Love, Death & Robots. Két évad, egy hosszabb, meg egy rövidebb. Már csaknem elfelejtettem, hogy írni akartam róla, de megnéztük a minap a BigBugot, Jean Pierre Jeunet nagyvonalúan beteg sci-fi komédiáját, és egyből eszembe jutott a második évad Automatizált ügyfélszolgálata, a démoni robotporszívóval. A BigBugról sokkal többet nem akarok mondani, nem akarom bántani, mivel jól szórakoztunk rajta annak ellenére, hogy olykor irritálóan francia. Van a filmes fűszerkészletüknek jó pár olyan eleme, ami vagy nagyon ízlik, mint anno az Alien negyedik menetében, vagy annyira nem, mint ebben a filmben. Mintha a sci-fit kizárólag szürreális mivoltában volnának képesek megközelíteni. A Netflix antológia-sorozatából az Automatizált ügyfélszolgálat volt az első, amit láttunk az összes kisfilm közül (tévedésből egyből a második évadot elindítva), egyszerűen frappánsabban vezeti fel látszólag ugyanezt az alaptémát, és intelligensebben futtatja ki teljesen máshova, még csavarva is egyet a fricskán. Egy Scalzi-novella megfilmesítése amúgy és nagyban köszönhető a rajzba tételnek, hogy ennyire megült a reklám- és marketingszörny ellen kényszerűen megszülető nyugdíjas Bonnie és Clyde páros nyitva hagyott története a fejemben.
Az epizódok legtöbbje ugyanígy irodalmi adaptáción alapul, többnyire erős novellákon – és többnyire a történetnek alapjában ágyazó képi világba téve. És van, amikor elemelkedik az egész a fantasztikusan innovatív rajztól, ahogy a másodiknak látott Jég. Történet-szempontból nem ez a film, s főleg nem a Passions Animation Studios másik mágiája, az első évadot lezáró Zima kék a legerősebbek, de mindkét alkotás művészet. Szeretem ezt a fajta kreativitást, mint ahogy a gunyoros minimalizmust is, például az Alternatív történelmekben; szeretem az olyan bátor képi világot a jó ötlethez, mint A szemtanúé; mégsem ezek a filmek lettek a szériából a kedvenceim. Hanem két CG-parádé. Az első évadból Sonnie előnye. Ami a történetével, a képi világával, a kísérőzenéjével talán a legtökéletesebb egység, Dave Wilson rendezésében – az utolsó, sötétben elsuttogott mondatig színtiszta, véres mámor, és közben intelligens, beléd ülő mese. És a másodikból az Élettelen szemek, amit talán a legtovább cipeltem magamban, az összes közül – bár amúgy ez a történet nagyobb lélegzetet, több stációt is elbírt volna Briggs detektív kijózanodásából (ha nagyon szigorú volnék, így mondanám: ez a történet teljesen hitelesen elmesélve inkább egészestés).
Pedig amúgy ez a rajzfilmes út a belefektetett irdatlan munka (és bármilyen, szemet gyönyörködtető végeredmény) ellenére a szememben kevesebbet ér, mint egy jól elkapott, egyedi látomás. Talán azért is, mert ezeket társítják a legszívesebben a véres, pörgős akcióhoz, ami egyre kevésbé érdekel. Mégis, ebben a szériában nagyon jól vittek magukkal ezek a vérben tocsogó, olykor igen szellemes akciók. Kettő ezekből egymás tükrében sem tanulságmentes -, az Alakváltók és A titkos háború. Amcsi farkasember-katonák a tálibok ellen, szovjet honvédek harmadik frontja Szibériában, a démonok ellen... Vicces, mennyire kiszolgálták a sztereotípiákat: a vérfarkasok vadászata az egyén és a szuverenitás, a pufajkás mese a kollektívum és a kötelességteljesítés véres himnusza. Az utóbbiban odáig mennek a tipizálásban, hogy a filmekről jól ismert orosz akcentussal ízes angol beszédet hallgatod (és ezt a poént megőrizték a szinkronban is...). Amúgy ennek az alaptörténete a másikhoz képest messze erősebb, több rétegű. Ahogy például a Sas-hasadéké is – bár össze se tudom számolni, hogy ez a galaktikus pók-iszony az idők folyamán hányadik alkalommal került elém, de tény, ritkán ennyire jól elkapott tálalásban. A sorozat címében sorolt szexnek, halálnak, robotoknak amúgy ezekből a nagy gonddal és nagyon sok bittel rajzolt mesékből a Hó a sivatagban felel meg a leginkább, mindháromból pont a kellő arányt tartalmazva.
Amit viszont megkerestem irodalmi alapanyaga formájában is, az a Jó vadászatot. Ken Liu írta; Timi írt a könyveiről, ide, a blogra, muszáj lesz most már szép komótosan végigolvasnom a novelláit, mert nagyon jók. Egyszerűen nagyon örülök ennek a látásmódnak, ami képes észrevenni: a mágia alternatívája a technikai gondolkodásban is lehet alapstruktúra. Ennek a gőzpunkba hajlított történetnek áll a legjobban az enyhén manga-beütésű, hagyományos rajzstílus. És amit olykor csak azért vissza fogok nézni, hogy kinevetgéljem magam egy-egy keserűbb helyzetből, pedig ugye aki egy poszt-apokaliptikus várost látott, az látta mindet, az a Három robot. Hihetetlenül morbid és találó kis tükör macskákkal (nagyságrendekkel jobban tetszett, mint a másik macskás poénra épülő történet a szériából). Ennyiféle film közé persze nekem is jutott olyan, amit elég volt egyszer látni, de olyan (legalábbis nekem) nem akadt, amire rácsodálkoztam volna, hogy mit keres a többi között.
Ennyi történetből persze mindenki a maga szája íze szerint emel ki - sőt szerintem az én alkalmilag változó szám íze is mást választana ki holnap. Kiemelhettem volna a karácsonyi reményt (...mi lett volna, ha nem vagyunk jók?), a megbolondult óvóhelyet, a Tizenhármast, amikor szerencsés (vagy szerelmes...); a farmot, ahol szerencsére nem élünk (ahol egy hölgy, szivarral a szájában legalább fiatalon és szépen hal meg - vagy nem). A legtöbbje tényleg frappáns, miközben rövid. Timivel elbeszélgettünk róla, hogy lehet, érdemes volna keresni a találkozás lehetőségét a rövidfilmekkel, az utóbbi idők tapasztalatai alapján. Igazából mind a ketten szeretjük a novellát – miért ne kereshetnénk az alkalmat, hogy nézhessünk ilyet filmen? Vagy legalább ne ugorjunk el előlük, ha szembe jönnek, mint ez a széria a Netflixen. Várjuk a folytatást belőle.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése