2016. április 29., péntek

Without Words / Duende / Na Floresta - Mihajlovszkij Balett, Művészetek Palotája

„Az egyik legrégebbi orosz operaház, az 1833-ban alapított szentpétervári Mihajlovszkij Színház balettegyüttese egyszerre képviseli a tradicionális orosz tánckultúrát és az innovatív szemléletű mozgásművészetet” – olvasom a Müpa magazin aktuális, a Budapesti Tavaszi Fesztivál eseményeivel is igen részletesen foglalkozó számában. Bevallom, ez az „egyszerre” keltette fel leginkább az érdeklődésem – mert újító szellemiségű kortárs tánc- illetve határterületi előadásban bőven lehetett részünk az elmúlt évek során, de ha azt hallom, „orosz balett”, szégyen, nem szégyen, még mindig a klasszikusok és a Hattyú halála ugrik be elsőre. A táncművészetet csak igen távolról csodáló, és a témában a legkevésbé sem naprakész tájékozottsággal rendelkező nézőként mi tagadás, nem elsősorban onnan várom az újító előadásokat.

Legalábbis nem onnan vártam. Eddig.

Mert a Mihajlovszkij Balett minap látott három egyfelvonásosa bizony friss, innovatív és nagyon mai élményt nyújtott – úgy, hogy (tán mondanom sem kell) a profizmusból és a legmagasabb szintű táncművészetből jottányit sem engedtek. A három alig fél órás darab egyaránt a 2011-2014 között a társulatot irányító spanyol sztárkoreográfus, Nacho Duato munkája – a szív és lélek, amivel megtöltik, viszont már a táncosoké. A táncosoké, akik a klasszikus formákat és kötöttségeket levetkőzve végletekig meztelenednek előttünk a színpadon, feltárva legbensőbb érzelmeiket, félelmeiket, szenvedélyeiket. Tálcán nyújtják magukat – kezdjünk velük, amit akarunk. Amit nem nyújtanak tálcán, az az értelmezés. Nézzük, és visz magával hol a lendület, a szépség, hol a kín, a kitartott mozdulatok fájdalma, hol az egymásba gabalyodó testek tánca – nézzük és nem számít értjük-e vagy sem, a lényeg úgyis az: érezzük.

Talán ez számomra a kortárs tánc legnagyobb varázsa és ez emeli el leginkább a klasszikus balett elmesélt-eltáncolt történeteitől – az értelmezés szabadsága és az érzelem, az átélés előtérbe kerülése. Bizonyos szempontból persze ez távolít leginkább a klasszikus iskolát kedvelő nézőktől – a szünetben bizony volt szerencsém elkapni pár értetlenkedő hangot. Leginkább az első darab, a Schubert zongoraművekre komponált Without Words után, amely tökéletes minimalizmusával legalapvetőbb érzéseinket fejezi ki: szerelem, halál, kötődés, elszakadás. Sallangmentes, borzongatóan szép és érzékeny darab.

Jóval szenvedélyesebb és kevésbé minimalista a folytatás, a Duende. A Debussy zenéje köré megálmodott darab mintha a természet lüktetéséből, a tűzből, a szélből nyerné energiáját – forrongó, élő, teremtő előadás. Szenvedély, ami nem pusztít, hanem alkot. Szólók, duók, triók áradata – alapvető érzelmek után a mindent összezavaró érzelemhullámzás. Ami aztán a Na Floresta karneváli összevisszaságában teljesedik ki. A Heitor Villa-Lobos zenéjére koreografált darab zabolátlan érzelemkitörés, vad, dacos, színpadi kereteket feszegető össztánc. Felkavaró-felszabadító áradás.

Na tessék, ha nagyon akarom, máris ott a történet a három darab körött, máris dekódolhatom magamnak amit láttam (persze ez még lehet, hogy köszönő viszonyban sincs az alkotói szándékkal) – csak épp felesleges. Hiszem, hogy a táncot nem magyarázni kell, hanem átélni – amit magammal viszek az előadásból, az a hazafelé elfogó érzés, a testmesék szépsége, a tapintható-megelevendő szenvedély. Ezért érdemes néha kimozdulni a komfortzónánkból. És ha már kimozdulunk, akkor provokáljanak a legjobbak.


2016. április 27., szerda

Juhász Ferenc: A végtelen tükre (Versprózák, 2007-2015)

Decemberben köszöntünk el tőle – de ha nem tudnám a tényt, ha nem tudnám, hogy tollat-ceruzát soha nem vesz a kezébe már a szerintem valaha élt legáradóbb, akkor is érezném ebből a kötetből az életműre dallamot csikorogva rácsukó zsanérok búcsúénekét. Milyen furcsa kötet ez! Csupa elköszönés, búcsú, gyászbeszéd, szervusz és viszlát; csupa fokozás, szuperlatívusz, istenek magasába emelt pályatárs! Juhász Ferenc minden gátlástalansága ott lüktet a szavak áradó burjánzásában, az örököt célzó képekben, amelyek repkényként fonják körbe az adott témát, alkalmat, lehetőséget a megszólalásra - legyen köszöntő, vagy gyászbeszéd - a megszólalás lehetőségének boldog kihasználásán túl (ismert és örök Juhász Ferenc-i jellemző), a ki tudja meddig mondhatom örök rémületén túl, a gyertyán magasba töréséhez hasonlatos örök törékenységen túl valójában az öreg költő is csak azt művelte, amit egykor a fiatal: hagyta magát áradni. Bízva a saját egyensúlyérzékében, s nem szégyellve a botlást, a mégis belekerülő esetlegest. Hagyta magát áradni az utolsó lélegzetvételig – lássátok feleim, annak is óriási a varázsa, ha valaki ilyen mélységig ön-azonos.

Eljátszottam itt a hanggal, a halott költő hangjával, de ezt igazából megidézni nem, csak idézni lehet: A költő tudja, hogy minden megrendelésre készül vele és benne. Belső vagy külső a megrendelés: hát teszi amit tenni kell, hisz életének egyetlen (mert jelen idejű és végső) értelme és szépsége a teremtő megvalósítás. Ha rászól a kozmikus néma világ, ha agyából a világra zuhog a láng, ha vérdörrenés rugdossa szívfalait, mint a méhburok magzatvizében rugdalva forgolódó, önmagával hömpölygő gyermek, ha jégsivatagként redőződik lényében a bánat és elhagyottság, ha vereség-mezőn, ha árva, ha kitagadott, ha körülölelt: létet csinál a létből, neutroncsillag-súlyt a ködkönnyűségből, nappalt az éjből, az éjszakából aranysűrű napfényt, kimondottat idéz a néma szenvedélyből, mohón a csillagos űrt harapja, mint szegény kisfiú a főtt kukoricát. Jól nézzétek meg, egyetlen mondatot idéztem: cseppet az óceánból, de tükrében ott rezegnek a csillagok. Jól nézzétek meg, hogyan mosódik el prozódia és vers közt a határ, hogyan születik a belső lüktetésből a szöveget tovább gördítő ritmus, és felgyorsulva hogyan veti le ezt a ritmust is – mert nincs szüksége a kerekek perdületére annak, akit immár repítenek a szolgálatkész szelek. Juhász Ferenc egy mondatát idéztem, A végtelen tükre egyetlen kis foltjára ejtettem fényt – de úgy vélem, felragyog belőle az egész. A hozzáállása a szóhoz.

Lehet haragudni érte, hogyan simogat ez az öreg hang egyként méltót és méltatlant e kötetben (lehet haragudni rám, amiért Juhász Ferenc-i gátlástalansággal teszem latra én is imígyen a kortársaim, leírva e két szót: méltó, méltatlan…), legyen festő, író, legyen rendező, szervező elme, egykori példakép, elérhetetlen mérce, avagy lelkiismeret-furdalás tárgya – e kötetben dicséret és hála illeti. Csernus Tibor, Kass János, Hantai Simon, Szalai Lajos, Petrovics Emil… nem sorolom fel mindet. Van akit köszöntővel és gyászbeszéddel is megtisztel a költő, ahogy alkalom hozza, egymás után – kénytelen, ha így rendelte a telő idő. Nagy szavakkal, egy öreg költő ihlet-szavaival. Lehetne haragudni érte, ahogy az egykori fütyörésző felelőtlen nem érti a friss felelőtlen fütyörészést; lehetne haragudni érte, amiért a megszülető új irányok ellenében kiált olykor ihletett vivátot a középszernek – de nem tudok. Mert Juhász Ferenc ebben a kötetben barátaitól, halottaitól köszönne –  s mégsem elköszön: megköszöni az együtt létezés lehetőségét azoknak, akik hagyták varázsolni, akik inspirálták, akik nem engedték magányba, akik vezették; valójában nem győzi köszönni, hogy közülük lehet egy, hogy köztük lehetett egyetlen, hogy köze volt a létükhöz, hogy átfürdethette a maga létét az övéken.

A költészet az élethit építése. Önmagunkban is. Van építő és van lebontó költészet. A kései József Attila költészete zokogó, kegyetlen árverezés: minden új vers ára fogvicsorgató adósságtörlesztés, egy nappal tovább élni! De amikor már mindent megvett a gazdagabb világ, s az eladó a levegőben áll, nem marad más: meg kell halni. Ez történt József Attilával. Nem a világot gyűjtötte magába, de magát darabolta föl a vad világnak, mint a mesehős az éhes Griffmadárnak… Juhász Ferenc, költő, kazalba kincset hordó, kincsét szélbe szóró, szarvast ugrató, tüdőbeteg apát Tóth Árpád megrezzenő szelíd hangján sirató, táncban soha utolsó, követhetetlen követő! Szárnyas csikó, jégvirág kakasa, mindenség szerelmese, halott feketerigó! Legyen könnyű az álmod, legyen áldott és tiszta az álmod. A munkád elvégezted.

(Milyen érdekes... sokadik olvasásra se vettem észre, hogy nem nyilvánvaló a befejezésbe csomagolt irónia - a szerkesztőtárs szava kellett hozzá. Igen, ez az alázat-hang részben valóban az, ami - részben viszont Juhász Ferenc időskori hangjának szelíd paródiája óhajtana lenni. A kötetében ilyen áradó lelkesedéssel köszöntött és búcsúztatott. Nem érdemel ő se kevesebbet...) 

2016. április 25., hétfő

Robert Jackson Bennett: Lépcsők városa

Képzelj el egy hajdan hatalmas, virágzó birodalmat, melyet elhagytak az istenei. Képzeld el a kizökkent hiteket, a megroggyant lelkeket, a szétcsúszott valóságokat. A csodák minden percben jelen lévő hiányát. Képzeld el, hogy a hajdani nagyság összes árnya ott lappang a sötét sikátorokban, miközben az egykori rabszolgák kéjjel torolják meg évszázadok során felhalmozódott sérelmeiket az isteneik nélkül könnyedén leigázott egykori rabszolgatartókon.

Ez Bulikov.

A hajdan az egész világot uraló Kontinens fővárosa, a hat istenség által hat részre szabdalt földrész középpontja, az istenek találkahelye. A világ közepe. Ahol jó néhány évtizeddel a minden természetfelettit elpusztító Villanás után már csak csontvázak emlékeztetnek az egykori nagyságra. Semmibe vezető grandiózus lépcsők, összerogyott templomok, önmagukba csavarodott utcák – a különböző istenségek által uralt valóságok egymást kioltó romjai. És hallgatás. Leszegett fejek, elhallgatott múlt, feltáratlan történelem, megtorlás, nyomor, kilátástalanság.

Ebbe a Bulikovba érkezik diplomata-álcájában Shara Thivani, hogy kinyomozza a Szajpúr által a Kontinensre küldött történészprofesszor meggyilkolásának rejtélyét. Vajon kinek lehetett oka eltenni láb alól a világ tán legnevesebb történészét, aki a Kontinens múltját hivatott feltárni? Hát, úgy nagyjából mindenkinek, aki él és mozog Bulikovban. A gyűlölet, mely az egykori rabszolgákból elnyomóvá váló szajpúriak felé árad, szinte tapintható – és csak súlyosbítja hogy míg a Kontinens lakói számára saját múltjuk, saját isteneik, saját csodáik tiltottak, említésük is súlyos következményeket von maga után, egy betolakodó szajpúri professzor szabadon vájkálhat bennük. Ki ne akarná megtorolni a sértést? Ki ne érezné elnyomatása vérlázító szimbólumának hogy nem elég, hogy városaikat lerombolták, csodáikat eltiporták, isteneiket elűzték, még a történelmüket is el akarják rabolni? Kinek ne lett volna oka meggyilkolni a történészt?

Shara persze hamar rájön, hogy egy gyilkossági nyomozásnál sokkal több várja Bulikovban. Romos utcák mélyén megtörő valóságok, rejtélyes eltűnések, politikai szarkavarások, titkos szekták, itt-ott fejüket felütő csodamaradványok. No meg egy régi, kínos szerelem. És bár szívügye a mentorának tekintett professzor halálának kinyomozása, ráadásul meg kell felelnie feljebbvalói nagyon is összetett, politikai szempontokat mindenek felé helyező elvárásainak, mindezzel együtt is magukkal ragadják a múlt fel-feltűnő árnyai, míg egy idő után mindennél fontosabb lesz feltárni valami mást. Ami sokkal nagyobb, fontosabb, értékesebb és veszélyesebb, mint holmi gyilkosságok és politikai szempontok. A múlt egy darabját, ami tán mindent felülírhat. És amit talán jobb lenne mégis feltáratlanul hagyni.

Robert Jackson Bennett a tavalyi Horzsolások után ezúttal is azzal nyer meg, amihez talán a legjobban ért: a világépítéssel. Bulikov, elveszett isteneivel lenyűgöző, grandiózus vízió – Shara vájkálása történelmükben maga a kánaán fantasy-rajongóknak. Miközben a történet maga egy itt-ott azért kiszámítható krimire hajaz, jócskán megbolondítva politikai intrikákkal és vallásfilozófiával. Ami egyébként a regény legérdekesebb része lehet mindenkinek, aki történetesen nem annyira fantasy-rajongó, mégis kezébe veszi a könyvet. Hol gyökereznek a csodák? Mi alakítja a hitünket? Az istenek formálnak a képükre minket vagy mi formáljuk a képünkre saját isteneinket? Mi történik, ha elhagynak minket és mi történik, ha mi elhagyjuk őket? S vajon meg tudunk-e birkózni akár mi, akár az isteneink hiteink ellentmondásaival?

Bennett okosan kérdez és szerencsére nem rág a szánkba kész válaszokat. Ezzel együtt is eme könyve jóval hagyományosabb fantasy, mint például a Horzsolások (ami ugye jószerivel besorolhatatlan műfajilag…). Ami önmagában nem baj – hátha így nagyobb sikerrel talál utat az olvasókhoz. Én ugyan nem szerettem meg annyira, mint az előző könyvet, de hibátlan világépítésével, lenyűgöző atmoszférájával, a történet döccenőiért bőven kárpótoló történelemben való vájkálással és remekül megrajzolt, szerethető-utálható szereplőivel mindenképpen megérdemli a figyelmet. Azért meg külön köszönet a szerzőnek, hogy végre egy fantasy-főhősnő, akiről nem az jutott először eszembe, hogy ez a fickó is csak azért írt női főszereplő köré regényt mert egész kamaszkorában rá volt izgulva fantasy-képregények hiányos öltözetű amazonjaira. Azért meg pláne, hogy hagyta pont olyan szépen elillanni a romantikus szálat, ahogy kell… No és Vo utolsó monológja – ezért még egy szívecskét is idetolnék, ha olyan szívecskézős típusú blogger lennék.

Csak így tovább, kedves Robert! Várom a folytatást…


Kiadó: Agave
Fordító: Huszár András

2016. április 21., csütörtök

Recirquel - Non Solus, Művészetek Palotája 2016. ápr. 4.

Nézem a színpadnyi anyaméhet, ahogy lassú mozdulatokkal a teste jelenlétére ébred a magzat. Nézem, látom a születést, kínt és felszabadulást. Nézem, ahogy megjelenik a Másik, minden szétválasztásunk alapja, a másik ember, a másik nézet, a tükörkép, a test burkában magára ébredő lélek. Nézem, szinte levegőt is óvatosan véve, nem értve csak látva, tágra nyit a látvány és ömlik befelé, hetekig rétegződik majd, keresi a helyét, rendeződik mellé az értelem – ötven gyönyörű percig nézem, hogy él varázslatot születéstől múlásig, hogy mesél „mindent” két beszélő test – táncos? artista? művész? mindegy, milyen nevet keres bennem a sose látott élményhez a szó; amíg tart, csak nézem, minden mást kiszorít.

Nézem, hogyan ad két ember félelmetes koncentrációban mindent ki magából, a színpadon – nem csak ők, persze, de ők látszanak, és általuk mindez. Nézzétek, mi lelkesedünk ezért a társulatért, a Recirquel előadásait az elsőtől fogva nagy örömmel és lenyűgözve figyeljük, mert a társulat előadásról előadásra érettebb, teljesebb, szárnyalóbb összképet varázsolt színi és artistaelemekből, összefüggések hálójába szőve egyre ügyesebben azt, amivel a cirkusz nyerni szokott: az attrakciót. A Cirkusz az éjszakában boldog és játékos útkeresése után A meztelen bohóc tömény és fűszeres volt, könnyedén megtartva a sokkal mélyebbre hatoló tartalmi súlyt; a Párizs Éjjel mindezt felhozta és közel – úgy, hogy egy pillanatig nem vált felszínessé, könnyedén, tálcán kínálta a maga teljességét… de amit (a Müpa Fesztivál Színházának teltházában is meghitt kettesben maradva az előadással) a minap láthattam, az képi- és testköltészet volt, értelmi rétegek egymáson szívet összemarkoló, levegőt visszatartató, gyönyörű rendben; képi- és testköltészet, amelybe úgy simult a világszínvonalú artistaprodukciók egész sora, hogy eszembe se jutott közbetapsolni, se nekem, se senkinek; eszünkbe se jutott a tetszésnek hangot adással megtörni a varázst, azt a varázslatot, amely a hangsúlyosan előkészített rontást is képes volt a maga nyelvi készletébe sorolni, még a varázs tudatos megtörésével is a maga mondandójáról beszélve.

Két ember, és persze jóval több. Olvasom az előadáshoz kapott megtisztelően részletes tájékoztató füzetben: Illés Renátó inkább az akrobatika, Zsíros Gábor inkább a tánc felől érkezett – nem kérdés, középen találkoztak. Hallatlan bizalommal fonódnak egymásra a gravitáció hatalmát kísértő módon nem egyszer, a kettős testbeszédében olyan bizalom van, a másik rezdüléseinek annyira mély ismerete – el nem tudom képzelni, mennyi munka, milyen odaadó figyelem révén jöhet létre mindez. Iványi Árpád díszletében – iskolateremtő lehetne a fantázia, hogyan lesz nagyszínpadivá a kamarai alapszituáció néhány libegő drapériától; Terjék (Fiddler) Gábor zenéjére, Fassang László csodálatos orgonajátékára, komoly asszisztenciával, amely nem látszik, de az a dolga, hogy ne látsszon.

A végére hagytam a lelket. Vági Bence, a társulatot álmodó koreográfus, rendező egy interjúban a minap így beszélt a Non Solus születéséről: Korábban Daniele Finzi Pasca, az újcirkusz legnagyobb mestere, miután megnézte az egyik sokszereplős előadásunkat, azt mondta, hogy ez teljesen jó, de most itt az idő, hogy én is elkészítsem a saját Icarómat. Az egy olyan előadás, amit ő maga egy színpadra felvitt nézővel csinál végig, és több ezerszer ment már a világ különböző színpadain (a Müpában is látható volt 2014-ben – szerencsére volt alkalmunk megnézni.). Olyan, mint egy gyógyítás, több ezer ember életét változtatta meg azok közül, akik részt vettek az előadásban. Bármit is csinál, ő ennek a kétemberes előadásnak az oszlopaiból építi fel a nagy előadásait. Azt mondta nekem, hogy te fordítva csináltad, elkészítettél három nagy produkciót, de most keresd meg, mi az, ami a legfontosabb neked! Sokáig nem tudtam mit kezdeni ezzel a tanáccsal, aztán egyszer csak bevillant a Non Solus. Ez lett az én Icaróm. Azt kívánom Vági Bencének, hogy Daniele Finzi Pasca lássa ezt az előadást, azt kívánom, hogy megköszönje ő is, hogy láthatta, hogy bólintson akár szavak nélkül, igen, ez az. Így kell beszélnünk az életről, az ember szerepéről benne, a felszabadulás szükségességéről és veszélyeiről – mindkettő a bizalomból fakad, de a bizalom nélkül semmi… Arról, hogy meghalunk. Hogy ennek tudatában kell megbecsülnünk minden pillanatot, amíg azonosak lehetünk önmagunkkal.


Elképzelni sem tudom, mivel kínál meg legközelebb a Recirquel társulata – de bármi legyen, nagyon várom! 

2016. április 18., hétfő

Váci Mihály: Még nem elég!

Nem elég megborzongni,
de lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
de mindig égni kell!
És nem elég csak égni:
fagyot is bírjon el,
ki acél akar lenni,
suhogni élivel.

(Nagyon sokan szeretik, érdemes figyelni, mennyire sokan. Ezek az erős, programozott „kell-ek” ahogy dübörögnek, égni kell – annak, aki gyújtani akar… hogy ideszínezzek azzal a kor-jellegben ellenpontozó Piramis dalszöveggel. De nem elég csak égni, ki kell bírni a fagyot: az acélt megedzik – még egy kor-megidézés: a szerencsétlen, ütött sorsú Osztrovszkij hittel teli szocreál regénye kívánkozik ide. Mielőtt a suhogó élű kaszára térnék, amely bravúrosan beemeli az első versszakba rögvest a megbonthatatlan munkás-paraszt szövetséget is – igazi költői bravúr, a kívánatos tartalom már a legelső szakaszban tisztán és világosan látszik: kell! És hogy kinek kell…)

Nem elég álmodozni.
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni,
de felismerni kell!
Nem elég sejteni,
hogy milyen kor jön el;
jövőnket - tudni kell!

(A nagy álom. Mire én beleébredtem, már csak az elvakult hívek és az örök naivak álmodták. Addigra a java felismerte a belecsomagolt önérdek szolid - a maihoz mérten szinte konszolidált - cinizmusát. Értsétek: ez a vers így, ennyire elválaszthatatlan a kortól, amikor megszületett. A nagy álom, amit felismersz, és jövőnek tudsz – az a nagy álom, amit akkor felismerni véltek és jövőnek hittek elválaszthatatlan magától a verstől. A komponáltság teljes nyíltsággal látszik, semmilyen kép, trükk, csomagolás nem takarja el az akcionista vastraverz-szerkezetet a szavakból. Váci Mihály tehetsége kétségtelen, a verse minden porcikája a verscélnak alárendelt, azt erősítő elem. Sematikus brossúra-költészet, csasztuska – de nem kétlem, az örök tétovázás, vég nélküli vita szócséplő-idején lehet szimpatikus a tenni vágyónak ez a fajta „kell”, ez a kompromisszumkeresés helyett a dolgok közepébe vágó céltudatosság…)

Nem elég a célt látni;
járható útja kell!
Nem elég útra lelni,
az úton menni kell!
Egyedül is! Elsőnek,
elől indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
aki vezetni mer!

(A vezetni merő vezérek… és a saját fájdalmam. Amikor látom ezt a verset, nem tudom nem hallani az úttörő egykori önmagam, ahogy (hittel, bizalommal, csillogó szemmel) szavalja. Hogy (a számból is) micsoda „fényes szelekbe” milyen mély cinizmusba fütyörészett bele ez a vers, arra csak később csodálkoztam rá. Ha nem tudod a körülményvilágot, hogy kik és mire használták – gyönyörű, hibátlan, boldog gondolatmenet. Ha tudod, akkor összekoszolódik, „forradalmi induló” lesz, amit a vezéreid mögött menetelve harsogsz. Milyen érdekes! Érpatak nem enyhén zavart, pitykés-mentés polgármesterének ez az egyik kedvenc verse – kint díszeleg a falu honlapján. Saját fájdalmam: ez a vers szinte kivétel nélkül minden parancsuralmi rendszerhívőnek tetszik. Mert a tettvágyat hallják ki belőle, a felhívást a cselekvésre. A parancsuralmi rendszerhívők közös tulajdonsága, hogy fetisizálják a cselekvést: a tettet…)

Nem elég jóra vágyni:
a jót akarni kell!
És nem elég akarni:
de tenni, tenni kell!
A jószándék kevés!
Több kell: - az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell: - az érzelem!
Ám nemcsak holmi érzés,
de seb és szenvedély,
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!

(Szívvel lélekkel cselekedj. Keresd meg az Ügyet, aminek aztán odaadhatod magad. Amiért tehetsz, teljes tehetségeddel szenvedhetsz, szerethetsz és remélhetsz. Jól nézzétek meg: ez pontosan ugyanaz, mint a hit, remény szeretet. Egy korábbi parancsuralmi rendszer hívószavai. Mint ahogy a kor, a szocializmus elfáradásáig a rítusok is ugyanazok voltak: közös hiszekegy helyett a közös internacionálé- és mozgalmi dal éneklés, a falon nem a kereszt és a kormányzó, hanem a kommunista szentháromságok (változékony állandóságban – Rákosi és Sztálin után az én fiatalságomra Marx, Engels, Lenin…). A meneteltetés vágya, az egyenruhába öltöztetés, a rajokba rendezés, a csapat (amely élcsapatot is rögtön feltételez), az egy ütemre vonulás ünnepélyei. Ahol aztán az értelem kényszerű egymást-hallgatását felválthatják az igazán nagy, a puszta méretük okán lelkesítő szavak…)

Nem elég - a Világért!
Több kell: - a nemzetért!
Nem elég - a Hazáért!
Több kell most: - népedért!
Nem elég - Igazságért!
- Küzdj azok igazáért,
kiké a szabadság rég,
csak nem látják még,
hogy nem elég!
Még nem elég!

(…akár felrúgva a logikát. A lelkesült rikoltozás közepette hagyva az értelmet is a csudába. Így lesz a Világnál is nagyobb a nemzet, a Hazánál a nép, és mindenekfelett: az Igazság. Hogy felszabaduljanak, akik - csak nem látják még, szegény erejükre vakok, hogy a szabadság rég az övék - szabadok. Van olyan nézet, kedvem szerint néha egyet is értek vele: a költő itt, a lelkesülés rikoltozó utolsó versszakában az egész művét idézőjelbe helyezte. mintegy saját lelkesültségét sületlenségekbe parodizálva. Hiszen így: az igazakért való küzdelem meghirdetésével, azoknak, akik már rég szabadok - tehát elviekben az „igazukban élés” boldog állapotában léteznek - létrehozzuk a forradalmár örökös taposómalmát, mókuskerekét A cél valójában elérhetetlen, hiszen elértük – és mégis, látszik: nem elég. Ez sem elég. Ömöljön hát tovább a tett: minden elérhető, ráció, érzés - a szándékosan, tudatosan kihagyott hit - úgysem elég. Ez örök éhség: betölthetetlen.

