Amikor írtam a Belső utak könyve alkalmazott
(máshonnan nézve: szelíden vizezett) kelet-képéről, utaltam már rá, hogy
meglehetősen bonyolultan alakult Popper Péter műveivel a viszonyom. Mostanra
épp elég a távolság, hogy egyszerűen szeressem, ahogy kérdez, morfondírozik,
óg-móg, s ahogy nagyon óvatosan, folyton valaki más szavai
(mester-tanításokból, szent iratokból és versekből vett idézetek) mögé bújva
válaszol. Jó vitatkozni vele, mert mindezt elég magas nívón teszi; a magáét a
közérthetőségre törekvés szándékával is elég pontosan fogalmazza ahhoz, hogy
olykor minden keserűség nélkül ne értsek vele egyet. Azt hiszem, valójában erre
szánta a könyvét - edzőpartnert akart a kezünkbe adni. Hiszen hatszor leírja
legalább, hogy ő nem guru. Nem mester, következésképpen nem lehetnek
tanítványai. És legalább hatszor leírja azt is: valójában úgyis kizárólag a
magad mestere lehetsz - csak az számít, amit magadból merítve tanulsz, mert
általad az él. A többi úgyis papírra, képernyőre szórt jel, elhamvad,
kikapcsolódik.
Felépít ehhez egy (irodalmi)
legendát, vagy visszaemlékszik egyre? A kötetvégi öninterjúban gunyorosan
eljátszik a kétellyel, hogy élt-e valaha egy Mysore-i szent ember, akit Pandit
Gandolnak hívtak, avagy kitaláció az egész, a gondolat ruhája, a saját gondolaté.
Ahogy Sári László szeretni való Lin-csi
apátja, vagy még nyilvánvalóbban Király László György Nin-csen apátja; elképzelt kolostorok valóságos élményanyagra
húzott kereteinek bölcs, szentember vezetői. Valóság, egykor élt, meghalt,
meggyászolt, megidézett valóság Gandol? Vagy egy ruha, ami a kimondott szónak
különös méltóságot ad, mert elköteleződést jelző, hiszen szerzetesi? Érdekes
módon teljesen mindegy. Mert Popper Péter ebben a sajátosan felépített kis
könyvben úgy jár el, ahogy az evangélikusok: tanúskodik. Ezt ennél pontosabban
nem akarom szavakba bontani, hiszen ez egy érzés: hogy tanúság tétetik. Ott áll
a szavai mögött - mint ahogy a valóságos tanítvány is (úgyis) kizárólag arra
emlékszik a mester tanításából, amivel azonosulni tudott. Buddha és például
Asvaghósa, Jézus és például János, de másfelől Szókratész és például Platón - a
mesterek nem írnak, mert nem élő közlés, a tanítványok írnak, mert az élő
közléssel vele jár a feledés.
Gandol ebben a szövegben
személlyé válik, mégpedig ezer hibát elkövető, azokból okuló megvilágosodottá,
aki köré odaülnek az olyan keresők, mint Popper Péter. Akik kérdeznek, és
választ kapnak, és soha, soha nem azt a választ, amit jól esne hallani. Ezek a
válaszok nyitva hagyott ajtók, még úgy is, hogy a lejegyzőjük, amikor csak
teheti, odavonja a kulturális analógiákat, idéz, magyaráz, fénybe helyez. Ez a
megoldás, a válasz, mint nyitva hagyott ajtó a megkérdőjeleződés erényeiről és
veszélyeiről egyaránt beszél, s ez által a kérdésfeltevésről tanít a legtöbbet.
Miközben azért hallatlan távlatokba von, ami az emberi kultúra hagyományait
illeti. Mert tényleg egy transzcendencia van - ezerféle kulturális nyelven.
Gandol ebben a szövegben boldogítóan nyitott, bátor tanítványságra tanít,
hiszen Buddha tanításaitól a Taón át a kereszténység sajátos felvételéig jut -
sajátos felvétel, mert semmit el nem enged abból, amit továbbra is igaznak
érez, sőt, úgy érzi, azzal, hogy elismeri Jézust, valójába zsidóvá lett,
visszamenőleg, a tanítás közös gyökerén át... Játékos világ-ökumené ez
egyfelől, másfelől annak paródiája is - mert csak látszat, hogy vak mindarra,
ami kizárja egyik hitelvből a másikat.
Valójában egyszerűen elviseli a
paradoxont. Elviseli, ahogy az egyik hitelv (az egyik ige) megkérdőjelezi a
máshol, más kultúrában, más fogalmi környezetben adekvát másik hitelvet (a
másik igét). Hiszen csak szavak. Mint a tanítás foglalata, a Csan Tao. Csak
szavak, amiket aztán úgyis mi, az olvasók töltünk meg élettel. Vagy nem. A
szabadságunkban áll. Azt hiszem, ez benne a legszimpatikusabb, még mindig, mert
ez a hozzáállás lehetetlenné tesz bármiféle fanatikus elvakultságot. Kineveti
azt, akinél úgymond ott az igazság. De persze beszél a csapdáról is, amit ez a
nevetés jelenthet - ha megmaradsz ebben a sajátságos attitűdben, a 'semmi sem
igaz, vagy mindennek az ellenkezője is az' jellegű relativizmusban. Hiszen
miközben a mester, Gandol valóban lélegzi ezt a paradox tanítást a válaszaiban,
a tanítvány, Popper Péter a megidézés magyarázatában, a vonatkozó kulturális
elemek között szabadon válogatva azért leteszi ide-oda a garast. Megosztja
velünk a meggyőződéseit. Mindig minden dogmatikus dörgedelem nélkül, de
elmeséli, e tanításokkal mire jutott. És miközben felhívja a figyelmet, az
Istennel sakkozni kockázatos, neked azért jó szívvel felállítja a táblát és a
bábukat. Tudja, hogy te vagy fehérrel - te nyitsz, kedves olvasó, könyvet, hogy
okulj, és létet, magadnak. Te lépsz, hiszen életben vagy. Úgyis te lépsz,
hiszen te még léphetsz.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése