Szerelem, halál, robotok (rövidfilmek) 3. évad

Ezt vártuk nagyon, aztán legázolt bennünket, mint figyelmetlen sínre lépőt a vonat. Örültünk neki, hogy hellyel-közzel megtartották a nívót, sőt, a második évadhoz képest javult is némileg a felhozatal (bizonyos műhelyek esetében mindenképpen), egy kivétellel: az Öljetek halott ötlet volt, fantáziátlanul döglött, halottakról vagy jót, vagy semmit, róla tehát inkább semmit. Ha a többit nézem: jól tükrözik sajnos, hova és hogyan alakult az élet: még véresebb, a hentelések még naturálisabbak, ez egy eléggé gyomorforgató vizuális orgia lett. És reménytelenek is ezek a mesék – vagy mondjuk úgy, ahol remény van bennük, ott is többfenekű: vagy így, vagy úgy gombolható, de mindenképpen elszabott kabát. A legfilozofikusabb mese ilyen például, A gép lüktetése – vagy halhatatlanság az Io titokzatos értelmébe olvadva (vagy nem olvadva? Megőrizve egy egykori, emberi identitást?); avagy egy önvigasztaló drogos álom a sötétségbe merülés előtt, a fájdalomcsillapítók utolsó ajándéka (amúgy ez gyönyörű, képben Moebius előtt, szellemben-szövegben Dan Simmons Ílion duológiája előtt tisztelgő móka). Meg az egyik legvéresebb lett ilyen, A föld gyomrában, ahol a barlang mélyén elzárt Cthulhu-szerű izé vagy kiszabadult, vagy nem, némi ön-szemrontás utáni botorkálás bizonytalanságában nyitva hagyva, végül milyen „eredménnyel” járt a túszmentés. Ahol vártam a gondolat mélységét, A raj meséjében, ott nem érkezett meg – ez a történet egyszerűen ekkora terjedelemben elmesélhetetlen maradt, jóformán csak hiányérzeteket hagyva. Kár, az alkotók előző filmje a kedvencem volt, ezt is újra fogjuk nézni, nyilván, de csak a többi közt.

Mint ahogy az egyik kedvencemnél is bujkált bennem az érzés: valamit éppen újranézek. A Három robot – túlélési stratégiák olyan, mint mikor valaki megismételné az előző telitalálatot (az utolsó, macskás slusszpoénig bezárólag), és olyan jól sikerül neki, hogy két lövés után is egyetlen luk tátong a céltáblán. Szerettük, értsétek, hogyne szerettük volna, felröhögtünk minden túlélési stratégia kibomlásának minden poénelemén, de nem adta azt a frappáns teljességet, ami az első film nyitó képsorai után („Te, ez biztosan vidám lesz”...”Ööö, Terminátor-lépés, hát biztosan nem”... és a felszabadult röhögés elszabadulása a turista-mondattól: „Ha egy posztapokaliptikus várost láttál, láttad mindet.”). Az teljesen a maga hullámvasútjára ültetett, ez pont azért nem, mert maradék nélkül újrahasznosult benne az előző Három robot. Kiváló reciklálás, de sajnos nem több. Nem tudott eredeti lenni, ahogy rögtön, másodiknak a maga elképesztő módján, a Kellemetlen utazás. Rákmód belénk rágta magát, tehát el lehet mondani: kellemetlenül eredeti volt. És szerintem ez az egyik történet, ami másodszor is nagyon (talán még jobban) fog működni, persze részben azért, mert a rengeteg éjszakai jelenet sokkal inkább képekre bomlik majd. Én szerettem, Timi nem annyira – alapjában mind a ketten nehezen viseljük a kicsomagolt zsigereket, de engem talán jobban meg lehet venni a gondolattal – ha akad a testnedvek tocsogása közt pár csepp abból is.

Halál, robotok. Ennyi maradt, szerelem ebbe az évadba nem nagyon került; helyette durva, felgyorsított baba-szex a temetőben, némi nincs más humán kézügyben, dugjunk, meg némi abúzus Eldorádóba menet. A  mini holtak éjszakája mini-inváziója vicces volt, de csak úgy, mint egy filmtörténeti gyorstalpaló kurzus; igen, nagyjából ez a műfaj filmjeinek szerkezete, bár általában a végén valaki ott szokott feszíteni a lobogó zászló alatt, a megmenekülés fedélzetén. Úgy látszik, tényleg korjellemző tünet kezd lenni, hogy ezt (is) végigvitték (mint a Ne nézz fel!-t például) az élet teljes elpukkanásáig. Úgy látszik tényleg csak olyan időleges békék köthetők mostanában, mint Mason patkányaival – amúgy ez a banda már a múltkor is zavarba ejtő filmet hozott össze A szeméttelep sztorijával, egy nyomra jár az agyuk. Pontosabban: egy adott szerző: Neal Asher morbidan vicces horror-történeteire vannak kattanva - hiszen akár az első két évadban, ezek mesék is adaptációk. Visszatérve Mason gazdához, lehet szeretni az alkotókat érte: nagyon kompakt képvilágot tartanak karban ezekért a zavarba ejtő történetekért.

És van a Jibaro. Ez valami egészen más színvonal. Az a csapat hozta össze, akik A szemtanút az első évadból, az remek ötlet szimplán zavarba ejtő képbe tétele volt – ez varázslat. Igen, ez vagyunk, amikor kirándulunk Európából az aranyért. Ha szerencsénk van, sikolyokra süketen. És a megmenekülések lehetőségére is süketen... Pedig a fogyatékosság okán végre belénk szerethetne az a magányra ítélt aranydémon – de nekünk csak pompázatos ékei kellenek. Azzal együtt süllyedünk az iszapba mi is, a többi mellé, akik meghallották a démoni hívást. Indián mese feldolgozása, balett és költészet, rajzolt animáció hatását keltő élőszereplős film hatását keltő rajzolt animáció – a legmélyebb mind közül, és a legmélyebben reménytelen. Szóval ezt vártuk, ezt nagyon, ezt a belénk hatolást - de nem ártott volna rögtön utána nézni kicsi Wes Andersont, például, érfelvagdosás ellen... 

Reméljük, nem áll meg itt ez a történet. Szerintem potenciál bőven van benne még.

Szerelem, halál, robotok (rövidfilmek)

Love, Death & Robots. Két évad, egy hosszabb, meg egy rövidebb. Már csaknem elfelejtettem, hogy írni akartam róla, de megnéztük a minap a BigBugot, Jean Pierre Jeunet nagyvonalúan beteg sci-fi komédiáját, és egyből eszembe jutott a második évad Automatizált ügyfélszolgálata, a démoni robotporszívóval. A BigBugról sokkal többet nem akarok mondani, nem akarom bántani, mivel jól szórakoztunk rajta annak ellenére, hogy olykor irritálóan francia. Van a filmes fűszerkészletüknek jó pár olyan eleme, ami vagy nagyon ízlik, mint anno az Alien negyedik menetében, vagy annyira nem, mint ebben a filmben. Mintha a sci-fit kizárólag szürreális mivoltában volnának képesek megközelíteni. A Netflix antológia-sorozatából az Automatizált ügyfélszolgálat volt az első, amit láttunk az összes kisfilm közül (tévedésből egyből a második évadot elindítva), egyszerűen frappánsabban vezeti fel látszólag ugyanezt az alaptémát, és intelligensebben futtatja ki teljesen máshova, még csavarva is egyet a fricskán. Egy Scalzi-novella megfilmesítése amúgy és nagyban köszönhető a rajzba tételnek, hogy ennyire megült a reklám- és marketingszörny ellen kényszerűen megszülető nyugdíjas Bonnie és Clyde páros nyitva hagyott története a fejemben.

Az epizódok legtöbbje ugyanígy irodalmi adaptáción alapul, többnyire erős novellákon – és többnyire a történetnek alapjában ágyazó képi világba téve. És van, amikor elemelkedik az egész a fantasztikusan innovatív rajztól, ahogy a másodiknak látott Jég. Történet-szempontból nem ez a film, s főleg nem a Passions Animation Studios másik mágiája, az első évadot lezáró Zima kék a legerősebbek, de mindkét alkotás művészet. Szeretem ezt a fajta kreativitást, mint ahogy a gunyoros minimalizmust is, például az Alternatív történelmekben; szeretem az olyan bátor képi világot a jó ötlethez, mint A szemtanúé; mégsem ezek a filmek lettek a szériából a kedvenceim. Hanem két CG-parádé. Az első évadból Sonnie előnye. Ami a történetével, a képi világával, a kísérőzenéjével talán a legtökéletesebb egység, Dave Wilson rendezésében – az utolsó, sötétben elsuttogott mondatig színtiszta, véres mámor, és közben intelligens, beléd ülő mese. És a másodikból az Élettelen szemek, amit talán a legtovább cipeltem magamban, az összes közül – bár amúgy ez a történet nagyobb lélegzetet, több stációt is elbírt volna Briggs detektív kijózanodásából (ha nagyon szigorú volnék, így mondanám: ez a történet teljesen hitelesen elmesélve inkább egészestés).

Pedig amúgy ez a rajzfilmes út a belefektetett irdatlan munka (és bármilyen, szemet gyönyörködtető végeredmény) ellenére a szememben kevesebbet ér, mint egy jól elkapott, egyedi látomás. Talán azért is, mert ezeket társítják a legszívesebben a véres, pörgős akcióhoz, ami egyre kevésbé érdekel. Mégis, ebben a szériában nagyon jól vittek magukkal ezek a vérben tocsogó, olykor igen szellemes akciók. Kettő ezekből egymás tükrében sem tanulságmentes -, az Alakváltók és A titkos háború. Amcsi farkasember-katonák a tálibok ellen, szovjet honvédek harmadik frontja Szibériában, a démonok ellen... Vicces, mennyire kiszolgálták a sztereotípiákat: a vérfarkasok vadászata az egyén és a szuverenitás, a pufajkás mese a kollektívum és a kötelességteljesítés véres himnusza. Az utóbbiban odáig mennek a tipizálásban, hogy a filmekről jól ismert orosz akcentussal ízes angol beszédet hallgatod (és ezt a poént megőrizték a szinkronban is...). Amúgy ennek az alaptörténete a másikhoz képest messze erősebb, több rétegű. Ahogy például a Sas-hasadéké is – bár össze se tudom számolni, hogy ez a galaktikus pók-iszony az idők folyamán hányadik alkalommal került elém, de tény, ritkán ennyire jól elkapott tálalásban. A sorozat címében sorolt szexnek, halálnak, robotoknak amúgy ezekből a nagy gonddal és nagyon sok bittel rajzolt mesékből a Hó a sivatagban felel meg a leginkább, mindháromból pont a kellő arányt tartalmazva.

Amit viszont megkerestem irodalmi alapanyaga formájában is, az a Jó vadászatot. Ken Liu írta; Timi írt a könyveiről, ide, a blogra, muszáj lesz most már szép komótosan végigolvasnom a novelláit, mert nagyon jók. Egyszerűen nagyon örülök ennek a látásmódnak, ami képes észrevenni: a mágia alternatívája a technikai gondolkodásban is lehet alapstruktúra. Ennek a gőzpunkba hajlított történetnek áll a legjobban az enyhén manga-beütésű, hagyományos rajzstílus. És amit olykor csak azért vissza fogok nézni, hogy kinevetgéljem magam egy-egy keserűbb helyzetből, pedig ugye aki egy poszt-apokaliptikus várost látott, az látta mindet, az a Három robot. Hihetetlenül morbid és találó kis tükör macskákkal (nagyságrendekkel jobban tetszett, mint a másik macskás poénra épülő történet a szériából). Ennyiféle film közé persze nekem is jutott olyan, amit elég volt egyszer látni, de olyan (legalábbis nekem) nem akadt, amire rácsodálkoztam volna, hogy mit keres a többi között.

Ennyi történetből persze mindenki a maga szája íze szerint emel ki - sőt szerintem az én alkalmilag változó szám íze is mást választana ki holnap. Kiemelhettem volna a karácsonyi reményt (...mi lett volna, ha nem vagyunk jók?), a megbolondult óvóhelyet, a Tizenhármast, amikor szerencsés (vagy szerelmes...); a farmot, ahol szerencsére nem élünk (ahol egy hölgy, szivarral a szájában legalább fiatalon és szépen hal meg - vagy nem). A legtöbbje tényleg frappáns, miközben rövid. Timivel elbeszélgettünk róla, hogy lehet, érdemes volna keresni a találkozás lehetőségét a rövidfilmekkel, az utóbbi idők tapasztalatai alapján. Igazából mind a ketten szeretjük a novellát – miért ne kereshetnénk az alkalmat, hogy nézhessünk ilyet filmen? Vagy legalább ne ugorjunk el előlük, ha szembe jönnek, mint ez a széria a Netflixen. Várjuk a folytatást belőle.

Imposztor (rövidfilm, 2021)

Mielőtt olvasnál, légy oly kedves és áldozz 19 perc 19 másodpercet az életedből erre a rövidfilmre. Amely (akárcsak egy jól elkapott, pontos, magán túlmutató novella) a rövidsége, a két szereplő adta szűk keresztmetszet, a gesztusokba csomagolt ihletett szűkségek és ellenpontozó túlzások ellenére nagyon sokáig adhat gondolkodni valót. Elhívatottságról és kiégésről: hogy hogyan válik meztelen nyűggé a lenyűgöző. Apákról és örökségekről: hogy hogyan lesz megkötő, kényszerű bilinccsé az, ami valaha lebilincselt. Hogy a megfeleléskényszer mire és miért, s főleg miféle válasz. A tökéletes apák tökéletlen fiai által ez a film ránéz a szenvedély természetére, miért-hogyan válik belőle szenvedés. És ahogy illik, a játékidejébe beférni látszónál jóval többet markol – ha hagyod, akkor téged is belevon. Nézzétek meg előbb, mielőtt olvasnátok róla. (Bár most épp nem tudom, hol tudjátok megnézni... sajnos keresni kell, hiszen ahogy láttam, a nyilvánosságnak kitett verzió immár nem elérhető.)

Pinczés Dávid mesteréves vizsgafilmje a Werk Akadémián. Készült Pinczés Máté Nehéz örökség című novellájából. És most világszerte nagyon komoly díjakkal ismerik el, a megosztón szabadon nézhető film gyönyörűt repül. Alföldi Róbert és Mácsai Pál odatett, pontos játékát díjazta a New York-i Actors Awards díjkiosztó szakmai zsűrije – de önmagában (ahogy egy interjúban el is mondja) talán a tény az igazi díj a rendezőnek, hogy ez a két színész elvállalta ezt a feladatot, és így játszotta el - ahogy Pinczés Dávid fogalmaz: kőkemény példával jártak elöl szakmai elkötelezettségből. Volt mihez odatenni magukat. Ez a film az utolsó megjelenített kis morzsájáig kitalált, előkészített, végiggondolt. Már ahogy kezdődik. Ahogy a nagy kupola körül „kering” a kicsi – vicces, pontos: bolygó és holdja. Hiszen ez egy bolygó és holdja történet amúgy is, az imposztor-szindróma alapja itt a sikeres, tökéletes pályát befutó apák nyomdokain járó fiúké. Őszintén gratulálok az alaptörténet írójának, Pinczés Máténak, mert egyáltalán nem evidens, hogy ezt is belelássuk a kultúránk megalapozó, (számomra) legfontosabb történetünkbe.

Kitalált, előkészített, végiggondolt. Hallelujah Pizza. A csillagászunk autójának rendszáma: JEH-034. A harmincnégy éves Krisztus – abban a lehetetlen helyzetben, a feladat után, mégsem beteljesülve. A nyitó képsorok híradó-jelenete, a csillagász indulata – az ábrázolás, ami szembemegy a sztereotípiákkal: miért ne lehetne a tudomány embere indulatos, pikírt, személyeskedő? A tény, hogy az alaptörténet ebbe a közegbe helyezve, a csillagvizsgálóba helyezve nagy alázattal tartja a közeg törvényszerűségeit – a szentély szertartásrendjét úgymond. Ebben az alkotók segítségére volt a Svábhegyi Csillagvizsgáló szakembereinek színe-java, de a filmkészítés esetében messze nem ennyire evidens, hogy a történetnek helyet adó közeg adottságait és szabályait a kulissza-mivolton túl is ennyire tiszteletben tartsák.

Tényleg elképesztően teljes alakítások ezek. Két élet bontakozik ki, egy valószínűségeiben ismerős, meg egy valószínűtlensége ellenére ismerős. Úgy, hogy az alakítások eljátszanak azért a két színész reputációjával is, Mácsai Pál egy ponton beállításig pontosan ül a Terápia alaphelyzetében, Alföldi Róbert szindrómás megváltója pedig nekem a fényár-jelenetben megidézi Az ember tragédiája Luciferét (fényt hoz... ezzel a zseniális komplementer-mondattal: el kellett vennem a fényedet, hogy jobban láss). A bájos kisrealizmusból, ahogy a futár bekönyörgi magát a csillagász estéjébe, a film folyamán teljesen kézzel foghatóan jutunk el a szürreális végkifejletig – egy gyógyító, gyönyörű végkifejletig.

S végül a játék azzal, hogy Godot ebben a történetben megjön. A meséink teljesen jogosan arról szólnak, hogy hiába várunk rá – ezért komoly attrakció, ha így érkezik meg: tényleg ad egy beteljesülés-érzetet. Azzal a finom ízzel, ami valóban válasz az imposztornak is, ami valóban folytathatóvá teszi az életet. Dr. Ifj. Marsi Szilárd a végén odaballag a bezárt kicsiségéhez, és kinyitja – mert megélhette a valódi méreteit: a beteljesülésben is az apja fia lehetett. Az imposztor megnyugodhat benne – hiszen méltó volt a feladatra. Választ kapott – azzal a finom ízzel, hogy egyfelől egy imposztornak csak ekkora válasz elég, másfelől azt is jelezve: ez a válasz fehér holló, mert Godot megjött benne. Nem szokott... Azzal az ízzel, hogy az imposztor-szindrómában szenvedők életen át ezt a dilemmát hurcolják magukban, valójában mindvégig válaszok nélkül. S ha magukra ismernek ebben a filmben, így kell erőt meríteniük belőle. Ha rájuk ismersz a film alapján a környezetedben, így kell erőt adni nekik – a tudomásul vételével, hogy enyhülhet az érzés, de teljesen soha nem múlik. Hiszen meg kell elégednie (a benne szenvedőknek meg kell elégedniük) a mese válaszával. Amíg élünk, senki nem érdemel többet, ugyanis.