Ég veled, 2021 – a soha viszont nem látásra!

Hát persze, hogy elgondolkodtam azon, van-e bármi értelme hagyományos évzárást írni, amikor egész évben kilenc posztot írtam ide, abból is legalább kettőben már agonizáltam egy sort arról, mennyire bánt, hogy nem írok – oszt mégse teszek ellene semmit. Bár ez nem teljesen igaz, hisz most is leültem megírni ezt a nem hagyományos évzárást – és ígérem, próbálok minél kevesebbet agonizálni benne.

 

2021 nem volt összességében szar év, objektíven nézve pandémia ide vagy oda, több jó dolog történt velünk év közben, mint rossz, és bár az év utolsó hónapjában utolért minket a vírus, szerencsére viszonylag könnyen megúsztuk, bónuszként meg megajándékozott minket közös életünk egyik legmeghittebb, kuckózós karácsonyával. Viszont jó évnek sem mondanám – mert jó élmények ide vagy oda, sikerült év végére úgy kizökkennem a nehezen (régi olvasóink és ide járó barátaim tudják, mennyire nehezen) megdolgozott harmóniámból, mint 2017 óta sosem. Megbillent az egyensúly, és ez az élet minden területére kihatott – a munkára, amit egyébként sokszor imádtam, és amibe még mindig hatalmas lelkesedéssel tudom belevetni magam, ha épp olyanom van; a magánéletemre, ahol semmi baj nincs, csak épp semmiben sem vagyok biztos, hogy jól csináljuk-e és nem kéne tök másképp; az önképemre, amit annyiszor írtam már át az utóbbi tíz évben, hogy lassan nem tudom követni, ki vagyok, voltam, leszek, akarok lenni…
 
Az utóbbi napokban sokat analizáltam ezt a kérdést – az év vége amúgy is mindig meghozza a mélyfúrást, mostanában megint sok (néha túl sok) önismereti írást olvastam, és nem utolsó sorban sokat beszélgettem olyanokkal önismereti kérdésekről, akik teljesen másképp gondolkodnak erről, mint én, ami az adott pillanatban baromira bosszantó, utólag viszont jó esetben kiderül, hogy nem haszontalan, mert segít kicsit kívülről ránézni a dolgokra (ez esetben magamra). És épp ez a „kívülről magamra nézés” segített hozzá egyfajta magyarázathoz arra nézve, miért nem írtam idén. Egész életemben elvarázsolt bölcsészlánynak tartottam magam, mindenem volt az irodalom és elsődleges önkifejezési formám az írás, sosem akartam mást csinálni és sosem akartam hátrébb sorolni. Elképzelni sem tudtam, hogy lesz olyan, hogy más lesz a fontosabb, hogy akarok majd valaha másképp, racionálisabban, földhöz ragadtabban működni. Aztán két éve elkezdtem kinyitogatni a csipám a munkahelyen, felépítettem egy gyökeresen más szerepet, és nem teljesen sikertelenül elkezdtem játszani. Akkor még azt hittem, tudom párhuzamosan ápolni a kettőt, hogy nem fogja megsínyleni ez a szenvedély azt, ha nyolctól ötig másnak adom (ki) magam. Mostanra rájöttem, nem működik. Nem megy úgy, hogy ötig elnyomom az érzéseim, a szenvedélyem, a valós énem egy szerep kedvéért, aztán becsukom az irodaajtót, és előveszem az érzékeny irodalmár énem. Biztos van, akinek ez megy, nekem nem. És ez baromira bánt.
 
Leginkább azért, mert nem tudom, merre tovább. Nem tudom, akarok-e visszamenni oda, ahonnan elrugaszkodtam, de azt se tudom, le akarok-e mondani énem egy részéről azért, hogy továbbmenjek ezen az úton. Nem tudom, jó-e az irány, nem látom magam előtt, hogy öt év múlva mennyire fogom vagy nem fogom bánni azt, hogy erre mentem – az is lehet, hogy nem vissza, de nem is előre, hanem valami gyökeresen más irányba kéne menni. Amióta Zoli a csillagokat lesi, sokat viccelünk azzal, hogy itt kéne hagyni várost, karriert, kötöttségeket és elköltözni valami hegyvidéki kis faluba, nézni a fényszennyezésmentes égboltot, biozöldséget termeszteni, visszalassulni valami normálisabb fokozatra. Nyilván nem csomagoljuk össze az egész életünket a jövő héten és nem leszünk digitális nomádok sem; valamint tudom jól, hogy ez a fajta kivonulás is egy divathullám, ne higgyétek, hogy nem látom az iróniát a saját mondataimban, de nyilván az sem véletlen, hogy most kapta el annyi kiégett embertársunkat. Valami nem jó, nem jó irányba megyünk, és ez az egyén, a mikrokörnyezet, a politikai közösségek és az egész globalizált világ szintjén ugyanúgy jelen van. A kétéves pandémia meg a rendre felbukkanó világvégejóslatok jelentik a jéghegy csúcsát, de alatta ott a kérdés: mi a frászt kezdünk az életünkkel, mi, emberek? Biztosan az a normális, hogy húsz évig tanulunk, aztán negyven-ötven-hatvan évig dolgozunk, pillanatnyi örömökért küszködünk, aztán meghalunk? Mi értelme ennek az egész hajtásnak, pénzkeresésnek, cucchalmozásnak? Mi értelme annak, hogy irdatlan pénzeket szórunk környezetkárosító utakra a világ másik végére, miközben fogalmunk sincs, mit rejt a természet a másik sarkon?
 

Valami ilyesmi helyen keressetek... 

Nyilván ugyanígy feltehető a kérdés, hogy mi értelme az olvasásnak, a kultúrának, a blogolásnak. Ám ha feltételezzük, hogy az emberi életnek kell legyen valami tartalma, és nem csak random sejtburjánzásnak vagyunk itt a földön, akkor az számomra nem lehet más, mint a szellem, a kultúra, a gondolkodás. Ment-e a könyvek által a világ elébb? - kérdezte Vörösmarty, én meg szívem szerint azt kérdezném: ment-e bármi más által elébb? Jó, ez nem kissé demagóg kérdés, és nem is állítanám soha, hogy az a milliónyi technikai újítás és tudományos felfedezés, ami könnyíti életünket nap mint nap, ne lenne rohadtul fontos (és kényelmes), de semmi nem segít hozzá jobban önmagunk, a másik ember és a világban elfoglalt helyünk megértéséhez, mint a kultúra.  Épp ezért csavartam bele magam egy szolid kis identitásválságba – mi a fenének foglalkozom én mással, ha egyszer semmi nem lehet ilyen fontos számomra? Miért hagytam magamnak, hogy eltávolítson bármi a szenvedélyemtől? A válasz persze eléggé egyértelmű, és roppant materiális, a küzdelem az enyém, a következő hónapok munkája ennek a katyvasznak az ülepítése lesz. Aztán meglátjuk, meddig jutunk – lehet, hogy jövő ilyenkor ugyanígy itt fogok vekengeni azon, hogy nem írtam egy posztot se egész évben a munka miatt, de az is lehet, hogy jövő ilyenkor naponta születnek majd a posztok két palántázás közt. Persze ha már önismeret, és ha már eddig eljutottam ígéretem ellenére az agonizálással, akkor ne álljunk meg félúton, cincáljuk még egy kicsit, játsszunk dekonstrukciós játékot, és tegyük fel a kérdést magunknak: nem lehet, hogy az oly nagyon visszasírt bölcsészlány-önkép valójában menekülés az egykori kudarcok elől; a valósággal való szembenézés helyett az eszképizmusba; a mindennapok kilátástalansága elől az elvont szellem és a kultúra mindenhatóságába? Hogy a világgal szembeni sértettség szülte? Hogy az is egy magamra aggatott szerep volt? Innen nézve most értem el azt, aminek a hiánya elől anno menekültem – ergo nem kéne visszasírnom semmit.

 
Nem is tudom, írjak még a tavalyi év élményeiről ezek után?
 
Írok. Posztok úgyse lesznek róluk, legalább ennyiben emlékezzünk meg az év fontos élményeiről.
 
Olvasmányélmények tekintetében három sztárja volt az évnek: Robert Galbraith, de erről eleget írtam már az előző posztomban; a mindig csodálatos Margaret Atwood, aki öt elolvasott könyvvel (mind remek), egy dokumentumfilmmel és a jelen egyik legfontosabb tévésorozatával mindent vitt; és a non-fiction. Utóbbiból elég sok csúszott le tavaly, és még úgy is élveztem, hogy napjaink legfelkapottabb pop-pszichológusainak (Orvos-Tóth Noémi, Almási Kitti, Belső Nóra) közérthetőségbe burkolt felszínessége olykor bosszant – mégis, annak fontosságát, hogy behozták a mentális egészségről, önismeretről, traumafeldolgozásról szóló műveket a mainstreambe, felbecsülhetetlennek tartom. Nem utolsó sorban pedig ezek a könyvek remek belépőt jelenthetnek a komolyabb, mélyebbre ásó írások, tanulmányok, szakfolyóiratok felé. A pszichológián kívül nagyon élveztem Szécsi Noémi életmódtörténeti könyveit, A budapesti úrinő magánélete és folytatása kicsit visszaröppentettek tizenöt évvel ezelőttre, amikor az egyetemen kacérkodtam ezzel a témával. De jó is volt 😊
 

Félig-meddig könyves élményként végre eljutottam a Könyvbárba 😃

Ha lenne hagyományos toplistázás, akkor Atwood Macskaszeme és az újraolvasott MaddAddam-trilógia biztosan helyet kapna rajta, ahogy Jennifer Egan Manhattan Beach-e és a még mindig isteni Jonathan Franzen legújabb regénye, a Keresztutak is. Élveztem Rachel Cusk Körvonal-trilógiájának első két kötetét is, de egyelőre képlékeny bennem a Cusk-jelenség megítélése, kivárom a harmadik kötetet, hogy lássam, valóban oly nagyon forradalmi-e, vagy csupán egy a poszt-posztmodern kísérletezők közül, akik a hagyományos elbeszéléshez egyszerre visszatérve és azt kicsavarva próbálják megreformálni a zsánert.

 
Eltávolodva a szépirodalomtól, Kim Stanley Robinson tavaly is újraolvasott regénye, a New York 2140 most is mindent vitt (lehet ebből évi rendszeres újraolvasás lesz); a tavalyelőttről áthúzódó Olümposz talán a legszórakoztatóbb és legőrültebb Dan Simmons regény, s mint ilyennek, minden listán ott a helye (úristen, ezt is de újraolvasnám!); Moskát Anitától az Irha és bőr az év egyik legfontosabbja, talán az egyetlen olyan könyv, amiről igazán, mélyen sajnálom, hogy nem írtam, mert nagyon megérdemelné az értelmezés kísérletét (direkt nem írom, hogy a népszerűsítést, mert hálistennek megtalálja a közönségét); krimi terén pedig az év vége legkellemesebb meglepetése Richard Osman A csütörtöki nyomozóklubja és folytatása volt – imádnivalóan egyesíti magában Fredrik Backman rigolyás nyugdíjas humorát és Lawrence Block betörő-könyveinek krimiparódiáját. Talán semmin nem szórakoztam olyan felhőtlenül, mint az angol vidék unatkozó nyugdíjasainak nyomozásain.
 
Természetesen mivel az év fele bezártságban telt, rengeteg sorozatot néztem, a felükre már nem is emlékszem (na, a túltöltekezésről is oldalakat lehetne írni), de szerencsére azért akadt bőven maradandó: hatalmas hiányt pótoltam a Downton Abbey-vel, aminek már két rész után rajongója lettem; magam sem értem, hogyan, de beszippantott a teljesen őrült Money Heist; írtam már a sokévnyi halogatás után végre ledarált A Szolgálólány meséjéről; nyáron minden rációra fittyet hányva újranéztem a Trónok harca mind a nyolc évadát, és baromira élveztem. Rövidebb szériák közül mélyen elgondolkodtatott az Évek alatt; kedvenc lett a Mrs. America; korrekt adaptációként a Briliáns barátnőm legalább annyira felbosszantott, mint a regények; az év legfontosabb új sorozata pedig egyértelműen az Easttown-i rejtélyek lett. Még most is beleborzongok…
 
Amúgy szerintetek mivel moziztuk át magunkat az új évbe? Naná hogy A Gyűrűk Urával. S vajon mit kezdtem újraolvasni miután január másodikán könnyes szemmel megnéztük a Harry Potter reuniont? Igen, a Harry Pottert. Ennyit arról, mekkora esélye van a racionális énemnek az eszképizmussal szemben 😊 Aztán hogy lesz-e poszt bármiről, új könyvekről, újraolvasásokról, önismereti mélyfúrásokról, majd meghozza az idő. Addig meg olvasgassátok Zolit, ő legalább tuti ír, most is itt püföli a billentyűket a hátam mögött. Mert vannak azért körülöttem megnyugtatóan állandó dolgok is, nem csak megbillenések 💗 Ez adjon reményt 2022-re.