2019. február 27., szerda

Hamvas Béla: Tabula smaragdina - Mágia szútra


Ezt a két könyvet kerülgettem a legtovább - talán mert valóban nézhető ezekből a teljes Hamvas-életmű, ahogy Nagyatádi Horváth Tamás teszi a Napút Hamvas-számában megjelent alapvető esszéjében. Ezt a két könyvet halogattam a leginkább; az összefoglalás kísérletétől is borsódzott a hátam, talán mert Hermész Triszmegisztosz tizenhárom mondatát nem tudtam tőle én sem azonnal a magam szája íze szerint ízlelni, meglátva benne (és alapjaiban másképp meglátva) a magam kötelező érvényű tapasztalatait. Talán mert a Mágia szútra kegyetlen szummája sokáig elriasztólag hatott - valójában én is nehezen viselem a kategorikus imperativuszt, nehezen tűröm, ha valaki így veszi el tőlem az egyetértés lehetőségét; ha valójában így és ennyire hiszi valaki előttem, hogy igaza van (hiszen ezért szútra...). Időbe telt, mire észrevettem benne az iróniát, ahogy Tamás fogalmazott egy beszélgetésben: a Hamvas által épp itt teljes szívvel diszkreditált "Hamvasizmust...". Sokáig tartott, mire észrevettem: ez a szútra csak a leírójára nézve kötelező erejű - csak azt szeretné megmutatni, hogyan építsem fel, hogyan ismerjem fel a magam kötelező érvényeit...

Tabula smaragdina

Ahogy Hamvas írja a címben: ez Hermész Triszmegisztosz tizenhárom mondatához megfogalmazott kommentár, amely egyben bevezetés az Alkímiába (a hermetikus gondolkodásba). Már a történelmi bevezetésben elhatárol: kijelentve, az egykori értelemben ebben a teljesen máshová hangolt korban ez a hermetikus szöveg értelmezhetetlen. Nincs mára korhű és hiteles magyarázata. Viszont teljességgel pontosan alkalmazható az egykori hagyomány szerkezetének átvilágítására, a különbségek felmérésére - s ez által a mai, meghaladásra mélyen érett szemléletek reformjára is. A tizenhárom mondat kommentárja feltárja a világképünk alapvető jellemzőit: a minőségtelen szám, a sokság, a végtelen modern fogalmát; igen tág, tovább gondolható érvelésével mindvégig a megőrzött hermetikus emlékbe kapaszkodva. Felméri, milyen alapállásról hova rugaszkodott az egykori ős rend embere; milyen alapállásból hogyan számolja fel mindezt a mai ember - s azt is, hova érkezhetne, levonva a konzekvenciáit a kultúránkba immár több mint kétezer éve ágyazódó tanúságtételeknek.

Ez a könyv és figyelmes olvasása értetheti meg, miért fordult Hamvas egy ponton az egykor oly hittel feltámasztani akart hermetizmusból Krisztushoz. Úgy, hogy felépíti nekünk ennek teljesen, mélyen átélt belső logikáját: Alkímiáját úgymond. Hiszen "aranyat" magadból kellene csinálj - az ötödik elemet a lényedben kell megleld; azaz leginkább látnod kell, a megváltás árnyékában ez már mennyire nem út, nem ösvény. Nincs visszatérés a Paradicsomba. A szám minőségét vissza kell adni, de az apokaliptikus minőségtelenség után immár az ítélet jegyében. Ez a gondolatmenet onnan válik valóban érdekessé, ha vele méred, mennyire erősen meghatároz bennünket ez a mély ragaszkodás azokhoz a hibás szemléletekhez, amik épp most mérgezik halálba az életterünk - s minden egyéb élet terét. S hogy mintegy mellesleg a maga sajátos gondolatmenetében a számomra legtágabban látó ember (aki sutba hajította a hiteink, a dilemmáink, a kedves vesszőparipáink - látva bennük a zsákutcát) hogyan építi fel azt az igen meggyőző érvelést, amely a hagyományok egy bizonyos kiválasztott aritmológiájában (ez esetben a Tarot számértelmezésében) mintegy tükrözi az addigi érveit.

S mégis kijelenti: ez nem tanítás. Nem iskola. Nem "ezt kell", hanem "így kell". Kijelenti: nincs olyan, hogy Alkímia, nagybetűkkel - amire iskolát lehetne alapozni, aminek módszertana van, leírható vegytana, dekára kimért receptjei. Csak a mély és személyes érintődésben érthető meg a múlt üzenete, a ma zsákutcája, s a még nyíló jövő. Aritmológia sok van, a lényeg: a számnak találj minőséget. Ennek segedelmével keress alapállást. Értsd meg, e kiindulásra neked hogyan rétegződnek az evangéliumok. Hogyan érti azt Jézus: Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem... S miért kormányozza mind zsákutcába magát, aki a szavairól nem vesz tudomást. Megértheted e könyvből: a hermetikus gondolat szerelmese hogyan és miért talált vissza a nagy traumák után a megvallásba.

Mágia szútra

Amit aztán ezer réteg iróniával szútrába foglal. A Mágia szútra valójában egy hitvallás. Az embernek nem környezete van, hanem világa. Élete, átélése, ami abba a sajátosan együtt álmodott delíriumba, amit közkeletűen nevezünk világnak, kivetül. Nem a világ káprázat, hanem az, ahogyan mi azt derengő állapotunkban (avidjá) látjuk. Azaz mindenki a maga derengését - s ez alól az éberség szükségletét felismerő derengést-látó, Hamvas Béla sem kivétel. Ezért nem lehet recept, amit leír - vitatnod kell, minden mondatához hozzáérezni a magad helyéről való látvány különbségeit. Szoktam azzal csúfolni, hogy a mesterem - mennyire igaza van Tamásnak, amikor egy magánbeszélgetésben így jellemezte: amikor az életet élem, nem nézem, vagy méricskélem, Hamvas idősebb barát, vagy játszótárs. Hiszen ez is szeretett volna lenni - aki nem a maga ösvényét erőltetné rád, csak szeretne rávenni: járd az ösvényt.

Az embernek... hatalma van arra, hogy az egész természetet megváltoztassa, de előbb önmagát kell megváltoztatnia. Hiszen a körülöttünk fonnyadozó világ tökéletesen tükrözi, kik is vagyunk valójában. Nem, vagy nem csak a szellem, a dal, a vers, a szolidaritás maradvány gesztusai - inkább az elhajított nejlonzacskók, pet-palackok és csikkek. A változás gyökerét Hamvas kezébe a háború tulajdon-fosztó műtétje adta - amikor mindenétől megfosztatott. Valójában mi magunk le kéne mondjunk mindezekről, önként és dalolva, amíg nem ér bennünket annál is nagyobb megfosztó trauma; hiszen látszik, azt valójában nemigen élnénk túl. A tárgyi gazdagságról kéne lemondani (amely többek közt lehetővé teszi, hogy ezeket a szavakat olvashatóvá tegyem a számotokra). Mert a mérték: kicsoda milyen hatalom szolgálatában áll. S míg a cselekedeteimben ájult fogyasztó vagyok, addig hiába fényesek a gondolataim. Az éberség paródiája maradok, líra helyett a megsemmisítő delírium maradok. Egykor Katona Tibi barátom felemelt mutatóujjal hirdette: minden a lélek. Hamvas magyarázta el nekem, hogy mennyire nem volt Tibinek igaza. Egy gondolatom sem ér semmit addig, amíg nem jut a testbe. Ezért nem ér semmit önmagában a dédelgetett Mű. Csak az számít, amit életbe, amit valódiba teszek...

Mindnyájan, amikor önmagunk felől oly kitűnő véleményt táplálunk, azt hisszük, hogy imaginációnk középpontját a kinyilatkoztatás szava foglalja el. Tévedés. Imaginációnk életteremtő hatalma homályos zűrzavar és ebből nem üdv realizálódik, hanem bűn, őrület és betegség. Azt tényleg neki köszönhetem, hogy kipurgálódott belőlem a maga-hitt, büszke hívő, a farizeus, a fanatikus. Hogy a látomásaim egy részét sikerült létre faragni - saját magamból. Mindazonáltal ennek az útnak a legelején járok, még mindig. A démonokat ki kell űzni - ki kellene; az éhségeket, a szenvedélyes ragaszkodásokat mindahhoz, amiről immár tudva tudom: ártok vele. A közös delírium, a közösen álmodott, a valóságunk mögötti valódinak, ami független a látásmódjainktól - de elsősorban saját magamnak ártok vele. Normálissá kell válni. S ahogy Tamás megjegyzi az esszéjében: a mai kizökkentségből elindulni a normalitás felé valóban mágia.

2019. február 25., hétfő

Alice Munro: Kilátás a Várszikláról


„A házunkkal ellentétben a város alig változott – senki sem újította föl, alakította át. Nekem mégis egészen más. Írtam róla, felhasználtam. Nagyjából ugyanazok a bankok vannak itt, ugyanazok a vaskereskedések, élelmiszerüzletek, ugyanaz a borbély és a városháza tornya, de számomra már nincsenek titkok: sokértelmű üzeneteitől megcsapolva áll előttem a város.
Nem úgy apám előtt. Ő csak itt élt, sehol máshol. Ő nem menekülhetett semmi elől azáltal, hogy felhasználja.”

2013 irodalmi Nobel-díjasa, a kanadai Alice Munro 2006-os kötetében saját és családja múltjába tett kirándulást – tőle némiképp szokatlan, mégis nagyon is ismerős módon. Szokatlan, mert az egy szem regény, az Asszonyok, lányok élete kivételével nem találkozhatunk az életműben ennyire nyíltan vállalt önéletrajzi ihletéssel – és mégsem, hisz bár nem mondódik ki, valójában szinte minden Munro-novella ugyanazokat a saját tapasztalatokat párolja le. Ahogy jószerivel sosem hagyja el irodalmi munkássága lapjain az oly jól ismert kanadai vadont és világtól elzárt kisvárosait, úgy nem hagyja el soha az egykori telepesek keményszívű és -fejű utódainak oly jól ismert küzdelmeit sem. Munro hősei egyként küzdenek az elemekkel, a szokásokkal, a múlt visszahúzó erejével, a családi hagyományokkal; ahogy küzdenek a tanuláshoz való jogért, az előrejutásért, a méltó emberi kapcsolatokért, a lehetőségekért. A kilátásért, ami az unalomig ismert világunk határain túl vár minket. Most végre megismerhetjük testközelből azokat az ősöket, akik valójában szinte az össze Munro-hős háta mögött ott állnak.

A tizennyolcadik század makacs skótjaival indítunk – a Laidlaw-ősök közt akadt iszákos, lelkész, vándorköltő, hírhedt kocsmatöltelék és legendás szélhámos is. Sírfeliratok, népi legendák, szájról szájra adott hősköltemények őrzik a Felföld megannyi fiának tetteit – jócskán van miből merítenie az utódnak, ha épp családtörténet-írásra adja a fejét. Hogy a lidércekkel, váratlan szerencsével, nehéz sorból jött önmegvalósító ifjakkal, bosszúszomjas falusiakkal teli mesékből mennyi az igazság, borítsa jótékony homály – mindenesetre jól alapoznak a később óceánt átszelő utódoknak és a még később Nobel-díjig mesélő ük-ük-ükunokának egyaránt.

Hisz bár szokványos családtörténetek ezek, minden generációban ott a spiritusz. A tizenkilencedik században az edinburghi vár sziklapárkányáról Amerika felé tekintgető (valójában persze csak Fife-ig látó) Laidlaw-k átszelik az óceánt, hogy az ismeretlen földrész vadonjában leljenek új otthonra – bátorságukért tágas földek, lehetőségek széles tárháza a jutalom, mégis: nem feledhetik soha az átkelést, és amit maguk mögött hagytak. Az ő utódaik már a kisváros fojtott légköréből vágynának a nagyvárosba, földművelésből az irodalomba, tisztes szegénységből a nagyvilágiságba. Messzire jutnak Will O’Phaup leszármazottai, háromszáz év és egy óceán távolából.

Munro legnagyobb erőssége mindig is írásai hétköznapisága volt – nem csak formailag, hanem tartalmilag is. A hétköznapok krónikása ő, aki úgy ír az életről, mindennapi küzdelmeinkről, arról, mily nehéz embernek maradni és működtetni a világot napra nap, ahogy kevesen. Nagyszabású drámák, posztmodern trükkök, emberpróbáló fantáziavilágok nélkül. Hisz olykor a legnagyobb kihívás épp szakadatlan napjaink elviselésében rejlik. Ahogy megyünk előre, próbálunk egyről a kettőre jutni. Ahogy váltunk: családot, nevet, lakhelyet, földrészt. Ahogy mindig eggyel jobbat akarunk utódainknak, mint ami nekünk jutott. Ahogy szeretünk, féltünk, óvnánk, mégis elengedünk.

Megyünk előre, tudjuk mi felé – egy irodalmi sikerei csúcsán lévő írónő felé, aki rég maga mögött hagyta ősei világát, mégis: minden szavával belőlük táplálkozik. Nekik állít emléket. Minden írás a múlt magunk mögött hagyásáról szól, minden generáció vetkőzné az elődei mintáit, minden nagyravágyó utódot kivet a család, a közösség, a „hagyomány” – mégis: mi lenne e család, e közösség, e hagyományok nélkül most a kezünkben? A saját írói ébredésig, a kisváros elhagyásáig, a családi hagyományok levetkőzéséig húzódik az ív – melyben az írói pálya is csak egy epizód, épp, mint Will O’Phaup falusi legendái és Walter Laidlaw útja a hajón. Számvetés? Az öregkorral járó folytonosság-igény? Valamiféle hit, hogy minden individualizáció ellenére mégsem állunk önmagunkban az elmúlással szemben; hogy, bár mindent elkövetünk, hogy magunk mögött hagyjuk a múltat, hogy levessük korlátait, túllépjünk őseinken, mégis valamiféle rendszer részei vagyunk? Vagy épp ellenkezőleg: a kiírás menekülés-gesztusa, amellyel végre, ennyi sok év után levetkőzhető a múlt? A választ az olvasónak kell meglelni, magában – Munro csak mesél. De úgy, ahogy manapság kevesen mesélnek.


Kiadó: Park
Fordító: Lukács Laura

2019. február 21., csütörtök

Fannie Flagg: Sült zöld paradicsom


Valamikor jó tíz éve már olvastam ezt a bűbájos könyvecskét, de túlságosan nagy hatással nem lehetett rám, mert jószerivel semmire nem emlékeztem belőle. Tavaly többen emlegették körülöttem, a regényt is és a filmet is (amit nem láttam) – egyértelmű volt hát, hogy amikor valami jó kis feelgood élményre vágytam, lehetőleg az amerikai Délen, akkor ehhez nyúltam (mondjuk nem is lepik el a polcaim a hasonló művek, a másik lehetőség a Vagány nők klubja lett volna, ami a két évvel ezelőtti újraolvasáskor [is] meglepően tetszett, de azért tán korai lenne egy újabb újrázás). Fannie Flagg regénye az ostoba fülszöveg és a romantikus-lányregényes borító ellenére sem nem ostoba, sem nem lányregény – bár mitagadás, voltak olyan momentumai, amikor a fejemet fogtam a kliséktől és a szereplők butaságaitól…

Mindenekelőtt a kerettörténet főszereplőjétől, Evelyntől. Tejóisten, elhiszem én, hogy 1987-ben (a regény eredeti megjelenésekor) még el lehetett adni egy „női öntudatra ébredés és önmegvalósítás” sztorit azzal, hogy a főhős legnagyobb problémája, hogy öregszik, nem érti a gyerekeit, nem kell a férjének és úgy általában, elmegy mellette az élet, és mindezt azzal rakja helyre, hogy elmegy egy kaliforniai szépségfarmra, ahol lead huszonöt kilót, majd Mary Kay szépségtanácsadónak áll és megszerzi az áhított rózsaszín Cadillac-et (ááááá), de mondjuk ki: ma már ez vérciki. Értem én, hogy amíg világ a világ, nők (és férfiak) milliói küzdenek és fognak is küzdeni az öregedéssel, a rossz (vagy „csak” lapos) kapcsolatokkal, a felfoghatatlanul idegen világban élő kölkeikkel, azzal, hogy eljárt felettük az idő, de azért hiszem, hogy ennél értelmesebb és önazonosabb megküzdési módozatok is léteznek (és léteztek már a nyolcvanas években is). Nagyon elment a kerettörténet felett is az idő – ami csak azért nem kérdőjelezi meg a regény egészének értékét, mert a megidézett múltbeli szál meg épp ellenkezőleg: kortalan, örök érvényű emberi történetekről szól és némely szereplőjében és megoldásában kifejezetten modern. Rejtély, hogy hozta össze az írónő ezt a gigantikus önellentmondást…

Szóval itt ez az Evelyn, aki anyósát látogatja minden vasárnap az idősek otthonában – mondjuk a mama annyira nem érdekli, inkább csak elkíséri férjét, hogy aztán a társalgóban töltse a délutánt a cserfes Ninny Threadgoode-dal, aki mintegy véletlenül kezdett csacsogni a láthatóan unatkozó nővel, aztán úgy maradtak. Ninny meséiből hétről hétre kibomlik előttünk (és Evelyn előtt) egy Whistle Stop nevű alabamai porfészek húszas-harmincas évekbeli története – egy kávézóval, amely a városka középpontja és ahol mindenki, gazdag és szegény, fehér és fekete, seriff és csavargó kap egy tányér ételt és pár jó szót (vagy egy felest, ha arra van szüksége); egy különleges párossal, a szelíd, gyönyörű, erőszakos férjétől elmenekült Ruth-al és „üzlettársával”, a fiús, nagyszájú, talpraesett Idgie-vel; szerelmekkel, tragédiákkal, pletykás újságírókkal és botcsinálta nyomozókkal; felderítetlen gyilkosságokkal, a végletekig lojális fekete szolgálókkal és a Ku Klux Klán kegyetlenkedéseivel.

Whistle Stop története az amerikai Dél története, annak minden szépségével és borzalmával. Felső-középosztálybeli fehér családok kúriái és a sínek másik oldalán fekvő fekete bádogváros szegélyezik a történetet, melynek közepén ott a kávézó, ahol életek fordulnak meg és ahol zsákszámra sül a zöld paradicsom. Miközben ki tudja, miféle sültek rotyognak Big George üstjében… Egyszerre imádnivaló és rémes ez a kisváros – ahol még Idgie ősellensége, az ezerszer megszívatott lelkész is készséggel gründöl hamis gyülekezetet és megy hamis tanúvallomást tenni (szigorúan a saját Bibliájára esküdve) a kávézó tulajdonosa mellett, mikor egy erőszakos kívülálló meggyilkolásával vádolják. De persze ne hagyjuk, hogy a feleségverő Frank Bennett sorsa befolyásolja az ítéleteinket. Kétségkívül megérdemelte, amit kapott. És hát ott van a mérleg másik serpenyőjében Vonatos Bill (óóó hát akadt aki nem tudta az első perctől, ki ő?), csonka Threadgoode eltemetett karja, a börtönből kiszabadított Bobby Scroggins.

És persze ott vannak a többiek: a butácskának és pletykásnak tűnő, de újra meg újra  nem várt bölcsességről tanúbizonyságot tevő Dot Weems (most komolyan, bár ma is ilyenek lennének a pletykalapok), az alkalmazójáért szó szerint ölni kész Sipsey, Jasper Peavey, aki saját erőből küzdötte fel magát a szolgasorból és teremtett gyermekeinek egy élhetőbb életet, no meg a mindig kedves, letörhetetlen életkedvű Ninny Threadgoode, akit szintén próbára tett az élet. A legendás Threadgoode família utolsó krónikása. Aki mintegy az elmúlást fricskázó gesztusként adja tovább Whistle Stop egykori Feltételes megállójának történetét.

Minden hibája ellenére egészen elképesztően szerethető kis történet ez, Idgie, Ruth, Csonka, Smokey, Vonatos Bill, a folyóparti bordély lakói, Grady Kilgore seriff és a szerencsétlen Scroggins tiszteletes egytől egyig belopták magukat a szívembe, nem beszélve Sipsey-ről, Big George-ról, vagy a furcsa ikrekről: a beolvadni kívánó Jasperről és a fekete öntudatot választó Artisról. Az ő mindennapjaik, küzdelmeik, apró-cseprő gondjaik és olykor brutális pofonjaik remek látleletet adnak Amerika gazdasági válsággal, világháborúval, faji villongásokkal és előítéletekkel tarkított évtizedeiről és bizony megmutatják a déli romantika díszletei mögötti kegyetlen valóságot is. Épp ezért fáj annyira a kerettörténet butasága és súlytalansága.


Kiadó: Ulpius
Fordító: Nagy Nóra

2019. február 18., hétfő

John le Carré: Kettős szerepben


Tíz év rajongás és kilenc elolvasott könyv után John le Carré még mindig meg tud lepni, ami azért kevés íróról mondható el. Egyik legjobbnak tartott műve, a Kettős szerepben jó harminc éve már megjelent magyarul – engem eddig elkerült, ám most hogy a Park Chan-wook rendezte sorozat miatt újra fókuszba került, nem hagyhattam ki. Az élmény már csak azért is meglepő, mert újra meg újra emlékeztetnem kellett magam: ez egy több évtizedes regény. Annyira friss, annyira mai problémákat veséz benne, olyan, szinte profetikus erővel vetíti elénk napjaink terrorfenyegetésbe, menekültkrízisbe, áldozathibáztatásba fordult nyugati társadalmát és a rommá bombázott Közel-Keletet, hogy az elképesztő. Miközben egy korában (és ma is) igen bátor nézőpontból próbálja közelebb hozni az izraeli-palesztin háborúk kibogozhatatlanságát a nyugati olvasóhoz.

Már az szokatlan némiképp, hogy távolodunk a hidegháború témájától, hisz Le Carré elsősorban a (poszt-)szovjet-amerikai konfliktusok krónikása – és legnagyobb műveiben nem annyira a terepmunka, mint az íróasztalok mögött meghozott döntések jutnak kulcsszerephez. Ezúttal viszont levisz a mélybe, hajunknál fogva rángat végig minket az otthonukból elüldözött palesztin menekültek táborain, együtt rettegünk kisgyerekek százaival a bombázások közepette, hogy aztán zsidó professzorok felrobbantásához szállítsunk robbanóanyagot keresztül fél Jugoszlávián. Közben megismerjük a másik oldalt is, hogyne, de megismerjük a zsidókat dróton rángató nyugati hatalmak hazugságokkal telített játszmáit is. Csodálom a könyv bátorságát, nem tudom, hányan merték akkoriban a zsánerirodalom terepéről ennyire részletesen és őszintén (tegyük hozzá: egy angol ismereteivel és őszinteségével) feltárni ezt a háromoldalú játszmázást. Ahol csak egy biztos: egyik oldal sem makulátlan.

Sűrű szövésű és roppant összetett regény ez, lassan áll össze a kép, és még kétszáz oldal után is elbizonytalanodhatunk, mit is olvasunk. Bad Godesbergben egy izraeli kulturális attasé házában bomba robban. A nyugatnémet rendőrség egy tisztjét felkeresi egy rejtélyes izraeli figura, aki segítséget kínál, cserébe információt kér. Charlie, a sokadvonalbeli angol színésznőcske a görög tengerparton megismerkedik egy mediterrán félistennel, Joseph-fel, aki megszabadítja kullancs pasijától és felszínes barátaitól, és csábítást ígér. Szerte Nyugat-Németországban eldugott lakásokban rejtélyes diákok figyelnek még rejtélyesebb futárokat, mígnem csak összeáll valami, amit e ponton egy ember ért: a bábjátékos, Kurtz. De mi köze az angol színésznőnek a robbantásokhoz és a megfigyelőcsapatokhoz? Miért visel itt mindenki legalább két, de olykor három nevet? Ki a titokzatos Michel, aki körül az egész forog – ó, de mégsem, valójában az egész haláltánc Michel bátyja körül forog, kinek még neve sincs. És akit mindenki el akar kapni, és ezért semmilyen, de szó szerint semmilyen eszköztől nem riadnak vissza.

Még attól sem, hogy egy ostoba színésznőcskéből kineveljék a saját terroristájukat: Charlie megkapja élete szerepét a „valóság színházában” – a fiatal lány, kinek tehetségét eddig senki nem ismerte fel, csak egy kupac titkosügynök, a hazug múlttal, zavaros politikai elvekkel, még zavarosabb szerelmi élettel rendelkező színésznő egyszer csak ott találja magát, hogy egy izraeli titkosügynök-legenda tanítja be a szerepét, bolondítja magába, formálja át identitását, nézeteit, múltját, vonzalmait, és ki tudja milyen jövőjét. De ki is ez a szerepekbe merülő lovag? Ki tanítja Charlie-t a palesztin történelem tragédiáira? Ki ad kezébe fegyvert, melyet izraeli életek ellen kell fordítania? Ki mossa át az agyát a szerelmes álcája mögé bújva? Joseph? Gadi Becker? Michel? Hol van az álcák mögött az ember, aki egykor volt? Létezik egyáltalán? Vagy rég feloldódott a valóság színházában játszott szerepeiben? S ha igen, vajon Charlie-ra is ez a sors vár? Van-e visszaút ebből a darabból?

Túl a fordulatos cselekményen, a világpolitika egyik szégyenfoltjába tett kiránduláson, a szembesítésen saját hiteinkkel, meggyőződéseinkkel, előítéleteinkkel (ami elkerülhetetlen), a könyv legnagyobb erénye a szereplőábrázolás. Mélyre megyünk, szokatlanul mélyre, és nem tudjuk, hogyan szabadulunk ebből az agymosásból. Charlie személyisége módszeresen épül le és adja át a helyét valaminek, ami eszköz azok kezében, akik teremtették – igenám, de hol a határ? Hogy meddig lehet elmenni egy ember életének felforgatásában, elvételében, az fel sem merül – de vajon hol a határ, ahol az ellenoldal általunk teremtett beépített terroristája ellenünk fordul? Mi van, ha a Michel szerepét játszó Gadi túl jó tanár volt, jobb, mint saját szerepében, és Charlie elvész a neki osztott szerepek közt? Netán a két oldal egy és ugyanaz, és a lényeg nem más, mint a játszma? Itt egy halott, ott egy merénylet, itt egy siker, ott egy kudarc – mit sem számít, hisz a háborút játszani kell. Az iparágat táplálni kell. Mindenkinek el kell játszania a szerepét. Azoknak a tömegeknek is, akik elfordítják a fejüket. A mi szerepünk is le van osztva. Le Carré ezzel szembesít minket.


Kiadó: Agave
Fordító: Kaposi Tamás

2019. február 14., csütörtök

Ellentmondásos múltunk: Kőműves Imre


Múltak ellentmondásossága sose látszik jobban, mint ha kismestert állítasz a reflektorfénybe - ha olyat próbálsz odacibálni a figyelembe, akinek ott is szinte csak az árnyéka látszik. Kőműves Imre a szocialista realizmus egyik kis szerkesztő-motorja volt, kiegészítő csavar a gépezetben - pedig eredetileg antikváriusnak indult, s nem is rossznak... Avagy annak tükrében figyelemre méltónak, amit magáról ír egyetlen könyvében, amiért megőrizhetné az emlékezet. Érdekes ez, és tanulságos: néhány sor őriz az életrajzi lexikonokban, néhány kósza (s nem túl hízelgő) pletyka - s egyetlen könyv, amit időnként az antikvaristák még árverésre is beraknak: az Egy marék hamu.

Kereskedelmi érettségi után lett könyvkereskedő, antikváriumát 1928-ban nyitotta meg a Múzeum körúton, s kisebb megszakításokkal (munkaszolgálat... deportálás...) 1951-ig vezette. Utolsó aktív antikváriusi éveiben a Kisiparosok Országos Szövetsége könyvkereskedelmi szakcsoportjának vezetője - e minőségében tiltakozott a nagy múltú Magyar Könyvkereskedők Egylete feloszlatása ellen. Ez akkoriban felérhetett volna öngyilkossággal is - neki nem lett semmi baja, sőt. Az antikváriumok államosításával odahagyta a szakmát, szerkesztőként foglalkoztatta a Műszaki kiadó, 1953-tól a Szépirodalmi kiadó; egyik szerkesztője a Magyar Könyv című szemlének, később olyan örök-becsűeken dolgozhat, mint A magyar sajtó mártírjai. Közben elsősorban neves internacionalista forradalmárok (mint pl. Vági István) életrajzírója.

Mondhatni, szép pálya egy ilyen hatalmi bajusz-cibáló gesztus után - tápot is adott a különböző pletykáknak. Terjedt róla, hogy provokátor volt - a tiltakozók közül egyedül neki nem lett baja... Terjedt róla, hogy az MKE gyönyörű könyvtárát rajta keresztül szórták szét az antikváriumok (utolsó zsákmányul az államosítás előtt), s hogy neki (a szakmai irigységének) köszönhette például Stemmer Ödön, a magyar antikvaristák nagy öregje, hogy csak beosztottként foglalkoztatták a frissen alakult Központi Antikváriumban (más források szerint épp hogy ő járta ki, hogy legalább így...) Olyan sokat azért nem tudhatni róla - s nem elsősorban azért, mert kis pont volt, jelentéktelen másodvonalbeli. Egész pályáját kíséri ez a zavart, kicsit félelemszagú csend. Azaz: csaknem a pálya végéig... 1962-ben (a legkellemesebb Kádári konszolidációban) ez a megbízható elvtárs kipottyan a pozícióból, s a Közlekedési Dokumentációs Vállalathoz kerül a spájzba, befőttnek, nyugdíjazásáig.

Tudni kell viszont, hogy könyvgyűjtésről, gyűjtői lélekről, az antikváriumokról annyira plasztikusan és annyira kortól függetlenül pontosan senki nem írt magyarul, mint ő (sok szempontból ihletettebben, mint a másik, kedves gyűjtőt gombostűhegyre tűző regényem, a Cadillac Jack...). Az Egy marék hamu egyáltalán nem poros; gyönyörű, éles fénybe vonja a huszas-harmincas évek jelenségeit, a korabeli könyves divatokat, a romlás ízeiben is valami hallatlanul jól fogott íróniával. A Szajnapart a névben is megidézett, párizsi ládából-böngészdék, bouqinistek mintájára nyílt utcai áruda "tulajdonosa" mindenkit finom, könnyed, tényleg szinte franciás eleganciával ragad meg (vékonypénzű diáktól miniszterelnökig), elsősorban a vásárlóit meséli - s az olykor sejtetett (vajon igaz? vajon nem?) bennfentességeket is hamar elnézi neki az olvasó ezért... mert hallatlanul szórakoztató; mert megidéz kort és hangulatot minden erőszakos gesztus nélkül... a könyvek vásárlóin át.

És szinte alig akad még könyv a könyvről, ami ilyen. Ebben a nem túl vaskos kis dokumentumregényben pár oldalanként olvashatsz szerelmes levelet a könyvhöz. A szép könyvhöz, a filléreshez, az illusztrálthoz, a metszetekkel dúsan rakotthoz, s az olyan kis elegáns csodákhoz, mint egy-egy Elzevir. Emlékezetes kiadások és legendás kincsek fordulnak meg itt eladói, antikváriusi, vevői kezekben - valahol ez a kis kötet felér egy tankönyvvel is, az antikváriusságról. S legalább ennyire szerelmetes leírása ez a gyűjtésnek - hiszen ifjú antikvárius-szerzőnk bizony egy ponton nem állja meg, hogy maga is ne kezdjen gyűjteni, kifinomult és teljesen üzlet-ellenes szempontok alapján - a legszebbeket... Miközben mindezt azzal a távolságtartó iróniával meséli el, ahogy a gyűjtő teljes veszteségek után képes csak az egykor lényét eluraló szenvedélyről mesélni.

Kár, hogy az a szívbe markoló, elegáns befejezés, a szembe térdeplés azzal a padlásnyi, "marék" hamuval (mit átélhetett a már említett Stemmer, Márai Sándor, vagy maga Hamvas Béla), e gyújtóbombától fosztás teljesen a meztelen fantázia műve. Kőműves Imre nem így, nem ezzel a visszavonhatatlan veszteséggel engedte el a könyvárusítást, a gyűjtést - a terjengő hírek alapján ennél sokkal prózaibb, hogy ne mondjam, opportunista módon. De ez a könyve jó. Akkor is, ha közben nem felejtheted el: olyasvalaki írta, akinek a szavahihetőségét az a szennyes nyelvű kor mélységesen összenyálazta. Az is lehet, hogy tényleg össze is vérezte. Nem szabadna elfelejtenünk azt sem, mindez hogyan történik - mert ha kiúszik az emlékezetből, gátlás nélkül megtörténhet újra...

2019. február 11., hétfő

Zachary Mason: Void Star


A nem is olyan távoli jövőben… A Föld már az emberiség ellen fordult, a tengerparti területeket elöntötte a víz, a valaha virágzó nagyvárosok romjain gigantikus, napról napra változó favelák épülnek, melyekben menekültek milliói élnek a civilizált világtól elzárva, reményvesztetten, saját törvényeik szerint. A gazdagok városait magánhadseregek őrzik, a kevés kiválasztottnak megadatott már az élethosszabbító kezelések luxusa, a munkát világszerte mesterséges intelligenciák végzik, a sci-fi már nem jövő, hanem jelen. Az egyetlen, ami még kihívás a szupergazdagok és a szuperintelligenciák számára, ugyanaz, ami évszázadok óta foglalkoztatja a különböző korok legkülönbözőbb tudósait: az örök élet.

Szépirodalmi eszközökkel megírt poszt-posztmodern cyberpunk: Zachary Mason regénye a kritikusok által leggyakrabban emlegetett William Gibson nyomdokaiban regél önmagát felfaló emberiségről, öntudatra ébredő mesterséges intelligenciákról, ember és gép összeegyeztethetetlenségéről, digitális öröklétünk veszélyeiről. Sok újat nem mond, ellenben remekül hasznosít újra – s teszi mindezt olyan szerethető stílussal és szórakoztató formában, hogy nem igazán lehet érte kárhoztatni. Mondjuk azért itt-ott megvághatta volna a cselekményt, mert a huszadik erőltetett fordulat olvastán már felmerült bennem, hogy ennyire nem bízik a saját maga teremtette világ erejében, hogy muszáj még egy plusz átverést beleírnia, vagy ennyire nem bízik az olvasója intelligenciájában?

Érdekes ez a három szálon induló (később sokszor három szálon folytatódó, közben össze-összegabalyodó) techno-thriller vonulat: mintha muszáj lenne egy elsőre követhetetlen akció-thrillert pakolni az MI-filozófia alá, különben nem lesz eladható (miért is?)… Irináé, a fejsérülése óta agyában mesterséges memória-implanttal élő MI-kommunikátoré a fő szál, mindenki más csak alájátszik, és hát Irina van olyan izgalmas, hogy mindenki más egy ponton feleslegesnek is tetszik. A nő, aki másodlagos memóriájának hála nem csupán mindenre emlékszik, de megbízói mesterséges intelligenciáival is el tud társalogni, olyan összeesküvés nyomára bukkan, ami nem csak saját életét, de szó szerint az emberiség lehetséges jövőjét sodorja veszélybe. Tipikus cyberpunk toposz – naná, hogy kap maga mellé segítőket is, Kern, a többre hivatott utcagyerek, és Thales, a rejtélyes, emlékeit vesztett implant-gazda személyében. Hozzájuk csatlakozik Akemi, a valós-is-meg-nem-is szépség, és kezdődhet a földrészeken átívelő hajsza – ki tudja, mi után. A világ legnagyravágyóbb milliárdosának lázadó MI-je után? Irina ellopott emlékei után? Kern életcélja után? Akemi elrablói után? Vagy éppen bele a világot megváltoztató MI sakkjátszmájába?

Néhány bosszantóan könnyen kitalálható fordulat és néhány feleslegesen túlcsavart másik közepette a regény észrevétlen ragad magával – a hangulatával. Zachary Mason igazi hangulatfestő: mindegy, hogy Irinával merülünk el egy gigászi MI hullámain (soha nem gyönyörködtettek a számítógépek, nem érzek különösebb szívdobogást a lehetséges mesterséges intelligánciák gondolatára, nem értek a hullámokhoz, hieroglifákhoz, fúgákhoz, de itt lenyűgözött az Irina által meglovagolt MI leírása, mely „nem is annyira személy, mint inkább időjárás”), Kernnel rejtőzünk a thaiföldi erdők világból kivonult ketrecharcosai között vagy a jövő jakuzák által uralt Japánjában próbálunk eltűnni szem elől, tapinthatóan ugrik le ránk a lapokról a megfestett világ.

Persze mit sem érne az egész, ha a közepén nem lenne ott az ember. Irina, aki elvész az MI hullámain, de megtalálja a kiutat, Kern, akit egy laptopba rejtett játék nevelt ki a favela poklából, hogy aztán egy ősi hagyományban leljen életcélt, Thales, aki tán csak a halálon túl érti meg végre az életet. És emberségünk határai. Hisz ha a mesterséges intelligenciával való kacérkodás, az örök élet, a végeérhetetlen, örökké valós idejű memória azt jelenti, hogy minden seb örökre nyitva marad, tán mégis jobb lenne embernek, halandónak maradni. És begyógyítani azokat a sebeket.


Kiadó: Agave
Fordító: Farkas Veronika

2019. február 8., péntek

Sarah Perry: Melmoth


Sarah Perry Az essexi kígyója tavaly túlzás nélkül letarolta a hazai olvasóközönséget – nem utolsó sorban kiemelkedően gyönyörű borítójának és annak köszönhetően, hogy három másik társával együtt nyitotta a 21. Század Kiadó nagyon várt KULT Könyvek sorozatát. Hogy az ájult rajongás mennyiben tükrözi a regény valódi értékeit és mennyiben írható a „körítés” számlájára, már sosem tudjuk meg. Az biztos, hogy bennem például anno akkora várakozásokat épített a sorozat és a regény híre, hogy olvasáskor óhatatlanul csalódtam (ennek ellenére jó szívvel gondolok vissza az „essexi bestiára” – kellemesen szórakoztató, nosztalgikus kalandregény, de nekem semmi több). A szerző újabb regényét ennek megfelelően igyekeztem minimális várakozással olvasni, hátha majd így elmarad a csalódás. Nos, az eredmény felemás: Sarah Perry ugyan továbbra sem az én szerzőm, a Melmoth-ot sem tudom teljes szívvel kedvelni, de azt sem tudom mondani, hogy megbántam az olvasást.

Akárcsak Az essexi kígyó esetében, ezúttal is egy, a misztikum ködébe burkolt alak áll a középpontban: embereket rabló tengeri szörnyeteg helyett egy fekete leplekbe burkolt szellem, Melmoth, a „tanú”, aki végigkíséri az emberiség évszázadait és ott van, ha valahol bűnt követnek el. Tanúsága maga is büntetés, átka, hogy magányosan rója útját, vérző lábbal kísérve-kísértve a hozzá hasonló bűnösöket. Időnként egyet-egyet magához szólít, hogy társa legyen magányos vándorútján.

Ilyen bűnös Helen Franklin, a Prágában élő fordító is, aki fiatalon elkövetett vétkéért sanyargatja magát egy életen át. Kisszerűen kényelmes angliai életét, lehúzó családját hátrahagyva költözött a cseh fővárosba, ahol magányosan tengeti napjait sivár albérlete, unalmas munkája és a csendes egyetemi könyvtár háromszögében. Egyetlen engedménye valamiféle „élet” felé a véletlenül megismert baráti házaspárnál, Karelnél és Thea-nál időnként elköltött vacsora – és épp ez a kapcsolat, ez a repedés lesz az, ami életébe engedi a bűnösökre vadászó Melmoth-ot. Karel egy napon rejtélyes kéziratot nyom Helen kezébe: szerzője a könyvtárban megismert idős Josef Hoffmann, aki a második világháború előestéjén, Prágába szakadt németként elkövetett ifjúkori bűneit vallja meg benne – s azt, hogyan talált rá, a bűnösre Melmoth, a tanú. Helen pedig, az örökkön önmagát büntető, évtizedekkel ezelőtti bűn terhét magányosan hordozó Helen, minden borzadálya közepette úgy érzi: hazatalált. Lehet, hogy Melmoth-ot nem is Karel engedte be Helen életébe? Lehet, mindig is magában hordozta?

Miközben Karel menekül, beteg feleség elől, kötelességek elől, Melmoth elől, Helen a kéziratot olvasva, szembesülve az emberiség évezredek során felhalmozott vétkeivel, egyszerre féli és várja Melmoth megjelenését, miközben óhatatlanul beengedi a világot, és kinyílik. Gyáva férj helyett a szinte magatehetetlen Thea támasza lesz, erőszakos házinénije születésnapján mulat, ismeretséget köt egy idegennel, felszínre engedi saját múltját. És Melmoth ott van. Figyel. És lecsap, amikor Helen a legsebezhetőbb, amikor elengedi magát, amikor bízna (Kiben vajon? Magában, barátaiban, áldozata megbocsátásában?). És Helen rájön, hogy eltemetni a bűnt és látványos, ám hazug önsanyargatásba menekülni egyszerűbb, mint szembenézni és együttélni azzal, mit elkövettünk.

„Nem, Thea, nincs Melmoth, nem figyel senki, csak mi vagyunk. És ha csak mi vagyunk, akkor azt kell tennünk, amit Melmoth tenne: látjuk, amit látnunk kell – tanúskodnunk amellett, amit nem lenne szabad elfelejteni.”

