Szeretjük-e még a meséket?

Mesékről kéne írnom, lévén e témakör lett a havi TÉMÁZUNK rovat áldozata – és írnék is, hisz oly lelkes voltam, amikor kiválasztottuk… Mégis, percek óta itt ülök a gép előtt és azon gondolkodom: mégis mi a túró az a mese? És akkor én most szeretem vagy sem? Egyáltalán, olvasok – vagy nézek – én meséket? És amit igen, az vajon „igazi” mese-e vagy valamiféle mesei hibrid? És ki dönti el, hogy mi is a mese valójában? Lassan már semmiben sem vagyok biztos…

Persze ha az ember felüt egy lexikont – jó, kicsit reálisabban: beüti a gugliba hogy „mese fogalma” – akkor számos nagyon okos definíciót kap a kifejezésre. Amelyek jó eséllyel csak még jobban összezavarják. Mert a mese – az nekem igazából megfoghatatlan. A mai értelemben vett gyerekmesékkel hadilábon állok: az egyszerű vonalú, világosan megfogalmazott konfliktusokkal, fekete-fehér szereplőkkel súlyosbított, garantáltan pozitív végkifejletű történetecskék nem az én világom. Nem adnak semmit, ami megérné a rájuk fordított időt – persze ettől még simán lehet, hogy egy hatéves kis lurkónak nagyon is sokat jelentenek, ezt bizony nem tudhatom. Így maradok azon az állásponton, hogy a mese: Köszönöm, nem!

Igenám, de amit manapság – köznyelvi értelemben – mesének tartunk, az bizony köszönő viszonyban sincs a klasszikus értelemben vett mesékkel: sem az angolszász tündérmesékkel, sem a mítoszokból-legendákból átemelt eredetmesékkel, sem az olykor mélyfilozófiai értelmű állatmesékkel, sem a régivágású, generációkon átívelő „közös tudás” letéteményeseként szolgáló népmesékkel (s a sor még bőven folytatható…). Hogy hogyan korcsosult el a hajdanvolt, elsősorban felnőtteket célzó, gyakran véres-horrorisztikus mese a mai vattacukor-kompatibilis Disney-álomgyárrá, arról akár doktori értekezések is születhetnének (nem lennék meglepve, ha születnének is) – ami engem mindebből most érdekel (hisz nem vagyok mesekutató, pláne nem célom tanulmányt írni – igazából jelen pillanatban fogalmam sincs, van-e egyáltalán bármi célom eme irománnyal) az, hogy ha elutasítom a mai értelemben vett meséket (gyerekmeséket) attól még szerethetem-e a klasszikus mesékre hajazó történeteket? Ugye igen?

Mert igazság szerint én szeretek mindent, ami mesei – nem mese, hanem hordoz magában egyfajta mesei attitűdöt. Hogy ez épp a mesélés módja-e, vagy a hős viselkedése, vagy a háttérvilág felépítése, az jószerével mindegy. A lényeg a gondolkodásmód, az érzés, ami olvasás közben elfog, a megfoghatatlan mágia, ami árad egy borzongató Grimm-meséből éppúgy, mint a Harry Potterből. Vagy – és leginkább – A Gyűrűk Urából, ha már itt tartunk. Mely műről – rajongásunk tárgyáról – tudjuk: tündérmese. Mégpedig minden idők egyik legnagyobb tündérmeséje. Pedig nem egyszerű, nincsenek benne igazán makulátlan hősök, nincs egyértelmű tanulság és nincs megnyugtatóan rózsaszín végkifejlet. Van viszont hősiesség a legváratlanabb helyeken, kitartás, barátság, segítőkészség, kudarc és talpraállás, küldetés és elbukás, áldozat és új esély. Valahogy úgy, mint az életben. Hopp, akkor tán a mese nem is annyira „mese”, hanem az életünk leképezése? Igen is meg nem is. Ahogy Tolkien professzor elutasította az egyértelmű allegória vádját, úgy nekünk is el kell utasítani a mesék egyértelmű megfeleltetését akármilyen való életbeli szituációknak. Inkább egyfajta szolid áthallás az, ami jelen van és jelen kell legyen – az én olvasatomban a mese, a jó mese mindenképp egyszerre szakít ki a valóságból és vezet vissza hozzá. Kiszakít, mert fantáziavilágba visz (hogy ez most Középfölde, Roxfort, vagy „az Óperenciás tengeren túl”, szinte mindegy) – és visszavezet, mert észrevétlen olyan ráismerésekre vezet (direkt nem írok tanulságot, gimis olvasónaplókat idéz), melyek adaptálhatók a mindennapokba. E tekintetben számomra a modern (és jó) fantasy például nem sokban különbözik a hagyományos népmesétől – hisz azokban is egyfajta valóságtól elszakított körülöttesben fogalmazódtak meg a mindennapok során alkalmazható bölcsességek. (Érdekes egyébként, hogy a népmeséket mindig kerültem, kimondottan irritáltak – aztán rátaláltam Boldizsár Ildikó mesekutató könyveire, és bár még most sem a kedvenceim, ma már elmondhatom: tudom értékelni őket.) 

Tehát a mese nekem: varázslat és ráismerés, kiszakadás a hétköznapokból és visszaút azokba. Egyfelől. Mert másfelől meg van a mesei attitűdnek egy olyan vonása, aminek ránézésre semmi köze az előzőekhez: a játékosság. Mert a mese bizony játékos is lehet – kell is, hogy játékos legyen olykor. Kell a humor, az irónia, a felszabadultság, a jóízű kacaj. Tudták ezt eleink is, nem véletlenül őriz számos humoros, ironikus, pajzán, olykor alpári mesét a szájhagyomány. A mesei humor egyfajta oldás – a gondok, bajok, nehézségek, mindennapi kis poklok feloldása, kinevetése. Visszatérés egyfajta elfeledett gyerekkorba, amikor a játék még egy természetes nyelv volt – kifejezése annak, hogy mi dolgozik odabent. Amikor mesét építünk magunknak, játszunk, nevetünk – ezt tesszük. 

Mindennapi mesénk...

(Amikor gondolkodtam ezen a bejegyzésen, menet közben rájöttem: megvan a magam napról napra épülő meséje. Aki követ facebookon, találkozhatott már kicsi Boo és barátai kalandjaival: egyszeri ajándéknak indult, egy reménytelennek tűnő nap felvidítására rendezte Zoli mókás kis életképbe a lakásban található plüssfigurákat – aztán hagyománnyá vált, s ma már szinte önálló életre kelt. A mese önmagát meséli napról napra – a plüssök szinte kikövetelik a napi kaland-adagjukat. Mi meg meghajlunk az akaratuk előtt és asszisztálunk meséjük továbbgördüléséhez. És néha már el se tudjuk dönteni, hogy mi éltetjük a játékot vagy a játék éltet minket…) 

Valahol így vagyok a mesékkel is: nem tudom eldönteni, hogy mi éltetjük tovább a meséket vagy a mesék éltetnek minket. De egy biztos: nélkülük valahogy szürkébb lenne minden.

Többiek a témában:
Miamona
Pupilla
Reea
Nima
Andi
Zenka
tigi
Magnolia
Bea
Czikornyai & Patza
Bubu Maczkó