2019. november 25., hétfő

Mucha Dorka: Puncs


„Az az igazi bűnünk, hogy le se szarjuk az egészet. A mi generációnkról írnak mindenhol, de még senkinek nem jutott eszébe hogy megkérdezze, mi van velünk. Érted, csak annyit: hogy érzed magad? Hát, ha így kérdezed.
Baszki, majdnem megerőszakoltak, és amikor két nappal később a Tanár úr megkérdezte, elmegyek-e vele Angliába egy konferenciára, akkor csak odavágtam, hogy a „jövő héten”? Mármint, érted, mások egy életen át dolgoznak fel ilyeneket, terápiára járnak, jógázni, vegák lesznek, megtérnek, aztán könyvet írnak, meg faszom. Jobban kellett volna fájnia, de csak felszívtam két csíkot Amarillával, és feküdtünk a nappali szőnyegén. Eszembe jutott, hogy mennyi fish and chipset fogok enni, és hogy mosnom kell, mert nincs tiszta ruhám két napra sem, nemhogy egy hétre.”

Mucha Dorka bemutatkozó kötete generációs regényként lett aposztrofálva – úgy tűnik, minden elsőkötetes írótól elvárás, hogy megírja  a maga generációs regényét, ami, még ha fel is gyorsult világunk, azért valljuk be, tán nem okvetlenül szükséges. Nem kell minden kezdő írót generációs alapélmény-rögzítésre presszionálni – ahogy nem kell minden kezdő írónak azt gondolni magáról, hogy majd ő elmond mindent saját generációjáról, amely - naná hogy - mindenben különbözik az előzőektől, máshogy látja a világot, másképp él, szeret, eszik, alszik, fingik, másképp gondolkodik, de annyira, hogy okvetlen új nyelvet és új elbeszélésmódot kell kitalálni hozzá. Generációs próza – hát jó. Olykor úgy érzem, fényévekre vagyok már a mai húszévesektől, tán ezért, hogy érteni értem, de nem érzem ezt a prózát. Ugyanakkor felmerül a kérdés: minek ráhúzni mindenféle címkéket, miért kell nehezíteni a kötet és az olvasó dolgát is mesterségesen generált elvárásokkal? Mert Dorka jól ír. Az elbeszélés simán megáll a lábán. Szuggesztív, sajátos hang, húsba vágó sztori(töredék), képes mélyre menni, és képes tüskét hagyni bennünk. Annyira, hogy gyors egymásutánban kétszer kellett elolvasnom, hogy helyre tegyem magamban az elbeszélőt. Simán működhetne ez a kisregény önmagában – a ráaggatott sallangok és a „nagy” pályatársak várakozást egekbe tornászó ajánlásai nélkül. E várakozások nélkül tán már elsőre is jobban tetszett volna.

Maga a történet közhelyesebb nem is lehetne: ez húszéves egyetemista lány beleszeret nős tanárába. Láttuk már, ezerszer. A pasi egy gátlástalan pöcs, aki szakmányban döntögeti a szöszi húszéveseket, miközben otthon feleség, kisgyerek, kirakatélet várja. A lány naiv, szerelmes, közös jövőt tervez, majd ő lesz az, akiért elhagyja a családját. No persze. Csakhogy ez a lány nem az a lány, ez a kapcsolat nem az a kapcsolat. Valami félresiklott, nem tudjuk, hol, csak töredékeket kapunk, nem tudjuk, mikor lett szerelem ez a szerelem – hogy lett szerelem valamiből, ahol az egyik fél fizet minden alkalom után, még a beszélgetésért is? Miért megy bele ebbe a játszmába az amúgy jó családból érkező, átlagon felüli körülmények között élő elbeszélő? Miért teszi el a pénzt? Miért beszéli be magának, hogy szereti a pasit, miközben minden randin a fürdőben bőgi ki magát? Miért taszítja el magától a hozzá illő, fülig szerelmes srácot? Miért kerget olyan illúziót, amiben maga sem hisz?

Semmit nem tudunk az elbeszélőről – ahogy a többiekről sem, akiket csupán az ismeretlen és megbízhatatlan narrátor szűrőjén át látunk. A feleség történetét csak az ő fantáziájából ismerjük – ahogy azt a szerető elképzeli. Ki tudja, mit csinál egy boldogtalan nő hajnali háromkor. Töredezett, megfoghatatlan fantáziavilág egy kötődési zavarokkal küzdő pánikbeteg elbeszélésében. A mániás számolás, az öncsonkításra való hajlam, az állandó kényszer a nyomok eltüntetésére, a mániákus ítélkezés a legjobb barátok felett is, az abnormalitás határát súroló ragaszkodás ahhoz, aki csak fájdalmat okoz – egyértelmű tünetek. E tekintetben tán mégis jól ábrázolja a korszellemet: látjuk, ahogy egyre képtelenebbek vagyunk valódi kötődésekre, ahogy megadjuk magunkat a felszínnek, ahogy őrizzük kis magánvilágunkat, csak nehogy be kelljen engedni valakit, aki nyomot hagyna rajta, mert akkor oda fennen hirdetett önállóságunk.

„- Tudod mi a bajom a bársonnyal? – Nem tudom, hogy sikerül-e, de megpróbálok neki elmondani valamit. – Az, hogy ha hozzáérsz, akkor nyoma marad. Akármit csinálsz benne, marad rajta egy sáv, ami arra emlékeztet, hogy ott ki ért hozzád, vagy te mihez értél hozzá. Tényleg, még leülni sem tudsz normálisan. Nézd meg, ha most elveszed a kezed, akkor ott marad minden ujjadnak a nyoma.
- És ez baj?
- Nem tudom. Mármint nem zavar, csak van bennem egy hang, ami azt mondja, hogy azonnal simítsam el, tüntessem el, nehogy más is meglássa.”

Vajon az önállóság is illúzió? S ha igen, meddig tart az önállóság és meddig az illúzió? Szerzője szerint a főhős önálló nő, aki rossz döntéseket hoz – miközben az elbeszélő mindkét kapcsolatában a teljes önfeladásig jut el, hagyja, sőt, bátorítja, hogy úgy bánjanak vele, mint egy bábuval, hogy megszabják, mit vegyen fel, mit egyen, mit igyon, mikor hogyan viselkedjen. Az önfeladás és az alárendelődés is lehet önálló döntés – ám mindig ott a kérdés: miért? Mit kompenzál, mit nyom el magában ezzel? Miért, hogy amikor ténylegesen magára marad, nem tud mást kezdeni a rászakadt szabadsággal, mint hogy sebzi magát, újra meg újra? Mintha függő lenne – a sebzettség állapotától függene. S ha függő, akkor beszélhetünk önállóságról? A függés is egy döntés?

Sok a kérdés és sok az ismeretlen. Kíváncsivá tesz, olvasnám még, érdekelne az elbeszélő múltja, érdekelne, ki a feleség valójában, érdekelne honnan az önsorsrontásra való hajlam – ugyanakkor a szöveg elidegenít, ezt a fragmentált, hisztérikus, nagyképű elbeszélést nem akarom tovább olvasni. Nekem ilyen a Mucha Dorka próza, s e tekintetben tökéletes illusztrációja az ábrázolni kívánt generációnak: bármennyire érdekelne az ember, a történet, a trauma, a gondolatok a szájalás mögött; a stílus, a világhoz való hozzáállás oly mértékben taszít, hogy inkább hagyom a fenébe az egészet. Fel kéne oldanunk ezt az ellentmondást és nem csak (a legkevésbé sem) e kisregény tekintetében.


Kiadó: 21. Század

2019. november 18., hétfő

Shirley Jackson: Hill House szelleme


Két vallomással kell kezdenem. Utálom a kísértetsztorikat, rettegek tőlük, igyekszem kerülni mindent, legyen az könyv, film, sorozat, amiben akár csak halovány árnyéka is felmerül a kísértetsztori lehetőségének; még egy mozis reklámot se tudok végignézni – igen, ennyire parázok. Ezzel nyilván szoros összefüggésben a Hill House sztoriból készült 1999-es Az átok című film életem legrosszabb moziélményei közé tartozik – mondjuk ennek csak félig a rettegésem az oka, az a film egészen konkrétan is egy halom hulladék. Hogy ezek után mégis miért olvastam el a regényt?