Hogy Melmoth létezik-e, hogy valóban a nyomunkban jár-e egy vérző lábú szellem, ki minden vétkünk, szenvedésünk, hazugságunk tanúja, maradjon a könyv titka. Hogy mivel szembesít minket, az meg maradjon az olvasóé. Akárcsak előző regénye esetében, Sarah Perry most is a szereplőin keresztül tart tükröt elénk: hiedelmeink, önbecsapásaink, rettegéseink elé. Hisz miközben egész életünkben szekrényből magukat ránk vető szörnyektől, a bezárt ablakot kopogtató szellemalakoktól, misztikus igazságtevőktől, felsőbb hatalmak ítéletétől félünk, rendre elfelejtjük: magunknak megbocsátani, magunkkal együttélni, hibáinkat, tévedéseinket, bűneinket elfogadni a legnagyobb feladatunk. Nem véletlen, hogy sokszor a tükröktől tartunk a legjobban.


Kiadó: 21. Század
Fordító: Sziklai István

2019. február 6., szerda

Kutyák szigete - film


Egészen biztos, hogy én célcsoport vagyok - de az igen meglepett, így, a kritikákat olvasva, hogy mennyien nem. Meglepett, mennyien vártak mást a cím, a trailer alapján, A fantasztikus Róka úr után. Hányan nehezményezték a lefordítatlan japán szövegelést, amit amúgy (ahogy egy japán filmkritikus jellemezte) mintha kaviccsal a szájukban mondtak volna el a színészek - tehát jobbára a japánoknak sem volt érthető, s ahol igen, ott is roncsolt volt, karikatúraszerű. Wes Anderson nem véletlenül írta már az elején a filmjére, nem véletlenül narrálja el: a "japán" szövegek szinkrontolmács, fordítóprogram és cserediák által kerülnek előadásra (a japánoknak is...), de egyetlen ugatás sem marad lefordítatlanul - s ezt is komolyan gondolta.

Kampai! Mint ahogy a viccet is vérkomolyan gondolta. Ezen csodálkoztam a leginkább, hányan nehezményezték a viccet, annak nippon-rétegét; hogy sértő a japán nemzet kultúrájára nézve. Nos, a japánok nem nehezményezték (azt a kisebbséget leszámítva, aki mindig megsértődik, ha bárki nem japán japánozik, meg érdekes módon az amerikai japán származású kritikusok morogtak...). Pont ez a poén a felkelő nap országának lakóiban, hogy pontosan értik ezt a réteget is - persze ott a legdrámaibb anime- és mangaszereplőnek is lehetnek kavaii (cuki) pillanatai... Jól viselik, ha valaki a megfelelő pontossággal karikírozza a kulturális hordalékaikat - merthogy ezt csinálják amúgy magukkal ők is. Pont ezért szeretik az átlátszó, naiv vonalvezetésű, de magvas sztorikat (ráadásul beledolgozott a film forgatókönyvébe, komoly szerepet játszott az alakulásában Kunichi Nomura, aki aztán Kobajasi szinkronhangja is...). Ez a vérkomolyan gondolt vicc nem túl kíméletes képsorokat szült - több általam olvasott kritikában nehezményezték, hogy túlságosan naturális volt a gyerekeknek. Mintha pusztán attól, hogy stop motion animáció, evidensen mindenképpen gyerekfilm is a produktum. Nem az - de tény, egy mai 12 éves (ez a korhatár, ami fölé sorolták) simán követi. Főleg ha japán-mániás is picit...


Csibész! Szóval van ez az elénk kerülő nem létező japán legenda, a macskaimádó szamurájklánról, akik háborúztak a szabadon élő kutyákkal - a kutyák kipusztítását egy szem gyermekharcos akadályozta meg. Szóval van ez a teljesen Anderson-i módon, szimmetriákban és attól való tudatos eltolódásokban, képi mesterségességekben elénk kerülő jövőbeli Megaszaki, ahol a polgármester, Kobajasi a kutyanátha-járvány megoldásaképp az összes kutyát egy szemét-szigetre száműzeti (közben fű alatt "végső megoldást" készít elő, meg hatalomban maradást, a Tudomány-párt, a kutyákat meggyógyítani akaró kisebbség eltakarításával). A polgármester nevelt fia őrkutyája, Spots Kobajasi száműzésével kezdi a sort - ami nyilván nem tetszik Atari Kobajasinak; a nevelt fiú egy kisgéppel a szemétszigetre repül, hogy megkeresse Spotsot.


Harapok! Amit csak lehet, a film a kutyák szemszögéből mutat - már ez baromira szórakoztató. Az öt alfahím, amint szavazással dönt (és körberöhögteti velünk az összes gazdi-sztereotípiát), a ketrecbe halt szelídség és az azt körülvevő kannibalisztikus legendák, a minden plüsskutya-jelleg nélkül ábrázolt szemétszigeti bolhás, féreg-járta, hányó, sebes, rühes kutyaközösség, az érthetetlenül tiszta bundájú kutyacsaj és az őt körüllengő pletykák - karikatúra és tanmese, amit látunk, egy nem szokványos rétegében kell komolyan venni. Ha az ember-szereplők kavarásait vesszük, ez ugyanígy igaz: tényleg rendkívül átlátszó és didaktikus a meseszövés - a politikai kavarás, az egész hatalomakarás kutyakomédiája is karikaturisztikus vonásokkal kerül elénk, jóformán semmiféle filmes "valóság-íz" nem árnyalja. Karikatúra és tanmese - csakhogy valójában ennyire meztelen értelmetlenségek vannak a valóságos hatalom-akarásaink mélyén is, és a megfelelő szögből így vagyunk karikatúrái a lehetőségeinknek, ahogy a felnőttek és a gyerekek a filmben. Ez az álomország tényleg karikatúra, és tényleg tanmese, jellegzetesen japán módon patetikus - de eközben is kineveti magát.


Ül!  És kineveti a saját médiumát is, miközben gátlás nélkül idéz. Animéből és mozifilmből, Kuroszavától és Sergio Leonétól - olykor komolyan eljátszva a már idézett idézetek rétegeivel. Robotkutyák és Orákulum, ohiói cserediák, meg beépülő hekker - meg az a hosszú jelenet például, amikor Főnök, a kóbor eb (talpig feketében) bemutatkozik Nutmegnek, a kiállítási kutyahölgynek, akiről pletykák terjednek... És egyszer csak a jelenet közben látom, hogy ez Vincent és Mia megismerkedése a Jack Rabbit Slim's-ben. És röhögök, és nem érti senki körülöttem, hogy min. Ez a film tele van ilyen meta-utalásokkal, egyből ki se szálazod mindet... ráadásul ezek egy részét Wes Anderson megszokott (elvárt) stílusjegyeinek rétegeibe építette bele a filmes csapat. A képek nagyon gyakran képzőművészeti kompozíciók - a stop motion technika minden türelmes, lassú lépését a végletekig komponálták. S alattuk a hang megint egy válogatott színészgárdától érkezik; a jó barátok, néhány új arc, meg Yoko Ono...


...erről egy haiku jut az eszembe... Mintha Wes Anderson amúgy tizenkét éves kisfiúként gondolna magára - a csajok mindig felülről néznek le rá, vagy a szereplőire, akiket megjelenít. Vagy legalábbis magasabbak, mint Suzie Bishop a Holdfény királyságban, vagy mint Tracy Walker, az ohiói cserediák ebben a filmben. Szerintem mint filmkészítő (vagy mint múzeumot felforgató kiállítás-rendező) is így komponál: gyerekszemmel. Amit a felnőtt kritikus egyenetlenségnek lát, logikátlannak, az a gyerekszem optikájából következő másféle arányosítás. El tudom fogadni, hogy ha valaki tényleg felnőtt (s megadta az árát), az ingerült lesz tőle - mert a veszteségeire emlékezteti. Engem elbűvöl. Mert a kisfiút ébreszti fel, aki egykor a rácalmási moziban először csodálkozott rá a varázslatra.

2019. február 4., hétfő

John Scalzi: Fejvesztve


A legmeglepőbb, így másodikra is az a tényleg rendkívül könnyen gördülés ebben a másféle alternatívában, ebben a Haden kórral sújtott, testbe zárt járvány-következmény kisebbséggel terhelt közeljövőben. Tényleg az a szép, ahogy elfelejtkezel erről a keretről olvasás közben, annyira természetes a működése, a belső szabályai annyira ismerősek, annyira erős, logikus játéktér, hogy együtt lehet lélegezni vele. Van egy meglehetősen jól működő rokonság a valóságunkkal - s ahol eltér, ott is rendkívül valószerű. Miközben ebben a markánsan eltalált ál-valóságban maga a mese megint egy vállaltan, pontosan megvalósított zsáner-epizód, megint egy szépségesen hangban tartott, feszült és olykor ezzel együtt is vicces krimi (hiszen nyomozás), thriller (hiszen akció), szóval egy alternatív ál-valóságba ágyazott ál-valóság - pont olyan, mint a Hadenesek Agórája, vagy a személyes, intim tereik: itt minden a képzelet műve.

John Scalzi képzeletéé... s én egyre jobban becsülöm ezt a fickót. Meg tudott billenni; a Vének háborúja világának utolsó megjelent történeteit nehezen erőszakoltam le a torkomon, de amit ebben az alternatívában művel, az eddig a maga módján hibátlan. Mondjuk tény: érdemes az ismerkedést a Bezárt elmék történetével kezdeni. Cris Shane és Leslie Vann második elénk került nyomozásakor a szerző nem vesztegeti az időt a világa alapvető tényeinek (s főleg a remekül festett árnyalatoknak) újbóli felemlegetésére - úgy kezel, mintha ismernéd mindezt, és jó eséllyel ismered is... ha olvastad az első kötetet. Erre itt amúgy se lenne idő - épp elég újdonsággal bombáz az első tizenpár oldalon.

Merthogy a Haden-szindrómások lehetőségeit (a robot-testbe, a "szrípióba" vetített tudat adta viszonylagos sérthetetlenséget) teljesen kihasználva elénk tár egy zseniálisan amerikai focira hajazó sportot, a Hilketát. Ahol a "kecske" nem a tojáslabda, nem azt kell az ellenfél alapvonalán túlra, vagy a kapu két oszlopa között átjuttatni, hanem egy meccs közben véletlenszerűen (akár többször...) kijelölt Hilketa-játékos letépett fejét... Mindehhez a játékosok külön e sportra fejlesztett tank-szrípiókban, remekül futó felderítő-szípiókban, vagy speciálisabb célokra fejlesztett (de átlagosabb kinézetű) modellekben jelennek meg a pályán, csatabárddal, karddal a kézben - egymás robottestével kíméletlenül elbánva a pontszerzés érdekében... A brutalitás valódi, és a közönség imádja - csakhogy pont egy promóciós szempontból igen fontos meccsen valójában is meghal az egyik játékos...

A Hilketa... és a játék árnyoldalai. Valahol ez volt a legtisztább élvezet nekem, mert ismerem és szeretem az amerikai focit - s a szezonokra figyelve kénytelen-kelletlen megismerhettem az alkalmankénti, pályán kívüli, olykor igen gusztustalan kavarások világát is. Már persze amennyi látható belőle (jobbára alig több, mint amennyit láthatóvá tett egy olyan mozifilm, mint a Minden héten háború). Nem állítom, hogy az Észak-Amerikai Hilketaliga körüli jogi és egyéb kavarások teljes ízét (ahogy ez a történet megragadja) az olvasás csak annak adja ki, aki tisztában van vele, mit és hogyan kavar szezonról szezonra egy-egy NFL-es franchise - de tény, nem egy nyerítve felröhögésem a könyvbe göngyölt ide vágó utalások okán kelt. Scalzi egészen alapos, pontos és csípős kritikát is csomagol ebbe a szusiba - amit szerintem csak azok fognak pontosan érteni, akik itthon amerikai foci rajongók (egyre többen, amúgy) és olvasnak sci-fit is.

Mondjuk e nélkül is fényes élvezet lehet a könyv - mint enyhén alternatív jövőbe helyezett krimi (vagy thriller), hibátlanul hozza a figyelemre méltó státuszhoz szükséges szintet. A nyomozópáros, a Haden-szindrómás Chris, és az egykori integrátor Vann közötti évődés gyönyörűen alakul át az első kötet bizalmatlanabb légköre után tisztes, nem egyszer megpróbált partner-viszonnyá (Scalzi megengedi magának a luxust, hogy eszembe jusson a párosáról Kenzie és Gennaro a sorozatuk elejéről... de ez azt hiszem, dicséret). Egyáltalán - jól kapja el az eltelt időt... Az első kötet fő kérdése (kavarás-pontja) volt az Abrams-Kettering törvény (amely jelentősen megkurtítaná a Haden-szindrómások támogatásait és kedvezményeit). Itt az elfogadott törvény olykor igen keserű következményeivel is szembesülhetünk, egy olyan világban, ahol a szegényebb "fejbe szorultak" egyre inkább így jártak - és az okokkal is, amik a törvény elfogadásához vezettek (azaz hogyan úszik rá szinte minden kisebbség nehezen kijárt kedvezményére szinte mindig - és mindig szinte minden gátlás nélkül - néhány extraprofitra éhes üzleti cápa). Mondom, számomra azért az egyik legfontosabb kortárs alkotó Scalzi, mert gyönyörűen koherens világokat rak össze fejben - és rendkívül következetesen meséli el őket azokban a laza szövésű, de igen szórakoztató kötetekben, mint például ez.

Ráadásul a következmények tekintetében is következetes. Úgyhogy valójában várom, ebbe az alternatívába még milyen bűneseteket álmodik. John Scalzi az egyik példája, hogy adott esetben a kevesebb olykor néha több. Ezért férhet oda olyan kortársak mellé a polcon, mint Dan Simmons, China Miéville, vagy a másik végletben a minimalizmus csoda-álmodója: Ted Chiang. Scalzi a legtöbbször nyíltan és jókedvvel szórakoztat - s egy-egy zsánert nyit meg a maga láttatni akart szakadékai kedvéért. Nem láttat sokat, de amit megragad és megmutat, az nem pereg ki a kezéből. És a tisztes iparosság mellé mindig odakacsint valami többletet. Leírtam már: épp a kellően egyedi módon tiszteleg a nagyágyúk művei előtt – és soha le nem tagadja a rajongást… Maga is rajongó, és nem szégyelli. Szimpatikus vonás...

kiadó: Agave
fordította: Farkas Veronika
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...