Michael Zulli pasztell-volta ellenére olykor kifejezetten karcos rajzvilága a fantáziám, amikor aztán novellaként is olvashattam őket. Még mindig tartom: ennek ellenére az Ajándék anno novellaként könnyedén kiformálta a saját, Zulliétól nagyjából független arcát bennem (tény, ebben a saját macska-természettel kapcsolatos kötődéseim sokat segítettek) Mondjuk az a novella e nélkül is tanítani való: ahogy felüt, ahogy vezet, ahogy lecsap a végén az utolsó mondatában. Mégis, most újranyitva többször, jobban szembesülhettem Zulli kétségtelen macska-érintettségével is, Gaimané mellett – a rajzoló rajongásával a szőrös öntörvényűség iránt. Szerintem még mindig érdemes ezt a történetet először novellaként elolvasni, de utána ne hagyd ki ezt az adaptációt, mert tényleg hozzátesz.

A Baglyoknak leánya viszont egyszerűen jobb, teljesebb élmény így – az a viktoriánus ízű mese ebben a keretben kikerekedik a puszta szöveghez képest. A képi direkt valahogy ebben a mesében erősebb hatású, mint az amúgy jól hangban tartott elbeszélés. És ami azt illeti, Miss Finchnek sem ártott a megjelenítés – bár itt folyamatosan inog bennem, a két formátum közül melyik hatása ér mélyebbre. Jelenleg úgy tapasztalom, az, amelyiket éppen a kezembe vettem. Mondjuk a három történetet összevetve, ebben van a legtisztábban Gaiman mítoszhoz való érdekes viszonya jelen – hogy jó, ha van, de nem kell hozzá ördög, vagy egyéb hit-béltartalom; lehet benne eddig mesélt, de nem kell hozzá. Te magad kellesz hozzá, egy mélyen megélt nyers vágy, és létrejön valami egyszeri és megismételhetetlen az egyén, a közösség, vagy hiánya életében, valami sűrűn evilági és mégis többlettel terhes. Aminek nincs kánonja, azaz nem meséled kétszer ugyanúgy el, de a mese íze az ugyanaz a fűszeres zamat lesz, mint egy végtelenbe nyíló, hajnali dzsungel íze a szádban, párás, idegen növények, bundák és a saját atavisztikus félelmed íze – a történet mindig más lesz, de az a zamat, na, az ugyanaz.

Vicces ez – amikor megkaptam, körülbelül ugyanazt éreztem, mint a kifordított Sherlock-sztori, a Smaragdzöld tanulmány kapcsán: hú, egy új Gaiman-kötet magyarul, ugyan ismertem, mégis: de jó, hogy megvan, mindent egybevéve örülök, hogy megvan. Ennél a kötetnél azért szépen tovább nyílt ez az érzés – biztos, hogy kézbe veszem még. A macskákért, legyenek feketék és áldozatkészek, avagy kardfogúak és áldozatra lesők; a nemhős hősökért, akik ezekben a történetekben tévednek el, nem találnak haza – vagy hazataláltak végre, bár mi már nem tudhatjuk, hol is terül el az az otthon. A gondolatokért, amit megnyitott bennem. A kívánságaim természetének sajátos tükréért – hogy ne felejtsem el, amit magamnak kérek, az mindig ugyanígy egyszerre jutalom, és büntetés. A tényekért, a történetmesélés kötetbe érkezésének ügyében - hogy soha nem tudhatod, pontosan mennyi látszik a történetedből, ha valaki elmesélné. És a más történetekért, amit ez a néhány megnyitott bennem. Például a történetért, amiben elképzeltem, hogyan vált anyjává Miss Finch két smilodon-kölyöknek a múlt dzsungelében, ahova szíve kívánsága vetette. Köszönöm, urak, szerző, rajzoló, fordító, beírók, kiadók. Bármit gondolok néha rólatok, kevesebb volna az életem a mesék, a mesélés addikciója nélkül. Várom a következőt.

Kiadó: Szukits

Fordította: Galamb Zoltán

J. R. R. Tolkien: A sonkádi Egyed gazda

Valahol a nem dokumentált múltban, ahol még sokkal több volt a hely és ráérősek a népek, amikor szabadon kószáltak vadonjuk szélén az azóta mesekönyvek lapjaira száműzött lények is, élt Sonkád falvában Aegidii Ahenobardi Julii Agricole de Hammo, azaz a nép nyelvén Egyed gazda. Nem volt se vitéz, sem különösebben bölcs, de amikor úgy hozta a sora, csodálatos kalandokba keveredett egy magának való óriással, meg egy ősi királyi vérből való sárkánnyal. Még szerencse, hogy ránk maradt egy beszámoló róla, melyet ugyan utólag, különböző forrásokból szerkesztettek össze, népszerű históriás énekekből (s nem higgadt, józan krónikákból), de legalább fennmaradt - és még nagyobb szerencsénkre méltó kezekbe került. Olyan higgadt, józan krónikás kezébe, akit tényleg rendkívüli módon izgattak Britannia történetének homályos fejezetei (még ha legelsősorban nyelvészeti szempontból is), s aki így örömmel fordította mai angolra e regét...

Ez jobbára a legelső, amivel Tolkien professzor a maga és gyerekei szórakoztatására kitalált mesékben eljátszott - kedves öngúnnyal játszott el a saját filológusi hajlamaival. Engem boldoggá tesz a tudós öniróniája, ahogy a kisebb és nagyobb mesék (elképzelt) filológiai hátterét teremti meg először. A Gyűrűk Ura Nyugatvégi Piros Könyve és Bilbó tündéből fordított munkái (ami amúgy "forrástörténeti" szempontból is számos komoly változáson esett át az életen át tartó alkotási folyamat közben, a kezdetekhez, az Elveszett mesék könyvéhez képest) vagy ez a bevezetés itt Egyed gazda és Fenevér, a sárkány kalandjai előtt egyrészt tényleg a szakma szeretetéből fakadó játékok, másrészt minden szakmabeli bősz forrásmegjelölés-mániájának (ön)paródiái is. Nagyon kevesen tudják annyira pontosan, mint egy kora-középkori szövegekkel szöszölő tudós, hogy mennyire bizonytalanok valójában ezek a forrásmegjelölések - s hogy valójában az emberiség igen jelentős (nemcsak nyelvészeti) kincseinek jó részéről fogalmunk sincs, hogyan-miképpen, kinek kezéből-tollából, s pontosan mikor születtek. Jobbára annyit tudunk csak, egy-egy régi legenda, mítosz születéséről, hogy jó eséllyel nem azok bábáskodtak körülöttük, akiknek a fennmaradt forrásokban tulajdonítják.

Azt elképzeltem már, hogy ez a mese hogyan foganhatott. A fejemben forgó filmen Christopher Tolkien kérdezte meg az apját, még gyerekként, egy helyi érdekű vasúton tett utazás közben: "Miért hívják ezt a falut Sárkándnak?" Szívemnek tetsző gondolat, hogy erre a professzor azt felelte: "Azért, fiam, mert itt egykor házisárkányt tartottak". Ha lenne bennem némi filológusi hajlandóság (ami hála az égnek, nincs), akkor ehhez az ártatlan képzelgéshez forrást keresnék a kiterjedt életműben, a levelezésben, vagy a professzor fiának nyilatkozataiban (s ha nem találnék, hát hamisítanék pár hamisítatlanul hiteleset). S máris előttünk állna: egy-egy középkori rege a lejegyzésekor, vagy a sokadik lemásolásakor hogyan-miképp nyert indokot, hogy egyáltalán megőrizzék az (amúgy másra kitalált) kolostori bibliotékákban. Csak az ártatlan képzelgést cseréljük ki például egy (semmiképp sem ártatlan) Bajnok lejegyzett próbatételeire, és a "gombhoz a kabátot" jellegű keresés indokaként lássunk oda például egy trónigénylőt, egy reménybeli püspököt, vagy egyéb hatalom-ácsingózót, aki a saját (ősi és jogos!) igényeihez legitimációt keres.

Talán feltűnt, hogy nem a történetet taglalom. Eszem ágában sincs elmesélni nektek ezt a pár oldalas könyvecskét. Tessék elolvasni, egy óra alatt megvagy vele, és hidd el, jól fogsz szórakozni közben. Fenevér feneette bátorságán és alkuképességén, a Király igényein, Kormi kutya minden megszólalásán, a falumentő feladat halogatásán és persze Egyed gazdán, ahogy egyre rátartibb lesz. A játékon, amivel általa egy játékos kedvű, amúgy komoly tudományos eredményeket is publikáló (egyáltalán nem rátarti) tudós játszik mesékben megőrzött, mintaadó hőseink születéstörténetével - azzal, ahogy egymásnak meséljük őket. Ebben a mesében megvalósítva a ma is általánosan (például a moziban) használt (szuper)hősénekek meghatározó aspektusait és formakincsét, de egyben jóízűen ki is nevetve aspektust, formát, mesélőt és mesehallgatót. Szeretem, mert ebben a nevetésben valójában nincs semmi sértő - hiszen saját magán kezdi...

Valahol a jól dokumentált múltban egy vágyakkal és fantáziával áldott ember (ráérősebben, mint amit a világa lehetővé tett: egy életen át) szeretett volna elmesélni egyetlen, számára világos összefüggésekkel előtte álló történetet. Egy életen át farigcsálta - komoly felelősséggel járó tanári és tudományos munkája árnyékában. Közben olykor elejtett némi forgácsot: pár verset, egy rajzos mesét Kürtő úrról, néhány karácsonyi levelet... Egy mesét a festőről (talán leginkább saját magáról), aki egyetlen fát szeretne végre úgy lefesteni, hogy valóban éljen. A barátai, a gyerekei, kis irodalmi gittegylete számára - ahogy ezt a történetét. Nem rajta múlt, hogy világhírre verődött.

(Ezt a könyvet először amúgy kalózkiadásban olvastam - Giles, a sárkány ura címen. Esetlenebb fordítás - és nincsenek benne lefordítva a nevek. Pedig a nevek ennek a történetnek nemcsak a sava-borsát adják, hanem az eredettörténetre is rávilágítanak, mint azt már fentebb kimerítően kifejtettem. A bejegyzés nehézkes, többszörösen összetett (és zárójeles) mondataival pedig szerettem volna egyrészt megidézni a professzor stílusát, másrészt élcelődni rajta - élcelődni az élcelődőn, úgymond, aki nem átallta a sárkánynemölő hős világmentő kalandjait (mese-mivoltán túl) ilyen szelíd fricskaként (is) alkalmazni, a saját szenvedélyeivel szemben.)

Kiadó: Szukits
Fordította: Göncz Árpád

J. R. R. Tolkien: Szörnyek és ítészek

Van a rajongásnak az a foka, amikor a szerző minden fecnijére kíváncsi leszel; amikor az összes elérhető, kinyomtatott szavát be akarnád fogadni – azt hiszem, nem kérdés, hogy Tolkiennel kapcsolatban mi már igen rég eljutottunk erre a szintre; mégsem mondhatnám, hogy teljesítettük ezt az alapvető rajongói küldetést. Alaposan megnehezítette a dolgunk, hogy rajongott szövegeink alkotója neves angol nyelvészprofesszor volt, aki élete folyamán leginkább a saját nyelvi környezete őstörténetét, az óangol (általa elnevezve: közép-angol) kialakulásának titkait kutatta, az egykori nyelvet formáló hatások feltárásával és dokumentálásával bíbelődve a legtöbbet. Írnám: megnehezítette a dolgunk, hogy idegen kulturális gyökérzet, nem kifejezetten az általunk könnyen ismerhető, hanem egy alapjában másmilyen szerkezetű, más mese-hagyományokkal terhes, más tüzű kohókban edzett pengéket tüske-villogtató kulturális mítoszcsokor fosszilis maradványait kellett volna itt egy nagyon okos ember utalásaiból hámozgatni – de nem írnék igazat. Sajátos, egyen-kopott globális nézhetni és olvashatni valóink javarészt az angolszász mese- és mítoszkultúra alapvető történetszerkezeteit ragozzák tovább; meglepetésemre ismerősebb volt eme gyökérzet, mint amennyire (amilyen mélységig) a „névleg és valójában” sajátom ismerem. Változtatni is fogok ezen; Tolkien legfontosabb közlendője nekem e könyvvel: tudnom kell, hogy az a csodálatosan összetett, élő, változó ajándék, amelyet most is koptatok (s ettől el mégse kopik…), az anyanyelv milyen történeteket, és hogyan mesélt szívesen a múlt még-elérhető távolában. Mert a legtöbbet a nyelvről az elmesélt történetek otthonos tartalmain túl az önkéntelen összehasonlítással tudom meg: a hogyan fűződő szó meséli el, hogyan fűzzem eztán még érzékletesebbre én magam.

