„A
világon a legreménytelenebb eset a buta emberek romlottsága; ezek az első szóra
megadják magukat, bár sejtelmük sincs, hogy miért. Elég, ha valaki ostromolja
őket, ellenállásra nincs bennük erő. Az én szememben az ilyen nők közönséges
automaták, melyek gombnyomásra szolgáltatják a gyönyört.
Maga
most arra gondol, hogy a mi terveinkbe az is belevág, ha elzüllik a kicsike.
Hát én azt se bánom. De résen kell lennünk, mert az ilyen automatáknak hamarosan
mindenki kiismeri a tervezőjét és a hajtó erejét; ha tehát nem akarunk bajba
kerülni, akkor ezt gyorsan kell lebonyolítani, idejében meg kell állítani a
gépet, és mindjárt összetörni.”
Ahogy az évzáró posztomban is írtam, a
tavalyi év egyik legemlékezetesebb olvasása Choderlos de Laclos 1780-as években
megjelent levélregényének, a Veszedelmes
viszonyoknak az újraolvasása volt. Közel tizenöt év után vettem kézbe:
először kamaszként olvastam, amikor még gyanítom, sokat nem értettem belőle, de
amúgy kamaszosan halálosan szerelmes voltam a filmváltozat Valmont-jába (John
Malkovich), ezért végigküzdöttem; aztán friss szerelmesként (immáron nem
Valmont-ba, hanem a férjembe), amikor a játszmák helyett az ember csak a
rózsaszín ködöt látja, az sem segített hozzá a teljes képhez. Most, érettebben,
néhány veszedelmes viszonnyal és számos ócska emberi játszmával a hátam mögött
borzaszt el és nyűgöz le igazán.
A kisnemesi származású tüzértiszt-forradalmár
Laclos levélregényének cselekménye (már ha lehet „cselekményről” beszélni e
forma esetén egyáltalán) papírvékony: egy romlott és saját romlottságába szerelmes,
a hivatásos csábító szerepében tetszelgő arisztokrata elhatározza, hogy - miután
a párizsi előkelő körök minden valamirevaló szépasszonyát meghódította -
romlásba dönti a korabeli társaság nagyjából egyetlen számára elérhetőnek tűnő
erkölcsös tagját. Ebben segítségére lesz az egykori szerető, a jóbarát
szerepében tetszelgő Merteuil márkiné – és persze akadályozzák is, számos
oldalról. Akad társasági hölgy, aki annyira, hogy mellékvágányként Valmont
kénytelen megrontani ártatlan lánykáját. Valmont, a világirodalom egyik
leggyönyörűbben megírt parazitája ott találja magát három nő szerelmének,
rajongásának, játszmáinak középpontjában: a hős férfiú, akinek egész léha élete
a másik nem romlásba döntéséről szól, végre méltó ellenfélre talál. Ám az
ellenfél ezúttal nem egy másik hódító, még csak nem is egy meghódíthatatlan,
avagy hozzá méltóan romlott nő, pláne nem a kis ártatlanság, hanem az egész
szövevény. Valmont életében tán először, szerelembe esik – legalábbis ő úgy
hiszi, szerelmes. Tourvelné kegyeit már elnyerte, ám ami fogadásnak indult,
tragédiába torkollik – itt van valaki, akivel a hivatásos játékos nem tud
játszani. Aki szerelmet csak tisztán ad, és akihez - valóban először tán -
tiszta érzelmek is fűznék. De ott az ellenpont: a métely maga, az egykori szerető,
az egyetlen, aki romlottságban felveheti vele a versenyt, akit szeretni
képtelenség, akinek megfelelni lehetetlen, éppúgy, mint kihívását visszautasítani.
Hogy Valmont valójában szerette-e Tourvelnét, vagy szerette-e Merteuil
márkinét, arról míg világ a világ, vitázhatnak az irodalomtörténészek – az én
olvasatomban Valmont soha senkit nem szeretett, csupán saját magát, a végső
döfést pedig nem a szeretett nő halála, hanem az a tudat vitte be neki, hogy
amikor végre levetette örökkön hordott álarcait, és megadathatott volna neki,
hogy önmagáért szeressék, nem mert élni a lehetőséggel.
Szerepek és játszmák regénye a Veszedelmes viszonyok: őszinteséget
nyomokban sem tartalmaz, legfeljebb a kis Cecile kamaszos rácsodálkozásaiban.
Egy olyan kor terméke, amikor (mikor nem?) a tisztesség látszatáért játszi
könnyedséggel áldozták fel a tisztességet, egy világé, melyet a társadalmi
feszültség már épp robbanásközelbe sodort, egy világrendé, melyben az örökölt
vagyon és nemesi cím védelmében élősködők bárkit feláldozhattak kisded játékaik
során. Laclos később forradalmár lett – a forradalmár hevülete ott van már e
lapokon is. A pénztelen kisnemes minden indulatával gyűlöli Valmont-t, veti meg
Merteuil márkinét, teszi nevetségessé Cecile-t és a másik oldalról a párizsi „előkelő
társaságot” – míg a tisztességes polgárasszony Tourvelnének adja minden
szánalmunkat. Társadalom- és valláskritikája vaskos, szereplőit gyűlöli és
megveti, érzelmeiket folyvást hitelteleníti, olvasóját ő maga próbálja
meggyőzni e levelek színvonaltalanságáról és ocsmány mivoltáról. Mégis
olvassuk, kétszáz év múltán is – azzal együtt is, hogy a forma a legkevésbé sem
segít divatossá válnia, korában erkölcstelennek számító viszonyai és szereplői
vergődése pedig ma már itt-ott megmosolyogtatóak.
Van viszont valami, amiben Laclos nem hogy
megelőzte korát, de kétszáz év elmúltával is a legnagyobbak közt említhető:
mély emberismerete és az a pszichológiai alaposság, amivel a két nem közti
játszmákat ábrázolta. Szinte hihetetlen, de olvasás közben nem poros
klasszikusok, hanem Edward Albee és a Nem
félünk a farkastól jutott eszembe – Albee egymást végletekig kínzó, a közös
játszma szabályait a legocsmányabb módon felrúgó, egymásra utaltságukba és az
egymás iránti szeretetbe és gyűlöletbe beleőrülő házaspárjának mesterkedéseit idézi
fel bennem Valmont és Merteuil márkiné játszmája. Micsoda megfigyelőképesség
kellett ahhoz, hogy ez a nem is különösebben iskolázott tüzértiszt korát majd’
százötven évvel megelőzve így írjon arról, mily borzalmas mélységekbe tudja
lökni magát az ember gyűlölet és szeretet béklyóiba gabalyodva…
Kiadó: Magvető
Fordító: Örkény István
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése