Szerelem, halál, robotok (rövidfilmek)

Love, Death & Robots. Két évad, egy hosszabb, meg egy rövidebb. Már csaknem elfelejtettem, hogy írni akartam róla, de megnéztük a minap a BigBugot, Jean Pierre Jeunet nagyvonalúan beteg sci-fi komédiáját, és egyből eszembe jutott a második évad Automatizált ügyfélszolgálata, a démoni robotporszívóval. A BigBugról sokkal többet nem akarok mondani, nem akarom bántani, mivel jól szórakoztunk rajta annak ellenére, hogy olykor irritálóan francia. Van a filmes fűszerkészletüknek jó pár olyan eleme, ami vagy nagyon ízlik, mint anno az Alien negyedik menetében, vagy annyira nem, mint ebben a filmben. Mintha a sci-fit kizárólag szürreális mivoltában volnának képesek megközelíteni. A Netflix antológia-sorozatából az Automatizált ügyfélszolgálat volt az első, amit láttunk az összes kisfilm közül (tévedésből egyből a második évadot elindítva), egyszerűen frappánsabban vezeti fel látszólag ugyanezt az alaptémát, és intelligensebben futtatja ki teljesen máshova, még csavarva is egyet a fricskán. Egy Scalzi-novella megfilmesítése amúgy és nagyban köszönhető a rajzba tételnek, hogy ennyire megült a reklám- és marketingszörny ellen kényszerűen megszülető nyugdíjas Bonnie és Clyde páros nyitva hagyott története a fejemben.

Az epizódok legtöbbje ugyanígy irodalmi adaptáción alapul, többnyire erős novellákon – és többnyire a történetnek alapjában ágyazó képi világba téve. És van, amikor elemelkedik az egész a fantasztikusan innovatív rajztól, ahogy a másodiknak látott Jég. Történet-szempontból nem ez a film, s főleg nem a Passions Animation Studios másik mágiája, az első évadot lezáró Zima kék a legerősebbek, de mindkét alkotás művészet. Szeretem ezt a fajta kreativitást, mint ahogy a gunyoros minimalizmust is, például az Alternatív történelmekben; szeretem az olyan bátor képi világot a jó ötlethez, mint A szemtanúé; mégsem ezek a filmek lettek a szériából a kedvenceim. Hanem két CG-parádé. Az első évadból Sonnie előnye. Ami a történetével, a képi világával, a kísérőzenéjével talán a legtökéletesebb egység, Dave Wilson rendezésében – az utolsó, sötétben elsuttogott mondatig színtiszta, véres mámor, és közben intelligens, beléd ülő mese. És a másodikból az Élettelen szemek, amit talán a legtovább cipeltem magamban, az összes közül – bár amúgy ez a történet nagyobb lélegzetet, több stációt is elbírt volna Briggs detektív kijózanodásából (ha nagyon szigorú volnék, így mondanám: ez a történet teljesen hitelesen elmesélve inkább egészestés).

Pedig amúgy ez a rajzfilmes út a belefektetett irdatlan munka (és bármilyen, szemet gyönyörködtető végeredmény) ellenére a szememben kevesebbet ér, mint egy jól elkapott, egyedi látomás. Talán azért is, mert ezeket társítják a legszívesebben a véres, pörgős akcióhoz, ami egyre kevésbé érdekel. Mégis, ebben a szériában nagyon jól vittek magukkal ezek a vérben tocsogó, olykor igen szellemes akciók. Kettő ezekből egymás tükrében sem tanulságmentes -, az Alakváltók és A titkos háború. Amcsi farkasember-katonák a tálibok ellen, szovjet honvédek harmadik frontja Szibériában, a démonok ellen... Vicces, mennyire kiszolgálták a sztereotípiákat: a vérfarkasok vadászata az egyén és a szuverenitás, a pufajkás mese a kollektívum és a kötelességteljesítés véres himnusza. Az utóbbiban odáig mennek a tipizálásban, hogy a filmekről jól ismert orosz akcentussal ízes angol beszédet hallgatod (és ezt a poént megőrizték a szinkronban is...). Amúgy ennek az alaptörténete a másikhoz képest messze erősebb, több rétegű. Ahogy például a Sas-hasadéké is – bár össze se tudom számolni, hogy ez a galaktikus pók-iszony az idők folyamán hányadik alkalommal került elém, de tény, ritkán ennyire jól elkapott tálalásban. A sorozat címében sorolt szexnek, halálnak, robotoknak amúgy ezekből a nagy gonddal és nagyon sok bittel rajzolt mesékből a Hó a sivatagban felel meg a leginkább, mindháromból pont a kellő arányt tartalmazva.

Amit viszont megkerestem irodalmi alapanyaga formájában is, az a Jó vadászatot. Ken Liu írta; Timi írt a könyveiről, ide, a blogra, muszáj lesz most már szép komótosan végigolvasnom a novelláit, mert nagyon jók. Egyszerűen nagyon örülök ennek a látásmódnak, ami képes észrevenni: a mágia alternatívája a technikai gondolkodásban is lehet alapstruktúra. Ennek a gőzpunkba hajlított történetnek áll a legjobban az enyhén manga-beütésű, hagyományos rajzstílus. És amit olykor csak azért vissza fogok nézni, hogy kinevetgéljem magam egy-egy keserűbb helyzetből, pedig ugye aki egy poszt-apokaliptikus várost látott, az látta mindet, az a Három robot. Hihetetlenül morbid és találó kis tükör macskákkal (nagyságrendekkel jobban tetszett, mint a másik macskás poénra épülő történet a szériából). Ennyiféle film közé persze nekem is jutott olyan, amit elég volt egyszer látni, de olyan (legalábbis nekem) nem akadt, amire rácsodálkoztam volna, hogy mit keres a többi között.

Ennyi történetből persze mindenki a maga szája íze szerint emel ki - sőt szerintem az én alkalmilag változó szám íze is mást választana ki holnap. Kiemelhettem volna a karácsonyi reményt (...mi lett volna, ha nem vagyunk jók?), a megbolondult óvóhelyet, a Tizenhármast, amikor szerencsés (vagy szerelmes...); a farmot, ahol szerencsére nem élünk (ahol egy hölgy, szivarral a szájában legalább fiatalon és szépen hal meg - vagy nem). A legtöbbje tényleg frappáns, miközben rövid. Timivel elbeszélgettünk róla, hogy lehet, érdemes volna keresni a találkozás lehetőségét a rövidfilmekkel, az utóbbi idők tapasztalatai alapján. Igazából mind a ketten szeretjük a novellát – miért ne kereshetnénk az alkalmat, hogy nézhessünk ilyet filmen? Vagy legalább ne ugorjunk el előlük, ha szembe jönnek, mint ez a széria a Netflixen. Várjuk a folytatást belőle.

Imposztor (rövidfilm, 2021)

Mielőtt olvasnál, légy oly kedves és áldozz 19 perc 19 másodpercet az életedből erre a rövidfilmre. Amely (akárcsak egy jól elkapott, pontos, magán túlmutató novella) a rövidsége, a két szereplő adta szűk keresztmetszet, a gesztusokba csomagolt ihletett szűkségek és ellenpontozó túlzások ellenére nagyon sokáig adhat gondolkodni valót. Elhívatottságról és kiégésről: hogy hogyan válik meztelen nyűggé a lenyűgöző. Apákról és örökségekről: hogy hogyan lesz megkötő, kényszerű bilinccsé az, ami valaha lebilincselt. Hogy a megfeleléskényszer mire és miért, s főleg miféle válasz. A tökéletes apák tökéletlen fiai által ez a film ránéz a szenvedély természetére, miért-hogyan válik belőle szenvedés. És ahogy illik, a játékidejébe beférni látszónál jóval többet markol – ha hagyod, akkor téged is belevon. Nézzétek meg előbb, mielőtt olvasnátok róla. (Bár most épp nem tudom, hol tudjátok megnézni... sajnos keresni kell, hiszen ahogy láttam, a nyilvánosságnak kitett verzió immár nem elérhető.)

Pinczés Dávid mesteréves vizsgafilmje a Werk Akadémián. Készült Pinczés Máté Nehéz örökség című novellájából. És most világszerte nagyon komoly díjakkal ismerik el, a megosztón szabadon nézhető film gyönyörűt repül. Alföldi Róbert és Mácsai Pál odatett, pontos játékát díjazta a New York-i Actors Awards díjkiosztó szakmai zsűrije – de önmagában (ahogy egy interjúban el is mondja) talán a tény az igazi díj a rendezőnek, hogy ez a két színész elvállalta ezt a feladatot, és így játszotta el - ahogy Pinczés Dávid fogalmaz: kőkemény példával jártak elöl szakmai elkötelezettségből. Volt mihez odatenni magukat. Ez a film az utolsó megjelenített kis morzsájáig kitalált, előkészített, végiggondolt. Már ahogy kezdődik. Ahogy a nagy kupola körül „kering” a kicsi – vicces, pontos: bolygó és holdja. Hiszen ez egy bolygó és holdja történet amúgy is, az imposztor-szindróma alapja itt a sikeres, tökéletes pályát befutó apák nyomdokain járó fiúké. Őszintén gratulálok az alaptörténet írójának, Pinczés Máténak, mert egyáltalán nem evidens, hogy ezt is belelássuk a kultúránk megalapozó, (számomra) legfontosabb történetünkbe.

Kitalált, előkészített, végiggondolt. Hallelujah Pizza. A csillagászunk autójának rendszáma: JEH-034. A harmincnégy éves Krisztus – abban a lehetetlen helyzetben, a feladat után, mégsem beteljesülve. A nyitó képsorok híradó-jelenete, a csillagász indulata – az ábrázolás, ami szembemegy a sztereotípiákkal: miért ne lehetne a tudomány embere indulatos, pikírt, személyeskedő? A tény, hogy az alaptörténet ebbe a közegbe helyezve, a csillagvizsgálóba helyezve nagy alázattal tartja a közeg törvényszerűségeit – a szentély szertartásrendjét úgymond. Ebben az alkotók segítségére volt a Svábhegyi Csillagvizsgáló szakembereinek színe-java, de a filmkészítés esetében messze nem ennyire evidens, hogy a történetnek helyet adó közeg adottságait és szabályait a kulissza-mivolton túl is ennyire tiszteletben tartsák.

Tényleg elképesztően teljes alakítások ezek. Két élet bontakozik ki, egy valószínűségeiben ismerős, meg egy valószínűtlensége ellenére ismerős. Úgy, hogy az alakítások eljátszanak azért a két színész reputációjával is, Mácsai Pál egy ponton beállításig pontosan ül a Terápia alaphelyzetében, Alföldi Róbert szindrómás megváltója pedig nekem a fényár-jelenetben megidézi Az ember tragédiája Luciferét (fényt hoz... ezzel a zseniális komplementer-mondattal: el kellett vennem a fényedet, hogy jobban láss). A bájos kisrealizmusból, ahogy a futár bekönyörgi magát a csillagász estéjébe, a film folyamán teljesen kézzel foghatóan jutunk el a szürreális végkifejletig – egy gyógyító, gyönyörű végkifejletig.

S végül a játék azzal, hogy Godot ebben a történetben megjön. A meséink teljesen jogosan arról szólnak, hogy hiába várunk rá – ezért komoly attrakció, ha így érkezik meg: tényleg ad egy beteljesülés-érzetet. Azzal a finom ízzel, ami valóban válasz az imposztornak is, ami valóban folytathatóvá teszi az életet. Dr. Ifj. Marsi Szilárd a végén odaballag a bezárt kicsiségéhez, és kinyitja – mert megélhette a valódi méreteit: a beteljesülésben is az apja fia lehetett. Az imposztor megnyugodhat benne – hiszen méltó volt a feladatra. Választ kapott – azzal a finom ízzel, hogy egyfelől egy imposztornak csak ekkora válasz elég, másfelől azt is jelezve: ez a válasz fehér holló, mert Godot megjött benne. Nem szokott... Azzal az ízzel, hogy az imposztor-szindrómában szenvedők életen át ezt a dilemmát hurcolják magukban, valójában mindvégig válaszok nélkül. S ha magukra ismernek ebben a filmben, így kell erőt meríteniük belőle. Ha rájuk ismersz a film alapján a környezetedben, így kell erőt adni nekik – a tudomásul vételével, hogy enyhülhet az érzés, de teljesen soha nem múlik. Hiszen meg kell elégednie (a benne szenvedőknek meg kell elégedniük) a mese válaszával. Amíg élünk, senki nem érdemel többet, ugyanis.

Gryllus Dániel - Weöres Sándor: A teljesség felé - koncert (Magyar Zene Háza)

Amit itt olvasol: több mint világnézet és kevesebb mint vallás. Több mint világnézet, mert általa a dolgokat nem valamely irányból látod, hanem közös gyökerüknél tapintod. Kevesebb mint vallás, mert nincs benne szó az isteni misztériumokról, melyekről csak jelképekben lehet beszélni. (Weöres Sándor: A teljesség felé)

Amit itt olvasol: kevesebb, mint beszámoló egy estéről, de több (szeretne lenni), mint egy emlék nyilvános rögzítése. Egy estéről, amikor a dolgainkat a közös gyökerüknél tapintotta valaki, gyöngéden, mint mikor a kertész a lehetetlennel dacolva kitépés nélkül sodorja le a föld alatt a közös gyökéren élősködő csibort. Gyógyító estében volt részünk, egy sok szempontból ambivalens térben – amit amúgy nem nehéz azonnal megkedvelni, sőt, azt nehéz fejben tartani, hogyan-miképp jött létre, és a maga formabontóan hagyományőrző módján mi mellett mi egyebet is képvisel.

Nekem évek hosszú sora óta van dolgom ezzel a könyvvel – a magam szerény eszközeivel gyakorlatilag ugyanazt az alkotásra, tovább gondolásra (mondjuk ki: kiteljesítésre) ingerlő réteget markolászva belőle, ami szerintem Gryllus Dánielt is zeneműre provokálta. A teljesség felé (miközben számomra külön fűszer benne, hogy Hamvas Béla tanításainak egyik, ha nem a leginkább közérthető tükre is a tanítvány szavaival) visszatérő olvasmányom, és a köré bokrosított Teljesség-átiratok sem lesz soha készen. Újabb életszakaszokban újra meg kell nyitnom magamban, nem utolsó sorban azért, hogy megmutathassa, hol tartok (erről a körbeírás-kényszerről, a természetéről a Napút Online felületén egy Műhelynaplóban, és egy másikban elég hosszan beszéltem már...).

Olvasom, hogy Gryllus Dániel a nyolcvanas évek elején ragadtatta el magát Weöres könyve által, s hogy a Hungaroton (monopolhelyzetével visszaélve) akkoriban nem ítélte kiadásra érdemesnek. Kár, sokat tehetett volna annak a kornak az esszenciájához. Néhányszor elhangzott, két-három előadóval, '88-ban mégis készült egy felvétel, ahol mindent a szerző játszott és énekelt fel. Aztán Gryllus Samu, a zeneszerző fia 2010-ben újrahangszerelte, s pályatársakkal, megbecsült kollégákkal előadták. A teljesség igénye nélkül: Sebestyén Márta, Sebő Ferenc, Balogh Kálmán, Bognár Szilvia, Szalóki Ági, Szirtes Edina Mókus, Palya Bea, Both Miklós, Ferenczi György – világzenei, népzenei, jazz-, blues-, komolyzenei előadók szelíd és alázatos produktumaként hangzott el; ahogy Gryllus Dániel fogalmazta az este: azt hitték, születésnapi ajándékul, egyszer. Azóta a produkció tucatnyi alkalommal előkerülhetett, bejárhatta hangjaival a MÜPA akusztikai csodáját – és a Magyar Zene Háza nyitóévadának is a részévé vált.