Jól gondoljátok végig: minden létünket eluralni akaró gondolatmenet ilyen. Ez a szó-traverz az a váz, amelynek mintájára felépül akármelyik fanatizmus. A vakhitben vezéreik után menetelő tetteikkel beszélő fanatikusok menetoszlopa. Amely elsőnek az emberséget, a bárki méltóságát lövi tarkón, hagyja maga után temetetlenül az útfélen. Tenni kell. Én azt remélem, eljön a kor, amikor nem mondja meg senki, hogy mit „kell” tenni, hogy mit kell gondolni a holnap örökké odébb tolt, elérhetetlen céljai érdekében.)


2016. április 14., csütörtök

Cuisine & Confessions - Művészetek Palotája

Konyha? Cirkusz? Konyhacirkusz! Még el sem foglaltuk a helyünket a Müpa Fesztivál Színházában, már meglepetések sora ér: a színpadon egy minden igényt kielégítő, sokszemélyesre hangolt konyha fogad, a leendő „szakácsok” köztünk járnak és kérdezgetik a közönség tagjait kedvenc ételekről, ízekhez kötődő emlékekről, akad, aki citrommal dobál minket, más lesből támad és vízzel spriccel, nehogy kiszáradjunk a nagy pironkodásban. Azért amikor nyers tojást dobálnak a nézők feje fölött és előkerül a vágódeszka meg a kés, az ember elkezd gyanakodni, hogy hova is került, de hát tudjuk, hogy a legjobb bulikon is mindig a konyhában szabadul el legkönnyebben a hangulat, legfeljebb ragad ide-oda egy kis tojásfehérje, jó lesz ez…

Persze ilyesfajta balesetekre nem kell számítani, a késdobálásról is lebeszélik kollégái a túlságosan lelkes zsonglőrt – kezdődhet a mozdulatról mozdulatra komponált konyha-show. Amibe azért épp belefér annyi spontaneitás, ami megadja az étel igazi varázsát: egy kis szezonális fűszer ide, egy kicsit erősebb pörkölés oda, egy váratlanul szövődő szerelem, egy kis helyi íz. Hisz hiába is tartjuk magunkat tűzön-vízen át a recepthez, nincs két egyformán sikerült fogás.

A kanadai Les 7 doigts de la main igazi felszabadult, vidám, egyszerre hihetetlenül laza és vérprofi show-műsorral ajándékozott meg minket – a kanadai alapítású (amerikai-kanadai-orosz-argentin-svéd tagokkal büszkélkedő) társulat az újcirkusz egyik legeredetibb képviselője: mindenféle műfaji és színpadi határt átlépve játszanak a közönséggel, egyszerre pakolva színpadra cirkuszt, burleszket, főzőshow-t, személyes vallomásokat. Pont azt hozzák, amiért annyira közel áll hozzám ez a műfaj: egyfajta huncut, minden bevett előírásnak fricskát mutató szórakoztatást – ahol szó szerint bármi, egy kínai rúd-gyakorlat, egy pastafőzés, egy teleshop-paródia lehet érzelmek, emlékek, érintések és megérintődések hordozója. Ahol nem a forma számít, hanem hogy mivel töltöd meg.

Mert miközben ez a kilenc akrobata vásott kis manóként játszik a színpadon, monológjaik olyan tartalmat adnak a játéknak, amitől összeszorul a szívünk – elfelejtjük az utcai táncosokat idéző attrakciót nézni, ahogy hallgatjuk a Saint Louis-i gettóból való kitörés emlékét; elfelejtünk szörnyülködni a rúdról zuhanó test látványán, miközben az artistával együtt merengünk azon, mi lehetett a politikai elítélt apa utolsó vacsorája a börtönben. Ez a konyha nem csak a játék helye – az emlékeké is, meghatározóké, kedveseké és szívszorítóké. Nem lehet úgy nézni, hogy az ember ne merengjen el a sajátjain. Hogy ne szoruljon össze a szíve a saját keserű-szomorú-gyönyörűséges gyermekkori emlékein. Hogy ne érezze a málna illatát, amitől minden alkalommal fojtogatja a sírás.


Pedig málna ezúttal nem került terítékre. Főztünk helyette pastát és sütöttünk banánkenyeret – mert ez valóban konyha-show is. Időnként a közönség segítségével keveredik a tészta, töretik a banán, pucolódik (úszószemüvegben, micsoda trükk…) a hagyma. Hogy aztán szintén a közönség segítségével habzsolódjon be a produktum – fricskát mutatva a hely amúgy igen szigorú előírásainak, melyek bizony tiltanak mindenfajta étel- és italfogyasztást (amin szakácsaink az est elején nem is győznek csodálkozni). Minden ízében eredeti, felszabadult és felszabadító, borzasztóan jó kedélyű előadást láthattunk-hallhattunk-ízlelhettünk – miközben azért újra meg újra rácsodálkoztunk az akrobataszámok profizmusára, arra a hihetetlen lazaságra, amivel mintegy „mellékesen” világszámokat pakoltak elénk két kavarás közt. Megdöbbentő élmény volt – ez is. Pláne, mert soha nem láttam még ennyire veszélyes díszletben újcirkusz-előadást (nem véletlen, hogy általában nincs bútor-díszlet – sokszorosára növeli bármilyen sérülés kockázatát).

Nincs mese, ezt a társulatot is figyelni kell (meg még annyit…). Remélem, nem csappan a szervezők lelkesedése (sem) és még sok hasonlóan remek újcirkusz-előadással ajándékoznak meg minket.

2016. április 11., hétfő

Alice Munro: A boldog árnyak tánca

Valahol rémségesen keserűek ezek a belenyugvással teli novellák. A lázadó kamaszlány, a fiatal, városa és nemzedéke elvárásaival szembemenő ifjú költőnő, a munkájának élő anya megállapodott, lehiggadt, már nem kergeti a vágyait – tavaly írtam ezen sorokat Alice Munro utolsó, Drága élet! című novelláskötete kapcsán. Érdekes momentuma a magyar Munro-kiadásnak, hogy a máig (s tán összességében is) utolsó novelláskötet után vehetjük kezünkbe a szerző elsőként megjelent kötetét. Melynek novellái mintha csak az ellenkező pólust képviselnék. Hősei menekülnek, csaponganak, keresik a helyüket, a rájuk szabott szerepet, az életet, melyet érdemes élni, melyben otthon lehetnek és kiteljesedhetnek. Olykor görcsösen, hisztériásan, másokat és saját magukat sebezve kutatnak valami után – legtöbbször maguk sem tudják, mi után.

„Egy háziasszony, akinek sikerült időt szakítania arra, hogy novellákat írjon” – szól az elhíresült kritika A boldog árnyak táncáról. Hogy innen mekkora út vezetett a negyven évvel későbbi Nobel-díjig, azt már számos alkalommal érintettük – a jobbnál jobb novelláskötetek (no meg az egyetlen regény) és a visszatérő témák tükrében érdemes megvizsgálni, milyen volt a kezdő Munro. Mennyiben más, mint az érett, világhírű szerző? Honnan hova fejlődött és vajon feltétlenül jót tett-e neki ez a fejlődés? (Bár a Nobel fényében ez a kérdés elsőre tán értelmetlennek tűnik, láttunk már olyat, hogy nem…)

Bizonyos szempontból persze, jót tett – eme első kötet novelláin akad még némi „bébiháj”, itt-ott túlírtak, nincs még meg az a végletekig csiszolt, kiforrott egyszerűség, szikárság, ami annyira kiemeli a kortárs irodalom fősodrából a szerzőt. Vannak viszont helyette olykor szinte Woolfot idéző gondolatfutamok, elmélázó leírások, túlcsorduló érzelmek. Érdekes gondolatkísérlet eljátszani azzal, mi lett volna, ha a nyesegetés és a szikárság helyett ebbe az irányba indul el az írónő. Mert hogy erre is indulhatott volna, és sikerrel vette volna az akadályokat, az biztos – már ezek a korai novellák is olyan magabiztos mesterségbeli tudásról és olyan markáns önálló hangról tanúskodnak, hogy kétség sem fér hozzá: bármilyen stílust választott volna a továbbiakban, hasonló sikereket ért volna el.

Témái, mondhatni, nem sokat változtak az évekkel: itt is, akárcsak a későbbi kötetekben az emberi kapcsolatok, a női- és férfiszerepek, a kisvárosi élet és a kiútkeresés, az önálló hang megtalálása és a változások el- és befogadása áll vizsgálódása középpontjában. A prizma más, amin keresztül szemléli a témákat. A boldog árnyak tánca szerzője még maga is útkereső – hiányzik a távolságtartó bölcsesség, jobban szívén viseli szereplői sorsát, helyettük is dühös, szomorú, dacos, helyenként csalódott. Itt még markánsan felismerhetőek az önéletrajzi elemek, melyeket később - a vállaltan önéletrajzi jellegű regény, az Asszonyok, lányok élete kivételével - annyira elegánsan csomagol be; dekódolható a saját tapasztalat, a saját düh, ami például az „íróskodásra” irodát bérelő háziasszonyt fűti.

Hogy hiányzik a bölcs távolságtartás a szereplőktől, tetten érhető abban is, hogy keserűsége és belenyugvása itt még jó párszor kegyetlenség – sokkal kevésbé elegánsan analizál, többször mar belénk hegyes foggal, nem olyan kifinomultan cincál, mint időskori novelláiban. Ez a szókimondás érhető tetten „Az utrechti béke” (véleményem szerint a kötet legerősebb darabja) két lánytestvérének történetében, akik különböző utakon-módokon szabadulnának „horrorisztikus anyjuk” emlékétől, és csak egy nagy, közös kérdésben találhatnak egymásra: De miért nem tudok?

Érdekes módon ez a kegyetlen, többet kimondó, kevesebbet sejtető, mardosó hang egyáltalán nem áll távolabb tőlünk, mint a kései Munro szikársága. Más. Markánsan más. De nem tudnám azt mondani, hogy gyengébb – bizonyos szempontból pedig nyilvánvalóan olvasóbarátabb, mint a később tökélyre fejlesztett, végletekig lecsupaszított stílus. Az írónő rajongói egész biztosan elolvassák ezt a kötetet is – az életművel még csak ismerkedőknek pedig jó szívvel ajánlom akár első találkozásra is.

„Ennek az idegennek az érintése könnyített a lelkén; teste egyszerűen hálás volt, várakozó, és olyan könnyedséget meg önbizalmat érzett, amilyet még soha ebben a házban. Tehát mégiscsak vannak dolgok, amiket nem vett számításba önmagával, velük és a velük való együttéléssel kapcsolatban, dolgok, amelyek végül mégsem teljesen valószínűtlenek. Most már nem volt kellemetlen a szigetre gondolnia, a napsütötte, kopár sziklákra és a kis, fekete fenyőfákra. Most már egészen másmilyennek látta őket; még az is lehetségesnek tűnt, hogy csakugyan szeretne odamenni. De a dolgok valahogy mindig más dolgokkal járnak együtt; van valami, amit eddig még nem fedezett fel – egy érzékeny pont, egy új, még titokzatos megaláztatás.”


Kiadó: Park
Fordító: Rakovszky Zsuzsa

2016. április 7., csütörtök

Romain Gary: Lady L.

„Lady L. úgy vélte, hogy a természetből egyre jobban fogy a szusz. Kifosztották a nagy mesterek: Turner ellopta tőle a fényt, Boudin az eget és a levegőt, Monet a földet és a vizet; minden falon ott virít Itália, Párizs, Görögország, csupa elcsépelt közhely; amit nem festettek meg, azt lefényképezték, a világ egy elnyűtt rosszlányra hasonlít, akit számtalanszor levetkőztettek férfikezek.”

Lady L. szó szerint az első mondataival elbűvöl – az angol uralkodó osztály körülrajongott tagja, királyok, hercegek, Koszorús Költők, befolyásos politikusok és befolyással üzérkedők szívének elrablója, az angol korona minimum három fő támaszának nagyanyja épp nyolcvanadik születésnapi partijára készül ódon kastélya, Glendale House falai közt, melyeket évtizedek óta fáradhatatlanul próbál élettelivé varázsolni, istennek hála, hogy a rózsaszínűre festés azért még neki is sok volt. A születésnapi partira egyvalami vet árnyékot: a Lady szíve csücskét, a meghitt, burjánzó növényzet közepette rejtező kis kerti lakot le kell bontani. S bár egy vérbeli Lady mindig eléri amit akar, van, hogy ő is visszavonulót fúj. Ha bontani kell, hát bontani kell – ám a kerti lak és titkai mégsem maradhatnak elmeséletlenül. Karon ragadja hát legnagyobb hódolóját, a vénséges vén Koszorús Költőt és a halálosan unalmas angol ég alatt – „nincsenek titkai, érzelmei, indulatai, még viharban sincs benne semmi drámai, akkor is csak annyi telik tőle, hogy megöntözze a pázsitot” – mesél.

Mesél egy párizsi utcalányról, anarchistákról, merényletekről, nagy szerelmekről, idealizmusról és arról, mit meg nem tesz a nő, ha vérbeli Lady, hogy fölébe kerekedjen legnagyobb vetélytársának. Még akkor is, ha a vetélytárs maga az Emberiség – no meg fegyverhordozói, Szabadság, Egyenlőség és Testvériség. Mesél, míg a Koszorús Költő (s vele a velejéig sznob, prűd angol lélek) szoborrá nem kövül az árnyas sétányon – titokban úgyis mindig erre vágyott. Mesél, míg az olvasó hasát nem fogja a röhögéstől és legszívesebben újra meg újra inná szavait.

Romain Gary eme kisregényében sem tesz mást, mint a Salamon király szorong című remekművében: szatírába csomagolt görbe tükröt tart elénk – szorongásaink helyett ezúttal ideáinkat, meggyőződéseinket, sznobériánkat, (ál)prüdériánkat és mindenekelőtt megvezethetőségünket véve célba. Mert a Lady története bizony többszörösen kiforgatott mese – olykor hallatlanul szellemes, máskor burleszkszerű véletlenekkel, hihetetlen egymásra (és másra) találásokkal, Pügmalionokkal és Higgins professzorokkal, anarchista arisztokratákkal és idealista anarchistákkal. Alakjai egytől egyig groteszkbe hajlanak – történelmi utalásait épp ezért komolyan venni lehetetlen, mégis, ettől a frivol, gátlás nélkül csúsztató és saját magát a hallgató-olvasó-elbűvölt-megbotránkozó „Koszorús Költővel” együtt kiröhögő elbeszélőtől egyszerűen imádnivaló lesz. Mert hogy ki a Lady, ki a költő, ki az olvasó, és hol helyezkedik el eme háromságban Romain Gary – no és hogy ki ver át kit – azt bizony nehéz megmondani. De hogy a legnagyobb „vetélytárs” itt a sznobéria (az angol arisztokráciáé avagy az irodalomkritikáé…) az szinte biztos.

Persze a szatíra alatt-felett-mellett ez végső soron egy csupa bűbáj, frivol, csacsogó-csapongó szerelmi történet – nőies, tűzrőlpattant, bölcs, hisztis, akaratos, féltékeny és ragaszkodó. Egy világokat rengető légyott, mely megtépázza az angol arisztokrácia jó hírét éppúgy, mint az anarchista mozgalmakét. Ha valaki, Romain Gary aztán tudja, hogy egy párizsi utcalányból lett angol Lady szerelmétől aztán egyik sincs biztonságban…

„Máskülönben Annette-ben az idő tájt éppenséggel megerősödött a vonzalom a királyok iránt, sajnálta, hogy nincsen több belőlük. Jó, azt megértette, hogy időnként meg kell ölni egyet-egyet, hogy viselkedjenek rendesen, és el ne féktelenkedjenek, de szerette a cécót, ami a királyok bevonulását kíséri, a diadalmas zenét, a bíbor-arany díszletet, a tollas-fejdíszes cicomát, a hajbókolást, meg ahogy a kardok kiröppennek hüvelyükből; jó kis felhajtás, megéri a belépti díjat! Nemrégen még párizsi utcalány volt, hát hogy ne lett volna elragadtatva az uralkodói külsőségektől? Szerette nézni a dobrokoló lovakat, a páváskodó tábornokokat és a méltóságteljes kardinálisokat: gyengéje volt a bíbornoki bíbor, az egyház igazán csinosan öltözködik. Szürke a világ, kevés a szín, a pompa, a szép ruha; azért vannak a királyok, hogy a szemet gyönyörködtessék. Ne hagyják őket kormányozni és kész! Amúgy felőle akár egytől egyig hóhér kezére juthatnak, csak az a fontos, hogy jó nagy csinnadrattával vezessék őket a guillotine-hoz.”

(Nem szabadulok a gondolattól, hogy ha Romain Gary ma élne, micsoda szatírát rittyenthetne jelen korunkról…)


Kiadó: Park
Fordító: Bognár Róbert

2016. április 4., hétfő

Charles Lorre: A légió kísértete

Charles Lorre, Charley Long, Kockás Pierre… azaz: Nagy Károly. Jóformán alig lehet róla tudni valamit – még a születése évét is egy ifjúkori, „tizennyolcadik születésnapomra” datált verse alapján következtette ki a hálátlan utókor. Ponyvát írt, hamisítatlan, harsány, szellemes ponyvát, főleg légiós történeteket, azon az ösvényen járva, amelyen Rejtő Jenő is. A pillanat örömét jelentette a könnyed, filléres regénnyel magukat más életbe álmodni óhajtó sokaknak - nem sokra értékelt irodalmi foglalkozás volt ez; mint devalválódó korokban mindig. A harmincas-negyvenes évek nyomasztó hétköznapjaiból szöktek sokan a könyvein át - melyek játékaikban, szófordulataikban, s a humor felépítésében is erősen emlékeztetnek a P. Howard-i stílusra. De Rejtő Jenő finoman adagolt társadalomkritikája, s a megvalósuló ponyva kettős beszédbe csomagolt, belülről magát kinevető, kikacsintó, ironikus felhangjai nélkül. Nagy Károly ebben az értelemben komolyabban vette a az olvasói várakozás sajátos játékszabályait, mint a műfaj kétségtelenül koronázatlan mestere…

Lehet lelkesedni érte. Mondhatnátok, ezen az alapon lelkesedhetnék „előre” mondjuk egy kis Nora Robertsért is - különösen a J. D. Robb álnéven írt dolgaiért; mégiscsak, azok legalább krimik, s olvasói értelemben ugyanúgy „nem-független” történetek, mint Kockás Pierre és cimborái kalandjai a sivatagban. Mondhatnátok azt is, hogy a húszas évektől hatalmas mennyiségben kiadott magyar ponyvát csak az eltelt idő teszi úgy amennyire nemesebbé a szememben a mai megélhetési írók szakmányban készült betűömléseinél - de ez nem volna igazságos. A mai ponyva kvázi-realisztikus; tehát amíg az egyszerű cselekmény-szerkezetek rendkívül egyszerű - szinte nyelv szintjén közmegegyezéses - panelek sorává állnak össze, addig ezek a panelek a valósággal jelenleg sokkal perverzebb viszonyt ápolnak, mint a két világégés közti, valójában teljesen hasonló módon álomország pátoszát álmodó történetek. Hiszen az akkori ponyvaolvasó számára az is a közmegegyezés része volt, hogy ezek a történetek kizárólag mesék. Könnyed, szórakoztató mesék. A valósághoz semmi közük nincs – akár az operettnek, a harmincas évek mozgófilmjének, a frissen megszülető, vagy (ahogy a ponyva esetében valójában történt) újragondolt könnyed műfajoknak. Mindenki tisztában volt vele, hogy felnőtteknek szóló mesét olvas. Álmodozást. Elégtételmesét egy korban, amelyben más formában nemigen jutott elégtétel igen sokaknak. Hogy egyéb, borzalmas lehetőségekről ne is essék itt szó…

E tekintetben Nagy Károly talán még Rejtőnél is következetesebb. Hiszen ha mese, akkor nem kell új és új néven „kitalálni” ugyanazokat a hősöket. Kockás Pierre, a Márki, maga a könyv címlapján szerzőként ott díszelgő mesélő megszámlálhatatlan esetben térhet vissza a légió poklába, leszerelés után akár, hogy újra megszökjön, huszonkettedszer is kinevezzék és lefokozzák. Ahogy Rejtő ironizál ezen az „irodalmi jelenségen” A detektív, a cowboy és a légióban: …Bob Flemming megváltozott Elen mellett, de azért lehet, hogy még egyszer lóra kap, és nekivág a hegyeknek, ám addig még sok-sok év fog eltelni. Vége… Jövő heti regényünk „Bob Flemming ismét lóra kap.” Ha az olvasó tisztában van vele, ha egyértelműen a közmegegyezés része, hogy mesét olvas, verekedéssel, bűnnel, szerelemmel teli mesét, amelynek fő vezérlő elve a betyárbecsület, akkor értelemszerű, hogy a hősök ismét lóra kapnak, hajóra szállnak, elindulnak úgyis megint nyelni napokig korty víz nélkül a Szahara porát… Játszhat az író, a kimeríthetetlen fantáziájú író-gyerek, egy korban, amelyben úgyis csak egy nap a világ, eljátszhat az olvasóval, meredekebbnél meredekebb fordulatokat, kalandokat, rejtélyeket és feloldásokat kiötölve – eljátszhat a nyelvvel, a humorral, van lehetősége rá.

Amíg betartja a legfontosabb szabályokat. Szintén Rejtőt idézve: …Szóval, tisztában van az egyetlen fő törvényével a kalandregénynek: az olvasó gyűlöli a reformokat! A detektív pipázzon, a bűnös legyen cinikus, és az ékszer legyen nyakék. És főleg, az író ne akarjon okosabb lenni. Ne írjon prémboás hölgyet, aki titokzatos, mert a titokzatos hölgy az szürke ruhás, és lehajtott fejjel siet. Látta volna, mennyire megbukott egy regény, amikor valaki okosabb akart lenni önmagánál, és nyakék helyett egy platina harisnyakötő tűnt el szerinte. Ezen bukott meg. Itt nyakék kell… Vagy légió és sivatag. Nagy Károly rövid élete alatt, melynek a háború, a munkaszolgálat vetett véget 1942-ben, 156 puhafedeles regényt írt. Néhányat képregényként feldolgoztak a Fülesnek, néhányról tudnak a mai olvasók is… Mindenképpen tiszteletre méltó vállalkozás, hogy Domján Zoltán szerkesztésében elindult a kötetek újrakiadása, az első könyvben öt légiós történettel, Charles Lorre tollából. A többi már rajtunk, olvasókon, vásárlókon múlik. Ezek a szórakoztató, sajátos levegőt árasztó történetek többet érdemelnének, mint a feledés…


2016. április 1., péntek

Kitekintő – már megint nyakunkon a Könyvfesztivál!

Az előbb még itt sápítoztam hogy milyen gyorsan eltelt már megint az év első három hónapja és mintha csak tegnap írtam volna az év végi összegzést, máris itt a könyvfesztiváli készülődés – aztán visszaolvastam és rájöttem, hogy már tavaly is ezt írtam. Úgy tűnik, nem elég, hogy öregszem és egyre többször kapom azon magam „hogy repül az idő” még ráadásul feledékeny is vagyok. Remek. Szóval megint itt az április, szeszélyes idővel, lobogó loknikkal, virágültetéssel és a Millenáris zöldellő gyepét ellepő könyvmolyokkal. Idén sem sikerült mostanra a végére jutnom az év végi megjelenés-hullámban bezsákmányolt könyveknek, de már le is tettem a szezonális olvasás-ritmusról. Pláne, mert idén a kiadók sem aludtak téli álmot, az amúgy inkább holtszezonnak számító február-március is bőven tartogatott érdekességeket. Kíváncsiság van, idő és hely kevesebb, lelkesedés hullámzóan – mindez persze egyáltalán nem jelenti azt hogy ne vánszorognánk haza teli putonnyal a fesztről. Aztán majd jövő ilyenkorra talán el is olvassuk őket…

Lássuk első körben mely könyvek kerülnek be nagyon jó eséllyel abba a bizonyos puttonyba:

Jonathan Franzen: Tisztaság

„Korunk egyik legjelentősebb írójának régóta várt új regénye nagy ívű, kontinenseken és évtizedeken átnyúló többgenerációs történet. Főszereplője egy Pip Tyler nevű fiatal nő, akinek a valódi neve Purity, azaz Tisztaság. Százharmincezer dolláros diákhitellel a nyakában Oaklandben squattol anarchistákkal, kapcsolata egyetlen családtagjával, az anyjával zűrös, és fogalma sincs róla, ki az apja.
Pip megismerkedik egy karizmatikus német hackerrel, a kényes adatokat kiszivárogtató Andreas Wolffal, s ahogy a cselekmény az USA-tól Bolíviáig és a berlini fal leomlása előtti Kelet-Németországig ágazik szét, egyre több rejtélyt fed fel a családjáról. A hét nagy részből álló, rafinált szerkezetű regény végére aztán a nagy kirakós minden darabja a helyére kerül.
Sötét titkok, manipulációk, hazugságok, ifjúkori idealizmus, végletes hűség, szülő-gyerek kapcsolat, szerelem és család, a nemek közti harc, a mindenütt jelen lévő, totalitárius internet - efféle nagy témákat vizsgál a szerző emlékezetes karaktereket felvonultató, csupaszív, elbűvölően intelligens regényében.”

Egyértelműen kötelező, ki nem hagynám, ha egy hétig száraz kenyéren és vízen kéne élni miatta, akkor is rohannék megvenni – de aki a fülszöveget írta tuti nem olvasott még Franzent mert azt aztán el nem tudom képzelni hogy valaha „csupaszív” regényt ír…


Eleanor Catton: A fényességek

„Eleanor Catton fordulatos, hömpölygő története kerek százötven évvel ezelőtt, az új-zélandi aranyláz idején játszódik, a szigetek legtávolabbi csücskében, ahol szövevényes bűnügyre derül fény. De vajon tisztában vannak-e azzal a tettesek és az áldozatok, hogy mindez csak éppen ennél a csillagállásnál történhetett meg éppen így?
Egy sötét ügy és egy bravúros nyomozás Mars, Vénusz és a többi bolygó képviselői a kaotikus, világ végi településen: miután elolvastuk ezt a csodálatos regényt, garantált, hogy a saját horoszkópunkra is más szemmel nézünk!”

Eleanor Catton Booker-díjas regénye évek óta közszájon forog könyvmoly-körökben, nagyjából biztosra vettük, hogy úgysem jelenik meg magyarul, volt is nagy örömködés, amikor kiderült, mégis. Franzen mellett talán a legjobban várt fesztiválos megjelenés részemről, igazi kardigános bölcsészálom :) Mondjuk most picit elriasztott hogy ráadásul még 1000 oldal is, elleszünk egy darabig.

Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás

„Lélegzetelállítóan szép történet arról, miért vágyunk feledni, és miért kell mégis emlékezni.
Nagyregényt tart a kezében az Olvasó, a szó legnemesebb értelmében. Kazuo Ishiguro, a japán származású brit regényíró Az eltemetett óriással szimbolikus történetet ajándékozott a világirodalomnak, ami, mint minden nagy elődje, az élet és halál mérlegén megmért emberi sorskalandról mesél, helytállásról vagy elbukásról a hűség és árulás, háború és béke, szerelem és barátság próbáiban.
Az idő és a helyszín az Arthur király halála utáni Britannia: a britonok és szászok közt még fennálló törékeny arthuri béke utolsó pillanatai. Axl és Beatrice, az idős házaspár nagy utazásra indul halványan derengő emlékei nyomába hogy végül sorsuk beteljesedhessék. Vándorútjukon sorra összetalálkoznak a többi kulcsfigurával: a kizökkent időt helyreütni született szász harcossal, Wistannal és tanítványával, Edwinnel, majd az arthuri béke sötét titkát őrző Gawain lovaggal. Ők együtt, ki-ki a maga okaival és céljaival, alakítják ki a cselekményt, melynek végkifejletében végre tisztán láthatóvá lesz múlt és jövő.
A tájak és helyszínek a csodás japán animációs filmek festményszerű háttereire emlékeztetnek, a történet lassú kibontása és végig fenntartott izgalma a számítógépes kalandjátékok világát idézi. Ishiguro mesterfokon fűzi össze a legnemesebb lírai egyszerűséggel elbeszélt történet szálait. Itt semmi nincs véletlen helyen vagy időben, ám ebben a kristálytiszta szerkezetben mégis minden mindvégig, a regény legutolsó mondatáig megőrzi a maga titkos jelentőségét.

Ishiguro úgy tíz évvel ezelőtt maga volt a nagybetűs csoda számomra, aztán valahogy elmaradtak mellőlem a regényei – meglepve tapasztaltam, hogy a blogon például egy könyvéről sem írtam. Minimum fura és feltétlen orvosolandó helyzet – a nemrégiben újra kiadott Napok romjai (csak az a borító, csak azt tudnám feledni…) mellett ez is kihagyhatatlannak tűnik.

Herman Koch: Nyaraló úszómedencével

„Amikor egy félresikerült orvosi beavatkozás következtében meghal Ralph Meier, a híres színész, háziorvosának, dr. Marc Schlossernek színt kell vallania. Hiszen a szakmai becsülete forog kockán. Nem mintha lesújtaná Ralph halála, ám a filmcsillagok menő háziorvosaként nem rejtegetheti az igazságot.
Minden az előző nyáron kezdődött, amikor Marc a feleségével és két kamasz lányával meglátogatta Meieréket egy tengerparti nyaralóban. Kellemesen berendezkedtek, élvezték Meierék és filmes barátaik ingerlő társaságát, de egy szörnyű tragédia váratlanul közbeszólt, és megmutatta, hogy senkiben sem lehet megbízni. Ahogy a nyaralás lassan rémálomba fordul, Ralph későbbi halálának körülményei is értelmet nyernek, és feltárul a nyári tragédia mögött rejlő, zavarba ejtő valóság.”

Herman Koch két éve megdöbbentő vacsorára látott vendégül – tipikusan olyan házigazda ő, akinél szép volt, jó volt, de lehet, hogy nem mennék vissza többet, inkább eszem valami ipari hulladékot egy gyorsétteremben. Persze a könyvmoly (túl azon, hogy hisztis, ugyebár…) mazochista lény és szereti, ha kicsit megtépik, úgyhogy jó eséllyel belekóstolok ebbe az újabb, a jóléti társadalmak mocskában hempergőző fogásba. Csak nehogy megártson…

Grecsó Krisztián: Jelmezbál

„Két lányt holtan találnak a faluban valamikor az 1960-as években. A harmadik még él, amikor rábukkannak, de mire odaér az orvos, a sebesült lány eltűnik. Szerelme, a fiatal rendőr évtizedek múlva, Budapesten, egy különös találkozás után jön rá az igazságra. E talányos bűnügyi történetből bomlanak ki egy családregény mozaikjai.
A Jelmezbál napjainkig nyúló történetének szereplői unokák, nagymamák, asszonyok - nők. Élik az életüket, keresik egymást, önmagukat vagy épp a vér szerinti anyjukat. Elköltöznek, visszatérnek, szerelem, árulás, alakoskodás, hit és féltékenység van az életükben. Sok elmaradt ölelés, és szerencsére még több olyan, amelyik nem maradt el.
Grecsó Krisztián új könyvének fejezetei önmagukban is kiadnak egy-egy képet, mintha mindegyik történet más családtag vagy szomszéd élete lenne. Az utak keresztezik egymást, és végül, bármennyire is összekeveredtek térben és időben a darabkák, összeáll a nagy, drámai egész.

Először elcsodálkoztam, hogy „jé, Grecsó és krimi, mifene…” aztán továbbolvasva rájöttem, hogy lesznek itt lányok, családtagok, ölelések, útkeresések. Szóval csak úgy Grecsósan. Nem nagyon tud hibázni, naná, hogy ott a helye a többi mellett!

Lev Grossman: A varázsló birodalma

„Quentin Coldwatert száműzték Filloryból, a mesés világból, amiben hitt és amit egész életében keresett. Vesztenivaló híján most visszatér varázslatos utazásainak kiindulópontjába, a Varázskapu Egyetemre, ám nem telik el sok idő, és a múlt kísérteni kezdi. Egy ragyogó elméjű fiatal egyetemistával együtt hamarosan útra kel, előbb az Antarktiszra, ahol régi barátokkal találkozik, majd egy szürke mágiával és elkeseredett, kétes alakokkal teli világba. Eközben Fillory mágikus határai gyengülni kezdenek, és északról egy barbár sereg támadást indít ellene. Eliotnak és Janetnek - Fillory királyának és királynőjének - hajóra kell szállniuk, hogy elvégezzenek egy veszélyes, utolsó küldetést.
Kisvártatva olyan események sora veszi kezdetét, ami nem csak Filloryt és minden varázslatosat, hanem az egész Földet is pusztulásba taszíthatja. Quentinnek pedig mindent kockára kell tennie, ezúttal azonban a tét már nem csak a saját boldogsága.

Alaposan belehúzott az Agave Lev Grossman sorozatával, nagyon helyesen, ami ennyire jó azt nem is szabad elhúzni (még a végén elolvasnám angolul). Bár a második rész nem volt maradéktalan (legalábbis nem ütött akkorát mint az első…) baromi kíváncsi vagyok a harmadik részre és rettentően örülök a gyönyörű borítónak, állati jól fog mutatni ez a trilógia egyben. (És visszamegyünk az Antarktiszra, juhééé!)


Gail Carriger: Heartless – Szívtelen

„A lélektelen Lady Alexia Maccon ismét alaposan benne van... ezúttal azonban a baj nem a saját hibájából szakadt rá. Amikor egy őrült kísértet megfenyegeti a királynőt, Alexia veszi kezébe az ügyet -- és a nyomok a férje sötét múltjába vezetnek. Mindezt megtetézi a húga (döbbenetes!) csatlakozása a szüfrazsett-mozgalomhoz, Madame Lefoux legújabb találmánya és tarajos zombisülök áradata -- Alexiának arra sem marad ideje, hogy saját előrehaladott terhességével foglalkozzék.
Sikerül rájönnie, ki akarja megölni Viktória királynőt, mielőtt túl késő lenne? Megint a vámpírok szervezkednek, vagy az áruló ezúttal farkasbundát visel? És egészen pontosan micsoda fészkelte meg magát Lord Akeldama második legjobb szekrényébe?”

Carriger Napernyő Protekturátusának első három részét eléggé szerettem, morcos is voltam sokáig, amiért nem folytatja a KMK a sorozatot, aztán elengedtem a dolgot azzal, hogy úgyis kinőttem már a könyveikből. Teljesen véletlenül találtam rá a megjelenésre, úgy tűnik, már a reklámjaik is más csatornákon hódítanak mint ahol én mozgok… Van bennem egy jó adag nosztalgia, de furcsa mód azért nem epedek el a folytatásért. Majd egyszer elolvasom.

Fredrik Backman: Itt járt Britt-Marie

„Britt-Marie hivatása negyven éven át az volt, hogy makulátlan rendet és tisztaságot tartson sűrűn utazgató és gyakran túlórázó férje körül. Ám útjaik elválnak, s ő, akinek lánykorában volt utoljára munkahelye, mindenáron dolgozni akar. Mivel nem válogathat, elfogadja az egyetlen állást, amelyet a munkaközvetítőben ajánlanak neki, és Borgba utazik, ebbe a válság sújtotta községbe. Egy hallatlanul koszos, felszámolás előtt álló ifjúsági otthont kell rendben tartania, éppen neki, aki nem tűr meg semmiféle piszkot és rendetlenséget. Ráadásul, ki tudja, hogyan, hamarosan az ifjúsági focicsapat vezetőjének szerepében találja magát. Pedig nem sok minden áll tőle a focinál távolabb. De Britt-Marie-t nem olyan fából faragták, hogy megijedjen a feladattól: intézkedni kezd, engedélyeket kér be, nyilvántartásokat vezet, rendet csinál és rendet tart. Az egyedülálló, messziről érkezett nőből akaratlanul a közösség egyik kulcsembere lesz. És felfigyel rá egy magányos férfi is Sven, a helyi rendőr. Kérdés, hogy mindez elegendő-e ahhoz, hogy Britt-Marie újra otthonra találjon. Különös tekintettel arra, hogy volt férje is felbukkan a színen...

Backman sem tudott eddig hibázni… Ove és a bocsánatkérő nagymama után naná, hogy kötelező – ha csak megközelítőleg olyan jó mint az előző kettő, borítékolom a helyét az év végi összegzésekben is :)

Lionel Shriver: Nagytestvér

„Amikor Pandora kimegy a bátyja, Edison elé az iowai belföldi reptérre, szó szerint nem ismeri meg őt. A négy év alatt, amióta a testvérek utoljára találkoztak, az egykoron karcsú, menő New-York-i jazz zongorista elképesztő módon elhízott. Mi történhetett?
És nem is csak a testsúlyról van itt szó. A magát Pandora világára rászabadító Edison összetöri az asszony férjének, Fletchernek egyik saját kezűleg készített bútorát, irgalmatlan mennyiségű reggelit készít a családnak, és nem csupán arra veszi rá Pandora mostohafiát, hogy ejtse a főiskolát, de arra is, hogy maradjon ki a középiskolából.
Miután a sógora már enyhén szólva túl sokáig élt vissza a vendégszeretetével, Fletcher ultimátumot intéz a feleségéhez: vagy ő, vagy én. Pandora a házasságát és fogadott családját is kockára téve a bátyját választja – aki az ő fogyás terén nyújtott segítsége nélkül holtbiztosan a korai sírba enné magát.
A Shriverre jellemző szellemességekben és dühödt energiában gazdag Nagytestvér a kövérségről – erről az össztársadalmi, ugyanakkor gyötrelmesen személyes problémáról – szól. Felteszi a kérdést, hogy mennyi áldozatot vagyunk hajlandóak hozni azért, hogy egy-egy családtagunkat megmentsük, és hogy vajon a szeretteinket lehetséges-e egyáltalán megóvni önmaguktól.”

Bahhh, ennyire undorító borítót ilyen (várhatóan) jó könyvön én már rég láttam. Nem szokott ennyire mellényúlni a Gabo, de ez most nagyon nem jön be. Egyébiránt nyilván kihagyhatatlan, a védőborítót meg úgyis levesszük, szóval no para. Shriver a Születésnap utánnal nagyot rúgott belém, megyek is egy-két repetáért. Pláne, hogyújra kiadják a Beszélnünk kell Kevinről-t is…

Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

„A Lear király bemutatóján a címszereplőt játszó színész, Arthur Leander szívinfarktust kap, de halála szinte senkinek sem tűnik fel: ez az éjszaka ugyanis arról lesz híres, hogy ekkor szabadult el a világ legpusztítóbb járványa. Élete és elmúlása azonban láthatatlan szálakkal köti össze képregényrajzoló exfeleségét, Mirandát, a mentősnek tanuló Jeevant és a halálát végignéző gyerekszínész Kirstent, aki húsz évvel később az Utazó Szimfónia nevű vándortársulattal együtt próbál fényt vinni az egymástól elvágott, túlélésért küzdő közösségek életébe.
„Mert életben maradni nem elég.”
Ez a társulat, és egyben a könyv mottója is. A halott színészhez kötődő alakok egymásba szövődő múltján és jelenén keresztül látjuk a végzetes éjszakát, a civilizáció törékeny szépségét, és az új világot, ahol mindig van, aki tovább vigye a fáklyát.

Ha csak fele olyan költői a regény mint a szerző neve, már nyert ügye van. Na de félre a tréfát, egy posztapokaliptikus világban is a kultúra fontosságáról regélő regény azt hiszem, minden könyvmoly szívét megmelengeti kissé – műfajokról és kötődésektől függetlenül.

Naomi Novik: Rengeteg

„Agnyeska szereti csendes faluját a völgyben, az erdőket és a csillogó folyót. Kis világának peremén túl azonban a gonosz varázslattól sötétlő Rengeteg burjánzik, melynek árnyéka a lány életére is rávetül.
Népét egy szigorú varázsló oltalmazza a Rengeteg hatalmától, a Sárkányként ismert mágus azonban szörnyű árat követel a segítségéért: tízévente egy hajadont. Ahogy közeleg a kiválasztás ideje, Agnyeska félelme egyre nő, mert tudja, hogy legjobb barátnőjére, a szépséges és bátor Kasjára fog esni a Sárkány választása, és senki sem mentheti meg a rá váró rettenetes sorstól.
Amikor azonban a Sárkány eljön, nem Kasja lesz az, akit elragad.

Na ez tipikus esete annak, mit tesz egy remek borító – Novik könyvétől igencsak húzódoztam, valahogy a sárkányok + szépséges és bátor kislányok + gonosz varázslatok épp nem érdekelnek (pedig anno szerettem az Őfelsége sárkányát, nem is tudnám hirtelen megmagyarázni, miért nem olvastam tovább a sorozatot), aztán megláttam a borítótervet és elvesztem. Ez egyszerűen gyönyörű. (Azért lehet, megvárok pár véleményt a regényről mielőtt beruházok egy szép borítóra :)

Adam-Troy Castro: A holtak küldöttei

„Két gyilkosságra is sor kerül az Egy Egy Egyen, az ökoszisztémában, amelyet az univerzumot uraló mesterséges intelligenciák hoztak létre. A henger alakú bolygón a függeszkedők erőszakos faja mellett emberek is élnek, magasan a légkör mérgező gázokkal teli rétege fölött, Andrea Cortnak itt kell megtalálnia a tettest.
A borotvaéles eszű, szarkasztikus humorú nő különösen traumatikus múltat tudhat magáénak, így nincs veszítenivalója, és egy pillanatra sem retten meg a rá bízott feladattól. A dolgát azonban alaposan megnehezíti, hogy semmivel sem vádolhatja meg a mesterséges intelligenciákat, akiknek hatalmában áll egy pillanat alatt eltörölni az emberiséget.

Épp megint nyakig benne vagyok a sci-fi olvasásban és mindig valami újabb különlegességre vágyom. A holtak küldötteiről hallottam hideget is, meleget is, lehet, ezzel is meg kéne várni néhány véleményt, de úgyis kiszámíthatatlan, mi tetszik és mi nem, meg aztán egy tökös nyomozó hősnőt kb Anita Blake óta várok, szóval lehet, érdemes próbát tenni…


A fentieken túl lássunk pár abszolút kötelező megjelenést, melyek egyelőre magyar borító és fülszöveg nélkül állnak (ejnyebejnye, tessék belehúzni!):

Robert Galbraith: Career of Evil – Én nem tudom, mi van velem, de egyszerűen remegek Rowling álnéven írt krimijeiért. Jobban tetszenek, mint Harry Potter :) Nagyon beígérték Könyvfesztre, ha nem jön ki mégsem (még címe sincs, brühühü…) tuti hisztirohamot kapok.

J. R. R. Tolkien: Kullervo története – Franzen és Catton mellett természetesen ő is kötelező, mert hát az aztán egy percig sem lehet kérdés, hogy  Professzortól bármi jelenik meg, bérelt helye kell legyen a Gyűjteményben :) 

Cixin Liu: A háromtest-probléma – Ha már sci-fi mánia, nem mehetek el én sem emellett a kínai versenyző mellett. Tegye fel a kezét, aki olvasott már kínai sci-fit! Na ugye. Egy próbát minimum megér.

Lauren Beukes: Torzók – Beukes eddig nem okozott csalódást, bár nekem speciel legjobban a Moxyland tetszett tőle, úgy tűnik, ő egy időre a thrillerek felé fordult. Hát, lelke rajta, ha van olyan jó mint a Tündöklő lányok, jöhet akár thriller is. Csak jöjjön.

És ti mit szemeltetek ki a fesztiváli kínálatból?

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...