Shirley Jackson magyarul sokáig egyetlenként hozzáférhető novelláskötete, a Sóbálvány – és elsősorban a benne olvasható A sorsolás című novella miatt. Mely novella szerintem jó eséllyel ott van a valaha írt legjobb rövid prózai művek közt – nem véletlen, hogy szerencsésebb vidékeken kreatív írás kurzusokon tanítják, ahogy nyilván az sem, hogy írója angolszász nyelvterületen igazi klasszikusnak számít. Sajnos, Netflix sorozat ide (amit persze nem fogok megnézni), a Hill House kései hazai kiadása feletti öröm oda, nagyon úgy tűnik, hogy a magyar olvasóközönséget továbbra sem nyerte meg. Hogy miért, arról tanulmányokat lehetne írni – jó eséllyel részben az utóbbi évtizedek mainstream kulturális termékei által mesterségesen feltornázott ingerküszöb az oka, hogy egy klasszikus gótikus horror nem találja az utat az olvasóhoz.

Mert Jackson története minden, csak nem mai ízlést kiszolgáló horror. Itt a főszerep az ismeretlené – a küszöb alatt bujkáló borzalomé, amit tán csak a képzeletünk vetít oda, és ami - akár ott van, akár nincs - a legrosszabbat hozza ki belőlünk. Az írónő a pszichénkre hat, nem az érzékeinkre – hogy mit látunk, látunk-e valamit, van-e ott valami, valóban gonosz-e Hill House, sosem derül ki biztosan, és egy idő után nyilvánvalóvá válik, hogy oly nagyon mindegy… A lényeg úgyis az, mit vált ki belőlünk, ha szembesülünk a saját legrosszabb oldalunkkal. A bennünk lakozó gonosszal. A lelkünk mélyén élő félelmekkel, traumákkal, bűnökkel. Azzal, hogy könnyebben elhisszük, kísértet jár a falak közt, minthogy bevalljuk saját magunknak: a képzeletünk játszik velünk. Mert akkor le kéne ásnunk elnyomott érzéseink mélyére, meg kéne vizsgálnunk, miért is képzeljük azt, amit; be kéne vallanunk magunknak bűneinket; fel kéne ismernünk vágyainkat.

Hill House gonosz? Ki tudja azt megmondani… Dr. Montague, a természetfeletti jelenségekre fizikai bizonyítékot kereső és e kísérlet érdekében a legendás házat kibérelő tudós biztosan nem. Ő a racionalitás oldaláról fogná meg azt, ami mindennél távolabb áll a racionalitástól. A képzelet játéka, ami megvicceli a házba látogatókat, a Hill House köré felépített legenda, a birtokot őrző házaspár gondosan betanult, e legendát erősítő szerepe – mind arra játszik rá, hogy ki átlépi küszöbét, hagyjon fel minden reménnyel. Miközben Hill House csak egy halom kő és tégla és fa. Igaz, roppant ijesztő helyen épült, nincs egy kényelmes helyisége sem, falai lehetetlen szögeket zárnak be, ajtajai maguktól becsukódnak, ablakain sírásként süvít a szél… De vajon a ház hideg szíve és a falain megjelenő, vérrel írt felirat is a természetfeletti játéka? Vagy csupán mérnöki bakik és az emberi feltűnési viszketegség eredménye?

Dr. Montague hirdetésben keres társakat maga mellé barátságos kis nyári kalandjára – így kerül mellé asszisztensnek a különleges képességekkel rendelkező Theodora és a magányos, anyját gyászoló Eleanor. Hozzájuk csatlakozik az életművész Luke, a birtok fiatal örököse, majd pár éjszakával később Dr. Montague felesége és segédje. Ők hatan próbálnak szembeszállni Hill House egykori lakóival, a ház gonosz falaival, az építők groteszk játékaival és egymással. Mindenekelőtt egymással. Mert Hill House és az ő szelleme nem más, mint egy gonosz és veszélyes csoportdinamikai kísérlet – zárj össze egy halom így-úgy-amúgy sérült, különleges, szorongó, magányos embert egy megmagyarázhatatlan jelenségekkel, természetfeletti gonoszsággal, kísértetekkel, rejtélyekkel terhelt helyen és nézd meg, ki tör meg leghamarabb. Véd- és dacszövetség a ház és az ő szellemei ellen az egyik oldalon – vérre menő vetélkedés a másikon. Vajon kit szemel ki a ház? Kinek a vére kerül a falakra? Kit kebelez be a legenda? S ha valaki halálát leli a falak közt, ki a hibás? A ház, mely magáévá tette? Ő maga, mert átadta magát a kísértésnek? A csoport, mely a tudományos kísérlet örve alatt taszította egyre beljebb az őrületbe?

Shirley Jackson regénye klasszikus gótikus regény, annak minden erényével és minden hibájával – elhallgatásai, megválaszolatlan kérdései épp úgy elidegeníthetik a ma olvasóját, mint komótos történetvezetése, gyakori ismétlései és zsigerekig ható, de jelenkori túltelítettségünk mellett valódi félelmet kiváltani nem képes feszültségkeltése. Elmondhatatlanul örülnék, ha ez a fajta klasszikus horror újra utat találna az olvasókhoz-nézőkhöz, de nem sok esélyt látok rá – ahogy egy Hitchcock-film is unalmas a multiplex-ijesztgetéshez szokott fiatalság számára, úgy Jackson is legfeljebb megmosolyogtató borzongást vált ki. Pedig ennél minőségibb horror tán nem is létezik. Nem mondom, hogy kár, hogy elment felette az idő, mert nem ment – mi, kultúrafogyasztók felejtettük el értékelni a kifinomult borzongást. Rátalálhatnánk újra.


Kiadó: Gabo
Fordító: Bozai Ágota

2019. november 11., hétfő

Drakulics elvtárs - film


Megint sikerült felhőtlenül szórakoznunk egy magyar filmen - és ez önmagában nem kevés. Ma reggel is fel-felkuncogtam, ahogy eszembe jutottak a jelenetei. A korai Kádár-kor megidézett rekamiéján egy bájosan kiszámítható, de szellemes vámpírmese harapdálja benne a mai filmnyelvet. Megint réteges pite, kevésbé őrült és elemelt, mint Liza, a rókatündér volt, de erősen ugyanaz az odatettség. Képzeljük el. A korai Kádár-kor valószínűtlenebbre hangolt (miliőben még korábbra csúsztatott) paródiájába hazajön a nyugatra szakadt hazánk fia, aki látványosan nem hajlandó öregedni. Persze, hogy az elvtársaknak fáj a foga a titkára, Leonyid Iljics Brezsnyev elvtárssal az élen - mennyire jól jönne egy kis valódi halhatatlanság, hiszen ha Lenin élt, él, és élni fog, akkor nehogy már a pártfőtitkárnak meg kelljen halnia. Úgyhogy a magyar titkosszolgálat megkapja a feladatot: szervezze be a célszemélyt és szedje ki belőle a titkát.

Akár el is mesélhetném - nem a sztori benne a lényeg, és nem is az adja benne az élvezet forrását. Én éltem annak a rendszernek a fonnyadó, túlérett almára hasonlító végében, ahol egyre kevesebben hittek benne, de a szent rutin úgy görgette tovább a gépezetet, mintha tényleg soha nem lenne vége. Könnyű volt azonosulási pontokat találni a paródiájában, mert a tárgyvilág, a környezet rajza a maga teljes valószínűtlenségében megidézte. Az idióta mozgalmi gesztusoktól a beszédek fordulataiig, a ruházattól, hajviselettől az utolsó talpas hamutartóig minden a helyén volt benne, Bodzsár Márk és filmes csapata olyan ízzel álmodta ennek a kornak a legvadabb túlzásait egybe, hogy önmagában ez a keret megnézni való. Hogy aztán ebben a keretben lubickoljanak a színészek. Felsorolhatnám az összes mellékszereplőt, színészt és vendéget - nagyon adták, mondjuk belekameózott a mai krém, ahol csak lehetett. Akiket mindenképp ki kell emelni, Szücs Nelli és Znamenák István a Cserkó házaspár szerepében, az ablakkeretre szerelt tükörrel és leskelődéssel (meg amit ez házmesterileg jelent), az egész nyomorult trikós-otthonkás, statikus kádári kisemberséggel, ami valójában egyfolytában így nézte és élte a rendszert, a zsigereiben értve, otthonzugokból, a mákdaráló mellől.

Nagyon kitalált volt a szereposztás! Nagy Ervin folyamatosan a határán táncolt, hogy túltolja, de soha nem lépte át ezt a határt - most először az izmos szépfiú paródiájának a szerepében... Nyilvánvalóan komoly kvalitás, évek óta csodálom, most nagyon szerettem, ahogy Kun Lacija összes szánalomra méltó gesztusát képes volt úgy kinevettetni velünk, hogy meg is sajnáltuk közben - és a végén a vámpírvadásza aztán feltette az i-re a pontot. Mert a foghagymagránát-hajigálásban tényleg benne volt nemcsak az amerikai hunterek paródiája, de az orosz háborús filmek hőseié is. A filmet mégis Walters Lili és Nagy Ervin párosa viszi a hátán - lélegző kémia érzik köztük, és képesek voltak mind a ketten a legfinomabb szemrezdülésekkel is játszani egy amúgy féktelen, széles gesztusokkal operáló fekete komédiában.

Szóval ezt tényleg így kell, és egyáltalán nem baj, hogy nem érdemes túlságosan sokkal többet belelátni. Ennek a filmnek nincs szégyellni való, olcsó és ócska momentuma, pedig gyakorlatilag a természetfelettivel játszadozik, számottevő CGI nélkül, ami most az ilyen alkotások elengedhetetlen eleme. Nem volt olcsó és ócska látvány benne, csak kíméletlenül jellemző. Vágyképek mentén... Ugyan ki ne akart volna közülünk berongyolni egy musztánggal a vállalati buliba, és némi fajsúlyos Woodstockkal elfojtani a mulatóst? Ki ne akart volna belógni éjjel a Szecskába? Ki ne szerette volna egy lerohadt, értelmét veszett felirat kézügybe eső betűjével pofán baszni a párt(fő)titkárt... Ez a filmkeret itt a kádári nosztalgia véraláfutásos másik arca. A mese, amit beleálmodtak, pont elég. Timinek nem kellett volna az epilógus - nekem elfért, sokat nem tett hozzá, de nem vett el az érzésből: megint láttam egy jó magyar filmet. Nézzétek meg, megéri az árát.

2019. november 4., hétfő

Peer Krisztián: Nem a sajátod


Nagyon sokáig halogattam ezt a könyvet, messze nem úgy és nem azért, mint a 42 tömény és kegyetlen leültetését - egyszerűen várta az alkalmat. Fura, hogy ezt az életmódomban jelenleg beálló kényszerű szünetek oldották fel; az utcán olvastam el, két ételszállítás között. Fura az élet - azt hiszem, pont ez a között tette lehetővé, hogy aztán végiggördülhessen rajtam, megint a Krisztiánra jellemző úthenger-jelleggel. Annyira mást élünk, de annyira erősen nyújtja felém a magáét, hogy talán nem túlzás ez a hasonlat. Nonszensz ál-gyerekversek, meg lelkiismeretfurdalás-versek, meg durva gyónások, meg. Egyet hátralépett, így talált egérutat szól a bemutatkozás utolsó mondata - a fene tudja, én nem érzem hátralépésnek. Több ebben a kötetben az úgy hagyottság, de nem kevesebb a bele fektetett munka. Ez egyszerre szerepjáték, és testbeszéd-szintű őszinteség a szavakban - egy versben, olykor egyetlen sorban mind a kettő. Kevesebbnek nem mondanám az önreflexiót, csak alapjában másnak. Viszont pont ettől lehet ennek a sokkal zavarosabb élethelyzetnek egyfajta tükre.

Először is: a kötetcím. Nem a sajátod. A gyász. Például. Nem sajátítható ki, akkor sem, ha benned-veled történik. A hűtlenségérzet. Az ültetett fa kiszáradása. A gyógyító gesztusok hiábavalósága. Az utána halás vágyának (ösztönös kísérletének) hiábavalósága, hiszen nem a sajátod. A saját életed sem a sajátod, beleélsz a világba, a másokéba, és akármennyire nem akarnád: beleélnek. A tiédbe. Főleg, ha költő vagy, valahol annak a letéteményese, hogy beleélhessenek. Létezik olyan hűség, ami szégyellnivaló (Egyszerű földmunka). Megint van olyan sora, ami pofon csap - nemcsak az olvasót, de írással kísérletezőt is: létezik olyan, amit nem ír meg. Az ember, aki a szememben a maga szétesettségeit eddig is (szerintem eztán is) eszelős nívón dokumentálta. Hungarocell Apolló-torzó - akkor meg minek. Persze a nem megírást legalább megírja.

Ahogy egy halom hétköznapot - mert ez azt hiszem a legfontosabb tapasztalat, ami árad ebből a kötetből. Hogy az élet, ami nem a sajátod (vagy hát nem kizárólag...) hétköznapokból áll. Ahogy amúgy a gyász is, meg az új szerelem is. Amikor születik, amikor alattomosan megcsalás-érzetté alakul (mintha csalhatnád a veszteséget), ahogy a megcsalás érzése lelkiismeret-furdalássá, az iránt, aki lám, szeret - és nem a szerepet, a szenzációt, a halott élőjét, hanem. Szóval hogy mindez hétköznapi. Megtörténik veled, és néha az fáj a legjobban, ahogy már nem is törsz bele. Peer Krisztián varázsa a takaratlan őszintesége. Mert miközben a versek egy rétegben tényleg játékosak, tényleg ál-gyerekversek, egy másik rétegben folyton ezt az őszinteséget követelnék a világtól. A bejáratott szerepek és (ön)csalások helyett. Ha ez hátralépés, akkor háttal történt. Hátrafelé nézve (nyilazva a veszteségre) amíg a hétköznap a maga arca felé nem fordít. Nézzétek, hogyan követeli az őszinteséget (amúgy főleg saját magától) például a Hazudnék ha egyik betét-versében:



A büfékocsiban

Ha létezik tájszólás,
tájgondolkodásnak is lennie kell.
Ez már népléleki lépték,
hahó, lakitelkiek!
Át nem lépném semmi pénzért a Tisza vonalát.
Püspökladányig vettem jegyet,
ámde Debrecenig megyek:
szaporodik a jegenyéken a nejlon,
a tehetség és a reménytelenség.
Ladány után jön a kaller -
hallom szíköly vagy testvér!
Felismertelek, szeressél!
Lári-fári, kikacsint az acsitári!



Azaz a költő minden eszközzel csalna. Csinálná az irodalmat - vagy nem csinálná, hiszen Peer Krisztián is abbahagyta, amikor észrevette, hogy csinálja. Ezek a versek ebben a szellemben szeretnének bejáratott szerepektől és (ön)csalásoktól mentesek lenni. Mert amin túl vagy, az kötelez. Nemcsak ami történt, hanem ahogy aztán papírra történt, egy az olvasó által abuzálandó, komoly figyelmet indukáló kötetbe. Szóval ezért állítom, ha ez hátralépés: akkor háttal történt. Ha itt Az olvasó becsapása folyik, az is teljesen nyíltan; miközben nem kétlem, csak akinek szól, annak teljes a belekódolt üzenet - és az adott esetben nem én vagyok. Ez a vers például valaki másnak a nem sajátja (elvégre én is látom).

Úgy hagyottságoknak neveztem itt bizonyos dolgokat, amikben nem kevesebb a bele fektetett munka. Maga a költő szedi ezt darabokra az Életkor és társai alluzív tartalmakkal és élet-szerep-játékkal bőven pakolt tükrében:



Kelendőségem nulla fokán
a sikertelenség volt a legkisebb bajom.
Ártatlan kérdésektől kiakadó rugós erőmérő,
dührohamaitól dadogó tészta,
kifajzott kerti virág.
Igazságokat kerestem, túlzásokra találtam.
Ahol a boldogságot érzékeltem, nem láttam őszinteséget.

Ha megszólalok, minden kiderül:
nem is írok, ne is lássak verset,
fénykoromban is csak versenyeztem - ez így komolytalan.
Kegyvesztett jegyzetek:
engem a költészet még egyszer nem emészt fel -
megvakargatom a helyét a levágott kézzel.
Jaj én kishitű, sosem dolgozó, inkább hisztiző -
arcomba kacag a visszasírt idő.

Ó, ha megmutathatnám, miből lett
ilyen pofásra meghúzva ez a mondat,
hogy közepesnek lenni is milyen nagy feladat!



Szóval így is értem, hogy hétköznapiak. Még a darabokból puzzle-módra kirakódó (össz)képekben sincs semmi emelkedett, vagy ünnepélyes. Szóval ezt kevesebben fogják szeretni, kevesebben dekódolják - az olvasó mifelénk a verstől nagy százalékban még mindig az ünnepet várja. Pedig ez egy igen lényeges könyv ezen a pályán, pontosan az a szerepe, mint annak a lánynak, akinek a fentebb említett vers nem a sajátja - valami kegyetlenül lezárt szituációt kinyit. Felvillannak benne a Peer Krisztiántól korábban megismert attitűdök, de zárójelbe is helyeződnek, ahogy a nagy gesztusok gyógyulás közben. És valami érzik bennük, amiből később újabb kötet lehet. Ha lenne, elolvasnám.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...