Sárkányok háza - sorozat, HBO

Ó azok a régi szép idők, amikor minden hétfőn hajnalban keltem, hogy még munka előtt megnézhessem a frissen kikerült Trónok harca részt, hogy aztán félálomban kókadozva verjem vissza a kollégák nyaggatását, hogy meséljem el / nehogy elmeséljem, hogy mi történt… Előtte se és azóta se csináltam ilyet, öreg is vagyok már hozzá, meg nem is hiszem, hogy bármilyen sorozat ennyire tudna izgatni már – a Trónok harca, bármilyen hulladék is lett a végére, simán képes volt kiváltani azt a fajta várakozást, hogy nem, még azt a pár órát se bírom ki, hogy majd délután megnézzem. Volt egy varázsa, na. Tavaly valamelyik járványhullámos lezárás idején újranéztem az egészet, és bár persze voltak mélypontok, üresjáratok, és a vége még mindig olyan, hogy legszívesebben szivaccsal törölném le a képernyőről, ne is lássam, azért így is vitt magával a nyolc évad. Mégsem mondanám magam keményvonalas rajongónak, a könyveket valahol a harmadik rész fele tájékán adtam fel, és már nagyjából semennyire nem tud érdekelni, befejezi-e valaha Martin a saját verzióját vagy sem – úgysem olvasnám. A többi kapcsolódó kötetét meg aztán eszembe sem jutott.
 
E hosszas felvezetés egyetlen értelme, hogy lássuk, a Sárkányok házát egyáltalán nem vártam elvakult rajongással, igazából várakozások se nagyon voltak bennem, úgy tudtam nézni, mint egy random fantasy sorozatot a streamen. Reméltem, hogy jó lesz, ne pazaroljam már az időm szarra, de eszemben se volt új Trónok harcát várni tőle, a könyvvel meg aztán pláne nem tudom összehasonlítani. Így aztán tán nem is csalódhattam annyira nagyot. Talán.
 

A Vastrón első női örököse

És nagyjából ezt is kaptam: egy random fantasy sorozatot, színvonalasan megcsinálva, közepesen jól megírva, remek (és egy-két kiemelkedő) színészi alakításokkal, szépen lekerekített történettel, ami megágyaz valami nagyon nagy szabásúnak – magyarán az évad egy gigantikus pilot, ami megalapozza a következő két-három évad (még nem tudni, mennyi lesz) mindent felégető háborúját. Mert hát hogy háború lesz, az már a beharangozókból világos volt. Évszázados békéről nem szoktak sorozatot forgatni. Az utolsó Targeryen uralkodó, az Őrült király meggyilkolása előtt nagyjából kétszáz évvel járunk: a Targeryen dinasztia fénykorát éli, sárkányaik segítségével uralmuk alá hajtották Westerost, hatalmukat épeszű ember nem kérdőjelezné meg – hisz ha igen, akkor jön a dracaris, aztán meg a futás és az ordítás. Ha egy család egész sárkányflottának parancsol, akkor nem marad hely sok intrikának. Aztán persze eljön a pont, amikor a család elkezdi felemészteni önmagát (lehet, hogy a kvázi-középkori uralkodói családokra is igaz, hogy minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan…).
 

Rhaenyra és Alicent - itt még öribarik...

A családi perpatvar gyújtópontja, mint mindig, most is az öröklés: Viserys Targeryen, a békés király után fiúutód híján öccsére, Daemonra szállna a trón – ám a herceg rútul viselkedik, a király meg olyat tesz, amire még nem volt példa, egy szem lányát nevezi ki trónörökösnek. Rhaenyra Targeryen lehet az első nő a Vastrónon – feltéve, ha Westeros urai ezt hagyják, ha nagybátyja nem indít háborút, és ha atyja új házasságából nem születik életképes fiúgyermek, aki beelőzhetne az örökösödési rendben. Ez a kiinduló helyzet aztán jócskán megkavarodik, amikor Daemon sértett vetélytársból támogatóvá, szeretővé, majd férjjé lép elő – a sorozat egyik legtöbb indulatot kiváltó szála, ezzel együtt az egyik legjobb lehetőség karakterépítésre; a királynak meg persze elkezdenek fiacskái születni új királynéjától, aki nem más, mint Rhaenyra egykori legjobb barátnője, akit apja, a király segítője saját hatalmát megszilárdítandó zavart a király ágyába nagyjából annak megözvegyülése napján, és aki idővel kinövi magát ijedt kislányból Cersei Lannister méltó utódjává.

...itt meg már késsel esnek egymásnak

Közben jönnek-mennek a színen az ismert westerosi nevek, de a Starkok, Lannisterek, Martellek, Tyrellek, Tullyk, Baratheonok itt csupán díszek – a végjátékig, amikor potenciális szövetségesként színt kell vallaniuk. Mert a végére csak eljutunk a háború kitöréséig, az utolsó rész elhozza a várva várt gyújtópontot, ami után nincs visszaút, a békére törekvő „fekete királynő” bosszúszomjas sárkányként fog harcba indulni a második évad nyitányában. Kár, hogy az út idáig túlságosan is kiszámítható volt.
 
A legnagyobb gondom ezzel a sorozattal, hogy Martin ide vagy oda, pontról pontra felmondja egy kreatív írás mesterkurzus tananyagát – és ennyi. Egyetlen igazán sokkoló és váratlan eseményt sem tudok felidézni – a finálé nagyszabású sárkánycsatája és annak kimenetele is annyira hatásvadász módon volt megalapozva (már onnantól, hogy a főszereplők útnak indultak…) hogy már-már vártuk, hogy essen el a szerencsétlen, akinek el kell. Hol van ez Ned Stark lefejezésének sokkjához képest? Vagy a Vörös Nászhoz képest? Emlékszem, én anno a Trónok harca sorozatot előbb láttam, minthogy olvastam volna a könyvet és szó szerint nem tudtam elhinni, hogy ez megtörtént, hogy az abszolút főszereplőként felépített karaktert csak úgy kinyírják és ezzel háborúba lökik az egész kontinenst – de tovább megyek, már konkrétan az első részben úgy sokkoltak Bran Stark ablakon kilökésével, mint szerintem azóta se semmi a sorozatok világában. Ehhez képest itt már türelmetlenül és kissé unatkozva várjuk, hogy essen már végre egymásnak az a két nyomorult sárkány.
 

Az isteni Matt Smith nem először játssza egy királynő támogató férjét 

Valahol kár, mert az egész azt húzza alá, hogy biztonsági játékra mentek – a Trónok harca úttörő volt abból a szempontból, hogy mert főszereplőket kinyírni, gátlástalanul játszani a nézői várakozásokkal, miközben a sárkányos-cicis fantasy felszíne alatt sok-sok rétegnyi hatalmi játszmát, intrikát, emberi drámát érlelt. Itt ez hiányzik. Sok szempontból lebutított Trónok harca – nem csak azért, mert a több szálon futó cselekmény (Királyvár intrikái, a Starkok háborúja, Stannis hadjárata, Dany és az ő többévadnyi szerencsétlenkedése Keleten, a Falon túli Észak, hogy csak az első évadok fő csapásvonalait említsem) itt egy szálra redukálódik; hanem azért is, mert fájóan, baromira fájóan hiányoznak azok a karakterek, akik képesek lennének megtölteni élettel egy intrikáktól hemzsegő politikai drámát is, nem csupán egy sárkányos fantasyt. Sok év és sokadszori újranézés után is az első három-négy évad azon részei a kedvenceim, amelyekben Kisujj, Varys, Tyrion intrikáltak Királyvárban, vagy amelyekben Tywin Lannister és a Töviskirálynő feszültek egymásnak. Hát ennek itt nyoma sincs. Ez a sori még a legjobb pillanatiban is maximum a végjáték Sansa-Jon-Dany összefeszüléseihez ér fel, vagy még ahhoz se. Az egyetlen valamirevaló intrikus a potenciális Tywin Lannister utód Otto Hightower, aki lányából királynét, szadista, alkoholista, nemtörődöm unokájából pedig királyt farag, de az ő karakterét is gyengíti, hogy igazi partnert és ellenfelet nem kap – mindenkit dróton rángat Királyvárban, az meg egy idő után nem kihívás. Az egykori barátnők, a két fiatal királynő, majd gyermekeit féltő anyatigris párharca meg (eddig) nem tud valódi tartalommal töltődni.
 

Rhaenys, a sosemvolt királynő

Ami izgalmas lehetne, az a „sosemvolt királynő”, Rhaenys Targeryen hercegnő szerepe, aki okkal gyűlöli mindkét oldalt és akinek egy ponton kezében a lehetőség, hogy felégesse legalább az egyiket, mégsem teszi – a józan mértékletesség és a semlegességre törekvés egy olyan példáját mutatja, amiről hamar ki fog derülni, hogy működésképtelen egy háborúban (tulajdonképpen már ki is derült). És hát ott van Daemon… a tékozló herceg, akit megfosztanak trónöröklésétől, akit félreállítanak egy unokahúg miatt, akihez minimum ellentmondásos érzelmek fűzik, és aki eddig az egyetlen, aki valamiféle karakterfejlődést mutatott – és aki különösen szeretné lángba borítani az eget és ehhez minden sárkányt megszelídíteni. Érdekes, ahogy a sorozat a Targeryenek és a sárkányaik kapcsolatát pedzegeti – ebből ugye a későbbiekben keveset láthattunk, hisz Daenerys sok év után segített a világra három sárkányt, akiket anyjukként szeretett, de a valódi mágiájukról nem sok fogalma lehetett. Itt viszont a Targeryenek és a sárkányok kapcsolata még jócskán bír többlettartalommal, a királyi ház gyermekei mellé a bölcsőbe helyezik a sárkánytojást, ami nekik van rendelve, és aminek lakója, ha kikel, az ő saját sárkányuk lesz – akivel érzik egymás fájdalmát, dühét. Biztos vagyok benne, hogy a sárkányokkal való kapcsolatnak még lesz szerepe, ahogy annak is, hogy ki az egyetlen a jelenlegi szereplők közül, aki más sárkányát „hódította el”, valamint annak is, mit csinált Daemon a sárkányveremben az utolsó részben. Na, ezekben több potenciál rejlik, mint a két királynő vetélkedésében.

 

Sááárkányok 🐉🔥😃 

Ami a megvalósítást illeti: látszik a beleölt rengeteg pénz, a díszletek most is gyönyörűek, a sárkányokról elhiszem, hogy repülnek, a viharvégi vihartól engem is kiráz a hideg. A színészi játékokra panasz nem lehet, Matt Smith mindent visz, mondjuk Daemon igazi jutalomjáték, talán neki van a legtöbb lehetősége játszani; Paddy Considine mostanában mennyekbe megy Viserys király megformálásért, bár szerintem maga a szerep nem akkora kihívás, a sminkeseinek járnak inkább a díjak; az igazi meglepetés viszont Rhys Ifans Otto Hightowerként, aki bár rég levetette magáról a „Notting Hill hülyegyereke” skatulyát, de még mindig meg tud lepni, mennyire sokoldalú színész. A két királynőt megformáló színésznők egytől egyig jól hozzák a kötelezőt – lehet vitatkozni azzal a kreatív döntéssel, hogy más-más játssza a fiatal és a felnőtt énjüket, de különösebben nem érdemes. Mindkét Alicent korrekt, de nem emlékezetes, és mindkét Rhaenyra magával ragadó – a fiatal Milly Alcock talán túlságosan is, mert hiába sokkal jobb színész az idősebb Rhaenyrát játszó Emma D’Arcy, sokan visszasírták azt a dacos fejecskét.
 
Nem mondom, hogy tűkön ülve várom a folytatást – igazából most totál hidegen hagy, hogy folytatódik-e (amúgy igen) és hogy mikor (tán 2024-ben). Nem rossz annyira, hogy felidegesítsen, de nem is annyira jó, hogy lelkesedést váltson ki belőlem. Se tűz, se jég, csak langyos mocsár. Ami tán a legszomorúbb, ami egy Trónok harca előzménytörténetről elmondható.
 

Zadie Smith: A szépségről

„Harry csak annyit szeretett volna, ha Howard leülne, és elölről kezdenék. Még négy óra príma látnivaló volt hátra lefekvésig - régiséges műsorok, ingatlanos műsorok, utazási műsorok és vetélkedős műsorok - amit ő és a fia együtt nézhetnének végig szótlan bajtársiassággal, alkalmanként megjegyzést téve a műsorvezetők kapafogára, apró kezére vagy szexuális gusztusára. Ez ugyanaz lenne, mint elmondani: De jó, hogy látlak! Régen nem jártál itt. Egy család vagyunk. Ám Howard nem volt képes rá tizenhat évesen, és most sem képes. Apjával ellentétben nem hitt abban, hogy az idő azt jelenti, mire tékozoljuk a szeretetünket. Így tehát, hogy ne kelljen társalogni egy ausztrál szappanopera hősnőjéről, kiment a konyhába, hogy elmossa a csészéjét és még néhány edényt. Tíz perc múlva elment.”

Vajon megunjuk valaha, hogy hétköznapi családok elcseszett életeiről olvassunk? Őszintén remélem, hogy nem. Ha elfogadjuk - s miért is ne fogadnánk el - Tolsztoj örökbecsűjét arról, hogy minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan, akkor a téma bizony kimeríthetetlen. Mert hányféleképpen is tudjuk tönkretenni saját életünket és a körülöttünk élőkét? Hányféle mindennapi kis elhallgatásból, félrenézésből, elmulasztott hívásból, sértettségből, dacból, félrelépésből és hazugságból szőtt tragédiát rejtenek a gondosan karbantartott külvárosi házak homlokzatai? És hányféle tragédiát mesélünk magunknak, ha képtelenek vagyunk szembenézni saját életünk kisszerűségével és esendő mivoltunkkal?

Zadie Smith második regénye két család újra meg újra összefonódó mindennapjainak tragikomédiája. Már-már Shakespeare-i szembenállásból indulva bontakozik ki Howard Belsey, az Államokba szakadt angol Rembrandt-kutató és vetélytársa, az Angliában professzorkodó Monty Kipps, valamint feleségeik, gyermekeik, szeretőik, tanítványaik (és ezek mindenféle kombinációi) története. Howard fia - perszehogy apja elleni lázadásból - Monty mentorálásával folytatja angliai tanulmányait, s szeret bele végzetesen az „ellenséges család” lányába. Szerencsére a Shakespeare-i vég elmarad, a fiatalok nem halnak egymás karjaiba, mire zord atyáik tudomást szereznek a románcról, már ki is ábrándulnak, hiába no, felgyorsult világ, lehet ma már Rómeó és Júlia is instasztoriban szakítana mire Lőrinc barát kieszeli végzetes tervét. De legalább arra jó e románc, hogy Howard istenesen hülyét csináljon magából mindkét család előtt.

Mondjuk neki megy ez segítség nélkül is. Kutatásaiban megrekedt, minden kudarcáért a riválisát hibáztatja, egy ostoba félrelépéssel kockára teszi szinte tökéletes családi életét, gyökereitől szabadulna, de nem tud, gyerekei meg mintha elmentek volna mellette – amikor ráadásul az ő egyetemére (ahol évek óta hiába vár véglegesítésre…) hívják vendégelőadónak Monty Kippset, végképp elszakad nála a cérna. Howard hülyeséget hülyeségre halmoz, mégis ő a legszánalmasabb szerethető alak ebben az egész kavalkádban. Tipikusan az a szerencsétlen hülye, aki az életben halálra idegel mindenkit (nem, én se bírnék ki vele egy órát egy légtérben), de amíg csak a lapokon látjuk, megsajnáljuk. Nem úgy, mint a nagy vetélytársat, aki egy igazi szenteskedő szemétláda. A nagyságos Sir Monty Kipps, aki érdeméremként tűzi gallérjára vallásos hitét, miközben tanítványait döngeti; aki azt hiszi, gyermekei szentek, miközben fia hatalmaskodó görény, lánya meg fél Európát végigkufircolta a tizennyolcadik szülinapja örömére (mondjuk ő legalább nagyjából önazonos); aki tisztességet hirdet, miközben megsemmisíti felesége végrendeletét, ha az nem illeszkedik az elképzeléseihez. Nem nehéz ilyen összehasonlításban Howard pártját fogni.

Sajnos összességében a Belsey család se jobb. Howard felesége, Kiki a sértett fekete feleség szerepébe dermedve játssza végig a szerepét, a színdarabszerű dialógok közepette az olvasó szinte nem tudja eldönteni, a dramaturgia ilyen rossz-e vagy a színésznő. Egyszerre hálás és halálra ítélt szerep Kikié: a magányos háromgyerekes anya, akinek gyermekei épp kirepülőfélben, karrierje nincs, csak unalmas munkája, a férje meg épp egy közeli baráttal csalja – arra van determinálva, hogy az olvasó együtt érezzen vele, napjaink tipikus hétköznapi tragikájával, kinek sorsa milliókét reprezentálja. Csak mintha Kiki maga se tudná eldönteni, hogy köszöni szépen, nem kér az együttérzésből, annál ő öntudatosabb, majd megmutatja mindenkinek, milyen fából faragták – vagy lubickoljon még egy kicsit szerencsétlensége mocsarában és sajnáltassa magát.

Zadie Smith legnagyobb erénye, hogy ebből a se nem túl eredeti, se nem túl izgalmas felállásból roppant érdekes és szórakoztató regényt tud rittyenteni – mert hát valóban, a végtelenségig lehet olvasni két család össze-összefonódó szerencsétlenkedéséről az emberi kapcsolatokat illetően. Belsey-ék gyerekei, a Victoria Kipps után epekedő, teljesen jelentéktelen Jerome, a bizonytalanságát feltűnési viszketegséggel leplezni próbáló, nagyhangú, erőszakos önmegvalósítási törekvéseivel már másodévesen a fél egyetemet kiborító Zora és a gimiből kimaradó, haiti menekültek közé keveredő, utcai élettel és művészetekkel kacérkodó Levi sokszor mintha csak eszköz lenne a szülők drámájához – ugyanakkor módszeresen követik el ugyanazokat a hibákat, szóval kétségeink ne legyenek: ők se csinálják majd jobban.

S hogy miről szól még a regény, a két család tragikomédiáján kívül? A cím szerint a szépségről – adja magát, hogy Howard és Monty kutatási területére asszociáljunk, de valójában a festészet vajmi kevés szerepet kap (s ahol valóban van szerepe egy festménynek, az pont nem a két kutató munkássága – ez azért szellemes fricska); ellenben végighúzódik a lapokon a kérdés, mi is a szépség, mitől függ, mit tartunk szépnek és vajon saját szépség-érzetünknek van-e köze bármiféle kanonizált szépségeszményhez? Victoria Kipps csodás fenekétől Hector Hyppolite mitikus festményein és Mozart zenéjén át a szabadversig és Kiki házának ólomüveg ablakaiig minden lehet valaki számára a megtestesült szépség – másnak meg a teljes érdektelenség.

De nem is a szépség itt a központi motívum – sokkal inkább a Zadie Smith védjegyének tartható, nála mindig borzasztóan összetett faji kérdés. A jamaicai-angol származású, észak-Londonban felnőtt írónő műveiben a faji identitás mindig fontos szerepet kap, de tán soha később nem ábrázolta annyira összetetten, mint itt: kezdve a családi örökség révén egy keleti parti kisvárosban udvarház-tulajdonos Kiki bűntudatával, amiért fekete létére haiti menekültet foglalkoztat cselédként, Levi, a jólszituált színesbőrű kölyök némiképp romantizált megmerítkezésével az „igazi” feketék, a haitiról érkezett „testvérek” utcai életében, egészen a tősgyökeres fehér angol arisztokratákhoz mérhetően sznob Monty Kippsig, aki vallásos hittel küzd a pozitív diszkrimináció ellen, mondván, ha ő felül tudott emelkedni származásán, akkor mindenki felül tud önerőből, segítség nélkül is. Van, hogy ez remek pillanatokat szül: Monty egész személyisége, a származás megtagadása és az aköré szőtt ideológia zseniális; ugyanakkor van hogy félremegy: Kiki megcsalatása felett érzett sértettségébe például feleslegesnek éreztem belevonni a bőrszínt – mintha Howard azért csalta volna meg egy fehér nővel, mert az fehér, nem pedig azért, mert eredendően egy görény, aki nem tudja a nadrágjában tartani a farkát (ráadásul később elég természetesen lép félre egy fekete lánnyal is). Nyilván semennyire sem érthetem, mit jelent a bőrszín, mint identitásképző tényező az érintetteknek, legfeljebb olvasóként érezhetem, hol lóg ki a lóláb. Persze Zadie Smith esetében rendre felmerül, hogy könyveit nem csupán művészeti alkotásként, hanem vitairatként is lehet olvasni – ha így van, akkor mindennek helye van.

Nem akarok sok szót vesztegetni az egészen elképesztően borzalmas (avíttas, életszerűtlen, pontatlan) magyar fordításra – leginkább azért, mert ez a számtalan fajta szlenget alkalmazó szöveg még egy jó fordítással is csak döcögne magyarul. Tipikusan az a könyv, amit, ha valaki megteheti, muszáj lenne eredetiben olvasni. Kár hogy ezt nem tudtam mielőtt belefogtam. Viszont még a botrányos fordítás se tudta elfedni az erényeit – Zadie Smith csodásan ír emberi kapcsolatokról, mindennapi kis balfogásainkról, esendőségünkről, és arról hogy többnyire ezeket úgyis megbocsátjuk egymásnak – mert ha szeretünk valakit, akkor a mindennapi kis faszkodásait is szeretjük.  A szívünk mélyén mind gyarló, érzelemvezérelt, kötődésmániás gyerekek vagyunk, nincs mit tenni. Howard és az apja találkozása meg egyszerűen zseniális, már csak azért a novellányi betétért is megéri elolvasni.

Kiadó: Európa

Fordító: Sóvágó Katalin

Jussi Valtonen: Nem tudják, mit cselekszenek

„Ezrével hullnak alá. Mindenfelé röpködnek, rajokban ütköznek a kocsik szélvédőjének, ahol ragadós masszává állnak össze. Az emberek sikoltanak és pánikszerűen átkanyarodnak a szembe jövő sávba, fel a járdára és a lámpaoszlopoknak csapódnak. A kabócák az ember szájába és torkába is berepülnek, szinte meg lehet tőlük fulladni, és mégis egyre többen és többen zúgnak elő valahonnan, monoton, szűnni nem akaró cirregésüktől bedugul az ember füle is. Olyan ez, mint a világvégét jelző harsona, több milliárdnyi kétségbeesett, első és utolsó kamaszkorát élő, a küszöbön álló halálát köszöntő rovar hatalmas, közös és lankadatlan szerelmi dala.”

Több milliárdnyi kétségbeesett, küszöbön álló halálát köszöntő rovar szerelmi dala – e bibliai csapást idéző kép könnyűszerrel adaptálható az emberi társadalomra is, legalábbis ha hiszünk a képnek, amit Valtonen fest. Rohanunk a vesztünkbe, utunkat kiüresedett emberi kapcsolatok, elfeledett hagyományok, szőnyeg alá söpört tragédiák, kommunikációképtelen családok, apa nélkül felnőtt gyerekek, tudományos túlkapások és átgondolatlan tiltakozások, személyiséget felemésztő technikai újdonságok és önként bekapkodott függőséget okozó szerek garmadája szegélyezi. Egyre nagyobb és nagyobb fordulatszámon pörgetve a motort száguldunk a szakadék felé, miközben már nem csak azt nem tudjuk, mi elől menekülünk, de azt sem, mi az elérhetetlen cél, melyet oly kitartóan üldözünk.

Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.

De vajon tényleg nem tudjuk? Meddig takarózhatunk azzal, hogy nem vagyunk képesek felmérni tetteink következményeit? Meddig jelent kibúvót az, hogy nincs minden információ a birtokunkban? Meddig háríthatjuk másra a felelősséget azért, mert elhanyagoltuk, kiszerveztük, nem figyeltünk oda, nem hívtuk fel, nem fogtuk a kezét, nem tudjuk, milyen ember lett és milyen lehetett volna? Mikor jön el az idő, amikor szembe kell néznünk tetteink következményeivel? Mert eljön. S ha eljön, vajon kibírjuk? Vagy inkább beleőrülünk és tovább mantrázzuk: nem tudtam mit cselekszem.

Nagy kérdés, hogy vajon Joe képes-e szembenézni tettei következményeivel. Pláne Alina. Velük kezdünk, s az ő tragédiájuk lesz a vég. Egy fiatal pár, akik egy egyéjszakásnak induló kalandba beleszédülve túl korán, egymásról mit sem tudva kötnek házasságot – az ígéretes egyetemi karriert sutba dobva az ifjú amerikai hősszerelmes fehér lovon vágtat a kietlen helsinki lakótelepre várandós arájához. Még tán komolyan is gondolja, hogy új életet kezd, ám ha így is volt, az elhatározást hamar felemésztik a hétköznapok – Alina egyre mélyebbre zuhan kezeletlen szülés utáni depressziójába, féltékenységével felőrli a finn tudományos életbe való betörés lehetetlenségétől amúgy is kiábrándult Joe-t is, aki a legkézenfekvőbb menekülési utat választja: vissza az Államokba, csapot-papot-kisgyereket otthagyva.

Ne tudta volna, mit cselekszik?

Közel húsz évvel később az otthagyott kisgyerek már felnőtt, túl magannyi kamaszos traumán, apróbb-nagyobb lázadáson, küszöbén a világrendet felforgató eszmék megismerésének. Samuel, aki sosem látta apját, akinek leveleire sosem érkezett válasz, aki minden sejtjével csak annak az egynek az elismerésére vágyna, aki megtagadta tőle önmagát, épp olyan természetességgel sodródik ökoterroristák karmaiba, ahogy apja szállt fel arra az Államokba tartó repülőgépre. Persze, hogy az állatkísérletek ellen küzdő aktivisták körében találja meg célját, ő, akinek sosem ismert apja a Nobel-díj küszöbén álló gyógyszerkutató. Persze, hogy Joe laborját támadások érik. És persze hogy megértjük, ó, de mennyire megértjük, túl az állatkísérletek összes társadalmi vetületén, hogy Samuel bosszúra vágyna. De mi van, ha nem is (vagy nem kizárólag) az apa hibája, hogy a kapcsolat megszakadt? Mi van, ha a leveleket nem is továbbították? Ha az anya volt, aki rendre megakadályozta, hogy a cserbenhagyó férj és a kisfiú találkozzanak?

Ne tudta volna, mit cselekszik?

Hogy valóban Samuel támadta-e meg apja laborját és egyáltalán, mi köze egymáshoz a kabócáknak, az állatkísérleteknek és a finn klímaaktivistáknak, azt hagyjuk meg a könyvnek. Jóval érdekesebb még ennél is, ahogy Valtonen a minden emberi nyomorúság (legalábbis a modern, nyugati, jólszituált nyomorúság) eredőjének tekintett kommunikációképtelenséget tovább görgeti. Mert hát mit kezd a két roppant elfoglalt egyetemi kutató szülő, amikor a gyerekükről kiderül, hogy behálózta egy személyre szabott közösségi platformmal kísérletező vállalat, amely népszerűséget ígér, sőt, a kortársak rajongását, irigységét, menő cuccok sokaságát, olyan pszichotikumokat (nem legális, de még nem is illegális, mondhatni, még kísérletezés alatt, szülőknek inkább ne szóljunk róla) melyeknek segítségével a szociális funkciók jelentősen javulnak, a dolgozatok maguktól íródnak, a nehézségek hipphopp eltűnnek. Mindezért nem is kell mást tenni, mint kiárusítani a figyelmünket, éjjel-nappal hordani az agyhullámokra kapcsolódó ájcsit (iAm - Én vagyok - a névnek annyi többlettartalma van, hogy az bőven szétfeszítené ennek a posztnak a kereteit), amely folyamatosan monitorozva az érdeklődést, a minket potenciálisan leginkább megmozgató tartalmakat, hirdetéseket, leendő ismerősöket, táplálékkiegészítőket és áltudományos ismereteket tálalja fel. Megszabadít a válogatás kényszerétől, minden korábbinál több tartalomhoz segít hozzá, cserébe csupán a figyelmünk és az adataink nagyjából száz százalékát kéri. Ismerős?

Ne tudná a szülő, mit cselekszik, amikor elhanyagolja a gyerekét, kiszolgáltatva a testére-lelkére-figyelmére leső hiénáknak? Hogyne tudná. De mentegeti magát, hogy az ő gyereke okosabb, talpraesettebb, nehezebb megvezetni. Csak azzal nem számol, hogy a hiénák is egyre okosabbak, rafináltabbak, egyre nagyobb haszonnal kecsegtetnek. Az élvonalbeli gyógyszerkutató, akinek egyik gyereke ökoterrorista, másikat behálózza egy kétes pszichotikumokkal kísérletező médiakonglomerátum – lehetne egy rossz vicc is, de nem az. Üdv a szülői felelőtlenség és elhanyagolás világában. Egy amerikai kamaszlány, aki vonalkódot tetováltat a derekára – lehetne pusztán kamaszos meggondolatlanság is, de nem az.  Nem csupán önmaga árucikké degradálását nem képes felfogni, de azt sem, hogy mit jelenthet egy ilyen ostoba gesztus zsidó nagyszüleinek, akik a haláltábor emlékét hordozzák bőrükön. Üdv a múlt elhallgatásának világában, ahol a traumákat inkább gondosan elrejtjük a gyerekek elől, nehogy sérüljön a kis lelkük – mintha attól, hogy nem beszélünk róla, nem ismétlődhetne meg. Egy finn anya, aki azt sem tudja, elsőszülöttje merre csatangol a világban, aki annyira el van foglalva második házasságával, két kisebb gyerekével, váratlanul felívelő karrierjével, hogy nem veszi észre, mekkora tragédiát érlelnek húsz éven át gondosan ki nem mondott szavai. Üdv a kommunikációképtelenség világában.

Valtonen hömpölygő nagyregénye az egyik legkegyetlenebb kor- és kórkép amit mostanában olvastam. Bár adja magát a hasonlítás, de jóval kegyetlenebb, mint Franzen. Ha a Franzen-epigonok közül bárkihez is hasonlítanom kéne, akkor tán Nathan Hill és a NIX volt ennyire kíméletlen. De van benne egy jó adag Atwood soha félre nem néző attitűdjéből is. Ahol minden finomkodó szerző megállna, hogy tekintettel legyen az olvasó kényes ízlésére, ott ő még egy kicsit tovább megy, alaposan beleforgatja a sebbe a kést és kitekint ránk: te vajon legközelebb meggondolod, mit cselekszel?

Kiadó: Cser

Fordító: Patat Bence

Lionel Shriver: Ennyit erről

„Megint csak valamiféle protokoll után sóvárgott. Fogalma sem volt, mi haszna egy olyan civilizációnak, amelyben arra nézve létezik etikett, hogy decemberben üdvözlőlapokat kell küldözgetni, meg hogy a villát a tányér bal oldalára kell helyezni, ám a tekintetben, hogy mi a teendő, ha az ember feleségét felnyiszálják, mindenkit magára hagy.
Ám aztán a Washington Heightson elfogyasztott egyetlen café con leche árán mégiscsak kiderült, hogy létezik ilyen protokoll. Méghozzá áldásosan konkrét, és olyan kőbe vésett, hogy akár még az alkotmányba is bele lehetne csempészni: Amerikában, ha valakinek olyan állása van, amellyel akár csak a legnyomorúságosabb egészségbiztosítás is jár, a felesége pedig nagyon beteg. Ha valaki gyakran kimarad erről a munkahelyéről, és minden bizonnyal még több napot fog hiányozni. Ha a munkaadója egy faszfej. Akkor midőn a felesége kés alá fekszik, és egyáltalán, minden egyéb alkalommal is, mit csinál?
Elmegy dolgozni.”
 
Kétségkívül van abban némi elmebaj önsorsrontás hogy pont akkor vettem le a polcról ezt a könyvet, amikor az életem nagyobb részét az teszi ki, hogy vizsgálatokról vizsgálatokra járok és puffogok a hazai egészségügyi ellátórendszer siralmas volta miatt. Évekig kerülgettem, mert tartottam tőle hogy túlságosan fájdalmas emlékeket ébreszt, erre tessék – ahogy állítólag horrort is azért nézünk (már aki, én nem), hogy valós félelmeket fikcióba csatornázzunk, úgy lehet, nekem is azért kellett most Shriver vádirata az amerikai egészségügyi ellátórendszer ellen (ami, bár elsőre nehéz elképzelni, lehet, hogy még a hazainál is siralmasabb), hogy a saját nyomorom helyett (azaz: minek is fizetek ki havonta hatszámjegyű összeget tb járulék címen, ha utána magamnak kell finanszíroznom a vizsgálatokat ha esetleg még folyó évben szeretnék túl lenni rajtuk?) valaki másén dühöngjek.
 
Persze Shriver nem áll meg ott, hogy vádiratot fogalmaz meg - bár ez is elég fincsi kis téma - a történet középpontjában most is az ember és annak hol esendő, hol ostoba, hol gyerekes, hol önző, hol gonosz, hol önsebző reakciói mindazon kiszámíthatatlan borzalmakra, amikkel az élet előbb-utóbb mindannyiunkat megkínál. Amikre úgymond nincs protokoll. Mert hogy is kell reagálni, amikor az ember társáról kiderül, hogy gyógyíthatatlan beteg? Hogy kell (hogy illik) megélni egy halálos kórt? Hogy kell (hogy lehet egyáltalán) megőrizni a józan eszünket, miközben tizensok éven át ápolunk egy súlyosan fogyatékos gyereket, akinek feltett szándéka kiszállni, amint nagykorú lesz és szabadon dönthet? Hogy kéne (lehet egyáltalán – meggyőződésem, hogy nem) gyerekként kezelni azt, hogy a testvéred mindig több figyelmet kap, mert súlyosan fogyatékos, anélkül, hogy pszichés problémákat generálnál magadnak, csak hogy felhívd magadra a figyelmet?
 
Ha azt hinnéd, hogy ez így nyilvánvaló túlzás, és veled úgyse történik meg, hát, megnyugtatlak, Shep Knacker se hitte, hogy vele megtörténhet. Shep épp arra készül, hogy learassa jól végzett munkája gyümölcsét, és mindabból, amit az évtizedek során összekuporgatott, plusz egykori cége eladásából származó jövedelmével fogja magát és elhúzzon a Másvilágra. No nem a kisbetűsre, nem meghalni akar ő, hanem megvalósítani majd’ három évtizede dédelgetett tervét: csapot-papot otthagyva egy afrikai szigetre költözni, ahol az élet alig napi néhány dollárból kijön, nincsenek hitelkártyatársaságok, se autópályadíjak vagy jövedelemadó, se civilizációs betegségek. Mondjuk Shep legalább tucatszor indult volna már neki a Másvilágnak, aztán mindig kicsomagolt és maradt, nem kis derültséget okozva kollégáinak és barátainak. Ezúttal viszont megkérdőjelezhetetlen oka is van rá. Glynis, a feleség ugyanis egyszer csak közli: ritka, potenciálisan gyógyíthatatlan rákfajtát diagnosztizáltak nála, a kezeléshez pedig szükség van Shep egészségbiztosítására (s mint kiderül, nem csak arra).
 
Hogy a Másvilágra szánt majd’ egymillió dollár hogyan válik köddé a kórházi számlák, specialisták, kísérleti gyógyszerek viharában, az elég kiszámítható – ebből még nem lesz jó regény. Ám Shriver fel meri tenni a kérdést, amit sose teszünk fel magunknak: hogy megéri-e? Mert persze, amikor a diagnózis megérkezik, Shep mindent félredob, és egy emberként mondja mindannyiunkkal: bármit megér, hogy csak egy kicsi esélyt is adjunk a gyógyulásnak. Persze ilyenkor sose látjuk a végét. Ha látnánk, hogy mindössze három hónapot vettünk pluszban milliókért, akkor is belevágnánk? S ha tudnánk, hogy az a megvásárolt pár hónap békés elmúlás helyett egy évnyi kemoterápia gyötrelmeivel jár? Mennyi szenvedés az elég, ami után besokallunk, és azt mondjuk: eddig és ne tovább? Kimondanánk bármikor? S ha elfogy a pénz? Hány jelzáloghitel ér meg még egy kísérleti gyógyszert, amivel talán, de csak talán kihúzza még pár hónapig? Na erre nincs protokoll. Pláne egy olyan rendszerben, ahol az orvosok - szigorúan a beteg érdekében - soha nem mondják ki, hogy már nem érdemes küzdeni. Újabb és újabb gyógyszereket javasolnak - a beteg érdekében - amivel újabb és újabb százezrekkel hizlalják a gyógyszergyárakat.
 
Persze a pénz csak pénz. Shep is ezt mondogatja úgy tízoldalanként. Hogy nem számít. De azért amikor ki kell fizetni az apád nyugdíjasotthonának éves számláját, hogy mégse valami állami elfekvőben haljon meg, akkor nem árt, ha van. Vagy amikor az élhetetlen húgod nem tudja kifizetni az általa elbitorolt családi otthon számláit. Vagy amikor a lányod képtelen a saját lábára állni és támogatnod kell. Szóval a pénz nem számít, de ha elfogy, eléggé tud hiányozni. A rák meg még mindig ott van.
 
És akkor még szó sem esett magáról az emberről. Mert van itt egy betegünk, Glynis, aki rák előtt is egy kiállhatatlan picsa volt, a halálos betegség meg a legrosszabbat hozta ki belőle. És van egy altruista balek férj, aki ha már évtizedekig tűrte a felesége zsarnokoskodását és azt, hogy őt hibáztatja saját élhetetlenségéért és művészi kudarcáért (aszondjahogy: túlságos kényelemben élt úgy, hogy a férj eltartotta és mindent alá rakott, így hiányzott a leküzdendő nehézség, ami a művészi alkotás úgymond alapeleme), ahelyett hogy bevallaná magának, szimplán középszerű volt és ezért hagyott fel az alkotással; akkor nyilván nem fogja otthagyni a legnehezebb időkben. Így aztán Glynis még zsarnokibb lesz, most már a rákért is a férjét hibáztatja, Shep meg még jobban megalázkodik, mert ez a dolga. Mást el se tud képzelni. Nem is tudom, mikor olvastam utoljára ennyire káros, mindkét félre nézve toxikus kapcsolati dinamikáról, amelyben olykor a legváratlanabb pillanatokban csillan meg az intimitás és a valahavolt szeretet. Sosem tudhatjuk, valójában mi játszódik le két ember közt egy kapcsolatban, és fokozottan igaz ez a nehézségekre: sosem tudhatjuk, kiből mit hoz ki, ha szembesül a saját vagy a társa gyengeségével, sebezhetőségével – testi és lelki értelemben egyaránt. Mert a rák, a kemo okozta leépülés nagyon is testi folyamat. És Shriver nem tagadja el ezt. Ahogy azt sem, mennyire álszent módon áll hozzá a halált, betegséget, születést gondosan kórházba száműző társadalmunk mindehhez.
 
Na de távolodjunk el Glynis és Shep házasságától. Mert a rák nem csak kettejük ügye. Mert ha valaki megbetegszik, méghozzá súlyosan, ahhoz hirtelen mindenkinek köze van – vérszagra gyűl az éji vad, ugyebár. A betegágy mellett felsorakozik a rokonok, barátok, ismerősök hada, és ki-ki a maga legrosszabb módján reagál – no, Glynis is. De vajon mi a „jó mód”? Erre mi a protokoll? Ha a tizeniksz éve nem látott egykori jó barát a halálos ágyunk mellé siet mintha mi sem történt volna? Ha az anyánk csak a saját fájdalmával van elfoglalva és azt szajkózza, mennyire rossz most neki? Ha a húgunk a betegségünket is arra használná ki, hogy végre megtérítsen minket? Meddig kell (kell egyáltalán?) a betegnek azzal törődnie, hogy hálás legyen a törődésért és megkönnyítse a megrendült hozzátartozók dolgát? És meddig kell a hozzátartozónak erőlködnie és tűrnie a beteg gonoszságát, csak mert beteg? Miért is ne mondhatnánk ki, hogy nem érdekel? Nem érdekel, ha haldokolsz, ettől még nem lesz megbocsátva az elmúlt sok év, nem borul fátyol a múltra, te se leszel se jobb, se kedvesebb, és én se. Miért nem mondhatunk le erről a mindkét felet lealacsonyító színjátékról?
 
És miért válik hirtelen minden más - mindenki más baja - sokkal kisebbé, ad absurdum teljesen jelentéktelenné a rák tükrében? Noha Glynis és az ő betegsége, valamint Shep és az ő számlája állnak a regény középpontjában, van itt egy mellékszál, ami azt kell mondjam, nekem sok ponton még jobban is tetszett: Shep legjobb barátja, az örök lázadó, rendszerkritikus monológjaival mindenkit halálra fárasztó Jackson és családja. Jackson és felesége, az örökké józan, gyakorlatias Carol egy rendkívül ritka, halmozott fogyatékosságot okozó kórtól szenvedő kamaszlányt ápolnak, amire nem csak a házasságuk, a személyiségük, a barátságaik mennek rá, hanem kis híján a kisebbik lányuk mentális egészsége is. Az ő drámájukon keresztül az tárul elénk, hogy a hirtelen a világot a sarkaiból kiforgató rákkal szemben milyen az, amikor egy családot szép lassan emésztenek fel a betegség által meghatározott hétköznapok. És hogy ezt mennyire nem veszi észre a környezet, mennyire természetesnek vesszük, hisz már beleolvadt a hétköznapokba, hogy ők bármilyen nehézséggel megküzdenek – azaz, ha már tizenéve ilyen ügyesen küzdenek vele, az nem is akkora nehézség, ugye? Megtanultak együtt élni vele – és ha megtanulunk valamivel együtt élni, az már nem is számít, ugye? Hogy mi történhet, amikor valaki mégsem bírja tovább. Hogy a folyamatos megfeszítettség és öngerjesztő elégedetlenség által kiváltott kétségbeesett, ostoba, gyerekes tettek hogyan vezetnek tragédiákhoz. Hogy milyen mély fájdalom, kétségbeesés, mellőzöttségérzés lapulhat azokban, akik sosem beszélnek róla, ezért mind azt hisszük, minden rendben. Hogy néha a saját nyomorunk közepette is oda kéne fordulni a másikhoz és megkérdezni: te hogy bírod?
 
Nade... elmentünk sziruposba. Azért mégse tagadjuk le, hisz a könyv se teszi, hogy mindenkinek a saját nyomora a legnagyobb. Hogy igenis mind lehetünk önzők, nemtörődömök, csak a saját bajunkkal törődők. Hogy ha a kapcsolatokról nem tudhatjuk előre, mit hoz ki belőlük egy krízis, azt is be kell látnunk, hogy az egyes emberről se tudhatjuk előre – legkevésbé saját magunkról. Shriver nem finomkodik, de az elmúlt évek krízisei azért adtak ebből kis ízelítőt mindannyiunknak: kurvára fogalmunk sincs, hogyan fogunk reagálni, ha itt kopogtat egy igazi tragédia. Mert még ha van is valamiféle protokollunk arra, hogyan kéne – az esetek többségében kitörölhetjük vele a seggünket.

Kiadó: Gabo

Fordító: Komló Zoltán

Amerikai Istenek - sorozat, 3. évad (meg a kasza)

Szögezzük le már az elején, rajongó vagyok, aki most nem bánta a kaszát, az elmetszett, semmiben lifegő történetszálakat. Amennyire gyönyörű várakozást ébresztett bennem a regény ismeretében az eleje ennek az adaptációnak, annyira jégbe hűtötte a végére ugyanezt a várakozást, hogy ez a whiskey a harmadik évadban már szódával se ment el. Rettenetesen sajnálom az alkotógárdát, a színészeket, az odaadást, amivel a végén ezek a hegyek megszülték ezt az egeret; rettenetesen sajnálom, hogy egy ennyire ígéretes kezdetet sikerült végül így seggbe gyalázni. Valahol megértem Neil Gaimant, aki egy ponton úgy szállt ki ebből a történetből, hogy a karantén-szabályok felrúgásával, nem kis botrányt okozva elröpcsizett Átokföldjéről – komoly mentegetőzésre kényszerülve aztán. Ahol nem mondhatta el, hogy pontosan melyik momentum borította nála a bilit: az értelem teljes veszése, maga a kasza, vagy az, hogy mini-sorozattal, vagy akár egy hosszú epilógussal sem zárhatják le az amúgy is lezárhatatlant (a röpcsizés időpontja nem ad erre támpontot – bármi lehetett akkor már, olyasmi is, ami eszembe se jutna, beleértve egy vaskos magánéleti szálat...).

Az én szememben az úgynevezett kreatív döntések által már az első évad ötödik epizódjában elvetődött a kudarc-mag, ami itt szárba szökkent. Világ úr korai megjelenésével, amivel egyből át is pozícionálták ezt a szereplőt, a formátumba jobban illő ellenpólussá, gyakorlatilag már ott kinyírva a lehetőséget, hogy megmaradhasson a kontinens-méretű kétemberes trükk hitele. Valahol azok az apró kompromisszumok, amik így kényszerpályára küldték a mesét, hozzájárultak ahhoz, hogy a rajongói kemény mag egy ponton túl ne szeresse, holott az újaknak továbbra se tartott ez a mese a megfelelő ütemben sehova – és a csökkenő nézettség aztán színészben-történetszálban sorra gyártotta a kimaradókat. Ezt fejelte meg Orlando Jones, amikor szerepben maradt a médiában is, a Black Lives Matter kapcsán – Mr. Nancy nélkül fújtak kicsit még Bilquisen, még többet pakoltak a szöveges statisztánál és kötelező szivárványelemnél alig több Szelim figurájára, átpozícionálták a Technikus Gyereket, de ez el is vitte (törvényszerűen el) másfelé az egész ízét.

Amúgy is, egy tétova mit kezdjünk vele volt a harmadik évad java, így, hogy elpuffogtatták Eastert, és a többi ide-oda utazás javát a másodikban, és hogy az istenek bősége kamarai szintre fogyott; elhulltanak a hosszú harc(ra várakozás) alatt. Az amúgy egészen tisztességesen képbe rakott Lakeside-szál mellé (tudod mit? lenyelem a lamúrt, meg az összes módosítást - annak fényében, mit műveltek egyebütt) egy teljes évadnyi töltelék került. Déméterrel, hiszen nincs ilyen átjárás mitológiák közt, pont attól mitológiák, hogy minden isten a saját meséjét éli benne; egymás mellett, párhuzamosan (az északi mitológiának megvan a maga Démétere); ez az egész feleség-dolog mélységesen abszurd, aki kitalálta, egyszerűen nem érti, miről beszél. 

Emellett Tyr irtó-hadjáratával (Marilyn Manson ide vagy oda) tényleg sikerült az évad gerincét egy puhatestű meztelen csiga szintjén megkomponálni. Ami a sehonnan tart a sehová: gerinc helyett töltelék. A csökkenő költségvetéssel csökkenő színész-gázsik által kikényszerült játék Világ úrból tipikus sorozat-főgonoszt csinált (Danny Trejo ide vagy oda), a köré kitalált fenyegetés nem szellemtelen, csak semmi köze ehhez a történethez, annál inkább van köze egy szokott sablonhoz, amivel a formátum manapság operál. Ilyen erők birtokosaként Lokinak nem volna szüksége istenek közti háborúra – amúgy is, alkatból gyűlöli a saját pantheonját, az élükön Odinnal, hagyná tovább koldulni, vagy elrohadni valami árokparton.

És persze Laura. Akit annyian szerettek, hogy nem lehetett abban a félig tehetetlen, félig tétova, Árnyék világához kötött állapotban hagyni, ahol a könyvben lakik. Helyette bosszúálló kis újjászületettet faragtak belőle, és megtették volna a másiknak (az a fránya Leia-effektus), aki majd nagyon kell a legvégén; és persze majd simán feláldozza magát a férjecskéjéért, akivel közben minden szálat sikeresen elvagdostak, csalva-csalódva-csalatva. Falatka hitelesség nélkül, de amúgy ügyesen a dárda-rázás, új kobolddal – az egésznek annyi haszna volt, hogy Iwan Rheon (a Trónok harca Ramsay Boltonja után) megint megmutathatta, mennyire sokoldalú színész. A lényeg: a kreatívok gyógyszere a nézettségcsökkenésre az egyedire és megismételhetetlenre helyezett hangsúlyok helyett itt is a bevált recept lett volna – el is veszítették a maradék rajongótábort vele. Hát gratulálok. Igazi sorozatgyilkosok vagytok.

Miközben persze, hogy tele volt ez is számos világítóan fényes ötlettel. Csak egyet emelnék ki: zseniális ötlet, hogy az első számú tárgy, az innováció ereklyéje egy kőbalta – és ügyes, hogy a Technikus Srác kerül a helyére, mint új kiindulópont; azzal együtt, hogy (lehet, hálaistennek) nem derül ki, mit akartak a készítők a bekasztlizásából kihozni. Pont ezekért fáj, hogy így csavarodott az egész, és ezért féltem a Sandman sorozatot is, a remek felütés ellenére; mert ez a formátum egy ingoványos aknamező, ahol a pontosan körül nem írható nézői elvárások süppedékei, meg a pontosan körülírható finanszírozói kockázatkerülés aknái közt kell megtalálni a megfelelő ösvényt. Ezért borzasztóan nehéz benne adaptálni. Az Amerikai istenek elvérzett ezen a terepen. Béke poraira.

Neil Gaiman - P. Craig Russell: Északi mitológia I. kötet (képregény)

Egy nagyon vidám óra alatt átlapozható, de ha eszedbe jut egy-egy morbid sztorija, majd újra kézbe kéri magát – legalábbis látok erre esélyt. Neil Gaiman és a jobbnál jobb rajzolókból álló alkotógárda itt amúgy egyszerűen újrahasznosítja az író által papírra vetett szöveget – sokat morogtam már emiatt az íróval kapcsolatban, hogy eléggé gátlástalanul képes a saját agymenéseit is újra- és újrahasznosítani; nagyon gyakran úgy, hogy alig tevődik hozzá a formátumváltással többlettartalom az eredeti ötlethez. Itt ráadásul az ötlet sem eredeti, nem saját agymenés – viszont szellemes és gátlástalan újrafogalmazás, tehát ennyiben méltó az alapanyagához. Az elsődleges okát, hogy leginkább mégiscsak örülök a kézbe vétel lehetőségének az Északi mitológia kapcsán leírtam már, és most sincs kedvem másképp mondani (újrahasznosítok én is, ha már...): itt a magyarázata, miért haragszom a saját kulturális környezetem olykor egyszerűen végtelenül sznob, máskor nyíltan szocreál-maradvány képregény-ellenességére. Ami által nem futhattak itt jóízűt az össz-irodalmi pályán Európa és Amerika legjobb mítosz-átiratai. Esz a méreg, hogy itt nem találkozhatnak a fiatalok olyan könnyed, kissé áthangszerelt, jól befogadható, mégis minőségi (lényegében a mítoszt megtisztelő) képregényes átiratokkal, mint például a Hatalmas Thor. Sokféleképpen vissza lehet vágni a képzelet szárnyait… de az egyik legegyszerűbb módszer, ha a kíváncsiság madarát egyből vaskos kötetek ízetlen (papír-ízű) száraztápjával eteted – így ugyanis ki se nőnek azok a bizonyos szárnyak. Ha ifjabb ismerőseim ilyesmiről kérdeznek, most már legalább ezt a kötetet a kezükbe nyomhatom: könnyed, kissé áthangszerelt mítosz-átirat gyanánt. Ez a kézbe nyomhatóság a befogadás tovább könnyített verziójára, a képregény-változatra hatványozottan igaz.

Észak gyermekei David Rubín rajzaival
 (rajzban tán a leginkább északi)

Még annyira sem eredeti, mint a könyv kapcsán emlegetett Hatalmas Thor – ez a képregény tényleg a mítoszkör elvileg mindenki által ismert alaptörténeteit meséli újra, lazán, közérthetően. Viszont pont emiatt, hogy ennyire könnyed, elég pontosan látszik, hogy az európai és észak-amerikai mainstream mennyire ebből a szemléletkörből építkezik az egymásnak és legfőképp nekünk, történet-nagyfogyasztóknak mesélt stimuláló sztorijaiban. Amíg a kultúránk elejének dilemmái szoros viszonyt ápolnak a zsidó-keresztény hagyománykörrel, addig a népmesei alapok és a mára mindent uraló, sokaknak mesélt tömegmesék is inkább ebből a szemléletből nyerték és nyerik a történeteik alapvető viszonyrendszereit. A bonyolult motivációjú, de ezzel a bonyolultsággal a történetben egyedül való központi intrikus, szarkavaró alapfigura, a mellette egybites, pár jellemzővel skiccelt nagyon gonoszok, akik pusztán a bennük materializálódott fenyegetés manifesztumai; a becsapható kavarás-alapanyag, egymásnak ugrasztott törpe mesteremberektől az egymásnak ugrasztott, folyton ugyanúgy naiv hiteikben lebegő isteni jófiúkig ebből a történethálóból merítve váltak a tömegkultúra alapelemeivé. Annyi kiegészítéssel, hogy itt amúgy ezek az úgymond jófiúk és jó-lányok is elképesztően seggfejek Odintól Thoron át Freyáig – gátlástalan önérdek-érvényesítők akár egymás kárára is; tehát e mesekör valóságos erkölcstelenség-színvonalát a popkultúra körülbelül Tarantino Ponyvaregényével érte el újra. A kultúránk amúgy általában tabukat meghatározó morális kódexek szorításában meséltet – ennek a mesekörnek eredetileg nemigen voltak ilyen fékei, hiszen olyanok mesélték egymásnak, akik maguk is sokszor engedtek az indulataiknak, mindenféle lelkifurdalás nélkül. Észak e tekintetben sokkal szabadabban fűzte az erőszak és a féktelenség kígyóiból a maga csomómintás ornamentikáit, mint például a mediterrán mítoszkörök – ahol különben ezek ugyanúgy jelen vannak, csak jelentősen több sallanggal övezve.

Az Istenek kincsei - Jerry Ordway rajzaival
(rajzban talán a legkevésbé északi)

Ez az isten-kép egyáltalán nem fennkölt, vagy magasztos. Ellenben földszagú, mint a tőzegtetejű csarnokok levegője. A képregény képi világával kapcsolatban ez az egyetlen kritikám – nemigen mer annyira koszos lenni, amennyire az alapanyaga. Ezek az égre törő reneszánsz várképzetek, levegős terek, déli oszlopcsarnokok egy általánosabban sztereotip istenkép alapjául szolgálnak, ami északhoz kicsit túlságosan steril. Ezek a tiszta, olykor tisztán dekoratív ruhák az isteni alakokon, a képi világ képzettelensége mintha a hatvanas évek jámborabb, korai Bondok angyali, minden lében (két) kanál kalandvilágának ízeit hordoznák. Értem ezt az engedményt, így (is) úsznák meg ezek a komolyan meghökkentő mesék a korhatár-karikát. Hiszen itt egy férfiisten kancává változva teherbe esik, és utódot szül egy csődörtől, például. Csak hogy a nyakán maradhasson a folyton bajt kavaró feje. Egy másik nőnek öltözve komponál egy menyegzőből Véres Nászt. Szóval, amikor arra gondolok, hogy ezt a témához illő naturalizmussal is rajzolhatták volna, egyből médiahatóságok és konzervatív (a szó eredeti értelmét amúgy farba gyalázó) mindenféle erkölcsöt csőszölő szervezetek is az eszembe jutnak egyből. Holott ha lenne kiskamasz gyerekem, ezt tényleg a kezébe adnám, hogy aztán egy jót beszélgethessünk a mesélésről, Wagnerről, meg A Nibelungok Gyűrűjéről, észak mítoszkincsének forrásairól, Gaiman egyéb könyveiről és Tolkien professzor Midgardjáról, vagy az általa óangolból fordított Beowulfról – arról, hogy az egyszer elmesélt mese hatalmas és egészen furcsa utakat is bejárhat a kultúrában. Nagyon sok mindent segíthetne jó előre megérteni. Hogy miért és miért úgy meséljük egymásnak életeink és mítoszaink, ahogyan.

Hála a FUMAXnak, a Könyvfesztiválra kijött a második kötete. Legyetek rá kíváncsiak.