A Szörnyek és ítészek tanulsága nekem leginkább ez; bár nyilván a könyv, amely elsősorban tudományos igényű írásokat - valójában nem kimondottan szakmai közönségnek szánt előadásokat - kínál az olvasónak, ezer más okból is érdekes lehet bárki számára. Másképp olvashatja egy angolul jól értő, egy nyelvészet iránt általában érdeklődő, vagy akár egy Arthur-mondakörre kíváncsi olvasó – s mindegyiknek másért és másként kellene ajánlanom; holott nem értek angolul, nem vagyok nyelvész és különösebben nem is érdekelnek a Kerekasztal lovagjai. Úgyhogy megmaradok inkább az eddigi nyomvonalon – elmesélem, miért lett még fontossá nekem…

A Beowulf miatt vettem először kézbe… mert a mítosz viszont (vagyis inkább a látásmód, ami sugárzik belőle) kicsi gyerekkorom óta hallatlanul izgat. Mintha tényleg valahol tudatmély-legbelül pendítene valamit, amikor az onband beudurune elhangzik – mikor a mese kötelező viszálykeltő szereplője; Lokija, Unferthje elszabadítja a csata-rúnát…  még akkor is, ha a legtöbb ősi mesénket a nemes és pogány múlt lejegyzői - lévén kora keresztény szerzetesek - átmosták a saját, frissen kanonizálódó világképükön, maradt bennük valami zsigeri mód ismerős és otthonos, amelyben minden kérlelhetetlensége ellenére szívesen lakom. E könyv korábbi jegyzeteket magyarázó, további jegyzetekkel szintén bőven ellátott címadó előadása nélkül a Beowulf ugyanúgy elolvasható; csak szerintem jóval kevesebbet ad. Ahogy a professzor fogalmaz: A Beowulf nem primitív vers; késői vers, és olyan anyagokhoz nyúl vissza (ezekből még rengeteg volt akkoriban) amelyek már akkor is egy enyészőben és változóban lévő kor emlékei voltak. A jegyzetek által legalább valamennyire a történet köré szövődik az elveszett, egykori kulturális szöveg-környezet.

Azt is a Szörnyek és ítészeknek köszönhetem, hogy megértettem, miért nem szívelem az Arthur-mondakört. Tolkien igen körmönfont módon vezeti elő a Sir Gawain és a Zöld Lovag történetéről szóló előadásában az akkoriban kétségtelenül eretnek gondolatot: az 1400 körül keletkezett mű (feldolgozás) alapja minden bizonnyal egy tündérmese. S amit a korabeli sajátos, egymást nem annuláló erény-felfogások: az erkölcsi, a lovagi és hitbéli erény-kép ütköztetésére hegyez ki a tehetséges, könnyed tollú ismeretlen szerző - mintegy korabeli társasági színjátékká puhítva a mesét - az eredetileg ennél sokkal szigorúbb különbségek varázslatos tükre lehetett. Úgy látszik az angolszász kultúrkör eredendően küzd a „hiteles motivációkat közérthetőre cserélek” jelen filmes adaptációs környezetet is alapjában meghatározó egyszerűsítésével… Egyetlen kikötés van: ha a mese kifiguráz dolgokat, egy dologgal sosem szabad viccelni – magával a varázslattal… mondja Tolkien épp a Sir Gawain… kapcsán A tündérmesékről című előadás bevezetőjében – milyen érdekes: minden érvénél többet tettek a saját meséi a tündérmesék efféle komolyságának rehabilitálásáért. Azt hiszem a popkultúra többre értékelt műveinek úgymond „faerie-felfogása” A Sandman-történetektől Beagle, Holdstock kíméletlen mítosz-erdein át, Clarke Hollókirályától akár Hamilton tünde-pornóudvaráig mind ebből a szigorúan és pontosan kifejtett kiindulópontból bokrosodik tovább: legalább a varázslatot komolyan veszi.

Leesett a tantusz is, miért nem szíveli Tolkien Shakespeare hatását a modern kultúrára – miközben valójában a drámaköltőt a maga sajátos módján megtiszteli. A Macbeth bizony olyan drámaíró műve, aki, legalább ez egyszer írhatott volna egy jó történetet, ha meglett volna ehhez a művészethez a türelme és tehetsége… dohog a fantázia pártján, s a kaland pártján álló tudós, aki a saját életében sem állhatta a drámát, nem értette az adrenalinfüggést, nem táplálta, hanem fárasztotta a feszültség. A drámára hangoltság pörgeti az időt, elfelejtjük közben, hogy kell élvezni, ha csak úgy telik. A drámára hangoltság hiánybeteggé tesz, a hiányát unalomnak hívjuk, az unalom kerülendő… a fantázia és kaland pártolója viszont tudja: egy kaland (és annyi dráma, amely abba belefér) egy embernek (hobbitnak) egy életre pont elég; s a kaland igazi jutalma a lelki nyugalom, a megélhető béke, amely utána jön el. A kalandozó megpihen, s nem kicsit furcsállva nézi a drámára izgult tömegek élményért lihegését. A Shakespeare-ről szóló fenti mondat megfogalmazása megmutatja azt is, milyen kegyetlen iróniával „adott elő” a professzor; számtalan ilyen kiszólása, gúnyos és száraz, jóféle humorral átitatott mondata van… például szóalakok hasonlóságára épülő nyelvészeti tévelygésekre (ott a keltában lelték meg minden nyelvek anyját) szólt ki imigyen: A mesés kelta alkonyban aztán igazán minden lehetséges – nem is annyira az istenek alkonya ez, hanem a józan észé. Azt hiszem nemigen unatkoztak az óráin a diákok… szimpatikus, hogy közben magát sem kíméli; saját nyelvalkotó szenvedélyéről szemérmes, de kézzel fogható iróniával emlékezik meg a Titkos bűn című előadásban…

A magam (blogger mivoltom) számára e sorokat másolom még ide, mintegy mottóul, s búcsúzóul, a professzor egykori búcsúbeszédéből. Semmi szükség arra, hogy lebecsüljük, sőt, hogy sajnálatot érezzünk az apró kérdések vizsgálatával elvesztegetett hónapok vagy évek miatt, amelyeket mondjuk, némely lapos középkori szöveg esetlen dialektusának vizsgálatára vagy valamely szánnivaló „modern” fűzfapoétánk és az ő (undok, sivár és szerencsére rövid) életének tanulmányozására szántunk. Ne sajnálkozzunk, már amennyiben a munkát őszinte kíváncsiság, csupa spontán vagy személyes érzés vezérelte, amennyiben az áldozat önkéntes volt. Ezt a könyvet én önként és nagy élvezettel olvastam el, holott nem vagyok nyelvész, nem értek angolul, és nem érdekel az egykori normann mítosz asztal köré „udvariasított” verziója szódával és jéggel (anélkül már sajnos nem kapható…). Önként és élvezettel olvastam, s ha ennyi szóval sem vettem el tőle a kedved, már megérte megírni róla ezt a bejegyzést.

Kiadó: Szukits Kiadó

Fordította: Koltai Gábor és Nagy Gergely

Neil Gaiman: Amerikai istenek

A szerző a Csillagpor óta nem teljesen ismeretlen itthon – angolul olvasók és képregényfanok között volt némi kultusza, főleg a zseniális Sandman-sorozat okán -, de azt kevesen tudják, hogy az egyik legfontosabb könyve megjelent itthon, Juhász Viktor értő és érzékletes fordításában. Talán piszokság, hogy első ajánlómban pont egy jelenleg nehezen beszerezhető könyvet tolok a figyelembe, de az Agavénál fogadkoznak, hogy a szerző munkái sorra a magyar olvasók elé kerülnek majd, így remélem, a kiadói kitartás hamar beharangozóvá változtatja ezt az ismertetőt. (Addig marad a könyvtár, meg az antikváriumok :-))

 

Vegyük tudomásul, istenek járnak közöttünk. Életre mi hívtuk őket, mert hittünk bennük, áldoztunk nekik, és magunkkal visszük őket a fohászainkban és a félelmeinkben, ha új hazát keresve tengereken túlra tévedünk. Erejük a hitünkből táplálkozik, tehát akiket egyre inkább csak a kulturhistorikusok ismernek, akikre alig emlékszik valaki, azok vegetálnak csak világunk szélén, csavargók, koldusok, piti szélhámosok, erőtlenül és fáradtan. De nemcsak ők vannak jelen. A hit furcsa képesség, és új isteneket teremt a technika korában. Új és mohó isteneket, akiknek most áll fenn a csillaga.

 

Főhősünk, Árnyék, a piti bűnöző és szerető férj épp most szabadul a börtönből. A felesége – akit annyira vágyna látni, meghalt autóbalesetben, mellesleg a legjobb barát farkával a szájában. A gyökértelen és céltalan férfit megkörnyékezi a magát Szerda úrnak nevező, jólöltözött idegen. Akiről hamar kiderül, nem mindennapi munkaadó. Odin ő, a félszemű, akinek csatamezőnyi holtakat áldozott régente az idő, aki most nincs épp ereje teljében, és aki mértéken felül érdekelt a kibontakozó istenek közti konfliktus alakulásában. Laura – Árnyék holt neje -, egy véletlen ajándéknak köszönhetően élőholtként támad fel, kísérve és óva a látszatra kissé mamlasz férjét. Kibontakozik az istenek harca, és Árnyék a dolgok fókuszában – fokozatosan megértve a maga szerepét – dönteni kényszerül.

 

Nem, nem a világot menti meg, hál’ istennek idáig nem fajul a történet, de olyan remek feloldást, mint itt, ritkán olvastam. Gaiman könyve egymásra pakolt rétegeiben egyszerre egy feszes tempójú thriller, igényes szépirodalom érzékletesen ábrázolt, élő szereplőkkel és erős ecsetvonásokkal odakent, hiteles mellékalakokkal, fura, szubjektív Amerika-bédekker, a veszteség, a gyász fájdalmának és feldolgozásának hiteles története, és világ-mitológiai gyorstalpaló. Többfenekű könyv, ami mégsem esik szét ennyi írói szándék terhe alatt sem. Egész világot teremt – írnám, de ez a világ itt van körülöttünk, csak épp más optikán át rajzolódik ki a könyvben. Ha el kéne helyeznem a szerzőt az irodalmi horizonton, ő lehetne az evolúciós láncszem a Stephen King-i profiiparos-mentalitás időnként majdnem-szépírói teljesítménye és például az Umberto Eco-i kriminek álcázott kult-bölcseleti szépirodalom között.

 

Ezt itt mind utólag sütöttem ki, amíg a könyvet olvastam, addig „csak” olvastam és emésztettem. És ez majdnem a legnagyobb dicséret. 

Kiadó: Szukits

Fordította: Juhász Viktor

(Ez a bejegyzés volt az első, ami részemről a Könyvvizsgálók blogra született. A jubileumi, bővített kiadás kapcsán írtam róla újra - ha a könyvet ajánlom, inkább azzal a bejegyzéssel teszem, időközben talán kicsit jobban fókuszban tudom tartani, miről is beszéljek, és hogyan.)

Korábbi kommentek: