Frank Herbert: Dűne - könyv és film (2021)

Igen régen olvastam először, az első magyar megjelenés környékén. Sokáig csak az első könyvet voltam hajlandó szeretni – és akkoriban ezzel nem voltam egyedül. Hősöket szerettünk volna, mert a világunk változásaiban is hinni akartunk a hőseinkben. Hogy milyen kijózanító pofonok értek azóta, nem sorolom – de mára, ha ezt a történetfolyamot kézbe veszem, számomra a mottója és egyben vezérfonala Pardot Kynes, az Arrakis egykori császári planetológusának mondata (a fia, Liet-Kynes látomásában „beszél” így, a haldoklóhoz): Annál rettenetesebb szerencsétlenség nem is érhetné a népedet, mintha egy Hős kezébe kerülnének.

Amikor megjelent ez a regényfolyam, nagyon sok tekintetben jelentett a szemléletében újat. Nagyon bátran távolodik a jövőbe: az elképzelt múltja, amire alig tesznek a szereplői pár utalást, bonyolult és sokrétegű. Amire eljutunk Herbert hőseinek korába, az emberiség túl van egy kirajzáson a világegyetembe, egy kiterjedt gép- és mesterséges intelligencia-romboláson (ez a Butleri Dzsihad), egy alapvető és mélyre ható vallási reformon (aminek terméke az Orániai Katolikus Biblia). Egy csomó válságon, háborún és egyéb hatalmi machináción, amit az ábrázolt viszonyok sejtetnek a történet múltjának (azóta születtek előzmény-regények, szerintem egyik sem üti meg Herbert sejtetett jövő-múltjának színvonalát). Ez egy nagyon távoli jövő álma, nagyon másképp markolva szokott irodalmi toposzokat, s ahol visszabeszél a születése korába, ott sem (nagyon nem) direkten megfeleltethető, és nem is allegorikus.

Az ökológiai szemlélet, ami megjelenik benne, úttörő volt a maga idején – hiszen ebben az időszakban kezdték így nyilvánosan rendszernek tekinteni a bolygónk, ez a környezetvédelem (média-béli) születésének időszaka, amikor még Attenborough is fiatal volt. Mondhatnám: ahogy Herbert gondolkodik a planetológusai fejével, később nagyon komolyan hatással volt arra, ahogy a tudományos szemlélet beszédmódja átalakult a „problémákat generálunk a fejlődéssel, de megoldjuk”, „nem szabhatunk gátat a fejlődésnek” optimizmusából a „fenntarthatóság” kényszerű oximoronja felé. De inkább arról van szó, hogy az elsők között tapintott rá és fogalmazta irodalomba ezt a sajátos csapdát – az ökológiai szemlélete ennek a csapdahelyzetnek a pontos felismerése és ábrázolása: amikor szükségünk van valamilyen nyersanyagra a struktúráink fenntartásához, akkor a kinyerésével a teljes rendszert formáljuk át, jobbára az élhetetlenségig. Herbert Arrakisa egy ilyen élhetetlenségbe taszított végeredmény – ahol Kynes és öko-tudatos fremenjei ezt a folyamatot fordítanák egy olyan egyensúlyba, amely élhetőbb. A modellje ennyiben tényleg eléggé laboratóriumi (képtelenül bonyolult kölcsönhatásokat szűkít alig tucatnyi tényezőre), de valóban modellál: a Fűszer a mi életünkben behelyettesíthető nemcsak az olajra, de bármelyik nyersanyagra, ami alapvetően szükséges hozzá, hogy fenntartsuk a technikai civilizációt. E téren a Dűne megkerülhetetlen, minimum remek vitaalap, és iskolát (iskolákat) teremtett.

Sajátos, úttörő (és igen beteg) módon gondolja tovább a fajjal kapcsolatos evolúciós játéklehetőségeket, mondjuk ki: az emberfeletti ember, az übermensch gondolatát. A Mentát, az emberi számítógép (a nyilván uralomra törő, és ezért elpusztított mesterséges intelligencia helyett) egyszerre végtelenül tudatosított intuíció-használó, és kábítószer-használó tech-sámán. Ez a gesztus ismét játékba hívja a mágiát (értelemszerűen hatalmi tényezőt formálva egy boszorkány-rendből), de rettenetesen ironikus felhangokkal. Egyfelől a komplett tudat (mondjuk ki: a személyiség) válik itt átadható, kezelhető információs csomaggá (például egy Bene Gesserit Anya számára), másfelől minden információ azonnal struktúrába kerül, folyamatosan finomítva magát a struktúrát (egy Mentát számára). A két dolog megint csak ugyanarra tör, de különböző, férfi- és női utakon; a kettő origójában álló kivételességgel, akiről a könyv szól – aki mindkét aspektus teljesét birtokolja. Hiszen ha az időben az eshetőségek teljeséig előre látsz, a múltba is ugyanilyen élességgel nézhetsz vissza, a nézőpontok torzítása nélkül, amit az egyéni emlékezés jelent, de az átéltség (az újra átélhetőség) hitelesítésével. Ennyiben ez a könyv pre-gender witcher-látomás, és poszt-patriarchális megistenülés-maradvány látomás egyszerre, a nagyon távoli jövőbe hajítva.

És alapvetően gonosz, ahogy játszik a hatalom-struktúrákkal, és a szokott hős-toposzokkal e keretekben. Ennek a könyvnek mostanra ez a legfontosabb mondandója nekem. Miközben ebben is laboratóriumi, hiszen mindent megtesz, hogy alájátsszon az érzelmeinknek: a büdös, hájtömeg disznó Harkonnenek és a karcsú, sólyomszerű Atreidesek... Látszatra megkapjuk a szokott jó és rossz meccsét, azaz az irodalmi minták mentén a szokott palettát (ráadásul tudatosan a szokott irodalmi szerkezettel), amivel a legegyszerűbb meséink is operálnak. A minta megvalósulás közben viszont teljesen kifacsarodik. A látásmód kegyetlen paródiájává. A Hős, aki elnyeri a szimpátiádat, akiért izgulsz, a szemed láttára válik a következő zsarnokká, egy keserű egyensúly nevében... Majd akkor folytatnám ezt a gondolatmenetet, ha elétek tárom a folytatások szembesítő meglátásait. Mert ez a történetfolyam a befejezetlenségével együtt nagyon messzire jut a társadalmi válságok és stabilitás-vágy vizsgálatában (az előzmények és folytatások, az úgynevezett „Univerzum” pont e gondolatmenet éleit kerekíti le, kiszolgálva az olvasói elvárásokat; ezért méltatlan a belefeccölt munka ellenére Brian Herbert és Kevin J. Anderson ide vágó munkássága az eredetihez – az egészet visszarántaná a konfekcióba). Mint ahogy nagyon messzire jut a hőskultuszaink metódusainak feltérképezésében is (csak ha végiggondolod, például, miért Atreidesek; olvass utána az Atreidáknak...). Ezért mottó és vezérfonal a planetológus szava: Annál rettenetesebb szerencsétlenség nem is érhetné a népedet, mintha egy Hős kezébe kerülnének. A teljes regényfolyam ennek a rettenetes szerencsétlenségnek a története.

***

Mindezekhez vonjuk ide most ezt a friss filmet. Ami egyébként jól sikerült, a médium jelen filmnyelvi határait tiszteletben tartva minden kompozíciójával a könyvet tiszteli. A film így is megteszi, amit lehet ezzel az irdatlan történettel, fogalmaz Uzseka Norbi az ekultura.hu-n, és tulajdonképpen igaza van. Találó szavakkal szereti a filmet, amit én is szerettem amúgy – miközben megint úgy érzem, csak egy vállalható kompromisszum, amit látok, a regény rétegeiből alig több, mint a legcsillogóbb, mázas felszín. Érzésem szerint Dennis Villeneuve-nek nem sikerült az a bravúr újra, ami az Érkezésben, ahol Ted Chiang novelláját a szellemében át tudta menteni egy kvázi inváziós akciófilm keretei közé. Talán mert ez a történet alapból inváziós akció is, nem volt mit beletömni, hozzáadni - a látomást a nem olvasóknak is kellőre tágító mellékösvények értelemnövelő, magyarázó horizontja helyett itt csak a szűkítés maradt, a jól elhelyezett fókusz, ami viszont kihagyja a látomás látványának egészét. Egyszerűen nem tehet mást. Sokat javíthat ezen majd a második film – ennek az adaptációnak azért kijár, hogy minimum ígéretes, akkor is, ha sokkal inkább látvány- és nem látomás-film. Amilyen minden hibája ellenére David Lynch adaptációja volt (hozzá kell tennem, hogy egyedül e tekintetben marad felül...).

Nagyon szerettem a színészeket, mert ők is nagyon szerették magukat ebben a filmben. Mindenkire nem térnék ki – csak a legfontosabbra mutatnék. Timothée Chalamet tényleg emberfeletti és emberi-esendő egyszerre, azt hiszem, valahol ijesztő, hogy az ő „messiása” fényében a többit ábrázoló filmek (és most nagyon széles spektrumra gondoljunk) mennyire naivak e téren. Tény, ez a srác képes érzékeltetni azt a hallatlanul összetett, önmagától olykor kifejezetten zavarodott figurát – kíváncsi leszek, végig tud-e menni ezen az ösvényen az önkény hideg, uralkodói őrületéig. Hiszen ebben az első félben egy maradék nélkül szimpatikus, szerethető figura, akinek szurkolsz. Holott tényleg egy rettenetes szerencsétlenség-sorozat katalizátora: Dzsihádot indít el, egy bolygónyi fanatizált hívővel az oldalán, akik nem tanultak könyörületet – mert könyörtelen volt velük a bolygó, ahol felnőttek, szerettek, sokasodtak és haltak. Nagyon kíváncsi vagyok, ez a könyörtelenség megjelenik e később a figurájában (hiszen a regény fejlődés-történetében bizony hangsúlyos elem).

Az atmoszférája tényleg zseniális, Arrakis minden porcikája látomás-szerűen a könyvé, és elhiszed az ebben a keretben létező embereket is. Viszont a köztük kialakuló dinamikák rengeteget vékonyodtak. A legnagyobbat a Nagy Házak közti mélységükben összetett, sok-indokú és nagyon sok rétegű kavarások csorbultak; a filmen alig érzékeljük, mennyire tudatos volt (mennyire indokolt) az Atreides klán csapdába sétálása például – nem kapja meg a mélységet, hogyan téved a számításaiban egy mentát. S nem kapja meg a herceg ágyasa, az örökös anyja, Jessica sem a maga teljes körű bemutatását. És valóban elég óvatosan távolították az esetleges áthallásoktól a fremeneket is. Erről egy elég fontos írást olvastam a Válasz felületén, Székely Mártontól – bár nagyon sok dologban nem értünk egyet, ami a következtetéseit illeti (az utat, amit a gondolatmenete bejár, én máshogy járnám), a filmet, és a jelen pop-kulturális környezet filmnyelvi megkötöttségeit lényegében ugyanolyannak látjuk.

Úgy is, hogy szerintem Frank Herbert egy pillanatra sem eszményítette a gerillát. A fremenjei minden előttünk megélt idilli pillanatukban is elsősorban gátlástalan gyilkosok. Hogy e köré vallást, életrendet körítettek, hogy küldetéstudatot fogadtak el a jövő kedvéért, szóval ez az ábrázolás valóban hasonló szerkezetű ahhoz, ahogy bizonyos okból bármilyen politikai erő szimpatikusnak, forradalmárnak láttatta a gerillát a regény keletkezése környékén. Ez ma így tényleg nem fogalmazható már meg, de Herbert sem így fogalmazta meg, minden látszat ellenére. Azt pedig csak egy a műfajt túlságos mélységig nem ismerő bölcsész írhatta le, hogy a Dűne bölcsész-sci-fi, idézem: ...az első kötet, bár semmiképp nem magasirodalom, kiemelkedik a zsánerből... azzal, hogy itt jövőbeli technológiák helyett a hangsúly a jövőbeli vallásosságra, ideológiára és politikára, más szóval, az emberre kerül. Azért igen sokáig tartana, amíg felsorolnám, hogy ez a meghatározás hány akkori kortárs műre igaz (sokáig tartana felsorolni csak azokat, amiket olvastam). Példának álljon itt a Frank Herberttel egyszerre Hugo-díjat nyert Roger Zelazny, meg A fény ura. Mégis, a gondolatmenet egésze, amely az aktuális álomgyári beszédmódot boncolja, szerintem is helyénvaló, és valamilyen szinten tényleg meghatározta, hogy Herbert regényéből milyen film születhetett.

Látjátok. És mégis szerettem. Mert tényleg kreatívan változtattak az alkotói, mert minden változtatásukon ott az eredeti mű iránt érzett szeretetük bélyege. Meg fogom nézni még néhányszor, és nagyon várom a második filmet. De leginkább azt remélem, hogy sokakat provokál majd a könyv elolvasására. Annyival több a könyv a filmhez képest (hangsúlyozom még egyszer: egy jó filmhez képest!), hogy remek kapudrogja lehet az olvasás megszerettetésének. Várom a folytatást. 

Ég veled, 2021 – a soha viszont nem látásra!

Hát persze, hogy elgondolkodtam azon, van-e bármi értelme hagyományos évzárást írni, amikor egész évben kilenc posztot írtam ide, abból is legalább kettőben már agonizáltam egy sort arról, mennyire bánt, hogy nem írok – oszt mégse teszek ellene semmit. Bár ez nem teljesen igaz, hisz most is leültem megírni ezt a nem hagyományos évzárást – és ígérem, próbálok minél kevesebbet agonizálni benne.

 

2021 nem volt összességében szar év, objektíven nézve pandémia ide vagy oda, több jó dolog történt velünk év közben, mint rossz, és bár az év utolsó hónapjában utolért minket a vírus, szerencsére viszonylag könnyen megúsztuk, bónuszként meg megajándékozott minket közös életünk egyik legmeghittebb, kuckózós karácsonyával. Viszont jó évnek sem mondanám – mert jó élmények ide vagy oda, sikerült év végére úgy kizökkennem a nehezen (régi olvasóink és ide járó barátaim tudják, mennyire nehezen) megdolgozott harmóniámból, mint 2017 óta sosem. Megbillent az egyensúly, és ez az élet minden területére kihatott – a munkára, amit egyébként sokszor imádtam, és amibe még mindig hatalmas lelkesedéssel tudom belevetni magam, ha épp olyanom van; a magánéletemre, ahol semmi baj nincs, csak épp semmiben sem vagyok biztos, hogy jól csináljuk-e és nem kéne tök másképp; az önképemre, amit annyiszor írtam már át az utóbbi tíz évben, hogy lassan nem tudom követni, ki vagyok, voltam, leszek, akarok lenni…
 
Az utóbbi napokban sokat analizáltam ezt a kérdést – az év vége amúgy is mindig meghozza a mélyfúrást, mostanában megint sok (néha túl sok) önismereti írást olvastam, és nem utolsó sorban sokat beszélgettem olyanokkal önismereti kérdésekről, akik teljesen másképp gondolkodnak erről, mint én, ami az adott pillanatban baromira bosszantó, utólag viszont jó esetben kiderül, hogy nem haszontalan, mert segít kicsit kívülről ránézni a dolgokra (ez esetben magamra). És épp ez a „kívülről magamra nézés” segített hozzá egyfajta magyarázathoz arra nézve, miért nem írtam idén. Egész életemben elvarázsolt bölcsészlánynak tartottam magam, mindenem volt az irodalom és elsődleges önkifejezési formám az írás, sosem akartam mást csinálni és sosem akartam hátrébb sorolni. Elképzelni sem tudtam, hogy lesz olyan, hogy más lesz a fontosabb, hogy akarok majd valaha másképp, racionálisabban, földhöz ragadtabban működni. Aztán két éve elkezdtem kinyitogatni a csipám a munkahelyen, felépítettem egy gyökeresen más szerepet, és nem teljesen sikertelenül elkezdtem játszani. Akkor még azt hittem, tudom párhuzamosan ápolni a kettőt, hogy nem fogja megsínyleni ez a szenvedély azt, ha nyolctól ötig másnak adom (ki) magam. Mostanra rájöttem, nem működik. Nem megy úgy, hogy ötig elnyomom az érzéseim, a szenvedélyem, a valós énem egy szerep kedvéért, aztán becsukom az irodaajtót, és előveszem az érzékeny irodalmár énem. Biztos van, akinek ez megy, nekem nem. És ez baromira bánt.
 
Leginkább azért, mert nem tudom, merre tovább. Nem tudom, akarok-e visszamenni oda, ahonnan elrugaszkodtam, de azt se tudom, le akarok-e mondani énem egy részéről azért, hogy továbbmenjek ezen az úton. Nem tudom, jó-e az irány, nem látom magam előtt, hogy öt év múlva mennyire fogom vagy nem fogom bánni azt, hogy erre mentem – az is lehet, hogy nem vissza, de nem is előre, hanem valami gyökeresen más irányba kéne menni. Amióta Zoli a csillagokat lesi, sokat viccelünk azzal, hogy itt kéne hagyni várost, karriert, kötöttségeket és elköltözni valami hegyvidéki kis faluba, nézni a fényszennyezésmentes égboltot, biozöldséget termeszteni, visszalassulni valami normálisabb fokozatra. Nyilván nem csomagoljuk össze az egész életünket a jövő héten és nem leszünk digitális nomádok sem; valamint tudom jól, hogy ez a fajta kivonulás is egy divathullám, ne higgyétek, hogy nem látom az iróniát a saját mondataimban, de nyilván az sem véletlen, hogy most kapta el annyi kiégett embertársunkat. Valami nem jó, nem jó irányba megyünk, és ez az egyén, a mikrokörnyezet, a politikai közösségek és az egész globalizált világ szintjén ugyanúgy jelen van. A kétéves pandémia meg a rendre felbukkanó világvégejóslatok jelentik a jéghegy csúcsát, de alatta ott a kérdés: mi a frászt kezdünk az életünkkel, mi, emberek? Biztosan az a normális, hogy húsz évig tanulunk, aztán negyven-ötven-hatvan évig dolgozunk, pillanatnyi örömökért küszködünk, aztán meghalunk? Mi értelme ennek az egész hajtásnak, pénzkeresésnek, cucchalmozásnak? Mi értelme annak, hogy irdatlan pénzeket szórunk környezetkárosító utakra a világ másik végére, miközben fogalmunk sincs, mit rejt a természet a másik sarkon?
 

Valami ilyesmi helyen keressetek... 

Nyilván ugyanígy feltehető a kérdés, hogy mi értelme az olvasásnak, a kultúrának, a blogolásnak. Ám ha feltételezzük, hogy az emberi életnek kell legyen valami tartalma, és nem csak random sejtburjánzásnak vagyunk itt a földön, akkor az számomra nem lehet más, mint a szellem, a kultúra, a gondolkodás. Ment-e a könyvek által a világ elébb? - kérdezte Vörösmarty, én meg szívem szerint azt kérdezném: ment-e bármi más által elébb? Jó, ez nem kissé demagóg kérdés, és nem is állítanám soha, hogy az a milliónyi technikai újítás és tudományos felfedezés, ami könnyíti életünket nap mint nap, ne lenne rohadtul fontos (és kényelmes), de semmi nem segít hozzá jobban önmagunk, a másik ember és a világban elfoglalt helyünk megértéséhez, mint a kultúra.  Épp ezért csavartam bele magam egy szolid kis identitásválságba – mi a fenének foglalkozom én mással, ha egyszer semmi nem lehet ilyen fontos számomra? Miért hagytam magamnak, hogy eltávolítson bármi a szenvedélyemtől? A válasz persze eléggé egyértelmű, és roppant materiális, a küzdelem az enyém, a következő hónapok munkája ennek a katyvasznak az ülepítése lesz. Aztán meglátjuk, meddig jutunk – lehet, hogy jövő ilyenkor ugyanígy itt fogok vekengeni azon, hogy nem írtam egy posztot se egész évben a munka miatt, de az is lehet, hogy jövő ilyenkor naponta születnek majd a posztok két palántázás közt. Persze ha már önismeret, és ha már eddig eljutottam ígéretem ellenére az agonizálással, akkor ne álljunk meg félúton, cincáljuk még egy kicsit, játsszunk dekonstrukciós játékot, és tegyük fel a kérdést magunknak: nem lehet, hogy az oly nagyon visszasírt bölcsészlány-önkép valójában menekülés az egykori kudarcok elől; a valósággal való szembenézés helyett az eszképizmusba; a mindennapok kilátástalansága elől az elvont szellem és a kultúra mindenhatóságába? Hogy a világgal szembeni sértettség szülte? Hogy az is egy magamra aggatott szerep volt? Innen nézve most értem el azt, aminek a hiánya elől anno menekültem – ergo nem kéne visszasírnom semmit.

 
Nem is tudom, írjak még a tavalyi év élményeiről ezek után?
 
Írok. Posztok úgyse lesznek róluk, legalább ennyiben emlékezzünk meg az év fontos élményeiről.
 
Olvasmányélmények tekintetében három sztárja volt az évnek: Robert Galbraith, de erről eleget írtam már az előző posztomban; a mindig csodálatos Margaret Atwood, aki öt elolvasott könyvvel (mind remek), egy dokumentumfilmmel és a jelen egyik legfontosabb tévésorozatával mindent vitt; és a non-fiction. Utóbbiból elég sok csúszott le tavaly, és még úgy is élveztem, hogy napjaink legfelkapottabb pop-pszichológusainak (Orvos-Tóth Noémi, Almási Kitti, Belső Nóra) közérthetőségbe burkolt felszínessége olykor bosszant – mégis, annak fontosságát, hogy behozták a mentális egészségről, önismeretről, traumafeldolgozásról szóló műveket a mainstreambe, felbecsülhetetlennek tartom. Nem utolsó sorban pedig ezek a könyvek remek belépőt jelenthetnek a komolyabb, mélyebbre ásó írások, tanulmányok, szakfolyóiratok felé. A pszichológián kívül nagyon élveztem Szécsi Noémi életmódtörténeti könyveit, A budapesti úrinő magánélete és folytatása kicsit visszaröppentettek tizenöt évvel ezelőttre, amikor az egyetemen kacérkodtam ezzel a témával. De jó is volt 😊
 

Félig-meddig könyves élményként végre eljutottam a Könyvbárba 😃

Ha lenne hagyományos toplistázás, akkor Atwood Macskaszeme és az újraolvasott MaddAddam-trilógia biztosan helyet kapna rajta, ahogy Jennifer Egan Manhattan Beach-e és a még mindig isteni Jonathan Franzen legújabb regénye, a Keresztutak is. Élveztem Rachel Cusk Körvonal-trilógiájának első két kötetét is, de egyelőre képlékeny bennem a Cusk-jelenség megítélése, kivárom a harmadik kötetet, hogy lássam, valóban oly nagyon forradalmi-e, vagy csupán egy a poszt-posztmodern kísérletezők közül, akik a hagyományos elbeszéléshez egyszerre visszatérve és azt kicsavarva próbálják megreformálni a zsánert.

 
Eltávolodva a szépirodalomtól, Kim Stanley Robinson tavaly is újraolvasott regénye, a New York 2140 most is mindent vitt (lehet ebből évi rendszeres újraolvasás lesz); a tavalyelőttről áthúzódó Olümposz talán a legszórakoztatóbb és legőrültebb Dan Simmons regény, s mint ilyennek, minden listán ott a helye (úristen, ezt is de újraolvasnám!); Moskát Anitától az Irha és bőr az év egyik legfontosabbja, talán az egyetlen olyan könyv, amiről igazán, mélyen sajnálom, hogy nem írtam, mert nagyon megérdemelné az értelmezés kísérletét (direkt nem írom, hogy a népszerűsítést, mert hálistennek megtalálja a közönségét); krimi terén pedig az év vége legkellemesebb meglepetése Richard Osman A csütörtöki nyomozóklubja és folytatása volt – imádnivalóan egyesíti magában Fredrik Backman rigolyás nyugdíjas humorát és Lawrence Block betörő-könyveinek krimiparódiáját. Talán semmin nem szórakoztam olyan felhőtlenül, mint az angol vidék unatkozó nyugdíjasainak nyomozásain.
 
Természetesen mivel az év fele bezártságban telt, rengeteg sorozatot néztem, a felükre már nem is emlékszem (na, a túltöltekezésről is oldalakat lehetne írni), de szerencsére azért akadt bőven maradandó: hatalmas hiányt pótoltam a Downton Abbey-vel, aminek már két rész után rajongója lettem; magam sem értem, hogyan, de beszippantott a teljesen őrült Money Heist; írtam már a sokévnyi halogatás után végre ledarált A Szolgálólány meséjéről; nyáron minden rációra fittyet hányva újranéztem a Trónok harca mind a nyolc évadát, és baromira élveztem. Rövidebb szériák közül mélyen elgondolkodtatott az Évek alatt; kedvenc lett a Mrs. America; korrekt adaptációként a Briliáns barátnőm legalább annyira felbosszantott, mint a regények; az év legfontosabb új sorozata pedig egyértelműen az Easttown-i rejtélyek lett. Még most is beleborzongok…
 
Amúgy szerintetek mivel moziztuk át magunkat az új évbe? Naná hogy A Gyűrűk Urával. S vajon mit kezdtem újraolvasni miután január másodikán könnyes szemmel megnéztük a Harry Potter reuniont? Igen, a Harry Pottert. Ennyit arról, mekkora esélye van a racionális énemnek az eszképizmussal szemben 😊 Aztán hogy lesz-e poszt bármiről, új könyvekről, újraolvasásokról, önismereti mélyfúrásokról, majd meghozza az idő. Addig meg olvasgassátok Zolit, ő legalább tuti ír, most is itt püföli a billentyűket a hátam mögött. Mert vannak azért körülöttem megnyugtatóan állandó dolgok is, nem csak megbillenések 💗 Ez adjon reményt 2022-re.

2021 - Viszlát, és kösz a halakat!

Kormányeltörésben

Komolyan elgondolkodtam rajta, érdemes-e egyáltalán összefoglalni (ahogy szoktuk) az elmúlt év nekünk fontos kulturális eseményeit, fókuszban az olvasással, hiszen talán még soha nem olvastam ennyire keveset. Kusza év volt, nem volt fókusza. Bár nem teljesítettem annyit, mint tavaly, megint elzabált azért a munka, az éhetek szolgálatában megejtett kilométerek tekintetében idén is bőven több mint tízezer kilométert sikerült összetekerni. Megjelent a Futártempó, a munkában szerzett élményekből szőtt kötet – az év elejét a szerkesztéssel és a versek átírásával töltöttem, hiszen egy ilyen kötetbe fűzés nagyon szigorú tükröt tart a lejegyzett szavaknak. Nagyon megviselt a védőoltás (mind a kettő), erről (avagy mondjuk inkább úgy, egyfajta magán mitológiából nézve erről) írtam is egy bejegyzés-sorozatot, egy másik, személyesebb hangvételű blogra; hogy aztán az év végén maga a betegség is megtaláljon, teljesen átfogalmazva a számunkra annyira fontos ünnepi időszakot. Más kérdés, hogy (talán épp ezért) ha nem is maradéktalanul boldog, de nagyon meghitt, meleg, szeretet-teli lett a karácsonyunk. Szóval elgondolkodtam rajta, van-e értelme így összegezni a 2021. évet. De úgy vélem, egy ilyen hagyományt kár megtörni, és bár keveset olvastam, nagyon sok mindent nagyon szerettem ebből a kevésből. Viszont (pont ezért) nem a tőlünk megszokott módon csoportosítanék most, szokás szerint kiemelve a tíz számomra legerősebb olvasmányt. Nem volna igazságos...

Egy lap-pár a Futártempóból

Az idei év legerősebb élményei versek voltak, verseskötetek, régiek és frissek. Amit mindenképpen kiemelnék (az olvasás sorrendjében):

Kállay Kotász Zoltán: Társasutazás Közép-Mámor földjére
Szabó T. Anna: Elhagy
Babiczky Tibor: Szapphó paradigma
Simon Márton: Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni
Nemes Nagy Ágnes összegyűjtött versei
Závada Péter: Gondoskodás
Zoli haikuit nagyon régóta dédelgetem (azóta a kezembe nyomta a legújabb kötetét is, A messziről jött macskát), haikut szívesen olvasóknak szerintem kötelező, amúgy remek ízelítő került fel a tizenhét-szótagosaiból a Terebess oldalára, ha ismerkednétek vele. A haikuról jut eszembe: megkaptam Fodor Ákos elérhető életművét, egy könyvéről már írtam, de ez egy szép, lassú olvasás lesz, évekre elhúzódó (úgyis látni fogjátok...). Szabó T. Anna könyve régi tartozásom volt, többször nekifutottam már, hogy írjak róla – mint ahogy nagyon ideje volt végiggondolnom, mit jelent a számomra Nemes Nagy Ágnes költészete. És friss megjelenések szempontjából kényeztetett 2021. A három jelentős kortársból Tibor könyve adta a legkönnyebben magát, talán, mert alkatilag közel áll hozzám ez a paradigma. Simon Mártonnal nagyon sok mindent másképp látunk (máshonnan nézzük?), ettől még nagyon szeretem, ahogyan néz. Mint ahogy Závada Péter világlátása sem az enyém, a kérlelhetetlensége mégis tiszteletre méltó, kétségtelenül az egyik (ha nem a leg-) fontosabb kortársam, aki ráadásul nagyon szeretetre méltón fogadta a méltatásba csomagolt kritikát.

Alapmű

Tovább gyűrűzik a mítoszt firtató gondolatmenet bennem, bár idén e tárgyban erre a blogra csak egy szelíd, szódával és jéggel lazított könyv bemutatása jutott:
Stephen Fry: Mítosz – Görög mitológia angol humorral
Timitől megkaptam a szerző többi, magyarul megjelent könnyed mitológiáját is – de idén csak ezt az egy olvasatot sikerült elétek tárni. Hozzá kell tennem, hogy ezen a blogon csak az olvasmányélmények gyűrűznek majd, az Asztalfiókákon máris olvasható néhány bejegyzés e tárgyban, Jankovics Marcell könyvével, meg úgy általában a mítoszi szemlélettel és értékelésével kapcsolatban; azért ott, mert ezek tényleg szétfeszítenék közös blogunk kereteit. Megyek tovább ezen az ösvényen, és egyre könnyebb léptekkel, hiszen a feleségem megvette nekem karácsonyra (az egykor elherdált példány pótlásaképp) a két kötetes Mitológiai Enciklopédiát. Elképesztően erős forrás, úgy is, hogy az egykori szovjet akadémisták szemléletét mára nem egy ponton meghaladta a szakma – nem készült azóta se ilyen átfogó munka. Szintén idei szerzemény a hét kötetes Az Ezeregyéjszaka meséi, és valamilyen szinten ide vág – nagyon lassú és nagyon boldog olvasás lesz ez is. Az első kötetet lassan befejezem, majd végiggondolom, hogyan volna érdemes beszélni róla itt, a blogon.

Szépirodalmat prózában alig olvastam 2021-ben, legalábbis frissen megjelent regényt. Mindenképpen ki kell emelnem azért hármat (megint időrendben):
Einar Kárason: Viharmadarak
Jón Kalman Stefánsson: Ásta
András László: A vörös korona
Valami lehet abban az izlandi levegőben – amit mindig úgy lélegzek be, mintha otthoni volna. A szikár hajóstörténet, és az indázó felnövés-történet teljesen másért, de hatásait tekintve egyformán hazavitt magába. Egyre jobban szeretem, ami északról lejön, legyen könyv, film, sorozat (a karanténban töltött karácsony fura ajándéka volt pl. az Új barát karácsonyra két évada – minden romantikus romcom-jellege ellenére szelíden emberi és kíméletlen egyszerre, és eszméletlenül vicces). Úgy is, hogy egyre kevésbé kell az erőszak bármilyen hordozón, egyre kevésbé viselem jól. Tehát például a skandináv krimit továbbra is meghagyom Timinek, ott tartok, hogy az amúgy remek Időbevándorlók erőszak-foka is megvisel (jók a norvég sorozatok!).

Nekem voltaképp szépirodalom a jól elkapott sci-fi is, a zsáner három gyönyszemét (kicsi csalással) azért kiemelném itt:
William Gibson: Mozgástér
Brandon Hackett: Eldobható Testek
Ian McDonald Luna-sorozata
Gibson állandóan megcsavar, ezt szeretem benne. Most olvasom újra a Neuromancert (nagyon köszönve az új fordítást), azt sem ártana végiggondolni itt. Jut eszembe: új fordítások. Értem, hogy van értelme. Csak van, amikor nem sikerül elég jóra. Megvettük e-könyvben Frank Herbert dűne-sorozatát (megint egy elkutyult kincs újra-beszerzéseképp – adta magát, hogy elektronikusan, merthogy végre beadtuk a derekunkat, bekószált a lakásba Kolibri, az e-könyv olvasó...). Öröm, hogy újraolvashatom, de nem öröm, hogy ebben az amúgy szimpatikus új fordításban van nem egy igen magyartalan mondat. De erről egyelőre ennyit, szerintem írni fogok róla. Botond könyvét nagyon szerettem, itt vár polcon a Xeno, az lesz a következő magyar fantasztikum, ha be nem előz az Irha és bőr...  Ian McDonald nekem a legjobbak közt van, pont azt szeretem benne, amit sokan a szemére hánynak: hogy kíméletlen regényeit rendre legömbölyíti a végére. Bocs, én szeretem a reményt.

Képregény szempontjából is erős évet zártunk, holott csak egy kicsi szeletét kóstolgatjuk ennek a hatalmas tortának. Nem is írtam mindenről, amit megkaptam (még...), de a következők mindenképpen ide kívánkoznak:
Neil Gaiman: Sandman, az álmok fejedelme gyűjtemény III. kötet
Monstress1-3.
Neil Gaiman DC Univerzuma (az utolsó történet miatt, főleg)
Szerepelhetne még itt a TRANSMET, de a második gyűjteményes kötettel kapcsolatban elég sok volt a kritikám. Nem szerettem ki belőle, szeretném látni a végét. De ez az érzés semmilyen szinten nem fogható ahhoz, hogy mennyire várom a Sandman lezáró gyűjteményes kötetét (és mennyire remélem, hogy az eredeti, angol gyűjteményes kiadás függelék-kötete is kijön majd). Ha a szívemre hallgatok, a Sandman volt az év legfontosabb olvasása... A Monstresst meg egyszerűen szeretem. Nem ugyanaz a liga, de itt is lőnek gyönyörű gólokat.

Egyéb kulturális hatásokról most nem írnék hosszan. Egyrészt a járvány meghatározta, mit-mennyit lehet, másrészt valahogy úgy adódott, hogy ahova eljutottunk, azokról az élményekről sem írtam ide. Írhatnám, hogy Snétberger Ferenc, vagy Anoushka Shankar méltatásához egyszerűen kevés vagyok (ez így is van), csak ez eddig sem akadályozott. 2021-ben sokkal többször történt velünk a szokottnál, hogy amikor végre mehettünk, az élmény önmagában akkora ünnep volt, hogy beleszálazott a befogadásba. Inkább átadtuk magunkat neki... Lesz majd, amiről írok, utólag. Például a Dűne filmről, majd ha befejeztem a könyv újralapozását. Könyv és film összehasonlítás úgyis rég volt már. És (ebben az esetben) van is mit összehasonlítani.

Kuksi

Remélem, idén többet köszönhetek be itt. Bár amúgy épp beszippant egy soká halogatott szenvedély, térképeket bámulok, szakkönyveket lapozok, kívánságlistákat gyártok, planetárium-programmal tanulom az eget – és az ajándékba kapott távcsővel észlelek, amikor csak hagyja az időjárás. Nem nő be a fejem lágya. Szerintem már nem is fog...

Boldog Új Évet Kívánok minden kedves olvasónknak!