Hogy meghallgathassuk, és tényleg megérinthessen. Hallottam megosztón nem egyszer – de az élő zene, ami a füled hallatára, ott és akkor és egyszer és megismételhetetlenül megszületik, egyszerűen más íz. Olyan jelenléttel terhes, amit a legjobb minőségű felvétel sem tud. Benne van valami többlet, ami nehezen körülírható (látod, hogyan próbálom...) és sokkal inkább benne vagy te is – talán már nem is, mint puszta hallgató (bár nyilván nem, mint teljes lélegzettel vele lüktető résztvevő, előadó). De mindenképpen az a köz, amely közönséggé válva az együtt-lélegzésével visszahat a produkcióra – és számomra legalábbis a részévé válik. Részévé válok, és a részvétel által, ami történik, sokkal inkább a részemmé, ami történik. Az élőzene alapélmény. Hiába van fenn (én is hallgatom), egyszerűen nem ugyanaz. Mint ahogy nem ugyanaz a megvehető CD, ami ott várt az előcsarnokban. De az (ahogy Gryllus Dániel évődött velünk a bevezetőben) legalább aláíratható. Például. Vettünk, és aláírattuk – benne van ebben kis nosztalgikus jelleg és az alkalom (a fókuszált zenehallgatás) további megbecsülése is: ha majd berakom a lejátszóba, a hallomás minőségét az emlék is felülmelegíti, amikor megköszönhettem az alkotójának az ifjúságom. Hiszen része volt benne. Máig része, például A teljesség felé által. Erős válogatás Gryllus Dánielé, amúgy, az emelkedett epizódok mellett erősen kritikus passzusok is kerültek bele – ez a hetven perces koncert nemcsak gyógyító szertartás, de ébresztő is. A szavak kritikai attitűdje, és az azt remekül pontozó zene is érvényes, még mindig. Sajnos az. Megint meglepett, tényleg mennyi benne az indiai elem – eszembe jutott miatta Anoushka Shankar tavalyi, filmes-kísérőzenés koncertje.

Megkerülhetetlen, hogy írjak erről a térről, ami a koncertnek otthont adott, a Magyar Zene Házáról. Nekem ez az egész Liget értelmezéséhez tartozik. A ligetvédők attitűdje alapjában szimpatikus volt, akkor is, ha egy része szerintem illúzió: ez a kis zárvány a városban sosem volt önmagát szabályzó ökológiai egység – egyszerűen túl pici hozzá. Ez a szemléletbeli különbség leszűkíthető így: angolpark versus franciakert. Az angolpark jelleg mellett a Városliget tényleg szeretni való, de elképesztően elhanyagolt volt, kezdeni kellett vele valamit. Az (társadalmi) katasztrófa, hogyan-miképp történt: a verőemberekkel, a beépüléssel, meg a valóság kedv szerinti csavargatásával, mire ez a rendezett park lett belőle - de most már megvan, ilyen lett, élettel kell tölteni. Az épület tényleg gyönyörű, majd elválik, életképes-e a spórahullatott gomba-koncepció, belenőnek-e a nekik képzelt kalickákba a fák; a dolog nem kockázatmentes, de legalább lett ebben a dicső múltba révedésben, ami pártunk és kormányunk kattanása (gondolj a Kossuth-térre...), egy valóban elég innovatív zárvány. Engem kicsit meglepett, a reprezentáció egészéhez képest mennyire elenyésző benne a hasznos tér – a teljes tetőzött alapterülethez viszonyítva milyen kicsi a koncertterem. Persze van kiállítótér, és könyvtár, majd látni kell az egészet. Akusztikailag szerintem eléggé rendben van, a nagy üvegfelületek ellenére. Jövünk még...

Ahogy sétáltunk a vége után, Vajdahunyad-vár oldalában egy csapat vidám fiatal mellett haladtunk el, szórakoztatták magukat dobbal és tangóharmonikával, valamilyen szláv nyelven énekeltek hozzá, érzékenyen, szépet – a maguk örömére. Lehetne ilyen hely Budapest, ahol ilyesmibe botlasz hazafelé, egy szívet melengető koncert-élmény után. Nekünk valahogy mindig jut ezek után a megmerítő örömök után némi józanítás is – ez most egy agresszív, magával üvöltöző, villamos-ajtót rugdosó részeg képében materializálódott, hazafelé a villamoson. Csak hogy ne felejtsük el, jó dolgunkban, hol élünk? E nélkül is nehéz volna elfelejteni.

Megmutatnám a Teljesség-átiratot, ami ehhez a megidézett passzushoz készült:

A hírvágy

Az utolsó sípszó veresége* előtt,
a sínek szabott irányába eső
átjárón a pályaudvar féreglyukába is
bebotorkál a gazdátlan, elszabadult
gurulós bőröndök között botorkáló,
végig nem képzelt testtartásotokban is
lakó kiesés fenyegető lehetősége.

A rendező ország követeiként,
mintegy terelve a terelhetetlen
indulatokba gyűlt kilométerek
figyelmét az eredményjelző tábláról -
a menetrend jobbára változhatatlan
ritmusában ütemes bizonyossággal
zakatol az örök hírnév helyett
a lehetetlennek gondolt késés:

hogy kiestetek. De ez is tegnapi
hír már, tegnapelőtti, szombati;
és most szerda, csütörtök, péntek,
eztán ez a másféle menet,
rend örökös kételye lüktet ütemes
csattogással alattatok: a mi lett volna ha.
Sínek és kerekek. Sínek és haza-
szállingózó, szomorú szurkolók.

(*Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég és Oroszország épp kiesett a maga rendezte labdarúgó VB-ről. Hír volt - már nem hír...)

William Gibson: Neuromancer

Igen régen olvastam először, az első magyar megjelenés környékén – akárcsak a Dűnét. Van amúgy egy olyan olvasat a fejemben, hogy ez a történetfolyam lehetne annak a távoli múltja – hogy ilyen okból, alapon és folyamatában is így születik egy (számító)géprombolás-hullám, egy (Butleri) dzsihád a mesterséges értelem ellen; az így születő mesterséges értelem ellen. Szerintem nincs olyan sci-fi rajongó, aki így vagy úgy ne játszana el ezzel, hogy összefűződnek benne mesék, pedig amúgy ez a két világ minden szempontból fényévekre van egymástól. Mind a kettő látomás, de mondhatni, egymásnak háttal születtek. Hiszen Gibson világa, ami itt, ebben a könyvben nyílt, amire aztán ráépült egy teljes, kiterjedt al-zsáner, a következő lehetséges lépések bűvöletével jár elektronikus zenére táncot; míg Frank Herbert munkái léptékeikkel tényleg eltaszítják maguktól a megfeleltetést, még az allegóriát is. Mégis, talán nem véletlen, hogy ezen a blogon egymás után kerülnek szóba...

Néhány éve ezt írtam Gibsonról, egy jóval később megjelent műve kapcsán: igazi varázsát, azt hiszem csak most, A periféria után sikerült végre megértenem. Bármiről is beszélt, implantátumokkal telipakolt, virtualitásban kolbászoló, médiavilági ötpercet kitolni vágyó, globalizálódó márkák bűvöletéből szabadulni igyekvő különböző hősei hasonló minták alapján mozogtak – de mindig teljes érzetű, elképesztően valószerű jövőkben és alternatívákban. Ezek az álmodott világok nem hordoznak semmilyen kompromisszumot, álom-jelleget. Ahogy a szemünk láttára alakulnak, az a valóságunk egyéb tálalásaival teljesen megfeleltethető. Az író a ma lehetőségeinek adott, kiválasztott és továbbgondolt köreiből tökéletes ma-érzetet teremt minden alkalommal, komolyan ügyelve a következményekre: a perifériákra is. A jövővíziói nem pöndörödnek fel a széleken – távlatuk van, komoly, továbbgondolható távlatuk. Gibsonnak tényleg nincs túl sok „története” – de eszelősen jól felrakott világokban történik a majdnem mindig ugyanaz.

Mert valójában tényleg szinte ugyanaz történik bennük. Az írói attitűd a cselekményvezetést tekintve folyamatosan A piszkos tizenkettő szerkezetét variálja, szépen követve az adott recipét. Akciószagú felütéssel pácba rántott hősök gyűlnek össze, csapat épül, felkészülési szak, szükséges előjáték-akciók után koronáz az igazán ütős, csinbumm finálé. Viszont közben elképesztő könnyedséggel rajzol jól elkapott figurákat, folyamatosan az interakcióikkal jellemezve őket, az egyszerű panelekre gyönyörű, gazdag ornamentikával fest lehetséges jövendőt. És így, beérkezve a regényi jövőidőbe, ijesztő, hogy mennyire prófétaian. Ez az írógépen született regény nemcsak leképezte az utána jövő korokat, a billentyűzet-időkét, de alaposan bele is kavart a kifejlésükbe. Az olvasás közben érzett fémes íz jelenleg ott illan a gyorséttermi szendvicseinkben, s ugyan az al-zsáner is nagyon hamar erre az ízfokozókkal karban tartott frissen készült félkész-étel színvonalra süllyedt, a Sprawl-trilógia nélkül elképzelhetetlen volna a nyolcvanas-kilencvenes évek szubkultúráinak színe-java. És tényleg meghatározta valamilyen szinten az is, hogy egy egész technikai forradalom hogyan gondolt magára; miközben tájfun-erővel felkavarta a média amúgy sem viharoktól mentes vizeit, hogyan alakította át egyszer s mindenkorra az információ fogalmát, s végül az egész életünket, amikor a kezünkbe adta a mobillal az egész felfoghatatlan világot. A szilícium völgy ifjai Gibson-rajongók voltak – nem véletlenül; hitték, hogy a látnok őket írta meg.

Persze, ennél sokkal többet tett, és ezt a többi regénye fényében látni igazán a Neuromancer vonatkozásaiban is. Mindig húsba vágó, létező problémákat lát és láttat, hallatlanul könnyedén, a szereplőin át. A világunk jelenségeit továbbgondolva eléggé kérlelhetetlenül és következetesen kérdez – és a válaszaiban mindig elmegy a maga teremtette lehetőségkör széléig. Erről bővebben majd a folytatások bemutatásakor ejtenék szót – lesz miről. Én nagyon sokra becsülöm a stílusát is – miközben a cselekmény szintjén ponyvát ír, a megfogalmazása szintjén olykor szépirodalmi igényű mondatokat. Nagyon hálás vagyok érte, hogy ebben az új fordításban (ami amúgy szerintem ízesre sikerült) meghagyták azt a kezdőmondatot, amire anno felkaptam a fejem. Ma már szinte magyarázatra szorul, mi az adásszünet – és talán volna még, ami magyarázatra szorul. Talán már nem rántja be úgy az ifjakat, ahogy engem akkor, de ha tudják, hogy ez a könyv az alap: hogy e nélkül másképp néztek volna ki a videojátékok, az anime-világ, hogy nem volna Mátrix (és még oldalakon keresztül sorolhatnám), remélem, elkezdik olvasni. Ennek a könyvnek felmérhetetlenek a hatásai az életünkre, akkor is, ha másképp éljük (és ezerféleképpen másképp képzeljük el) ezt a "jövőt". A jelenünk íze furcsa mód valahol olyan, mint ebben a könyvben. Amit az olvasása közben érzek. Fémes, elektromos íz...

Nem volna (vagy nagyon nem így) se Ghost in the Shell, se Mátrix... Van egy film, ami amúgy ízig-vérig Gibson (nemcsak a Sprawl-trilógiából, de például a Virtuálfényből is táplálkozik), a Johnny Mnemotic – A jövő szökevénye. Hát’izé film, a fiatal Keanu Reevessel, az a réteg, az akció, ami filmre vihető volt, a kor filmnyelvén és lehetőségeivel... Én szerettem (kicsit úgy, ahogy a lobotómiát...), hisz egy mozgóképben ficergett Takeshi Kitano és Henry Rollins, meg Ice-T, vidám nyúl(és egyéb-)farknyi szerepekben. Gibson írta, messze a leggyengébb munkája, pont az hiányzik belőle, az a többlet, ami a regényeit túlemeli az akción. A könyveiben ott van a vízió arról, amit ma a zsebünkben hordunk – ami híd lehetne, ember és ember között; de egyre gyakrabban az a gazdagság, ahova, ha belépsz, nem ereszt. A hely, ami elszigetel. Egy önmaga körül forgó kaptár-spirál az űrben. Egy metrónyi ember, ahogy a telefonját bámulja. Ezt a látomást először William Gibson érezte meg, ő tapintott rá. Érdemes a nézőpontjába helyezkedni. Látod a világod benne.

Kiadó: Agave 

Fordította: Farkas Veronika

Frank Herbert: Dűne - könyv és film (2021)

Igen régen olvastam először, az első magyar megjelenés környékén. Sokáig csak az első könyvet voltam hajlandó szeretni – és akkoriban ezzel nem voltam egyedül. Hősöket szerettünk volna, mert a világunk változásaiban is hinni akartunk a hőseinkben. Hogy milyen kijózanító pofonok értek azóta, nem sorolom – de mára, ha ezt a történetfolyamot kézbe veszem, számomra a mottója és egyben vezérfonala Pardot Kynes, az Arrakis egykori császári planetológusának mondata (a fia, Liet-Kynes látomásában „beszél” így, a haldoklóhoz): Annál rettenetesebb szerencsétlenség nem is érhetné a népedet, mintha egy Hős kezébe kerülnének.

Amikor megjelent ez a regényfolyam, nagyon sok tekintetben jelentett a szemléletében újat. Nagyon bátran távolodik a jövőbe: az elképzelt múltja, amire alig tesznek a szereplői pár utalást, bonyolult és sokrétegű. Amire eljutunk Herbert hőseinek korába, az emberiség túl van egy kirajzáson a világegyetembe, egy kiterjedt gép- és mesterséges intelligencia-romboláson (ez a Butleri Dzsihad), egy alapvető és mélyre ható vallási reformon (aminek terméke az Orániai Katolikus Biblia). Egy csomó válságon, háborún és egyéb hatalmi machináción, amit az ábrázolt viszonyok sejtetnek a történet múltjának (azóta születtek előzmény-regények, szerintem egyik sem üti meg Herbert sejtetett jövő-múltjának színvonalát). Ez egy nagyon távoli jövő álma, nagyon másképp markolva szokott irodalmi toposzokat, s ahol visszabeszél a születése korába, ott sem (nagyon nem) direkten megfeleltethető, és nem is allegorikus.

Az ökológiai szemlélet, ami megjelenik benne, úttörő volt a maga idején – hiszen ebben az időszakban kezdték így nyilvánosan rendszernek tekinteni a bolygónk, ez a környezetvédelem (média-béli) születésének időszaka, amikor még Attenborough is fiatal volt. Mondhatnám: ahogy Herbert gondolkodik a planetológusai fejével, később nagyon komolyan hatással volt arra, ahogy a tudományos szemlélet beszédmódja átalakult a „problémákat generálunk a fejlődéssel, de megoldjuk”, „nem szabhatunk gátat a fejlődésnek” optimizmusából a „fenntarthatóság” kényszerű oximoronja felé. De inkább arról van szó, hogy az elsők között tapintott rá és fogalmazta irodalomba ezt a sajátos csapdát – az ökológiai szemlélete ennek a csapdahelyzetnek a pontos felismerése és ábrázolása: amikor szükségünk van valamilyen nyersanyagra a struktúráink fenntartásához, akkor a kinyerésével a teljes rendszert formáljuk át, jobbára az élhetetlenségig. Herbert Arrakisa egy ilyen élhetetlenségbe taszított végeredmény – ahol Kynes és öko-tudatos fremenjei ezt a folyamatot fordítanák egy olyan egyensúlyba, amely élhetőbb. A modellje ennyiben tényleg eléggé laboratóriumi (képtelenül bonyolult kölcsönhatásokat szűkít alig tucatnyi tényezőre), de valóban modellál: a Fűszer a mi életünkben behelyettesíthető nemcsak az olajra, de bármelyik nyersanyagra, ami alapvetően szükséges hozzá, hogy fenntartsuk a technikai civilizációt. E téren a Dűne megkerülhetetlen, minimum remek vitaalap, és iskolát (iskolákat) teremtett.

