Rohinton Mistry: Ilyen hosszú út

Rohinton Mistry legismertebb, számára világhírt hozó nagyregénye, a magyarul a totálisan elhibázott India, India címre hallgató Fine Balance (Kényes egyensúly) életem egyik legfelkavaróbb olvasmányélménye volt. Szembesítés a kényelmes, kipárnázott nyugati jólétünkből szemlélve láthatatlan nyomorral, társadalmi igazságtalansággal, emberi butasággal, kisszerűséggel és a mindezekből tradíciót kovácsoló és azon a legszégyentelenebb módon élősködő gonoszsággal (mert sose feledjük: ahol nyomor van, ott mindig akadnak olyanok, akik hasznot húznak a nyomorból) – olyan szembesítés, amiből nem is szeretnénk többet olvasni. Az a fajta torokszorító, bénító sokk volt nekem az a könyv, ami után még sírni se tud az ember, csak dühöt és engesztelhetetlen gyűlöletet érez azok iránt, akik gátlástalanul gazdagodnak embertársaik kihasználásán, testi-lelki-szellemi megnyomorításán.
 
Mégis volt benne egy nagy adag emberség és életszeretet (még inkább az élethez és annak örömeihez - legyenek mégoly jelentéktelenek is - való ragaszkodás), ami a düh mellett képes kiváltani némi csodálatot is. Ahogy akkortájt írtam: Rohinton Mistry elénk tárja a se nem misztikus, se nem szentimentális, se nem idealizált Indiát. A kivételek mögött álló pár százmillió Indiáját. A kiszolgáltatott helyzetben lévő tömegek mindennapjait, azt a kényes egyensúlyt, amiben ott a lehetősége annak, hogy másnap a piacról se szó, se beszéd elhurcolnak kényszersterilizálásra, hogy letartóztatnak mert rosszkor rossz helyen vagy rossz társaságban, hogy kilakoltatnak, hiába fizeted a lakbért, mert a háziúrnak olyan kedve van, hogy meggyilkol a földesúr mert csamár létedre valóban szavazni akarsz a választáson; de ahol ott a hajszálvékony esély arra is, hogy meghúzd magad, ne kerülj senki szeme elé, és akkor talán, de csak talán leélhetsz egy boldog életet. A kényes egyensúly a boldogságé: van ebben a könyvben, az ábrázolt indiai néplélekben valami elemi hit, ragaszkodás az élethez, elpusztíthatatlan boldogságvágy, ösztön, amivel a legnyomorultabb helyzetben is megtaláljuk a kapaszkodót.
 
Nos, Gustad Noble, az Ilyen hosszú út főszereplője az a kisember, aki próbálja megragadni a hajszálvékony esélyt arra, hogy meghúzza magát, ne kerüljön senki szeme elé, és akkor talán, leélhessen egy boldog életet. Banki kistisztviselő, aki mindig pontosan érkezik a munkába, nem akar se többet, se kevesebbet, mint amit a fiókigazgató rábíz, tisztelettel bánik az ügyfelekkel, ebédidőben a többiekkel együtt megeszi az otthonról kapott egytálételét, nevet a kollégája ormótlan viccein, majd hazamegy, megvívja szokásos napi csörtéit a szomszédokkal, reménytelen küzdelmet folytat az önkormányzattal, akik el akarják bontani a társasházat övező falat, hogy szélesebb autóutat építsenek a helyére, nevelgeti a közös kertben lévő pár növényét és mindent elkövet, hogy gyermekeinek eggyel jobb életet biztosítson – persze csak a társadalmi osztálya által megengedett keretek közt.
 
Gustad egy párszi közösség tagja – ez a hitét az ősi perzsa zoroaszter vallásból eredeztető közösség a számos Indiában megtalálható kisebbség között is a legkisebbek közé tartozik. Gustad, felesége, szomszédaik és ismerőseik napi küzdelmet folytatnak a hagyományaik megtartásáért – nem csupán a politikai támadásokkal, a többségi vallások és az indiai-pakisztáni háború által felkorbácsolt indulatokkal, hanem a modernizációval is. Gustad megtalálja a jót az életben, még a vízhiány, az idegtépő szúnyoginvázió, a háborús menekültek áradata és az ismétlődő elsötétítések közepette is – amivel nem tud mit kezdeni, az a fia, aki megtagadja az apa által neki képzelt jövőt. Itt kezd el repedezni a máz, ami aztán a kislánya súlyos betegségéhez, egy jó barát halálához, egy másik egykori jó barát árulásához, egy hosszú úthoz és ahhoz vezet, hogy a kisember belekeveredik a nagyok játszmáiba (hogy politikusok, kémek, vagy csak néhány ügyeskedő játszmáiba, azt sose tudja meg) és kénytelen ráébredni, hogy a házát körülvevő falon túli világ bizony sokkal bonyolultabb és őrültebb, mint valaha hitte.
 
Elveszett illúziók regénye az Ilyen hosszú út – Gustad (és mennyi, de mennyi Gustad…) kénytelen szembesülni vele, hogy az önmegnyugtató hazugság, amire egész életét építette, hogy ha nem üti bele az orrát, ha meghúzza magát, ha nem akar nagyobbat nyújtózni, mint ameddig a takarója ér, akkor minden rendben lesz és a világ békén hagyja, és élheti az életét a maga kis zárt világában, összeomlik. Mert a világ betör. És ha egyszer betör, akkor csapás csapást követ. Persze a fiú lázadásának, a kislány betegségének, a jóbarát halálának semmi köze se egymáshoz, se a politikai üzelmekhez – vagy mégis? Mert hát ne feledjük, modernizáció ide, világi háborúk oda, India közösségeit átszövi a misztikum, a vallásos áhítat mellett is megélő ősi rituálék, és a szomszédságot ismerve sosem zárható ki hogy valaki rontást küldött a Noble családra. Gustad kálváriája, a politikai gyorstalpaló és a párszi vallás hagyományainak felvázolása mellett a feleség kalandja a mágiával, amelynek segítségével le akarja venni családjáról az átkot, túl azon, hogy szórakoztató adalék, sokat tesz hozzá ennek a felfoghatatlanul sokszínű kultúrának a megismeréséhez (pontosabban: a felszín kapirgálásához).
 
Míg a Fine Balance valóban India nagyregénye, az Ilyen hosszú út egy családregény – könnyen fogyasztható, kedvelhető kis történet azonosulható főszereplőkkel és átélhető konfliktusokkal, amelyben a politika és a társadalmi igazságtalanság csak háttér. Bizonyos szempontból csalódás, ugyanakkor talán irreális is még egy Fine Balance-t várni. Meg aztán kellemesebb is olvasni – ez egy kedves könyv, az meg kitépi a szíved (aztán fel is tálalja neked, jól átsütve). Egyébként Mistry novelláskötete, az Add kölcsön a lámpásod fényét is hasonló szellemiségben íródott – az épp egy, Gustadéhoz eléggé hasonló társasház lakóinak életéből ragad ki epizódokat. És a szívtépés helyett ott is a hétköznapok megélhető, kisszerű örömeire és bánataira kerül a hangsúly. Kedvelem Mistry-nek ezt az oldalát is, amikor cukorkaízű rágótablettába csomagolja a mondanivalót, de azért be kell vallani: az igazi, régimódi, puhítás nélküli keserű tabletták általában hatásosabbak.  

Kiadó: Kelet

Fordító: Csikós András 

Rohinton Mistry: India, India – A Fine Balance

Kényes egyensúly…

Mennyire más ez a cím, ugye? Rohinton Mistry nagyregénye az egyik legfájdalmasabb félrepozicionálás, amivel az elmúlt években találkoztam. Nézzetek csak rá erre az egzotikus-romantikusra hangolt borítóra, meg a jópofáskodó címre. Mit várnátok? Emlékszem, amikor megjelent, 2007 táján, a fátyolos romantikusok robbanása idején, nagyjából bármit el lehetett adni egy kis keleti egzotikummal. Az Ulpius meg élen járt ebben, naná. Mistry könyve is szépen illeszkedett a sorba. Hogy nem volt akkora siker, nyilván annak köszönhető, hogy aki leheletfinom keleti romantikára vágyott, kétszáz oldal után félredobta (mint az én példányom előző tulajdonosa, aki épp eddig jutott). A valódi közönségéhez meg vélhetően nem jutott el, köszönhetően a félresikerült kiadásnak. Anno hegyekben állt a raktárakban – hogy mi lett a sorsa az Ulpius szétesése után a több raklapnyi könyvnek, ki tudja. Ma meg alig lehet hozzájutni antikvárban, pedig… Ha az olvasók tudnák, mi ez, lenne rá kereslet. Megérdemelné, hogy rátaláljon egy új kiadó és méltó köntösben, alaposan kozmetikázott fordítással újra piacra dobja. (Most látom, hogy Mistry másik három könyve is megjelent magyarul – sajnos egyik sem kapta meg a méltó körítést.)

India legújabb kori történelme jószerivel ismeretlen az európai olvasó számára – hisz mit tudunk mi valójában Indira Gandhi miniszterelnökségéről és az általa bevezetett Szükségállapotról? Nálunk (és szerte a „művelt” nyugaton…) India modernizálódásához kötik a nevét – ám a modernizáció áráról hallgatnak a történelemkönyvek. A nyomortelepek Indiája, a máig élő kasztrendszer Indiája, a vallási villongások Indiája, a túlnépesedéstől fuldokló India rejtve marad előlünk. Ami elfedi: a misztikum, a nyomoron átívelő életszeretet, a színek, ízek, dallamok forgataga. A valós nyitás a nyugat felé, a lassú modernizálódás, az olcsó, de eszes munkaerő, az indiai IT szakember, aki a vonal túlvégén bejelentkezik. Bollywood remekei az összes színes klisével. Az ízig-vérig feelgood Gettómilliomos, ami szentimentális mesét rittyent a gyerekeket megvakító koldusmaffia és a szarban turkáló utcakölkök köré. De mi van a mese mögött?

Rohinton Mistry elénk tárja a se nem misztikus, se nem szentimentális, se nem idealizált Indiát. A kivételek mögött álló pár százmillió Indiáját. A kiszolgáltatott helyzetben lévő tömegek mindennapjait, azt a kényes egyensúlyt, amiben ott a lehetősége annak, hogy másnap a piacról se szó, se beszéd elhurcolnak kényszersterilizálásra, hogy letartóztatnak mert rosszkor rossz helyen vagy rossz társaságban, hogy kilakoltatnak, hiába fizeted a lakbért, mert a háziúrnak olyan kedve van, hogy meggyilkol a földesúr mert csamár létedre valóban szavazni akarsz a választáson; de ahol ott a hajszálvékony esély arra is, hogy meghúzd magad, ne kerülj senki szeme elé, és akkor talán, de csak talán leélhetsz egy boldog életet. A kényes egyensúly a boldogságé: van ebben a könyvben, az ábrázolt indiai néplélekben valami elemi hit, ragaszkodás az élethez, elpusztíthatatlan boldogságvágy, ösztön, amivel a legnyomorultabb helyzetben is megtaláljuk a kapaszkodót. Bosszantja az én oly civilizált európai szemem, amikor a csecsemőként megnyomorított koldus jótevőjeként csodálja a szerencsétlenjein élősködő Koldusgazdát? Hogyne. Földhöz tudnám vágni a könyvet az egyik oldal kegyetlensége és a másik egetverő ostobasága miatt. Ugyanakkor ott van, mindig ott van az elképesztő életszeretet ami még ezeknek a legnyomorultabbaknak is felragyogtatja az arcát egy jó szóra – amit mi oly könnyen dobunk el magunktól. Hogy lehet, hogy képesek elviselni? Hogy lehet, hogy továbbmennek, próbálkoznak, hisznek benne, hogy lehet jobb, amikor újabb meg újabb megnyomorító (szó szerint) pofonokba futnak bele? Hogy nem dobják el maguktól az életet? Miért ragaszkodnak hozzá? Mi ez az irtózatos életszeretet, ami hajtja őket? Miféle hit képes erre? Több száz oldalon keresztül elmélkedsz a roppant civilizált, roppant európai, misztikumtól fosztott nézőpontodból – aztán akkora pofont ad a könyv az önérzetednek, hogy a fal adja a másikat.

Díná, a fiatalon megözvegyült varrónő, Mánék, a szépreményű főiskolás fiú, és a két kasztjából kitörő szabó, Ísvar és Ómprakás története valóban döbbenetes erejű, örökérvényű történet egymásrautaltságról, barátságról, emberségről, arról, hogy felül lehet és felül kell emelkednünk önmagunkon, hagyományokon, kaszthatárokon, törvényi és önkényes előítéleteken, mert ez az egyetlen módja annak, hogy emberhez méltón éljük életünk. Nem külsőségekben. Nem a társadalom által jóváhagyva. Nem sikerekben gazdagon. Hanem ahol igazán számít: ott benn. Ahol a szív, lelkiismeret, tudat, hit lakik. Ahogy tetszik. És persze történet arról, hogy nem mindenkinek sikerül. Hogy aki a legsikeresebben menekül ki a saját korlátai közül, az tudja a legkevésbé elviselni, mivé lett. Hogy nem tudod, mikor szakad el a szál, ami megtartja az egyensúlyt.

Súlyos témái és döbbenetes ereje ellenére egyáltalán nem olvasópróbáló regény. Kifejezetten olvasmányos, gyorsan fogyasztható, valójában roppant szórakoztató mű. Mistry élvezettel mesél: az első kötetben a kényszerű egymásra találással párhuzamosan ismerjük meg a négy főszereplő és családjuk életét, múltját, traumáit – kis szigetek ezek a mesék a hömpölygő történetben. A tragédiák ellenére sem nélkülözi a humort, ami itt nem divatosan ironikus, sokkal inkább vaskos és élettel teli, miként egy falusi kocsmában – és a szeretetet, ami évtizedes sértettség ellenére is összefűz testvéreket, ami hajtja a nagybácsit, hogy életét arra áldozza, hogy kárpótolni próbálja unokaöccsét, akinek kivégezték egész családját, ami vallási ellentéteken keresztül egy életre adósává tesz annak, aki megmentette az életed. Ami viszont egy morzsányi sincs benne, az a szentimentalizmus. Mistry nem ad kibúvókat. Nem rejti fátyol mögé a borzalmat. Nem segít eltávolodni az olvasottaktól. Nem hat meg. Zsigerekig hatol, olyan fullasztó, döbbent csendbe burkol, ami után nincs feloldozás. Nem tudsz sírni a könyvön – csak a néma düh van és alkattól függően a tagadás. Mondhatod magadnak, hogy ez csak fikció. Hogy ilyen nincs is. Menekülhetsz a biztonságos kis világod falai mögé. Ha ezt akarod, Mistry nem a te íród. Iszonyúan felzaklató, zseniális, de borzalmas olvasmány. Ami után azonnal olvasnám a szerző többi művét.

Kiadó: Ulpius

Fordító: Csikós András