Mert amúgy tényleg. Mi értelme a szimmetriának, főleg amikor nemhogy megtörik, de valójában ki se alakul? A stilizált madártávlatoknak, a folyton valószínűtlen, „én díszlet vagyok” szinten magukat mutogató díszleteknek? Mi értelme a makett-mivoltukat zászlóként lobogtató maketteknek, a filmtrükk-mivoltukat vigyorogva arcunkba toló trükköknek? Mi értelme ebbe a keretbe csomagolni a gesztusszegény, de azt a párat állandóan karikatúráig feszítő játékot, az emblematikus figurákat, akik ráadásul visszhangjai is a korábbi, legalább ekkora valószínűtlenségi fokkal elénk pakolt, e szerzőtől korábbi szerzői filmekben felhalmozott manírhalmoknak? Mi értelme a történetnek, ha olyan mértékig valószínűtlen, hogy szinte sérti a magára aggatott történet fogalmat (hogy szinte elbujdokol szégyenében, a jelentéktelenségbe)?
Mert megint egy ilyen filmet látunk, a rendezői jobb- és balkezesek közül újfent egy balost: amilyen az Édes vízi élet, A fantasztikus Róka úr, A Grand Budapest Hotel, A kutyák szigete volt – semmi narrációba (és színpadra) csomagolt távolító keret, csak a malícia, nyersen, sokak szerint fogyaszthatatlanul. Sokak szerint megint egy semmiről nem szóló agymenet született csak, egy elment agy-menet megint, amiben elmentek otthonról. A rajongóknak biztos tetszik majd, ahogy a többi, bekajálják, mintha jelentene valamit. Figyelni se érdemes rá, semmit nem hordoz, sőt, lehet, direkt nem jelent.
Szerintem ehelyett egy filmet látunk az etikus üzletről. Ami ma egyfelől hagymáz botránybolondsága. Elképzelhető, de teljesen irreális (Robin Hood elégtétel-Sherwoodjából szabadult, de amúgy hangsúlyosan New York-i zsidó) csibész üzletemberrel. Másfelől az egyetlen reményünk: bűncselekmény, csalás, hazugság, velejéig és minden gesztusában a célnak alárendelt etikátlanság által. Hiszen ennek van ma szezonja. Másfelől a túlnan szélén imbolygó lelkiismeret szelében születő vezeklés – az öt százalék garantált haszonnal, amin minden mai cápa hasát fogva röhögne, nercegektől techmilliárdosokig.
Megint egy elképzelt múltba helyezve, egy olyan néhány elemű laboratóriumi alternatívába, ahol tényleg elég a felvirágoztatáshoz egy vízerőmű, egy vasúti kapcsolat, egy kikötő, és egy őrült nemzetközi összefogás, sejkkel, gentlemanekkel és maffiózókkal. Ez a mű harmincas-ötvenes-hatvanas évek ahol a föníciai séma hívei nem a válságövezet szélesítésébe és a fegyverbizniszbe fektetnek. Ez egy alternatív akkorkellettvolna. Közel- és távol keleten, a Nílus torkolatánál és a gyémántbányák körül, őserdő-mentén és emírségparton. Ami amúgy azt is jelenti, Wes Anderson szerint nekünk már meszeltek. Már nem volna szívünk ekkora botránybotorságokra. Azzal vagyunk elfoglalva, hogy ki jön: hogy legközelebb ki kapja be. Nem azzal, hogyan kell elveszítenünk mindent (érted? Mindent!) a köz érdekében, hogy lehessen. Továbbra is köz legyen, és lehessen közünk hozzá.
A színészek köszönik, hogy közük lehet hozzá, a megcsináláshoz legalább. Benicio Del Toro egy fikarccal teszi csak odébb figurát A Francia Kiadás festőjéhez képest – festő, vagy üzletember, az elhivatottság rajza (karikatúrája) ez; úgy is, hogy Zsa Zsa Korda a halálba hívottságból nyeri az ihletét, és nem a szerelemből. Mia Threapleton apácája a dörzsölt naivitás maga, a két pólus közt hagyja függőben a döntést. Jókat mulattam Michael Cera figuráján, főleg, mikor átvedlik, meghommázsolva Csalamádét – ja, ha már Timót nem ért rá, és a helyén lehetőséget kapott a beugrásra, legalább parádésan élt vele. Imádom, hogy Scarlett Johansson mer csúnya és szögletes lenni, és imádom, hogy a WA Univerzumba bekerült Benedict Cumberbatch. És hogy megint Bill Murray az Isten. S hogy a neve a film adatlapján a „futottak még” között vigyorog. Közelebb jött tőle.
Wes Andersonnak ezt a közlékenységet köszönöm megint, ahogy amolyan puncspancs rózsaszín öltönybe göngyölt módon, felemelt ujjal közbeszól, hogy apropó. Ahogy továbbra se hajlandó akcionista álrealizmusokra, még annyit se a világába engedve, mint pl. Tarantino. Ehelyett mesél, a mese kilógó lólábait ízléses manír-ragtapaszokkal patkolva. Echte század(vagy egyéb)fordulós ponyvaregényeket mesél, szinte Rejtő-i módon, körülbelül annyi valóságízzel, de legalább akkora jelentőséggel. Ez sem kevés. A bal csapott helyett persze jobban esne tőle egy jobbegyenes legközelebb, The Royal Tenenbaums, újabb Utazás Dardzsilingbe, egy nagyvárosba hangolt Holdfény Királyság, vagy A Francia Kiadás – valami háziátok, amiből azért (ha temetünk is benne) nyílik jövendő. Meglátjuk (levegőbe lógatott, levegőből formált boksz-zsákon) legközelebb milyen ritmust püföl ki. Mi biztosan meglátjuk, ha lehet. Rajongók vagyunk. Ez van. Nem tilos.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése