2015 könyvekben - csapongás...

Ismét eltelt egy év, ismét itt a könyves összegzés ideje. Furcsán bajban vagyok ezzel, egyfelől úgy érzem, 2015 nagyon gyorsan elröppent, másfelől meg nagyon is hosszú volt – végignézve a tavalyi olvasási listámon, ért néhány meglepetés, volt, amiről azt hittem, már legalább két éve olvastam. Ha egy szóval kéne jellemeznem a tavalyi évem, az mondanám: csapongó volt. Hol volt kedvem blogolni, hol nem (ez meg is látszik a posztok számán és sajnos a minőségén is), hol volt kedvem olvasni, hol nem, hol újdonságokat faltam, hol azt ami épp kézbe ugrott…

De nem csak az olvasás terén volt furcsa évem. Végignézve az elmúlt évek összegzéseit, azt látom (és persze tudom, hogyne tudnám, hisz nap mint nap velem vannak…) hogy traumák határozták az évértékelőimet is – nos, ezúttal leírhatom, hogy különösebb dráma nélkül eltelt 2015. Számos kellemes és kellemetlen pillanattal, mindennapi kis harcokkal, lassú gyógyulással, de gyógyulással. Nem voltak sem kiemelkedő csúcspontok, sem rogyasztó mélypontok. Vagyunk, csináljuk, megyünk tovább. Lassan, hogy mi felé, azt még nem tudom pontosan, de hát ki tudhatja biztosan?

Az évem második felét azért alaposan megkavarta, hogy a munkám hogyúgymondjam, más fokozatszámra kapcsolt – ez sem annyira drámai, de sajnos rabolja az időt minden mástól. Elsősorban nyilván a blogtól. Meglátjuk, hogy folytatódik, egyelőre tippelni sem merek. Jön, ami jön. Bizonyos szempontból ami a blog rovására ment, az épp hogy az olvasás hasznára vált: azzal, hogy jóval kevesebbet ültem gép előtt és sokkal kevesebb figyelmet szemteltem az online életemnek, többet olvastam mint az előző évben. Szám szerint 11 könyvvel, de ez csak egy szám… ugyanakkor… Akármennyit olvastam, valahogy „elmentek” mellettem a könyvek. Végignézve az olvasásaimon, jó ha 10-15 igazán emlékezetes könyvet fel tudok sorolni. Ami nem jelenti azt, hogy a maradék pártucat szar lett volna, csak… feledhető. Vagy a hangulatom ilyen felejtős. De az is lehet, hogy jövő héten azt mondanám, csupa szuper könyvet olvastam – mondom, hogy csapongó vagyok :)

Ami a toplistát illeti: az első 6 helyezett kérdés nélkül röppent a helyére, egy percre sem adva esélyt semmi másnak, hogy közéjük furakodjanak – utána viszont tessék elképzelni egy gigantikus szakadékot, aminek a túloldalán nagyjából 10 ugyanannyira emlékezetes-megérintő könyv tolong. Pontosabb lenne így top 10 helyett egy top 15 listát írnom, de ha már évek óta tartjuk magunkat (többé-kevésbé) egy szabályhoz, akkor ne rúgjuk fel most sem. Annyiból viszont tanulságosak a fentiek, hogy vannak könyvek, amelyek annyival a többi felett állnak (élményben, nem értékben, ezt hangsúlyoznám!) hogy utánuk bármi más feledhetőnek tűnhet… Idén volt 6 ilyen olvasmányom, szóval igazából rendkívül elégedett lehetek az évvel, ugye? De mielőtt rátérünk a toplistára, nézzünk szét még kicsit…

Az év felfedezése: tavaly ugye már ellőttem a sci-fi patront, szóval ez nem lehet idén is felfedezés (pedig de!)… Az ismerkedést folytatom, egyelőre nincs megállás, és ennek köszönhetem az idei év igazi felfedezését, aki mindenféle listán kívül azt hiszem, egy egyelőre kimeríthetetlen kincsesbánya lesz nekem: Philip K. Dick! Két könyv után megelőlegezem hogy ez szerelem lesz, jövőre tuti folytatjuk.

Az év csalódása: haha, ismételhetem magam… viszket a kezem, hogy azt írjam, A marsi, de ahogy tavaly a Holtodiglan esetében, itt is az az igazság, hogy nagyjából azt kaptam amire számítottam, csak reméltem, hogy hátha más lesz… Ami viszont konkrét csalódás, és nagyon fáj, hogy ennyire nem jöttünk ki jól egymással, az a Majd’ kibújunk a bőrünkből – sokat vártam tőle, ehhez képest egy óriási, bosszantó kihagyott lehetőség.

Az év meglepetése: Ove! Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen zsémbes, mogorva vénember és az ő félfülű rozzant macskája ilyen közel férkőznek hozzám, de imádtam őket! A könyv amit mindenkinek (de tényleg: mindenkinek!) a kezébe nyomnék – komolyan úgy gondolom, jobb lenne a világ, ha többen barátkoznának az Ovékkal :)

Az év kellemetlen felismerése: hogy a könyves horror mennyire nem nekem való… Ha nem unom halálra akkor maximum jól szórakozom rajta (ha jól van megírva), de kiderült, hogy én bizony írott horroron nem tudok félni. Vagány vagyok! (Azért még feltettem egy Stephen Kinget a várólistára, hátha lesz aki tud meglepetést okozni…)

És akkor jöjjön az év 10 legemlékezetesebb könyvélménye, szokás szerint visszafelé haladva:

10 – Robert Galbraith: A selyemhernyó – Rowling a Cormoran Strike sorozat második kötetében már gátlástalanul tobzódik a horrorisztikus részletekben és a kritikában is. Ahogy a Kakukkszóban elintézte a divatvilágot és odamondogatott a celebkultusznak, úgy kapja meg a magáét A selyemhernyó lapjain a fennhéjázó, belterjes, saját nagyszerűségének és kivételezettségének tudatától szabadulni képtelen londoni irodalmi elit, miközben a felszínen belezős-darabolós gyilkosságok és mindenre elszánt vetélytársak-szeretők-ügynökök-felültetett pártfogoltak után folyik a nyomozás.

9 – Lev Grossman: A varázslók – A kortárs fantasy, melyben a mesék megfosztatnak minden tündérporuktól. Egyszerre rendkívül bájos és borzasztó okos, ahogy Grossman lehántja a rétegeket az ismert varázsvilágokról, ahogy darabokra cincálja az eszképista fantasy-rajongók vágyait és kiforgatja az elsődleges inspirációnak tekinthető Narnia-sorozatot. Annál inkább, mert minden sorát áthatja az egykori csillogó szemű rajongó odaadása. Mintha Quentin Fillory-beli pokoljárásával saját magát is fokozatosan fosztaná meg a mítoszaitól – és vele az olvasót a sajátjaitól.

8 – Robert Jackson Bennett: Horzsolások – Bennett ügyes, nagyon ügyes. Egy percre sem csinál titkot abból, hogy honnan merít – felhasználja az összes ismert horror-, thriller klisét, amit az elődei már tökélyre vittek, jóízűen csavarint rajtuk egyet és néhol pimaszul kikacsint ránk: azért nem kell ezt olyan véresen komolyan venni. Aztán persze mégis, amikor megajándékozza történetét egy olyan plusz réteggel, ami után a műfaji kevercsek hozzám hasonló rajongói megnyalják mind a tíz ujjukat. Mert ez az egész sci-fi-horror-thriller-akármicsoda csak a váz, amire csodásan rá lehet aggatni a kisvárosi Amerikai Álom kritikáját, és menni tovább…

7 – Jeffrey Eugenides: Öngyilkos szüzek – A depressziót és keserűséget előlegező cím után hatalmas meglepetésként ért, hogy amit olvastam, az nem hogy nem keserű, nem depressziós, hanem lélegzetelállítóan szép. Fájdalmas, melankolikus, az elmúlás szúrós szagával elegy, de szép – triviális, mocskos, hétköznapi szépség, mely magában hordozza valamiféle éterinek az ígéretét. Egy elveszett érzést, elveszett gyermekkort, elveszett illúziók tömkelegét. Hitet – bizonyosságok nélkül. Kíváncsiságot – félelem nélkül. Vágyat – a beteljesülés valódi óhaja nélkül.

6 – Kim Stanley Robinson: A rizs és a só évei (poszt később) – Hűűű… El nem tudom mondani, hogy a két kedvenc státuszra szert tett sci-fi, a 2312 és az Aurora után mennyire meglepett Robinson ezzel a regénnyel :) Gigantikus alternatív történelme legalább annyira összetett és fantáziadús, mint az előzőek – és bár a keret jelentősen más, ez sem szól másról, mint az ember örök vágyáról a megismerésre, határaink soha véget nem érő feszegetéséről, vagyis rólunk, emberekről. KSR szédületes mesélő, én pedig nagyjából bármit ír, vevő leszek rá.

5 – Mark Helprin: Téli mese (poszt később) – Atyaég, hogy ez a könyv mennyivel több annál, mint amit elsőre várnánk bármely könyvtől! Gyönyörű, egyszerre fájdalmas és felemelő szerelmes mese – egy nőhöz, egy városhoz, egy érzéshez, egy titokhoz… belefér vagy négy-öt másik regény, és még sehol sem vagyunk az igazi mélységeitől. Nem győzök csodálkozni azon, hogy (legalábbis nálunk) nem lett belőle kultuszkönyv és egy félresikerült adaptáció kellett ahhoz, hogy újra kiadják…

4 – Donna Tartt: A titkos történet – Tartt a lélek sötétjébe ránt – alattomosan, kifinomultan, sorról sorra mélyebbre hatolva az illúzióink világába. Ott karcol, ahol a legkevésbé számítanánk rá: ifjúkori ideáinkat veszi célba. Mert mindannyian voltunk álmodozó fiatalok, mind hittünk a szépségben, a tisztaságban, saját kivételességünkben és egy tökéletes világban, ahol mindez megvalósulhat. Gyönyörű bukástörténet ez, tanulságos, fájdalmas, magával ragadó – olyasfajta regény, ami az olvasás után fejti ki valódi, letaglózó hatását és utána sokáig, nagyon sokáig velünk marad…

3 – Kim Stanley Robinson: Aurora – A 2312 tavaly elég magasra pöccintette a lécet, de kedvenc sci-fi szerzőmnek nem okozott gondot megugrani :) Kevesebb „öncélú” posztmodernkedés (amit sajnálok), kevesebb biológiai módosítás (amit nem), emberibb (bár éppenhogycsak kedvelhetőbb) szereplők, kerekebb történet (persze amúgy Robinsonosan – aki történetközpontú sci-fire vágyik, keresgéljen máshol). Szerencsére a gondolatiság, a társadalomkritika, a tudományokban való jóízű elmélyedés és a nagyszabású jövőkép maradt; ahogy a mérhetetlen aggodalom is irántunk, emberek iránt, az emberiség iránt, és mindenekelőtt a Föld iránt. Mindez megfejelve egy olyan narratív trükkel, amitől ötven oldal után (amikor kikristályosodott előttem, mire is számíthatunk) olyan intellektuális gyönyört éreztem, amivel zsánerszerző eddig azért elég ritkán ajándékozott meg…

2 – Dan Simmons: Hyperion – …és amit idén csak Dan Simmons tudott megismételni. Imádtam! Tényleg, ez egyszerűen az én könyvem: sziporkázóan okos, ezer réteggel, utaláshalmazzal, irodalmi játékok tömkelegével és olyan narratív trükkökkel, amitől minden valamire való posztmodern-rajongó is megnyalhatja mind a tíz ujját, miközben hamisítatlan sci-fi marad – és mindeme játékai egy percre sem válnak öncélúvá. Félelmetes, zseniális, egyszerűen nincs annyi szuperlatívusz, amivel Simmons könyvét le tudnám írni! KSR után új sci-fi kedvencet avattam :)

1 – Peter Buwalda: Bonita Avenue – Elég ritkán fordul elő, hogy rémálmaim legyenek egy könyvtől, márpedig a Bonita Avenue nem hagyott jóízűen aludni. Nyugtalanító, zavarba ejtő, ezer szinten töredezett trip ez, aminek munka kibogozni a végét – pláne ha rendre azon kapjuk magunkat, hogy minden törekvésünk dacára csak tovább csomózzuk a szálakat. Kíméletlensége rokon Jonathan Franzenével – egyenesen beletolja az orrunkat elszúrt életeink megannyi szőnyeg alá söpört kínos részletébe, bárminemű finomkodás és könyörület nélkül. Hosszú hetekig nem hagyott nyugodni, és utána bármit olvastam, semmi nem volt elég jó – egészen a Hyperionig. Durván kikészítő könyvélmény – hogy a mazochizmusomat vagy a regény erényeit jelzi-e hogy tegnap megfordult a fejemben, hogy újra kéne olvasni, annak eldöntését rátok bízom…

Mit is szoktunk még ide?

Az év legjobb filmélményei közül magasan kiemelkedik a Birdman – nem hiszem, hogy akár az elmúlt két-három évben láttam ehhez hasonló remekművet. Szorosan a nyomában azért ott liheg Liza, a rókatündér – melengeti a szívem, hogy még a nagy hájp előtt láttuk moziban, úgy, hogy én speciel semmit nem tudtam róla és üdvözült mosollyal jöttünk ki a teremből, hogy végre-végre-végre ilyen is van! De sokáig emlékezetes marad (és potenciális kedvenc) Linklater csodás trilógiája (Mielőtt felkel a nap, Mielőtt lemegy a nap, Mielőtt éjfélt üt az óra), amit sok-sok év után sikerült végre pótolni. És bár minőségben messze elmarad az említettektől, de ha már moziélmény, akkor muszáj megemlítenem a Jurassic World-öt – évek óta nem vártam ennyire mozit és pikk-pakk újra a vászonra tátott szájjal rácsodálkozó 12 évesnek éreztem magam ahogy elkezdtek rohangálni a dinók :) ez van, kinek Star Wars, kinek dinók…

Az év koncertélménye egyértelműen a Pink Martini volt – azzal a semmihez sem hasonlítható érzéssel, amikor mintha az univerzum minden apró szegmense azért állna úgy a helyén, ahogy épp áll, hogy kicsit magunk mögött hagyjuk a mindennapok rosszkedvét, a feszültségeket, a világmegváltást és a csodálatot, ne gondoljunk semmivel, ne méricskéljünk, ne skatulyázzunk, ne akarjunk semmit, egyszerűen élvezzük az életet. A zenét, a táncot, a mosolyt, a szeretetet, a szépséget – azt hogy élünk. Egy gigantikus életkedv-bomba volt ez a koncert!

Amúgy… Az év legtöbbet hallgatott zenéje a Bin-Jip Heavy albuma – ki sem tud szakadni a lejátszómból, minden nap ezt hallgatom munkába menet és munkából jövet, és képtelen vagyok ráunni; az év legtöbbet forgatott könyve a Csend, amelyet hónapokig tartottam kézközelben és lapozgattam; az év legtöbbet nézett néznivalója pedig a Hobbit filmek bővített kiadásainak számtalan extra lemeze :)

Hogy mit hoz az új év, nem tudom… Fogadalmakat nem teszek, nem tervezek, nem számolgatok. Olvasom, amihez kedvem van, írok, amiről írok, azt hiszem, szép lassan egyre több dolgot engedek el (itt is, ott is) és talán eggyel lazábban állok sok mindenhez. Vagy nem. Leginkább csak várom, mit görget elém az idő. 

Boldog új évet, jó könyveket, jó élményeket, meg amit akartok...!