Szepes Mária: A Vörös Oroszlán - az örök élet itala

Ez a könyv egy kiterjedt mivolta ellenére is ijesztően szűk-érzetű zsákutcába vitt, boldogult ifjúkoromban, aminek a természetét ráadásul félreértettem. Nem csoda, hogy aztán megsemmisítő gúnnyal elegy szkepszis által lábaltam ki belőle, többek közt Umberto Eco ördöngösökről (is) szóló könyvének (szintén többszörös olvasás árán bennem megesett) lassú átfordulásával párhuzamosan. Egyáltalán: Eco könyve miatt olvastam el, szerettem bele, és végül A Foucault-inga miatt vágtam a falhoz. Pedig különb bánásmódot érdemel. Tudni kell, hogy akkor már túl voltam életem első Karnevál-olvasásán is - Hamvas gazdagságát bőven nem értve, de ijedt kíváncsisággal tapogatva. Így lelhettem tévútra ilyen könnyen Szepes Mária könyvében - hiszen végre a kezemben volt a recept, hogyan lehetnék az életem teljes értékű mágusa, hogyan szerezhetek valódi önismeretet. Mert minden szinten közérthető példabeszéd, kerek, gurul - gurulhattam általa. Aztán begurultam rá. Nem állítom, hogy mostanra megvan a kellő távolságom hozzá, de dühíteni tényleg nem dühít már. A napokban újraolvastam - nem ingerelt gúnyra és bőven többet adott, mint a nosztalgiát...

Az 1535-ben született Hans Burgner, a nyomorult sorból kiácsingózó molnárkölyök életével nyitunk. Vándor kedvű nagybátyja, Sebastian beoltja az alkímia főbb eszméivel (már amennyit ért belőlük), és megtanítja írni-olvasni. Így akadhat az útjába Eduard Anselmus Rochard, a valódi alkimista - aki tanítani kezdi, a nyers erőit még egyáltalán nem zabolázó fiút. Első pillantásra tragikus elegy: Rochard sajátos engedékenységének pora, és Hans indulatainak izzó kanóca, vágya a halhatatlanságot jelentő Elixír után - nem is marad el a robbanás. Így zárulunk mi is, olvasók, a főszereplővel együtt egy saját előző életeit nem felejtő elátkozott lélek stációiba, szinte a kötet legelején. Hogy végigkövethessük, ahogy az alkímia hét lépésének megtételével, életek hosszú és mindig másképp gyötrelmes során végül arannyá transzmutálja önmagát. Hogy megtalálhassa az igazi Bölcsek Kövét, az Iható Aranyat, az Őrök Élet valódi Elixírjét. Már megint ezek a nagy betűs szavak... Ugye. Amik annak idején engem is csábítottak, mert a tudományban szétaprózódó tudás ijesztő ellentmondásossága helyett a Szellem (vallásokon kívüli, fanatizmus-mentes, de nagybetűs) útját kerestem...

Komoly erénye ennek a könyvnek, hogy erről a meglehetősen gyilkosan megítélt európai hagyományról a legnagyobb tisztelettel beszél - mert a világképünkből következően nemigen szoktak róla így. Komoly erénye, hogy közérthetően teszi, mégis igényes irodalmisággal, beleélheted magad, olvasó, vihet a mese, és szembeültethet így a világ (a miénktől elemeiben gyökeresen eltérő) nézetével. Elfoghat, hiszen elfogult - ami nem is csoda. Az írónő bevallottan az elméje épségének megőrzése érdekében írta akkor, amikor a ráció az ismert történelmünk egyik legnagyobb válságába sodorta az értelmes életet a földön. Ez a regény a Második Világháború alatt született. Esténként piros nyomjelző rakéták sztakkatói rajzolódtak az égre, nappal tüzek sűrű, fekete füstgomolyai emelkedtek a látóhatárra. Óriási dördülések rengették meg a mi kis házunkat is. Egy közeli bombatalálat betörte ablakainkat. Robbanások öklözték bezárt ajtóinkat. Azt sem tudtuk, ki él, ki halt meg rokonaink, barátaink közül, akik a város pincéiben rekedtek. S én ebben a repülőtámadások, ágyúk, gépfegyverek dübörgésétől, kelepelésétől hangos apokalipszisben diktáltam-diktáltam naponta harminc oldalt e furcsa könyvből, amelyet senki nem ismert, olvasott addig, míg gépelése el nem készült teljesen. Írja az írónő könyve előszavában.

Abban a három éves hatalmi vákuumban a Hungária kiadó kiadta - hogy aztán a kiformálódó rendszer tiltsa, begyűjtse, bezúzza. A tiltott gyümölcs-státusz jót tett neki, csak nőtt tőle a híre. Szepes Mária közben (főleg a Pöttyös Pannik miatt) elismert gyerekkönyv-íróvá lett. A Vörös Oroszlán először Kuczka Péter segítségével láthatott újra napvilágot, enyhén kiherélve, mint a Kozmosz Fantasztikus Könyvek egyik fantasy-je. A rendszerváltozás után kisebb kultusza támadt, annak ellenére, hogy nem minden ízében illett az akkori ezoterikus hullám, a New Age tajtékjára. De ez ilyen - valójában a mai napig meglehetősen népszerű, holott továbbra is vért izzadva keresik a helyét az irodalomtörténészek a skatulyáikban (ha egyáltalán hajlandók foglalkozni vele). Ez egy trendeken kívüli könyv, kataklizmagyermek, akárcsak Határ Győző Heliánéja, avagy ahogy bizonyos szempontból Hamvas Bélától a Karnevál. Ebből a szempontból akár azok, ez is kivételes.

S persze pont ettől, a kivételességtől szűkebb is, mint amit ígérne. Ez a receptúra kizárólag egy ilyen kivételes sorsra vonatkozik - a tanulás e módjához például (hogy mást ne mondjak) keresni kell, találni kell, és agyon kell vágni egy Mágust, ugye. Ez a könyv is a kivételről szól, a szabályszegőről, a bűnözőről, aki szembesül tettei következményével. Tanmese ez, nem is titkolja mivoltát. Szepes Mária a maga módján jó boszorkány volt, egy élő szellemi központ - de a könyve veszélyeket is hordoz magában. Mert a didaktikusan feltett kérdésekre ad szenzációs, de igazából egyszerű válaszokat. Rengeteg olyan kaput felnyithat az érzékeny olvasóban, amiket általánosan bevett szemléletünk alig kezel - de az így megnyílt birodalmakban nem vezet el valójában sehova. Csak felvillanja a kivételesség délibábját - ahogy annyi, sokkal gyengébb nívón előadott testvére is. Nem tudja úgy megmutatni a tükörbe nézés összes kockázatát, ahogy például Hamvas próbálta. Mindenesetre mára eljutottam oda, hogy mindennek ellenére hálásan megköszönjem Szepes Mária halhatatlan szellemének, hogy megírta.