Sajátos, úttörő (és igen beteg) módon gondolja tovább a fajjal kapcsolatos evolúciós játéklehetőségeket, mondjuk ki: az emberfeletti ember, az übermensch gondolatát. A Mentát, az emberi számítógép (a nyilván uralomra törő, és ezért elpusztított mesterséges intelligencia helyett) egyszerre végtelenül tudatosított intuíció-használó, és kábítószer-használó tech-sámán. Ez a gesztus ismét játékba hívja a mágiát (értelemszerűen hatalmi tényezőt formálva egy boszorkány-rendből), de rettenetesen ironikus felhangokkal. Egyfelől a komplett tudat (mondjuk ki: a személyiség) válik itt átadható, kezelhető információs csomaggá (például egy Bene Gesserit Anya számára), másfelől minden információ azonnal struktúrába kerül, folyamatosan finomítva magát a struktúrát (egy Mentát számára). A két dolog megint csak ugyanarra tör, de különböző, férfi- és női utakon; a kettő origójában álló kivételességgel, akiről a könyv szól – aki mindkét aspektus teljesét birtokolja. Hiszen ha az időben az eshetőségek teljeséig előre látsz, a múltba is ugyanilyen élességgel nézhetsz vissza, a nézőpontok torzítása nélkül, amit az egyéni emlékezés jelent, de az átéltség (az újra átélhetőség) hitelesítésével. Ennyiben ez a könyv pre-gender witcher-látomás, és poszt-patriarchális megistenülés-maradvány látomás egyszerre, a nagyon távoli jövőbe hajítva.

És alapvetően gonosz, ahogy játszik a hatalom-struktúrákkal, és a szokott hős-toposzokkal e keretekben. Ennek a könyvnek mostanra ez a legfontosabb mondandója nekem. Miközben ebben is laboratóriumi, hiszen mindent megtesz, hogy alájátsszon az érzelmeinknek: a büdös, hájtömeg disznó Harkonnenek és a karcsú, sólyomszerű Atreidesek... Látszatra megkapjuk a szokott jó és rossz meccsét, azaz az irodalmi minták mentén a szokott palettát (ráadásul tudatosan a szokott irodalmi szerkezettel), amivel a legegyszerűbb meséink is operálnak. A minta megvalósulás közben viszont teljesen kifacsarodik. A látásmód kegyetlen paródiájává. A Hős, aki elnyeri a szimpátiádat, akiért izgulsz, a szemed láttára válik a következő zsarnokká, egy keserű egyensúly nevében... Majd akkor folytatnám ezt a gondolatmenetet, ha elétek tárom a folytatások szembesítő meglátásait. Mert ez a történetfolyam a befejezetlenségével együtt nagyon messzire jut a társadalmi válságok és stabilitás-vágy vizsgálatában (az előzmények és folytatások, az úgynevezett „Univerzum” pont e gondolatmenet éleit kerekíti le, kiszolgálva az olvasói elvárásokat; ezért méltatlan a belefeccölt munka ellenére Brian Herbert és Kevin J. Anderson ide vágó munkássága az eredetihez – az egészet visszarántaná a konfekcióba). Mint ahogy nagyon messzire jut a hőskultuszaink metódusainak feltérképezésében is (csak ha végiggondolod, például, miért Atreidesek; olvass utána az Atreidáknak...). Ezért mottó és vezérfonal a planetológus szava: Annál rettenetesebb szerencsétlenség nem is érhetné a népedet, mintha egy Hős kezébe kerülnének. A teljes regényfolyam ennek a rettenetes szerencsétlenségnek a története.

***

Mindezekhez vonjuk ide most ezt a friss filmet. Ami egyébként jól sikerült, a médium jelen filmnyelvi határait tiszteletben tartva minden kompozíciójával a könyvet tiszteli. A film így is megteszi, amit lehet ezzel az irdatlan történettel, fogalmaz Uzseka Norbi az ekultura.hu-n, és tulajdonképpen igaza van. Találó szavakkal szereti a filmet, amit én is szerettem amúgy – miközben megint úgy érzem, csak egy vállalható kompromisszum, amit látok, a regény rétegeiből alig több, mint a legcsillogóbb, mázas felszín. Érzésem szerint Dennis Villeneuve-nek nem sikerült az a bravúr újra, ami az Érkezésben, ahol Ted Chiang novelláját a szellemében át tudta menteni egy kvázi inváziós akciófilm keretei közé. Talán mert ez a történet alapból inváziós akció is, nem volt mit beletömni, hozzáadni - a látomást a nem olvasóknak is kellőre tágító mellékösvények értelemnövelő, magyarázó horizontja helyett itt csak a szűkítés maradt, a jól elhelyezett fókusz, ami viszont kihagyja a látomás látványának egészét. Egyszerűen nem tehet mást. Sokat javíthat ezen majd a második film – ennek az adaptációnak azért kijár, hogy minimum ígéretes, akkor is, ha sokkal inkább látvány- és nem látomás-film. Amilyen minden hibája ellenére David Lynch adaptációja volt (hozzá kell tennem, hogy egyedül e tekintetben marad felül...).

Nagyon szerettem a színészeket, mert ők is nagyon szerették magukat ebben a filmben. Mindenkire nem térnék ki – csak a legfontosabbra mutatnék. Timothée Chalamet tényleg emberfeletti és emberi-esendő egyszerre, azt hiszem, valahol ijesztő, hogy az ő „messiása” fényében a többit ábrázoló filmek (és most nagyon széles spektrumra gondoljunk) mennyire naivak e téren. Tény, ez a srác képes érzékeltetni azt a hallatlanul összetett, önmagától olykor kifejezetten zavarodott figurát – kíváncsi leszek, végig tud-e menni ezen az ösvényen az önkény hideg, uralkodói őrületéig. Hiszen ebben az első félben egy maradék nélkül szimpatikus, szerethető figura, akinek szurkolsz. Holott tényleg egy rettenetes szerencsétlenség-sorozat katalizátora: Dzsihádot indít el, egy bolygónyi fanatizált hívővel az oldalán, akik nem tanultak könyörületet – mert könyörtelen volt velük a bolygó, ahol felnőttek, szerettek, sokasodtak és haltak. Nagyon kíváncsi vagyok, ez a könyörtelenség megjelenik e később a figurájában (hiszen a regény fejlődés-történetében bizony hangsúlyos elem).

Az atmoszférája tényleg zseniális, Arrakis minden porcikája látomás-szerűen a könyvé, és elhiszed az ebben a keretben létező embereket is. Viszont a köztük kialakuló dinamikák rengeteget vékonyodtak. A legnagyobbat a Nagy Házak közti mélységükben összetett, sok-indokú és nagyon sok rétegű kavarások csorbultak; a filmen alig érzékeljük, mennyire tudatos volt (mennyire indokolt) az Atreides klán csapdába sétálása például – nem kapja meg a mélységet, hogyan téved a számításaiban egy mentát. S nem kapja meg a herceg ágyasa, az örökös anyja, Jessica sem a maga teljes körű bemutatását. És valóban elég óvatosan távolították az esetleges áthallásoktól a fremeneket is. Erről egy elég fontos írást olvastam a Válasz felületén, Székely Mártontól – bár nagyon sok dologban nem értünk egyet, ami a következtetéseit illeti (az utat, amit a gondolatmenete bejár, én máshogy járnám), a filmet, és a jelen pop-kulturális környezet filmnyelvi megkötöttségeit lényegében ugyanolyannak látjuk.

Úgy is, hogy szerintem Frank Herbert egy pillanatra sem eszményítette a gerillát. A fremenjei minden előttünk megélt idilli pillanatukban is elsősorban gátlástalan gyilkosok. Hogy e köré vallást, életrendet körítettek, hogy küldetéstudatot fogadtak el a jövő kedvéért, szóval ez az ábrázolás valóban hasonló szerkezetű ahhoz, ahogy bizonyos okból bármilyen politikai erő szimpatikusnak, forradalmárnak láttatta a gerillát a regény keletkezése környékén. Ez ma így tényleg nem fogalmazható már meg, de Herbert sem így fogalmazta meg, minden látszat ellenére. Azt pedig csak egy a műfajt túlságos mélységig nem ismerő bölcsész írhatta le, hogy a Dűne bölcsész-sci-fi, idézem: ...az első kötet, bár semmiképp nem magasirodalom, kiemelkedik a zsánerből... azzal, hogy itt jövőbeli technológiák helyett a hangsúly a jövőbeli vallásosságra, ideológiára és politikára, más szóval, az emberre kerül. Azért igen sokáig tartana, amíg felsorolnám, hogy ez a meghatározás hány akkori kortárs műre igaz (sokáig tartana felsorolni csak azokat, amiket olvastam). Példának álljon itt a Frank Herberttel egyszerre Hugo-díjat nyert Roger Zelazny, meg A fény ura. Mégis, a gondolatmenet egésze, amely az aktuális álomgyári beszédmódot boncolja, szerintem is helyénvaló, és valamilyen szinten tényleg meghatározta, hogy Herbert regényéből milyen film születhetett.

Látjátok. És mégis szerettem. Mert tényleg kreatívan változtattak az alkotói, mert minden változtatásukon ott az eredeti mű iránt érzett szeretetük bélyege. Meg fogom nézni még néhányszor, és nagyon várom a második filmet. De leginkább azt remélem, hogy sokakat provokál majd a könyv elolvasására. Annyival több a könyv a filmhez képest (hangsúlyozom még egyszer: egy jó filmhez képest!), hogy remek kapudrogja lehet az olvasás megszerettetésének. Várom a folytatást. 

Ég veled, 2021 – a soha viszont nem látásra!

Hát persze, hogy elgondolkodtam azon, van-e bármi értelme hagyományos évzárást írni, amikor egész évben kilenc posztot írtam ide, abból is legalább kettőben már agonizáltam egy sort arról, mennyire bánt, hogy nem írok – oszt mégse teszek ellene semmit. Bár ez nem teljesen igaz, hisz most is leültem megírni ezt a nem hagyományos évzárást – és ígérem, próbálok minél kevesebbet agonizálni benne.

 

2021 nem volt összességében szar év, objektíven nézve pandémia ide vagy oda, több jó dolog történt velünk év közben, mint rossz, és bár az év utolsó hónapjában utolért minket a vírus, szerencsére viszonylag könnyen megúsztuk, bónuszként meg megajándékozott minket közös életünk egyik legmeghittebb, kuckózós karácsonyával. Viszont jó évnek sem mondanám – mert jó élmények ide vagy oda, sikerült év végére úgy kizökkennem a nehezen (régi olvasóink és ide járó barátaim tudják, mennyire nehezen) megdolgozott harmóniámból, mint 2017 óta sosem. Megbillent az egyensúly, és ez az élet minden területére kihatott – a munkára, amit egyébként sokszor imádtam, és amibe még mindig hatalmas lelkesedéssel tudom belevetni magam, ha épp olyanom van; a magánéletemre, ahol semmi baj nincs, csak épp semmiben sem vagyok biztos, hogy jól csináljuk-e és nem kéne tök másképp; az önképemre, amit annyiszor írtam már át az utóbbi tíz évben, hogy lassan nem tudom követni, ki vagyok, voltam, leszek, akarok lenni…
 
Az utóbbi napokban sokat analizáltam ezt a kérdést – az év vége amúgy is mindig meghozza a mélyfúrást, mostanában megint sok (néha túl sok) önismereti írást olvastam, és nem utolsó sorban sokat beszélgettem olyanokkal önismereti kérdésekről, akik teljesen másképp gondolkodnak erről, mint én, ami az adott pillanatban baromira bosszantó, utólag viszont jó esetben kiderül, hogy nem haszontalan, mert segít kicsit kívülről ránézni a dolgokra (ez esetben magamra). És épp ez a „kívülről magamra nézés” segített hozzá egyfajta magyarázathoz arra nézve, miért nem írtam idén. Egész életemben elvarázsolt bölcsészlánynak tartottam magam, mindenem volt az irodalom és elsődleges önkifejezési formám az írás, sosem akartam mást csinálni és sosem akartam hátrébb sorolni. Elképzelni sem tudtam, hogy lesz olyan, hogy más lesz a fontosabb, hogy akarok majd valaha másképp, racionálisabban, földhöz ragadtabban működni. Aztán két éve elkezdtem kinyitogatni a csipám a munkahelyen, felépítettem egy gyökeresen más szerepet, és nem teljesen sikertelenül elkezdtem játszani. Akkor még azt hittem, tudom párhuzamosan ápolni a kettőt, hogy nem fogja megsínyleni ez a szenvedély azt, ha nyolctól ötig másnak adom (ki) magam. Mostanra rájöttem, nem működik. Nem megy úgy, hogy ötig elnyomom az érzéseim, a szenvedélyem, a valós énem egy szerep kedvéért, aztán becsukom az irodaajtót, és előveszem az érzékeny irodalmár énem. Biztos van, akinek ez megy, nekem nem. És ez baromira bánt.
 
Leginkább azért, mert nem tudom, merre tovább. Nem tudom, akarok-e visszamenni oda, ahonnan elrugaszkodtam, de azt se tudom, le akarok-e mondani énem egy részéről azért, hogy továbbmenjek ezen az úton. Nem tudom, jó-e az irány, nem látom magam előtt, hogy öt év múlva mennyire fogom vagy nem fogom bánni azt, hogy erre mentem – az is lehet, hogy nem vissza, de nem is előre, hanem valami gyökeresen más irányba kéne menni. Amióta Zoli a csillagokat lesi, sokat viccelünk azzal, hogy itt kéne hagyni várost, karriert, kötöttségeket és elköltözni valami hegyvidéki kis faluba, nézni a fényszennyezésmentes égboltot, biozöldséget termeszteni, visszalassulni valami normálisabb fokozatra. Nyilván nem csomagoljuk össze az egész életünket a jövő héten és nem leszünk digitális nomádok sem; valamint tudom jól, hogy ez a fajta kivonulás is egy divathullám, ne higgyétek, hogy nem látom az iróniát a saját mondataimban, de nyilván az sem véletlen, hogy most kapta el annyi kiégett embertársunkat. Valami nem jó, nem jó irányba megyünk, és ez az egyén, a mikrokörnyezet, a politikai közösségek és az egész globalizált világ szintjén ugyanúgy jelen van. A kétéves pandémia meg a rendre felbukkanó világvégejóslatok jelentik a jéghegy csúcsát, de alatta ott a kérdés: mi a frászt kezdünk az életünkkel, mi, emberek? Biztosan az a normális, hogy húsz évig tanulunk, aztán negyven-ötven-hatvan évig dolgozunk, pillanatnyi örömökért küszködünk, aztán meghalunk? Mi értelme ennek az egész hajtásnak, pénzkeresésnek, cucchalmozásnak? Mi értelme annak, hogy irdatlan pénzeket szórunk környezetkárosító utakra a világ másik végére, miközben fogalmunk sincs, mit rejt a természet a másik sarkon?
 

Valami ilyesmi helyen keressetek... 

Nyilván ugyanígy feltehető a kérdés, hogy mi értelme az olvasásnak, a kultúrának, a blogolásnak. Ám ha feltételezzük, hogy az emberi életnek kell legyen valami tartalma, és nem csak random sejtburjánzásnak vagyunk itt a földön, akkor az számomra nem lehet más, mint a szellem, a kultúra, a gondolkodás. Ment-e a könyvek által a világ elébb? - kérdezte Vörösmarty, én meg szívem szerint azt kérdezném: ment-e bármi más által elébb? Jó, ez nem kissé demagóg kérdés, és nem is állítanám soha, hogy az a milliónyi technikai újítás és tudományos felfedezés, ami könnyíti életünket nap mint nap, ne lenne rohadtul fontos (és kényelmes), de semmi nem segít hozzá jobban önmagunk, a másik ember és a világban elfoglalt helyünk megértéséhez, mint a kultúra.  Épp ezért csavartam bele magam egy szolid kis identitásválságba – mi a fenének foglalkozom én mással, ha egyszer semmi nem lehet ilyen fontos számomra? Miért hagytam magamnak, hogy eltávolítson bármi a szenvedélyemtől? A válasz persze eléggé egyértelmű, és roppant materiális, a küzdelem az enyém, a következő hónapok munkája ennek a katyvasznak az ülepítése lesz. Aztán meglátjuk, meddig jutunk – lehet, hogy jövő ilyenkor ugyanígy itt fogok vekengeni azon, hogy nem írtam egy posztot se egész évben a munka miatt, de az is lehet, hogy jövő ilyenkor naponta születnek majd a posztok két palántázás közt. Persze ha már önismeret, és ha már eddig eljutottam ígéretem ellenére az agonizálással, akkor ne álljunk meg félúton, cincáljuk még egy kicsit, játsszunk dekonstrukciós játékot, és tegyük fel a kérdést magunknak: nem lehet, hogy az oly nagyon visszasírt bölcsészlány-önkép valójában menekülés az egykori kudarcok elől; a valósággal való szembenézés helyett az eszképizmusba; a mindennapok kilátástalansága elől az elvont szellem és a kultúra mindenhatóságába? Hogy a világgal szembeni sértettség szülte? Hogy az is egy magamra aggatott szerep volt? Innen nézve most értem el azt, aminek a hiánya elől anno menekültem – ergo nem kéne visszasírnom semmit.

 
Nem is tudom, írjak még a tavalyi év élményeiről ezek után?
 
Írok. Posztok úgyse lesznek róluk, legalább ennyiben emlékezzünk meg az év fontos élményeiről.
 
Olvasmányélmények tekintetében három sztárja volt az évnek: Robert Galbraith, de erről eleget írtam már az előző posztomban; a mindig csodálatos Margaret Atwood, aki öt elolvasott könyvvel (mind remek), egy dokumentumfilmmel és a jelen egyik legfontosabb tévésorozatával mindent vitt; és a non-fiction. Utóbbiból elég sok csúszott le tavaly, és még úgy is élveztem, hogy napjaink legfelkapottabb pop-pszichológusainak (Orvos-Tóth Noémi, Almási Kitti, Belső Nóra) közérthetőségbe burkolt felszínessége olykor bosszant – mégis, annak fontosságát, hogy behozták a mentális egészségről, önismeretről, traumafeldolgozásról szóló műveket a mainstreambe, felbecsülhetetlennek tartom. Nem utolsó sorban pedig ezek a könyvek remek belépőt jelenthetnek a komolyabb, mélyebbre ásó írások, tanulmányok, szakfolyóiratok felé. A pszichológián kívül nagyon élveztem Szécsi Noémi életmódtörténeti könyveit, A budapesti úrinő magánélete és folytatása kicsit visszaröppentettek tizenöt évvel ezelőttre, amikor az egyetemen kacérkodtam ezzel a témával. De jó is volt 😊
 

Félig-meddig könyves élményként végre eljutottam a Könyvbárba 😃

Ha lenne hagyományos toplistázás, akkor Atwood Macskaszeme és az újraolvasott MaddAddam-trilógia biztosan helyet kapna rajta, ahogy Jennifer Egan Manhattan Beach-e és a még mindig isteni Jonathan Franzen legújabb regénye, a Keresztutak is. Élveztem Rachel Cusk Körvonal-trilógiájának első két kötetét is, de egyelőre képlékeny bennem a Cusk-jelenség megítélése, kivárom a harmadik kötetet, hogy lássam, valóban oly nagyon forradalmi-e, vagy csupán egy a poszt-posztmodern kísérletezők közül, akik a hagyományos elbeszéléshez egyszerre visszatérve és azt kicsavarva próbálják megreformálni a zsánert.

 
Eltávolodva a szépirodalomtól, Kim Stanley Robinson tavaly is újraolvasott regénye, a New York 2140 most is mindent vitt (lehet ebből évi rendszeres újraolvasás lesz); a tavalyelőttről áthúzódó Olümposz talán a legszórakoztatóbb és legőrültebb Dan Simmons regény, s mint ilyennek, minden listán ott a helye (úristen, ezt is de újraolvasnám!); Moskát Anitától az Irha és bőr az év egyik legfontosabbja, talán az egyetlen olyan könyv, amiről igazán, mélyen sajnálom, hogy nem írtam, mert nagyon megérdemelné az értelmezés kísérletét (direkt nem írom, hogy a népszerűsítést, mert hálistennek megtalálja a közönségét); krimi terén pedig az év vége legkellemesebb meglepetése Richard Osman A csütörtöki nyomozóklubja és folytatása volt – imádnivalóan egyesíti magában Fredrik Backman rigolyás nyugdíjas humorát és Lawrence Block betörő-könyveinek krimiparódiáját. Talán semmin nem szórakoztam olyan felhőtlenül, mint az angol vidék unatkozó nyugdíjasainak nyomozásain.
 
Természetesen mivel az év fele bezártságban telt, rengeteg sorozatot néztem, a felükre már nem is emlékszem (na, a túltöltekezésről is oldalakat lehetne írni), de szerencsére azért akadt bőven maradandó: hatalmas hiányt pótoltam a Downton Abbey-vel, aminek már két rész után rajongója lettem; magam sem értem, hogyan, de beszippantott a teljesen őrült Money Heist; írtam már a sokévnyi halogatás után végre ledarált A Szolgálólány meséjéről; nyáron minden rációra fittyet hányva újranéztem a Trónok harca mind a nyolc évadát, és baromira élveztem. Rövidebb szériák közül mélyen elgondolkodtatott az Évek alatt; kedvenc lett a Mrs. America; korrekt adaptációként a Briliáns barátnőm legalább annyira felbosszantott, mint a regények; az év legfontosabb új sorozata pedig egyértelműen az Easttown-i rejtélyek lett. Még most is beleborzongok…
 
Amúgy szerintetek mivel moziztuk át magunkat az új évbe? Naná hogy A Gyűrűk Urával. S vajon mit kezdtem újraolvasni miután január másodikán könnyes szemmel megnéztük a Harry Potter reuniont? Igen, a Harry Pottert. Ennyit arról, mekkora esélye van a racionális énemnek az eszképizmussal szemben 😊 Aztán hogy lesz-e poszt bármiről, új könyvekről, újraolvasásokról, önismereti mélyfúrásokról, majd meghozza az idő. Addig meg olvasgassátok Zolit, ő legalább tuti ír, most is itt püföli a billentyűket a hátam mögött. Mert vannak azért körülöttem megnyugtatóan állandó dolgok is, nem csak megbillenések 💗 Ez adjon reményt 2022-re.

2021 - Viszlát, és kösz a halakat!

Kormányeltörésben

Komolyan elgondolkodtam rajta, érdemes-e egyáltalán összefoglalni (ahogy szoktuk) az elmúlt év nekünk fontos kulturális eseményeit, fókuszban az olvasással, hiszen talán még soha nem olvastam ennyire keveset. Kusza év volt, nem volt fókusza. Bár nem teljesítettem annyit, mint tavaly, megint elzabált azért a munka, az éhetek szolgálatában megejtett kilométerek tekintetében idén is bőven több mint tízezer kilométert sikerült összetekerni. Megjelent a Futártempó, a munkában szerzett élményekből szőtt kötet – az év elejét a szerkesztéssel és a versek átírásával töltöttem, hiszen egy ilyen kötetbe fűzés nagyon szigorú tükröt tart a lejegyzett szavaknak. Nagyon megviselt a védőoltás (mind a kettő), erről (avagy mondjuk inkább úgy, egyfajta magán mitológiából nézve erről) írtam is egy bejegyzés-sorozatot, egy másik, személyesebb hangvételű blogra; hogy aztán az év végén maga a betegség is megtaláljon, teljesen átfogalmazva a számunkra annyira fontos ünnepi időszakot. Más kérdés, hogy (talán épp ezért) ha nem is maradéktalanul boldog, de nagyon meghitt, meleg, szeretet-teli lett a karácsonyunk. Szóval elgondolkodtam rajta, van-e értelme így összegezni a 2021. évet. De úgy vélem, egy ilyen hagyományt kár megtörni, és bár keveset olvastam, nagyon sok mindent nagyon szerettem ebből a kevésből. Viszont (pont ezért) nem a tőlünk megszokott módon csoportosítanék most, szokás szerint kiemelve a tíz számomra legerősebb olvasmányt. Nem volna igazságos...

Egy lap-pár a Futártempóból

Az idei év legerősebb élményei versek voltak, verseskötetek, régiek és frissek. Amit mindenképpen kiemelnék (az olvasás sorrendjében):

Kállay Kotász Zoltán: Társasutazás Közép-Mámor földjére
Szabó T. Anna: Elhagy
Babiczky Tibor: Szapphó paradigma
Simon Márton: Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni
Nemes Nagy Ágnes összegyűjtött versei
Závada Péter: Gondoskodás
Zoli haikuit nagyon régóta dédelgetem (azóta a kezembe nyomta a legújabb kötetét is, A messziről jött macskát), haikut szívesen olvasóknak szerintem kötelező, amúgy remek ízelítő került fel a tizenhét-szótagosaiból a Terebess oldalára, ha ismerkednétek vele. A haikuról jut eszembe: megkaptam Fodor Ákos elérhető életművét, egy könyvéről már írtam, de ez egy szép, lassú olvasás lesz, évekre elhúzódó (úgyis látni fogjátok...). Szabó T. Anna könyve régi tartozásom volt, többször nekifutottam már, hogy írjak róla – mint ahogy nagyon ideje volt végiggondolnom, mit jelent a számomra Nemes Nagy Ágnes költészete. És friss megjelenések szempontjából kényeztetett 2021. A három jelentős kortársból Tibor könyve adta a legkönnyebben magát, talán, mert alkatilag közel áll hozzám ez a paradigma. Simon Mártonnal nagyon sok mindent másképp látunk (máshonnan nézzük?), ettől még nagyon szeretem, ahogyan néz. Mint ahogy Závada Péter világlátása sem az enyém, a kérlelhetetlensége mégis tiszteletre méltó, kétségtelenül az egyik (ha nem a leg-) fontosabb kortársam, aki ráadásul nagyon szeretetre méltón fogadta a méltatásba csomagolt kritikát.

Alapmű

Tovább gyűrűzik a mítoszt firtató gondolatmenet bennem, bár idén e tárgyban erre a blogra csak egy szelíd, szódával és jéggel lazított könyv bemutatása jutott:
Stephen Fry: Mítosz – Görög mitológia angol humorral
Timitől megkaptam a szerző többi, magyarul megjelent könnyed mitológiáját is – de idén csak ezt az egy olvasatot sikerült elétek tárni. Hozzá kell tennem, hogy ezen a blogon csak az olvasmányélmények gyűrűznek majd, az Asztalfiókákon máris olvasható néhány bejegyzés e tárgyban, Jankovics Marcell könyvével, meg úgy általában a mítoszi szemlélettel és értékelésével kapcsolatban; azért ott, mert ezek tényleg szétfeszítenék közös blogunk kereteit. Megyek tovább ezen az ösvényen, és egyre könnyebb léptekkel, hiszen a feleségem megvette nekem karácsonyra (az egykor elherdált példány pótlásaképp) a két kötetes Mitológiai Enciklopédiát. Elképesztően erős forrás, úgy is, hogy az egykori szovjet akadémisták szemléletét mára nem egy ponton meghaladta a szakma – nem készült azóta se ilyen átfogó munka. Szintén idei szerzemény a hét kötetes Az Ezeregyéjszaka meséi, és valamilyen szinten ide vág – nagyon lassú és nagyon boldog olvasás lesz ez is. Az első kötetet lassan befejezem, majd végiggondolom, hogyan volna érdemes beszélni róla itt, a blogon.

Szépirodalmat prózában alig olvastam 2021-ben, legalábbis frissen megjelent regényt. Mindenképpen ki kell emelnem azért hármat (megint időrendben):
Einar Kárason: Viharmadarak
Jón Kalman Stefánsson: Ásta
András László: A vörös korona
Valami lehet abban az izlandi levegőben – amit mindig úgy lélegzek be, mintha otthoni volna. A szikár hajóstörténet, és az indázó felnövés-történet teljesen másért, de hatásait tekintve egyformán hazavitt magába. Egyre jobban szeretem, ami északról lejön, legyen könyv, film, sorozat (a karanténban töltött karácsony fura ajándéka volt pl. az Új barát karácsonyra két évada – minden romantikus romcom-jellege ellenére szelíden emberi és kíméletlen egyszerre, és eszméletlenül vicces). Úgy is, hogy egyre kevésbé kell az erőszak bármilyen hordozón, egyre kevésbé viselem jól. Tehát például a skandináv krimit továbbra is meghagyom Timinek, ott tartok, hogy az amúgy remek Időbevándorlók erőszak-foka is megvisel (jók a norvég sorozatok!).

Nekem voltaképp szépirodalom a jól elkapott sci-fi is, a zsáner három gyönyszemét (kicsi csalással) azért kiemelném itt:
William Gibson: Mozgástér
Brandon Hackett: Eldobható Testek
Ian McDonald Luna-sorozata
Gibson állandóan megcsavar, ezt szeretem benne. Most olvasom újra a Neuromancert (nagyon köszönve az új fordítást), azt sem ártana végiggondolni itt. Jut eszembe: új fordítások. Értem, hogy van értelme. Csak van, amikor nem sikerül elég jóra. Megvettük e-könyvben Frank Herbert dűne-sorozatát (megint egy elkutyult kincs újra-beszerzéseképp – adta magát, hogy elektronikusan, merthogy végre beadtuk a derekunkat, bekószált a lakásba Kolibri, az e-könyv olvasó...). Öröm, hogy újraolvashatom, de nem öröm, hogy ebben az amúgy szimpatikus új fordításban van nem egy igen magyartalan mondat. De erről egyelőre ennyit, szerintem írni fogok róla. Botond könyvét nagyon szerettem, itt vár polcon a Xeno, az lesz a következő magyar fantasztikum, ha be nem előz az Irha és bőr...  Ian McDonald nekem a legjobbak közt van, pont azt szeretem benne, amit sokan a szemére hánynak: hogy kíméletlen regényeit rendre legömbölyíti a végére. Bocs, én szeretem a reményt.

Képregény szempontjából is erős évet zártunk, holott csak egy kicsi szeletét kóstolgatjuk ennek a hatalmas tortának. Nem is írtam mindenről, amit megkaptam (még...), de a következők mindenképpen ide kívánkoznak:
Neil Gaiman: Sandman, az álmok fejedelme gyűjtemény III. kötet
Monstress1-3.
Neil Gaiman DC Univerzuma (az utolsó történet miatt, főleg)
Szerepelhetne még itt a TRANSMET, de a második gyűjteményes kötettel kapcsolatban elég sok volt a kritikám. Nem szerettem ki belőle, szeretném látni a végét. De ez az érzés semmilyen szinten nem fogható ahhoz, hogy mennyire várom a Sandman lezáró gyűjteményes kötetét (és mennyire remélem, hogy az eredeti, angol gyűjteményes kiadás függelék-kötete is kijön majd). Ha a szívemre hallgatok, a Sandman volt az év legfontosabb olvasása... A Monstresst meg egyszerűen szeretem. Nem ugyanaz a liga, de itt is lőnek gyönyörű gólokat.

Egyéb kulturális hatásokról most nem írnék hosszan. Egyrészt a járvány meghatározta, mit-mennyit lehet, másrészt valahogy úgy adódott, hogy ahova eljutottunk, azokról az élményekről sem írtam ide. Írhatnám, hogy Snétberger Ferenc, vagy Anoushka Shankar méltatásához egyszerűen kevés vagyok (ez így is van), csak ez eddig sem akadályozott. 2021-ben sokkal többször történt velünk a szokottnál, hogy amikor végre mehettünk, az élmény önmagában akkora ünnep volt, hogy beleszálazott a befogadásba. Inkább átadtuk magunkat neki... Lesz majd, amiről írok, utólag. Például a Dűne filmről, majd ha befejeztem a könyv újralapozását. Könyv és film összehasonlítás úgyis rég volt már. És (ebben az esetben) van is mit összehasonlítani.

Kuksi

Remélem, idén többet köszönhetek be itt. Bár amúgy épp beszippant egy soká halogatott szenvedély, térképeket bámulok, szakkönyveket lapozok, kívánságlistákat gyártok, planetárium-programmal tanulom az eget – és az ajándékba kapott távcsővel észlelek, amikor csak hagyja az időjárás. Nem nő be a fejem lágya. Szerintem már nem is fog...

Boldog Új Évet Kívánok minden kedves olvasónknak!