Nemes Nagy Ágnes összegyűjtött versei

Tanulni kell. A téli fákat. Ahogyan talpig zúzmarásak. Hogy valamiképp mégis beláss a mozdíthatatlan függönyök mögé. Hogy mégis elmondható legyen, valamiképp elmondhatók legyenek kimondhatatlan tetteink. Mindenkié.

Ülök a könyv fölött, amit nem birtoklok, mert akkor se birtokolnám, ha megvettem volna. A birtoklás magánügy. Nemes Nagy Ágnes verseiben ebből van a legkevesebb. A magánügy-birtoklásból. A költő birtokos esete mindig szavak birodalmából kihasított táj, de ez a gyűjtemény tényleg mindenkié szeretett volna lenni, az első, tétovaságtól meglepően mentes versektől kezdve, ahol még nyakon csíphető a más birtokos hatása, Babits Mihály magához szigorúsága, egy sokkal szigorúbb birtokviszonyban. Ahol még torlódnak az írásjelek, felkiáltás van, kérdés, nyomatékos, nehéz szavak. Ahol még teljesében nem talált magára ez a vágy, hogy mindenkié legyen.

Csak egy marad meg, semmi más: a tiszta ismeret. Nem ismeret, csak szomjúság, mely mind felé vezet. Nem szomjúság, csak rettegés – és így tovább, a pontosítások hímes, szigorú rendjében. Van ebben a keresésben érték, ott a Szomj, a legőszintébb szerelem-kannibalizmus képeivel, az inverz szülés, a másik birtoklásának női teljese. Képzeltek ilyennek ősi, női istent. Ott van, még ott a nő, a megszólalóban, hogy aztán elfogyjon, tényleg megszülessen a költészet-birtok, amit régebben androgünnek neveztem - most már le merem írni: úgy nemtelen, ahogy az angyalok. Minden angyal iszonyú, mert olyan tág létezést feltételez, ahol ekkora távolodással látható csak be a közös, ahol minden „túlságosan is emberink” meg kell fosztani magától – ahogy az életben amúgy is történik. Lengyel Balázs, a társ és barát a kötet utószavában (T. S. Eliot szavával) így fogalmaz: a költő létrehoz valami „objektív korrelatívot”, a szimbólumtól némileg eltérő tárgyi megfelelőt, mintegy kerülő úton felkelteni, szuggerálni a közvetlen, a vallomásba nem foglalt (nem foglalható) lírait és alanyit. A költő, akinek undorító az exhibició, mert egyfelől önzés (velem történik, tehát a világgal, egyszerre kivételes, mert velem, és szabály, mert Én vagyok a világom), másfelől mítosz lesz, jobb esetben mese, a vallomás vetkőzés közben is megszülető konstrukciója által, rosszabb esetben nettó hazugság: az „én ott voltam” szenzációkeresése; holott elég, hogy bárki ember ott volt, hogy valaki. Elég a szóhoz, annak is, aki leírja: én szobrot vágynék mondani. Valami kevésbé romlandót, mint a költőbirtokok időbe kötözött java (teremjen közben bármilyen finom bort), olyat, ami csak úgy pusztul, ahogy a Föld emlékei.

Zdzisław Beksiński képei. Szerintem illenek ide.

Nagyon hálás vagyok Lengyel Balázsnak, hogy ebbe a szobor-birtoklásba beengedte a költő saját szigora által feledésre ítélt verseket, a kézzel írt füzetekből, a barna, a szürke, a fehér noteszből; a szobrászműhely talaján heverő forgácsokat. Mert csak annál élesebben látszik tőlük a Napforduló és az Egy pályaudvar átalakítása. És megértem (bár nem értek egyet vele), hogy nem engedte be ebbe a gyűjteménybe a gyerekverseket. A költő örömképességének az eredetileg vágyott monolit költői világhoz képest valóban teljesen más fűszerekkel operáló, organikus kincseit. Elvonta volna a figyelmet. A noteszek tartalma nem vonja el. Szobrászműhely talaján heverő forgácsok, írtam; talán inkább mégis talapzat, amin maga a költészet-szobor megáll. A személyesebb, mint a költő által kimondott közösünk kővé mereszthető igazának alapja.

Mert ez a költészet tényleg a közöst akarta. Csak én bírok versemnek hőse lenni írta a mester, Babits, akit esszébe foglalt hűséggel látott és szeretett a tanítvány, aki a Napforduló verseiben tényleg túlnő a mesterén – ezzel hitelesítve magát a mesterséget. A Napforduló a költészetünkben csak Pilinszky Apokrifjához mérhető csoda. Kell hozzá a kor, a hallgatás iszonyú kényszere, hogy nem lehet fecsegni a dolgainkról, a kor kényszer-nyelvi légköre; és például Tarkovszkij filmjeinek bátor kerülőútja, a talán egyetlen járható. Ahogy ő tartja a maga Tükrét, úgy szeretne ez a költészetszobor nekünk is szembesülést tartani. Ez a köztérisége – ez a közöst akarás. Ami "objektív korrelatív" benne, és a hitelesítéshez kell: az út, a szódás paripa, a halottak helyett égnek repülő nagy ruhaujjak; kell a sebhely a vállon, a személyes, kis halál érintése, hogy érezhessük azt a feltámadást, ami épp olyan nehéz, mint maga a túlélés – épp akkora felelősség. Kellenek a mindenkire vonatkozó, alapjában személyes élménytől akár független, de bárki számára személyessé varázsolódó képek (ettől objektív ez a korrelatív). A dolgok folytathatóságának vak kényszere egy világban, amely összetörte magát, és mégis, liheg, tapos, úgy csinál (nagyon hamar úgy), mint ha mi se történt volna. Kell a bátorság, hogy ebben a fosztott környezetben (önként fosztja magamagát) istent állíts, legyen valaki, akinek elhiszed a test feltámadását. Ez a költészet vallástalan (tudja róla, hogy mi találjuk ki), de hisz. Amikor én istent faragtam, kemény köveket válogattam. Keményebbeket, mint a testem, hogy, ha vígasztal, elhihessem. Nem kell tudnod, mennyi belőle tényleg az övé. Tényleg sebesült-e, bal vállon, vitte-e jobb kezében tartva balkezét. Nem kell tudnod, a már hadseregnyi végső mozdulatból mi jutott a költőnek. Ebből egy falat sem magán-szenzáció. Elmesélhető történeteink összegét szeretné felmutatni, akárcsak Pilinszky, mint egy monstranciát.

Egy madár ül a vállamon, írja, igen, ez a szigorú líra tényleg súllyá lesz aztán, bénasággá – nem lehet akármit firkálni tőle (a dolgok vak, életfenntartó kényszerei, az amúgy nagy gonddal, de kényszerből készített fordítások, a szeretettel formált, örömképességből táplálkozó gyerekversek ide tényleg nem számítanak). Hogy aztán elengedje, repülni engedje mégis. Az Egy pályaudvar átalakítása hosszúverseiben felszabadulás-gesztus (is) lakik. Tényleg csak Pilinszky kései út-találásához mérhető a szabadságfoka. Valahol most úgy érzem: az önmagát beszélni hagyó költő, a lovak közé dobott gyeplő ez esetben a lovakba helyezett bizalom. A képsűrűsége, alkotó mechanizmusai szerintem hatással voltak például Simon Mártonra – furcsa mód ez az elengedett madár szerintem még mindig itt repdes az irodalmi égen.

Ahogy a madarak. Vagy ahogy a macskák. A felismerés Az utca arányaiban. Hogy sikerült szavakba faragni a dolgaink mértanát, élő és élettelen metszőpontjait, mégis, ezek a derengő, mennyei lajtorják a vízszintes végtelenbe, a csontig (szabályig) vetkőztetett házak nem tartalmazzák a lélek kivételét, és szabadságát, ahogy tartalmazná, ha sikerülne egyetlen macskát elmesélni mégis. Ahogy ez a látszólagos bőbeszédűség tartalmazza a szoborfaragó attitűdjét. Szentségtörő gesztusként idemásolom verssé tördelve Nemes Nagy Ágnes hosszúversbe, a Villamos-végállomásba szüremlő, nem szűnő szoboralkotó képességének bizonyságát (talán a legszebb, szerintem ez):

Oda léptünk be mi, ki hitte volna

tájékozatlan utazók, egy szélcsatorna

vad fúvásába, készületlenül

ahol egyetlen zászlórongy a ház

egy eldőlt katonaköpeny

amely felpattan mindig újra

üres kabátujjakkal ég felé

és úgy, mintha nem volna forma

nem volna, csak a szél.

De visszavonják... Ahogy visszavonták a fecsegésbe, ahogy nemcsak felszabadító gesztus, amikor újra létezni engedi az irodalom. Ahogy ez a visszavont visszavonás terepet ad a félreértésnek, avagy akár a tudatos félremagyarázásnak (amitől – talán, szerintem – Sánta Ferenc is inkább elhallgat). Hogy mi marad? Öreges, ironikus, kedves költő-szerep, köszöntő-versek, némi fűszeres keserűség, a méltósággal viselt betegség borzalma egy méltatlanságtól (méltatlankodástól) szennyes korban. A végső „Szent István-feladvány”, nyelvi játék, barátokkal és játszótársakkal Szigligeten, hogy elmondhassa: „Ez is megvolt, végül, köszönöm.”

Birtokolhatatlan költészet. Olvassátok.

Simon Márton: Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni

Ezt a könyvet is úgy olvastam, ahogy egy regényt. Szépen kinyitva az első oldalon elmerengve rajta, mi vár rám, ha a kötet Sylvia Plath Elmjéből vett idézettel kezdődik, a sorral, a naplementék atrocitásáról. Aztán versről versre, szép lassan – lehet ezt a könyvet lapozgatni egy könyvesboltban, mielőtt a kosaradba teszed (ha lapozgatod, a kosaradba teszed), de nekem a Rókák esküvője óta a versről versre sorban az adekvát olvasás, ha Simon Márton új könyvvel jelentkezik. Nem lehet regénytempóban. Nem hagyja a felépített képek embertelen sűrűsége. Megállít, hogy a fölöslegességem is funkció, akár / a drapp drapériák előterében / döbbenten bámulva álló kitömött, / fiktív létezőké egy helyhatározó körül. Tényleg. Ha már itt tartunk, fölösleges vagyok, mint olvasó, ezek a versek nélkülem is elléteznek, én nem tudok létezni nélkülük, és akkor már ilyet olvassak, ahol ez az embertelen sűrűség nem attrakció, mert az élmény mögötte legalább ennyire sűrű, mégis, követhető. Követhető a séta, merre tart, és kinyílik, miért és mi van köztünk – milyen Leszállóegység hova érkezik. 

Miközben kismillió dolgot másképp látunk. De ezek a másképp látások elsősorban máshonnan nézések, ez is helyhatározás, az olvasó magamé: ami kering, nem megy sehova, írod, de az én látványaimban nemcsak kering, zuhan is minden keringő, a keringetőjével együtt. Nap körül a bolygója és holdja körülötte zuhan is – de jó egy pillanatra mégis belakni ezt a veszteséges egyensúlyt, amit megragadtál, mert tényleg ami fölösleges, csak az a szabad. Másképp látjuk az emlékek összefogdosását (betonon kiömlött tejjé – hogy teljes látvánnyá rántson egyet a Polaroidokból), tudom, hogy a kiélesedésük is konstrukció. Tényleg összefogdosom, ahogy sztorivá mesélem a rokon élményt, amikor hajnalban, mámorban egy bezárt bútorboltba hallucináltam ünneplő, szép embereket (nem engedtek be...). De ez a kézbe vétellel jár. Mint amikor az ember tényleg a tenyerében tartja a hiányt, és tényleg tudja, hogy halhatatlan (és ennek semmi értelme), mégis, ilyenkor az ember ez a tudás, és dadogni akar róla. Mert tényleg nemcsak zsibbadt séta voltál a boltig, élet, ha ennyi mindent merészelsz érezni és ebből ennyi mindent szavakba rántasz. Vitázom, naná – miközben kacarászom a Szabadságaink potyogtatásán; nézd, lehet igazad, ha elpotyog az összes, tényleg csak zsibbadt séta. 

Amit viszont teljesen másképp gondolok (zsigerileg), a Mítosz. Számomra nem a múlt kinyomozhatatlan színű, ízű, szagú fosszíliája, kőzetbe szorult csont, és pláne nem kizárólag emlékből konstruált hazugság. Élő, lélegző, csak most műveletlen terület, mint a Hold. Ironizálhatnék, hogy te is mítoszt teremtesz, a magadét. Hiszen a mítoszhoz nem kell más, csak hiteles művelők, mint te, aki kiérlelt egy sűrített nyelven (neked nyilván konkrét) tartalmakat éneklő formát, ami nekünk sosem úgy és sosem ott konkrét (pedig tényleg követhető), mert az olvasásunk olyan, mint egy fekete szemetes-zsák, csak a mintázatában azonos, a tartalma szintjén teljesen soha. Analógiáink vannak a szavaidra, és az analógiáink mitologémákat gyártanak. Mint nekem a Ciklonban: más hasznos fikció, másik épített rendszer (kilátástalanság-érzete), de ugyanúgy sötét mocorgás a konklúziója, sötét helyeken. Hogy aztán egy teljesen más szinten még egyszer visszaköszönjön mindez (neked is, nekem is) a Tundrában, hogy legyen mit érezni. Igen, a mítosz elsősorban érzés és érzésem szerint ettől még nem nettó fikció marta manipuláció (avagy csak úgy és annyira, amennyire magunkat manipuláltuk, egy lakótárs előtt és kedvéért, vagy magunkat magunknak, például a karanténban). Persze lehet, mindez benne van a versben, úgy, hogy nemcsak ez – a gondolat, és releváns kritikája is. 

Szóval olykor vitázom, de közben kész vagyok attól, hogy akkora sárga pillangók, mint az önutálat! Meg a szakítóversért: Araki Nobujosi képeire, önmegsemmisítő üzemmódban született elbocsátó, csúf üzenet, Ady versének (Akarva? Akaratlanul?) pontos komplementere. Meg hogy visszafelé olvasva mennyi minden mekkora happy end. Amit szó szerint mondok, azonnal elkezd mást jelenteni, mondod, én meg remekül illusztrálom itt, miközben feltárom az olvasatom, hogy mennyire mást is jelenthetnek a szavaid, ha így használom a dőlt betűs részeket. Mondom, ahogy te mondod, és tényleg elragadóan, az őzek és az árnyékuk viszonyát a mennyire jobb lenne lenni másholban. A hazavers, az anyavers, szóval ezek a nagyon nehéz esetek gombócot raktak a torkomba (tényleg nagyon nehéz beszélni róluk így, hogy tényleg ne gondoljak közben, és ne rezonáljon bennem az össze-vissza fogalmazott magamé, csak egy érzés, amit keltettek, ami tényleg a magamé), tessék elolvasni őket, olvasók. Meg a Vers című verseket, főleg az elsőt, a direkt másképp tördelt rímelést – amit magamban úgy mondok, hogy kijöjjön, és gyönyörű. Van itt minden amúgy, ami bennünk lakhat és körülvehet. A hang a fejemben, és aki hallgatja odabent, meg a hatodik hullám odakint (ez mondjuk még nincs, de lesz, ezt megnyertük). Vidámság is van, minden látszat ellenére, még ha a legtöbbször kínjában röhög, akkor is. Akkor is, ha kifejezetten várok egy vidám könyvet Simon Mártontól, olyat, ahol nem ül ekkora súllyal rá az emberség. 

Ahogy munkát ad a Hat módszer, hogy medvévé változva ébredjünk hisz ki lehet olvasni belőle tényleg, csak nekem az utolsóval folyton hét jött ki. (A hetedik te magad légy?) Lehet, egyszerűen másképp számolunk. És ahogy azonosulok, bár még nem találtam ki, hogy mekkora kővel (kőzetbolygó-mérettől folyó mosta kavicsig tart minimum a skála), de magával a verssel vita nélkül. És azonosulok vele, bár ezen a blogon a látszólagos cáfolata látszik, hogy én az voltam, aki hátul áll, egy elmesélhetetlen történet tenyerével a száján. És ha valaha szerelmes antológiát szerkesztenék kortárs művekből, a címadó vers benne lenne, ez a tétova értelmiségi férfióda, a maga mérhetetlenül őszinte dadogásával. Ezekkel irigység nélkül azonosulok, és köszönöm; nemcsak nekem, helyettem (is) írtad őket. 

Szóval ezt a könyvet is úgy olvastam, mint egy regényt, s végül úgy is írtam róla (még ha közben a költőnek címzett levéllé is alakult félig). Össze-vissza csapongva, az olvasat összefüggései mentén. Megpróbáltam nem elspoilerezni a csattanóját. A megszégyenítő késztetést, / hogy beszéljek, föloldottam / abban, hogy minden szavam / lecseréltem egy ugyanolyanra. Örülök, hogy ebben a közös világban ennyi közös élményünk van – legalábbis olyasmit feltételez, hogy tényleg létezik például valamiféle közös. Olyan, amilyen, de van. Meg léteznek helyek például. Örülök, kedves Marci, ha a japánkert neked is legalább annyira fontos (ha már ott akarod megcsinálni azt a rossz fényképet), mint nekünk, Timivel. Neked nem hiányzik onnan a járvány hullámai által elmosott pavilon? Szerettem ülni ott. Folytatnám még. Milyen kár, hogy ebben a dalban / nincs hozzá elegendő tárhely.

TRANSMETROPOLITAN - Gyűjteményes kiadás 2. kötet - képregény

Nagyon vártam ezt a folytatást, mert alaposan felkavart az első gyűjteményes kötet. Hogy aztán a kézbevételkor nagyot billenjen bennem az egész. Úgyhogy előételnek jöjjön a feketeleves, aztán a fő fogás...

Hiszen értem én. Van a népszerűség, meg a következményei, lesz a választás, ami eldönti a lapokon elképzelt jövő jövőjét – szóval van egy interregnum, egy toporgás, hogy mi lesz, és hogy aztán mi legyen. Kiderült, hogy Warren Ellis nemigen tud mit kezdeni ezzel, azon túl, hogy (nem is szellemtelenül, de) ismétli magát, tovább mélyítve a Város horror-arcán a vonásokat, ahogy megpróbál képet festeni az új aljanépnek. Látszik ez az arc, és ez a látszás számos emlékezetes panelt köpült azért a történetbe - viszont egészében ettől még ez így süthetetlen massza maradt. Visszamenőleg vesz el hiteleket. Spiderét – tényleg ennyire vak volt Vigyori valódi természetére? És Vigyoriét, Gary Callahan figurájáét, akiből persze elnök lesz. Ez a nyers, diabolikus alak, aki a bemutatása által tényleg csak egydimenziós, l’art pour l’art képregényes főgonosz, az összes megszokott indokolatlansággal. Aki személyes találkozóra hívja hősünket, csak hogy közölje vele, el fogja pusztítani... Ezek a nagy, színes, szélesvásznú mesegesztusok fájnak időről időre a legjobban - mert lerántják ezt a folyamot a szerzői képregények élvonalából egy sokkal inkább fogyasztásbarát, mondjam úgy: utalás- és rétegmentes panel-felhasználói szintre.

Az új aljanép. Ugyan. Semmi új nincs benne, sajnos. Vagy csak annyi, amenyi a percenként születő új vallásokban, vagy a divat hullámaiban. A megvezethetőség korábbi, új trendeket követő tömegei választanak itt új zsarnokot a régi helyett – nekem a teljes koncepció sántult innentől, és ez a sánta történet bonyolódik lapokon át. A dolgot megmentik a képek, a vizuális orgia továbbra is töretlen, de az elmesélt történet ebben a hat füzetben méltatlan a megvalósulásához. A képregény, ami felrúgta a bevett történetmesélés szabályait, így simul vissza időlegesen a fősodor langyos masszájába, oda, például, ahol Arkham gyógyíthatatlan elmebetegei, és motivációik laknak. Kár ezért. Egy féknek bevetett történet kellett, hogy újra kitörjön belőlem az első kötet nem egy lapját kísérő elképedt röhögés, hogy visszarázzon oda, a komfortzónámon kívülre, ahova az első gyűjtemény csaknem teljese vezetett: az Amíg itt vagyunk. A celebet a halálról kérdezik, és mivel ezt a celebet úgy hívják, hogy Spider Jerusalem, hát minden irgalmat félretéve válaszol. A példabeszéd legjobb része a buszsofőré, aki elütötte a hitét – na, itt érkeztem meg oda, ahol az első lapoktól szerettem volna lenni.

A celeb, aki aztán úgy jár, ahogy az összes öt perces hírnévben lubickoló társa. Cuki animét, meg érzelmes szappanoperát hamisítanak belőle, a hamisítatlanból, szép apránként lezabálva róla minden hitelt. Miközben a pörgetett lapokon újra beindul a szekér, kapunk halomra lőtt hullahegy-méretű rendőri túlkapást, akciós, kettő az egyben kivitelben, kapunk oknyomozó újságírást Spider-módra, szóval visszatalálunk abba a pörgésbe, ahol Warren Ellis hibátlanul otthon van – tehát megint nincs ok a panaszra: a sánta innentől újra sprinter. A továbbra is maradék nélkül irritáló, szörnyeteg, seggfej hős visszaszerzi az aprópénzre váltott reputációt, immár az új ellenség, Vigyori egyre nyíltabban ráfordított célkeresztjében. De megint teszi a dolgát, úgy, ahogy akkor, mikor lejött a hegyről – vagy még durvábban, hiszen közben fokozatosan lebontja maga alól a védőhálóit, mint a tétet folyamatosan emelő artisták. Érdekes amúgy Warren Ellis víziója a cenzúráról, ami a sikerpropaganda mellett, a közélet szent megtisztításának jegyében zajlik ebben az alternatívában - és valahonnan ismerős. Már csak a harminc-plusz évre titkosított kiderülések hiányoznak, hogy e tekintetben teljesen otthon érezzem magam...

Kár, hogy a fő motivációja egy szolidnak nem nevezhető bosszúhadjárat Vita Severnért. De nem baj, hogy ennek áldozatul esett az eddig felépített menazséria jó része – jót tesz a következőkben, ha új cirkuszi szereplők kerülnek a porondra, hiszen hátra van a történet csaknem fele, és legalább némileg kinyílik (remélem, ki) az első gyűjteményben nehezményezett kisvilág-jelleg. Mindent összevéve mégsem éreztem hiábavalónak a Spiderrel töltött időt - fokozatosan érkeztem vissza az első kötetet kísérő meghökkentségérzetbe, hogy aztán a végét ennek a gyűjteménynek nagyon szeressem. Pár eseménytelen kocka, ahol a nagy mögélátó szembesül vele, hogy már nem lát „maga mögé”. Igen, ilyenkor tényleg nem marad más, csak a küldetés-tudat, az értelme ugyan megkérdőjelezhető (mindig lesz aljanép, miért ne volna, és mindig rosszul választ - mondatná az egyszerűség, de persze ez is bonyolultabb: amíg a politikus így termék egy kínálati piacon, mindig az akciós lesz kapós belőle); mégis, nagyon várom, hogyan folytatódik Spider Jerusalem ámokfutásának képre rángatott története, akkor is, ha úgy sejtem: sírás lesz a vége.

Amikor 1997-ben a TRANSMETROPOLITAN rajzolója lettem, amellett tettem le a voksot, hogy egy szerzői képregényen dolgozom majd egy íróval, akiben hiszek – ahelyett, hogy egy fősodorbeli, bejáratott, havi sorozatot vettem volna át. (...) Abban az időben a képregényipar helyzete elég sötétnek tűnt, Warrennel soha nem hittük volna, hogy a kis sci-fi sorozatunk pár számnál többet futhatna. A süllyedő hajón pedig minden belefér. Kilehet próbálni bármit. Elengedhetjük e gyeplőt. Ez pedig jó döntésnek bizonyult. Így beszél az utószóban Darick Robertson. Ebben a gyűjteményes kötetben szembesülhettünk vele, hogyan lett siker, az alkotók hogyan viselték el és élték túl ezt – hogyan billent meg, és hogy került újra egyensúlyba ez a sztori a minden belefér tekintetében. Továbbra is indokolt szerintem, hogy kultusza lett, továbbra is a gonzo-újságírás mámorgőzös himnusza, továbbra is nagyon várom majd a folytatást – mert hiszek benne. Hiszem, hogy valóban valami fontosat akartak elmondani a szerzők, ebben a teljesen eszement keretben. Részemről vevő maradok rá. Neked is ezt javaslom.

Sokféleképpen lehet üzenni és véleményt nyilvánítani. Ezt ebben a képregényben mesteri szinten űzik... Ez a panel például Spider egyszeri átfazonírozásával, a hasonlítással állást foglal valaki mellett, aki (nagy szívfájdalmalmra, amúgy) diszkreditálta magát. Így is üzenhet valaki, de Warren, ettől még te se leszel kisebb seggarc, hogy szolidáris vagy valakivel, aki ugyanabban a bűnben érintett.

Babiczky Tibor: Szapphó-paradigma

Ez a könyv könnyen beengedett – nem utolsó sorban azért, mert Babiczky Tibor a kötet végi esszében, és több interjúban is feltárta a születését. Saját viszonya van a töredékekhez – és a visszaálmodás, a töredékek kiegészítése amúgy is kultúránk (ezerszer megszentségtelenített, ennél fogva valahol tényleg szentelt) alapgesztusa. A ránk maradt szépség bennünk úgyis egészül – miért ne lehetne közkincs. Azon elgondolkodtam, miért paradigma? Általánosabb értelemben a paradigma (vagy korszellem) a gondolkodásoknak, vélekedéseknek, értékeknek és módszereknek egy adott társadalom vagy szűkebben egy közösség minden tagja által elfogadott összességét jelenti – legalábbis a Magyar Értelmező Kéziszótár tanúsága szerint (jelent mást is – de ezt a jelentést éreztem ide vágónak). Ha így tekintem, akkor jelenti azt a kort, a maga gazdag jelentéskincsével, amiben az egykori költőnő élt – a hallgatható, jól ismert meséket, a mindezt kifejező tárgykultúrát, szokásrendet, vallást; azt a szövegkörnyezetet, amit egészében elvett tőlünk könyvtárak égése, műtárgyak romlása, és mégis, csodáljuk, ami megmaradt belőle. Így próbáltam hát olvasni ezt a könyvet, s most ezt az olvasatom tárom elétek.

Ez a könyv az ősszel kezdődik, és az ősszel ér véget – ez egy őszi könyv. Talán mert a tavasz, a nyár a cselekvésé? Mert a szavak ideje a tettek ideje után következik? A vers akkor születik, amikor amit lehetett, már elkövettük egymás, vagy saját magunk ellen? A megütött hang nekem az első pillanattól „mesélt történetek korát” idézi ebbe az őszbe, tehát az egymás után következő, Szapphó ránk maradt töredékeit finoman kiegészítő versek, ahonnan (egy-két, Devecseri Gábor által fordított kivételtől eltekintve) hiányoznak a ránk maradt teljes költemények, egy vagy több történetünket is magukba rejtik ebből a korból. Legalábbis én szinte az első pillanattól hallottam Tibor Szapphó-hangjában például Odüsszeusz, vagy Pénelopé regiszterét, és miért ne hallhatnám bele? Szapphó ismerte Homéroszt, használta a kora nyelvét, mítoszkincseit, Hérához, Aphroditéhez szóló költeményei ránk maradtak. Odüsszeuszt említem – férfiszerep női szemszögből. Nem a kaland sorolódik, hanem a hogyan éltem meg jellemzően feminin tükre. Mindet, mit elmondani itt lehetne, / mondani férfi vagy női szavakkal, / nyelvem nyalta fel, vagy a titkos isten / mondja meséjét. Ennyit arról, miért ne volna hitele, ha egy huszonegyedik századi férfiú költő elbabrál egy Leszbosz szigetén időszámításunk előtt 600 körül élt nő töredék verseivel – ha ez szerepjáték, hát bőr gyanánt illik a színészére.

Jó szerencsével behajózom majd egy / régi városba, s kikötőbe érni, / mint megszületni, anyaföld sötétje, biztos olyan lesz. Írhatta volna Szapphó Odüsszeusz nevében – hisz miért ne érezhette volna így a leleményest. Írta Babiczky Tibor, aki minden bizonnyal érezte-érti. Leginkább ettől paradigma – tükröződik benne az ismerhető művekből áradó akkori elfogadott. Kikötő, sok táj fogadott... Ezek a versek egyfolytában beszélgetnek egymással, de az onnan, a korból ismert történetek segítségével. Nem tudlak téged egészen magamba fogadni, hiszen akkor meg kellene szüljelek újra, / és erre a földre, ahol kín a különlét és / átok az egyesülés, elég egyszer leszületni. Ez nekem Kirké hangja – a szeretőé, akivel csaltak, s megcsalatott, mert leleményes Odüsszeusz odahagyta Pénelopéért. Ha ez paradigma (márpedig egyre inkább úgy vélem, tényleg az), akkor itt egyik mese sem meséli pusztán önmagát – valamilyen szinten az egészet meséli, még ha a költészet boldog (s ehelyütt alázatos) önkénye által lágy takarókkal szépen be is takarja. Hogy aztán a nagyon helyen ülő, beszélgetni hajlandó illusztrációk, Miklya Babiczky Emese rajzai rendre kitakarják...

Tibor egy helyütt érezte szükségét, hogy részletesebben feltárja (a megértés mankójául), Szapphója épp kinek a meséjét meséli, a 135. dal jegyzetében. Számomra ez a mese előbb, a költőnő tán leghíresebb versének ihletett és filológiailag is pontos fordításával kezdődik, vagy az utána következő 103.C ének (egészítés-variáns?) felütésével. Ahol egy pillanatra megakasztott a szóhasználat, a szleng – de tényleg, miért ne lehetne használni ezeket a szavakat? A verseket a koruk klasszicizálta – és egy szemlélet, ami nem vette figyelembe, hogy e dalok a maguk korában épp azért lehettek annyira népszerűek, hogy Platón a költőjüket a tizedik múzsának nevezze, mert akkor és ott meghökkentően modernek és szókimondóak voltak. Ezt nem mesélném el – olvassátok el magatok, hogy interpretálódik Téreusz király, a felesége és a feleség húgának története. Eléggé szíven ütő...

Egy verset viszont muszáj teljes egészében idéznem, mert megvilágító erejű e paradigmát tekintve:

Álmomban mézédes szavú, sovány férfiak és nők

lepték el a várost, tornyot emeltek s bele oltárt,

és hirdették a bűnöknek bocsánatát. Micsoda

nagyképűség! Ami létezik, nem bocsánatra vár,

hanem oldódni, a jó és a rossz is, mert a közös

álom megmutatja tisztán a dolgok s lelkek helyét.

Balsejtelmű látomás, de a lényege világos:

száműzetésbe kényszerülnek régi isteneink.

Ezért ha ismeretlen isten temploma előtt

megyek el, mindig a földre köpök – nem vágyom szavát.

Inkább sétálok Pallasz Athéné szentélye felé,

arra bagolyborsó nő, s messze aranylik a parton.

...hiszen a szó (mint paradigmaváltás), az addigi közmegegyezések teljes felrúgását, lecserélését is jelenti. Nem bocsánatra vár... Az antik ember számára bizony hogy nem várt arra; sőt, a jelen uralkodó paradigmája (egy újabb váltás után) is a mítoszok körébe száműzné ezt a nézetet. Ennyiben rokonai vagyunk az antik görög-római örökségnek (egy mitológia teljesének) – ha a mi lábunk a tudomány ipari eredményektől hemzsegő szentélyei felé sétálna is, bagolyborsótól aranyló partok helyett térdig az indusztriális szemétben. Számomra azért fontos ez a töredék-kiegészítés (amely a maga módján talán a legönkényesebb), mert elemi szinten és ítélkezés nélkül tárja fel az egykori szemlélet „látványát”. A közös álmot, amit a görögség álmodhatott ezredéveken át – amíg egy másik álom át nem vette a helyét, a bűnnel, a bűnhődéssel. Jelzem, e nézetből nem tudom, miért gondoljuk úgy, hogy a felvilágosodással, s az arra épülő új és újabb paradigmákkal úgymond sikerült felébredni...

A kötet nekem Szapphó Odüsszeusz-hangján fejeződik be, a hazaérkezés boldog állapotában: Szerencsés / vagyok, mert elfogadott a sziget, hogy mint földből / nő a virág és a fa, itt nőjenek belőlem / évelő igéi a kínnak s szerelemnek. Bár igaza volna Tibor Szapphó-hangjának, s hazaérhetnénk mindannyian, egy közösen megélt, élhetőbb sziget álmába.

Simon Stålenhag: A Labirintus

Ezt a könyvet jó eséllyel fél óra alatt végiglapozod, de jó eséllyel aztán órákon át nem enged el. Velem ez történt, ezt mesélném, hogy min járt a fejem órákon át, úgyhogy ez az írás megint azoknak szól elsősorban, akik már betévedtek ebbe A Labirintusba. Ha kényes vagy arra, hogy ízelítők nélkül hasson rád, amit ez a zseniális skandináv (rém)álmodott nekünk, ne olvasd tovább!

Simon Stålenhag előző, magyarul megjelent könyve, a Mesék a hurokból kapcsán arra jutottam, ha át akarod neki engedni magad, akkor jársz a legjobban, ha szabadjára engeded magadban a benned nosztalgiába göngyölt gyereket. Most arra kérlek, zárd el magadban jó mélyre, adj a kezébe egy jó könyvet, végső esetben ültesd egy képernyő pixelei elé - de ne engedd közel A Labirintushoz. Ez a könyv érettséget követel, még az Elektronikus állam hasadásokból süvöltő jövőálmánál is jóval többet. Aminek amúgy egyfajta komplementere – hiszen igazi vége-mese, csalások nélkül, remény, utolsó esélyek menedéke, túlélők, hullahegyeken jövőbe pillantó kivételek nélkül. Mert pont azt meséli, hogyan bomlik semmivé egy ilyen utolsó esély menedéke. Hogyan fertőződik a kivételek menekítő hangyabolya.

Megint a képek és a szöveg elfogó egységében. A Kungshall, a menedék egyik felszíni állomásának, Granhammarnak oka-fogyott, steril üressége. A kozmikus fekete gömbök által megsemmisített külvilág ammóniától szennyes üressége. Minden képe eszelős reménytelenséget sugall. Ahogy a narrátor minden szava. Ez egy visszatekintés, a történtek után, ahol a mesélője teljes mélységében képtelen szembenézni azzal, amire visszatekintene. Nem állja a múltja tekintetét – így sokkal lényegesebb az, amit nem mesél el, de ott van a sorok között, mint a kevés szóval, lassú, elvékonyodott női hangon előadott történet. Hiszen gondoljunk bele ebbe az ürességbe, ami nemcsak a teljesen elpusztult, csak védőruhában túlélhető külvilágra, de a menedékekre is jellemző. Ebben az űrben a megmentettek, az elit, és válogatott kiszolgálóik lézengenek – és semmi nem vádolhat teljesebben, mint a képeken kongó, hideg, kiszámított, minden személyességet, magunkkal cipelt kabaláink feleslegességeit nélkülöző üresség. Az embertelen üresség.

A kiszámított létszám, amit el tud tartani egy hermetikusan zárt rendszer. Mert amikor eljön a katasztrófa, azok, akik tűzközelben léteznek, értesülnek róla, hol a „mentőcsónak”. Viszont nyilván híre terjed, és a bolygónkon nagy többségben élő „harmadosztályú utasok” megrohannák. Ezt diktálja az életösztön. Az én apokaliptikus, elképzelt menedékeim zsúfoltak, szennyesek, izzadtságszagúak; Zion, a Metró-állomások, a Skynet elől óvóhelyre zsúfolt túlélők fészkei a szívemnek kedves menedékek. Ahol a ments meg, akit csak tudsz túlzásba esése kódolja a tragédiát előre – a hiányt, amit a létfenntartás rendszerei aztán nem bírnak betölteni. Ez a „mentőcsónak” viszont a jelen elitjéé. Ez egy másféle kannibalizmus. Tényleg. A pragmatikus empátiahiány produktuma. A világot vezető hozzáállás erőforrás-szemlélete ide vezetne, ebbe a vádoló űrbe, ahova nem juthattak be a tömegek. Látod a képeken, milyen barbár, Timur Lenk módszereit idéző, de ipari módon steril, zsákolt koponyahegyek riasztó gúlái kellettek hozzá, hogy átmenjen az üzenet: Bármilyen szörnyűség elől menekültök is, itt valami sokkal rosszabb vár rátok. És látod a képeken az űrt, ami a „csónakban” ülőket vádolja – s ha valaki minden hideg számítás ellenére fogékony a bűntudatra, ez az űr menthetetlenül beszivárog a lelkébe.

Sigrid és Matt ilyenek. Minden józan számítás ellenére megmentenek egy gyereket. Akinek a lázadók jelképét a dzsekijén viselő bátyját viszont értelemszerűen nem. Értelemszerűen – ez ebben a látomásban a legdurvább, ahogy átalakul a szó jelentése, és lefoszlanak róla a sallangok. Nagyon sokan, főleg az értelem hívői közül képtelenek belátni, hogy minden eddigi történelmi tervszerű megsemmisítés alatt ez van, legvastagabban ez: a hideg, kiszámított értelem, minden empátia nélkül. Matt ezzel képtelen szembenézni, Sigrid tehetetlensége helyett a gyónást választva. Csakhogy Charlie nem bocsáthat meg. Már tudja, mi volt a zsákokban. Kinek a feje. Ez történik egy felszíni megfigyelőállomáson, Granhammarban, miközben a menedék körül, Kungshall óvóhelye körül a külvilág is fellázad. Hiba csúszott a számításainkba, valahol a víz és az ammónia arányának meghatározásánál... ...az állomáson kívüli táj oldódásnak indult. Ez Stålenhag másik, pontos észrevétele az értelemről: nem fér bele a világ. Eddig minden számításunkba hiba csúszott, a modelljeink soha nem teljesek. Az emberiség elitjének mentőcsónakja előbb vagy utóbb elmerül az ismeretlen mocsarába.

Adja magát a kérdés: miért Labirintus. Mint a fejezetnyitó képek, az egyre nehezebb pályák – a pixelek (számítógépes múltba helyezett, épp ettől időtlen) labirintusa, aminek el kell érned a közepét. Azaz pont fordítva: ahonnan ki kell találnod. Erre nem képes egyik szereplő sem, Charlie sem, Matt sem, és ahogy olvashatjuk a szavait, Sigrid sem. Azaz pont fordítva? Arctalan szereplők, mindegy-kik ők tényleg, egy labirintusban, ahonnan nincs kijárat – ha mégis találnál, magadra maradsz, a bosszúvággyal, a bűntudattal, a tehetetlenséggel? Kijutottak? A képek ezt sugallják. Egyedül maradtak, egy szem pixelként egy végképp ellenséges, pusztító világban, akkor is, ha bosszú-angyala, egyáltalán nem vétlen áldozata, vagy puszta, utólagos narrátora voltak ennek az eltévedésnek.

Súlyosan reménytelen könyv ez, feloldozás nélkül. Egy borítók közé kötött ciánkapszula. Mégis, a végiglapozása után merengéssel töltött órák végén elfogott, ami hiányzik belőle: a remény. Ez a kamaradráma néhány rendszerhibától alakul ki, de valójában mi sem reménykedhetünk másban, a számítás sajátságos világában, minthogy valamit a számítók kifelejtenek a számításból. A rendszerhibában reménykedhetünk – még. Két ammóniamentes lélegzetvétel között. A mentőcsónakban, ami a napja körül kering a dermedt semmi űrébe vetve.

Kiadó: Agave

Fordította: Molnár Beáta Eleonóra

Neil Gaiman DC-Univerzuma

Végtelenül örülök annak, hogy úgy tűnik, meggyökeresedett itthon és rajongótáborral bír Neil Gaiman és az általa megalkotott képregényes világ, hogy kapós a Sandman, annyira, hogy a FUMAXnál belevágtak a szerző egyéb képregényeinek kiadásába is. Mert van abban valami elképesztően boldogító, hogy kezembe vehetem Neil Gaiman DC-Univerzumát; úgy is, hogy én magam nem vagyok apró gyerekkoromtól Batman-rajongó és Superman sem érdekelt egy bizonyos határon túl (Zöld Lámpás pedig egyáltalán nem). A mitológiaépítés érdekelt a mainstream képregényeiben; az, hogy a modern (és posztmodern) kor a maga számára (teljesen kereskedelmi alapokon, a legtöbbször mégis szinte ezek ellenére) hogyan fogalmazza meg így is önmagát. Most elsősorban örülök, hogy kezembe vehetem ezt a gyűjteményt, ami (jellegéből fakadóan) nem egyenletes színvonalú, de egy világlátás elemi lehetőségére reflektál, és ahol kiemelkedő, ott nagyon.

Szóval nekem valójában hiányzik az a rajongói alap, ami Gaimannél evidensen megvan – hiszen valóban általa (és még néhány igen fontos kedves íróm által) tanultam meg ezeket az (emberiség múltjából fenn maradt mitológiáktól jellegükben amúgy egyáltalán nem különböző) elégtétel és tanmeséket az eszképizmuson, a benne-lakás élményén túl is értékelni. S hogy általa (is), az egyben azt is jelenti: szabálytalanul. Folyvást a mesék leengedett fátylai alá pillantva, hiszen Neilt, amikor belemesélt a (például a DC-s) mítoszokba, ugyanaz izgatta, ami a könyvei írásakor. Miért mesélünk, miért így, miért ezt – miért ezek fakadnak belőlünk. Miért keressük ezeket a közelebbi fél- és egész isteneket, vagy félisteni jellemzőkkel felruházott szuper- és (a kütyüik nélkül) egészen hétköznapi hősöket, miért meséljük a gyereknek, a kamasznak, a felnőttnek bűnmesékbe csomagolva – egymásnak miért ezt, és miért így. Ráadásul mindezt ügyesen, hiszen nem tanulmányt írt, hanem belemesélt a mások által kitaláltba – de miközben az olvasó számára mesélt, a hogyan meséléssel folyvást ezeknek a miérteknek kereste a határait.

Nem véletlen, hogy nem vert gyökeret ott, ahova vágyott (hogy tényleg DC-s történeteket írhasson), a szerkesztők nem szerették akkoriban annyira az ilyen önreflexiót, nem akarták így lebontani a meséiket – az egy későbbi történet, kellett hozzá néhány reboot, meg a korszellem változása. Nem is baj; megírta a maga történeteit, a maga reflexióit erre az egész mese-módra. Látogató maradt a gyermekkora birodalmaiban, az egymásba játszó mítoszok határvidékén. Olyan látogató, mint gyakran e kötet hősei - hiszen a lapokon ott vannak az egymás meséjébe belátogató alakok (olykor csak egy képregény-kockára feltűnik egy ilyen látogató, aki nem ide valósi, hogy elfoghasson a gyanú: Constantine épp Gothamben jár...). Tényleg nem egyenletes színvonalon. Zöld Lámpás és Méregcsók találkozása például, a nyitó mese (túl azon, hogy érdekes ötlet) tényleg csak Pavane, pávatánc (udvari bevonuló-bevezető reneszánsz séta-tánc), ahol nem a szuperképességek, hanem az ideális közösségi lény és a lenyűgöző, végletekig egyedi egyén kerülgeti egymást néhány kockán át. De már itt is fontosabb, hogy az író a rajzolók segítségével hogyan mesél, mint az, hogy mit.

Superman és Zöld Lámpás közös kalandja A zöld láng legendájában már sokkal ígéretesebben fosztja a két szuperhőst önmagától azzal, ahogy mesél – egy helyzetben, amikor mindketten (a két legendás „utolsó pillanatban érkező segítő”) segítségre szorulnak. Superman belehullva egy tőle idegen, keresztény alapú pozícióban megtapasztalja a saját poklát: nem segíthet azokon, akik nem akarják, hogy segítsen rajtuk (itt Gaiman megint eljátszik az egyik kedves vesszőparipájával: a poklot, a vezeklést magunknak teremtjük, a bűntudattal). Zöld Lámpás pedig választásra kényszerül a zöld láng „sötét, és világos oldala” közt (mért ne lehetnének oldalai); úgyhogy ebben a nyolc fejezetes mesében (ahol csak az volt az eredeti cél, hogy egy történetben egyszerre szerepeljen minden Action Comics DC szereplő) jó pár mítosz is szerepel (jellegében picit még a Jediké is).

Van ebben a gyűjteményben pár olyan oldal, ami tisztelgés és szembesítés egyszerre a mesélés hogyanja által: a Lépcsőn, ahol Démon kap egy kedvesen egyszerű feladatot más helyett (aki ezek szerint átengedte neki); illetve egy vicces megidézés, a képregény egy egész korszakának, a hetilapok egylapos gyerekmellékleteinek mintájára készült Metamorpho, az elemember. Egyszerre karikatúra és megvalósulás, hallatlan iróniával tálalva. Neil tényleg szerethette ezeket az időbe vesző mesélés-módokat, ahol tanító szándék és szórakoztató mese kézen fogva járt, egy alapjában bugyuta történetben. Mint ahogy szintén egy vértelenebb, kevésbé erőszakos mese-módot kér rajtunk számon, kérdez-követel tőlünk (miért nem volt elég?) a találós kérdések mestere, Rébusz a Secret Origins Special első számának közepén. Miközben ez a történetfolyam éles és pontos médiatükör is – hiszen a csatornák világa tényleg így működik: a híreink a gonoszok gonosztetteivel vannak tele, arra vagyunk kíváncsiak, hát nosza, forgassunk riportsorozatot a jelmezes bűnözőkkel. Ennél már csak az lehet durvább média-ipari reflexió, ha maga a képregény „elkészülése” is filmforgatás, mint a Fekete-fehér világ lapjain, ahol Batman és Joker (hisz csúszik a jelenetük) még el is próbálják a dialógokat (hiába meséltem el, ezt látnotok kell, mert pazar, Simon Bisley iszonyat erős - és az adott helyzetben rendkívül ironikus - rajzaival).

Azért legmélyebben a kötet utolsó meséje fogott és vitt magával, a Mi történt a köpenyes igazságosztóval – ami tényleg teljesen utolsó mese. Gaimant felkérték ugyanis arra, hogy a Batman-Detective sorozat lezáró részét írja meg (az újabb átfazonírozás előtt). Ahogy Neil fogalmaz: A Batman-történetek nem mosollyal és kacsintással fejeződnek be. Ráadásul Batman több korszakot túlélt már, és kétségtelenül túl is fog. Ha az utolsó Batman történetet akarom elmesélni, annak olyasminek kell lennie, ami fennmarad Batman épp aktuális halála vagy eltűnése után is, olyasminek, ami húsz, vagy akár száz év múlva is az utolsó Batman-történet lesz. Szerintem sikerült elérnie ezt, nem mesélem, hogyan, egy másik bejegyzésben, majd, talán, mert oldalakon át tudnék beszélni róla. De azt értem, ezt az írót miért nem engedték a szerkesztők a jól fialó meséik közelébe (pedig akarták, többször nagyon akarták); egyszerűen az alkata olyan, hogy úgyis szétfeszítette volna az aktuális narratívákat. Ez a könyv leginkább lenyűgöző története, minden eddig felsorolt, miért-kereső hogyan szerepel benne, és még sokkal több. Andy Kubert és Scott Williams pedig csodát művelt, amikor a történetet képbe rakta.

Van itthon egy könyvem, amit szerintem még sokszor előveszek ezért, vagy azért, de főleg az utolsó meséért. Köszönöm a kiadónak, hogy a kivitelt tekintve továbbra sem enged az etalon-minőségből!

Kiadó: FUMAX

Fordította: Galamb Zoltán

Nyárzáró, félévzáró agonizálás arról, lesz-e még a Könyvvizsgálók kétszerzős blog avagy sem…

Kéne ide valami frappáns bevezetés, de lehet, már azt is elfelejtettem, hogyan kell frappáns bevezetést írni, szóval inkább hagyjuk. Az a cudar igazság, hogy az elmúlt öt hónapban két posztot írtam ide, és egyre többet hisztizek töprengek azon, vajon felpörgök-e még valaha, visszajön-e a kedv, a lendület, a lelkesedés… Egyáltalán, működik még az írókám? Mi van, ha már azt is elfelejtettem, hogy kell posztot írni? Vagy épp használni a blogger szerkesztőt? (Nos, ha ezt olvasod, akkor jó eséllyel utóbbira legalábbis rájöttem…)
 
Nem igazán tudom megmagyarázni, mi ez a gát, ami akadályozza, hogy írjak – mondjuk nem is olvasok valami sokat, de azért mégis, csak lecsúszott olyan harminc könyv eddig az évben, az pont harminccal több posztra lenne elég, mint ami fent van. Nem utáltam meg az olvasást, sőt! Nem utáltam meg az írást, sőt! Kicsit megutáltam az internetet úgy en bloc, de mondjuk ez régen is így volt, ettől még önkifejezésre ugyanúgy használhatnám (hogy „olvassák-e” az meg úgysem érdekel már). Lehetne itt ilyen nagy szavakat puffogtatni, hogy felnőtt élet, meg pandémia, meg munka, meg más prioritások; de a kellemetlen igazság valószínűleg az, hogy lusta vagyok már ehhez is. Van rajtam egy ilyen általános spleen, most épp semmi nem jó, a felnőtt élet sem, a munka sem, a pandémia meg nyilván nem. Prioritásaim meg nincsenek is, leginkább csak aludnék. Medve lettem, akinek egész évben tél van (bár egész évben tél lenne amúgy, utálom a nyarat).
 

Életem

Persze a helyzet korántsem ilyen súlyos, az évzárásban írtam arról, hogy remek új lehetőséget kaptam munkafronton, ami valójában tényleg remek, és voltak pillanatai az évnek, amikor ezer fokon pörögtem is benne és a lelkesedésem az egeket csapdosta. Ami nyilván nem tesz jót blognak, olvasásnak, bármilyen hobbinak, de nem magyaráz meg mindent. Sőt, tulajdonképpen semmit, mert pont amikor ezer fokon pörögtem, akkor olvastam többet. Ki érti ezt? Van ez a pandémia, ami jön is, megy is, most megint itt ülünk egy újabb hullám vélt vagy valós küszöbén, beoltva, beoltatlanul, remegve várva az újabb home office-t (ki azért, mert imádja, ki azért, mert utálja), én meg egyre inkább azt érzem, hogy leginkább ez a bizonytalanság csesz szét, hogy ki tudja, mi lesz. Most vagy legyen vége, vagy legyen örökre vészhelyzet oszt zárkózzunk be, várva a zombiapokalipszist. Tök jó volt a nyár, jó volt, hogy lehetett utazni, programokra menni, kicsit kidugni az orrunkat, de valahogy mindenre árnyékot vet az érzés, hogy ez megint egy kiszakított idő a valóságból, aztán mindjárt ránk záródik az ajtó. Amúgy én speciel még mindig imádom a home office-t, legszívesebben már holnap azt mondanám, viszlát, világ, látni sem akarlak. De tartok tőle, a spleen akkor is velem maradna.
 
Szóval franc se tudja, mi bajom. Szerencsére a blogot nem egyedül viszem, így egyrészt olvashattatok azért itt értelmes tartalmat az elmúlt hónapokban is (köszi Zoli 💗), másrészt ez megakadályoz abban, hogy nagyszabású gesztusokat tegyek és bezárjam a bazárt, hogy aztán pár hónap múlva újranyissam, aminél röhejesebb dolog kevés van. Most éppen ott tartok, hogy csak kéne írni, afféle terápiaként, hátha segít egyéb területeken (lásd munka, élet, prioritások) is összemarkolódni. Lássuk meg. Nem teszek ígéreteket, sem végletes kijelentéseket: lehet, hogy az ősz folyamán teliszórom a blogot posztokkal, de az is lehet, hogy öt hónapig nem lesz itt semmi tőlem.
 
Nade, beszéljünk egy kicsit arról, mik csúsztak le az elmúlt időszakban. Ja, amikor még többet stresszeltem azon, hogy nem írok, az is eszembe jutott, hogy kéne havi zárást csinálni, az legalább adna egy kis keretet az olvasásoknak, aztán rájöttem, hogy ehhez is lusta vagyok, akkor legyen valami évszakos zárás – aztán eltelt a tavasz vége, anélkül, hogy bármit írtam volna, szóval ez se jött be. Úgyhogy ezt itt tekinthetjük nyárzárásnak is, meg nagyjából az elmúlt fél év zárásának. De inkább csak afféle ad hoc felsorolás lesz arról, mi maradt meg, ne számítsatok hagyományos toplistázásra meg hasonlókra.
 
Olvasmányélmények terén továbbra is mindent visznek az újraolvasások. Az év eddig (mily meglepő) Margaret Atwoodé, ahogy a róla szóló dokumentumfilm kapcsán is írtam, Macskaszem után MaddAddam-trilógia újraolvasás következett, közben ledaráltam A szolgálólány meséje sorozatot végre, most meg épp a Legvégül a szív van soron, ami ahhoz képest, hogy Atwood, elég nehezen csúszik – azt hiszem, leginkább azért, mert disztópia létére olyan fájdalmasan közelinek érzem, hogy egyszerűen fuldoklom a tudatban, hogy ez a holnapunk (míg a trilógiánál és Gileád esetében azért könnyebb volt távolságot tartani). Atwood mellett Rowling-Galbraith nyomta rá leginkább bélyegét a tavaszra, a Zavaros vér megjelenése előtt elolvastam a Halálos fehért, valamint újráztam a sorozatot – hogy aztán a maga szolid ezer oldalával halálos fegyvernek is beillő ötödik részt kétszer is elolvassam gyors egymásutánban. És most épp azon töprengek, hogy megint el kéne kezdeni, elölről az egész sorozatot. Nyilván az, hogy ennyire vonzanak az ismerős élmények, hogy ennyire jólesik beburkolózni szeretett világaimba, pontosan jelzi, hogy valami megbillent, de ez most speciel egyáltalán nem zavar. Évekig kényszeresen nem olvastam újra, mert „sajnáltam rá az időt” hisz annyi az újdonság, hajszoltam az új élményeket, miközben a felükre nem emlékeztem két hónap múlva sem – ehhez képest óriási élmény belesüppedni ötödször is valamibe és újabb meg újabb rétegeit bontani ki.
 
Persze nem csak kettőjüktől olvastam azért, nagyon jó élmény volt Moskát Anita Irha és bőr regénye – egy hagyományosabb listázás során lehet, hogy az év legjobb olvasmánya címet kapná (majd meglátjuk év végén), erről például sajnálom, hogy nem írtam olvasás után, nagyon sok érzést és gondolatot mozgatott meg. Érdekes és szeretnivaló kísérlet Baráth Kata Afáziája, még ha mint sci-fi nem is lett kedvencem, a magyar nyelvet, mint fegyvert központba állító ötletért önmagában jár a pacsi. Füredi nyaraláson olvastam, közben eszembe jutott, hogy Dávid Veron valamelyik részben Füreden is nyomoz, úgyhogy a következő balatoni körre elvittem magammal a sorozatot és hajjj, de jóleső nosztalgiával vetettem bele magam.  Egyébként, adná magát, hogy vekengjek egy sort azon, miért nem maradt meg Kata a kaptafánál és folytatta Veron kalandjait, minek kirándul idegen műfajba – de meg kell mondjam, az újraolvasás csak még jobban megerősített abban, hogy nekem baromira szimpatikus amikor egy művész képes maga mögött hagyni valamit, ami ennyire komfortos (neki is, olvasónak is) és idegen terepre merészkedik. Annak a teljes tudatában, hogy akár a saját rajongói is idegenkedve fogadják majd. Kíváncsi vagyok, merre visz még minket ez a merészkedés. Afázia poszt helyett meg olvassatok egy remek interjút Katával ITT.
 
Ami még nagyon megfogott az elmúlt hónapokban, az Sally Rooney-tól a Normális emberek – alig várom, hogy olvassam a többi könyvét; Lucia Berlintől az Este a paradicsomban, ami nagyjából ugyanazt hozza, mint a Bejárónők kézikönyve, de azt legalább megbízhatóan; Halász Ritától a Mély levegő, ami viszont a maga szűkszavú prózájával is rendesen odacsap mindennapi kis hazugságainknak és félrenézéseinknek és Babarczy Esztertől a Mérgezett nő, ami a hazai kortárs depresszió-irodalom egyik fontos mérföldköve lehet, ha értő olvasókra talál – engem rendesen meg is tépázott, hónapokra félre kellett tennem félúton, annyira tömören beszél a hétköznapi borzalomról. A kevés olvasmányomhoz képest szép számmal csúsztak be non-fiction darabok, ezek közül a Hogyan dolgozzunk otthonról – és maradjunk mégis normálisak? roppant szórakoztató volt (azzal együtt, hogy a magyar cím eléggé félrepozicionálja, hisz sokkal inkább az önfoglalkoztatásra koncentrál, mintsem a pandémia nyomán hazakényszerült alkalmazottak home office-ból való munkavégzésére); a Barátom, a filodendront szívből ajánlom minden hozzám hasonló növénymániásnak, aki képes megkönnyezni a kedvenc orchideája halálát; az Irodalomterápiát pedig azoknak, akik hajlamosak végeérhetetlen töprengésekre arról, miért hatnak ránk egyes könyvek elemi erővel, függetlenül irodalmi értéktől (vagy attól, hogy egyszerűen „jó” könyvek-e), és miért nem hatnak sehogy sem objektíven nézve sokkal jobb könyvek.
 
Ennyit eddig erről az évről. Hogy a folytatás milyen lesz, ki tudja… Lehet, írok, lehet nem. Lehet, újraolvasom a Strike sorozatot, az is lehet, jövő héten csupa újdonságra kívánok rá. Azt most már talán ki lehet jelenteni, hogy biztos pont, hogy lesz Könyvhét – atyavilág, belegondolni is furcsa, hogy több mint két év után az első könyves rendezvény lesz. Ahogy abba is, hogy régen mennyire rutinszerűen vártunk, listáztunk, készültünk ilyenkor. Most meg azt se tudom, milyen könyvek jelennek meg (jó, azt tudom, hogy a FUMAX limitált Transmet képregényére kell vinni egy nagyobb összeget és egy teherbíró hátizsákot, de kb ennyire készültem). No meg! Bár a blog nem szokott a reklám helye lenni, mivel ez egy kivételes év meg egy kivételes poszt meg egyébként is… Azt is tudom, hogy a blog másik gazdája, shizoo dedikálja legújabb verseskötetét szombaton. Látjátok, neki legalább van még kedve írni. Ez a mi szerencsénk.
 
Ha normális posztra számítottál, bocsi; ha mégis követtél eddig, köszi! Valamilyen formában úgyis jövök még. Addig meg olvassatok, bambuljatok, élvezzétek az életet, ahogy tetszik!

András László: A vörös korona

Isten lelke lebegett a vizek fölött, a vízen pedig egy női holttest piros orkánkabátban, farmerban és edzőcipőben. Nekem vitán felül az utóbbi idők legjobb kezdőmondata, sőt, az egész első fejezet, úgy ahogy van, az utóbbi időben a legjobb. Pedig amúgy e téren erős a felhozatal – mindenki szeretne székhez (egyéb olvasásra alkalmas felülethez) szögezni a legelején. Ezt, úgy látom, egyaránt elismerik az amúgy igen széttartó, eléggé mindenféle véleményt fogalmazó kritikusok. Merthogy rápillantottam a regény (számomra elérhető) fogadtatására; hiba volt, talán bocsánatos; merthogy magától most valahogy nem kínálódott fogás az olvasottakon. Van néha ilyen, hogy egy jó könyv, amit szerettem, nem kínálja fel, hogyan beszéljek róla. Ilyenkor általában nem erőltetem, újraolvasom akár, vagy kis pihenő után engedek a kísértésnek - de most szerettem volna ezt a bemutatást mintegy tálcán átnyújtani András Lászlónak a szeptemberi könyvhéten való (remélhetőleg) személyes találkozás előtt.

Mert komoly katyvaszt hagyott a fejemben. Olyan terepet, mint egy feltúrt-feldúlt bányatópart, szertehagyott munkagépek közt az emberi ezt-azt csinálás minden szennyével. Egy magától, az úgy-hagyástól rekultiválódott tájseben ütött újabb tevékenység-seb terepe az olvasás után az agyam. Amit úgy hagytak megint csak, mert oka-fogyott lett, ahogy mostanában annyi minden, valami látszat beruházása valami egyébként szintén látszatba, ahol a tevékenység légkalapács- és munkagépzaja megint átadja a helyét a tájon amúgy teljes joggal terjeszkedő csendnek. Szóval (pontosabban) ez itt, a fejemben egy újrasebzett tájseb, ahol újra csend van. Az a csend, ami ott ül a regény végén, a szereplők hallgatásában. Nem tudom, Laci fejében pontosan milyen: min ül, mit takar el, és pontosan mit mond ki szavak nélkül ez a csend, pedig egykori aktív, kompetens közszolgaként, jelentősen több tapasztalattal még fajsúlyosabb lehet, mint az enyémben. Az én eszmei-szellemi tájsebeim (ha körbesimogatom, mint foghíjakat a nyelvem a szájban) már alig fájnak, a gyermekkorom ütötte bányagödröt benövő vegetáció friss tarvágása a régi-új szájszagú szelekben csak, mint egy leműtött végtagban a fantomfájdalom. Sose „csináltam” a társadalmat, még kibicnek se tekinteném magam.

Pontosan emiatt aztán azt sem tudom felmérni, mennyire korunk valóságának adekvát tükre ez a bűnregény, túl azon, hogy mennyire ismerős benne a korrupció, a nyúlás, a kamu, a hárítás, a bűnbakképzés, a hideg, lélektelen mutyi. Egy biztos, az író magát az irodalmat gyönyörűen szöveghálóba vonta, utalások és megidézések illő használatával (azaz egyik se könyököl ki, s ha észreveszed, tényleg plusz rétegeket ad hozzá). A saját irodalmi ”valóságát” példaszerűen építi, például örömmel fedeztem fel, hogy Lóri, a kocsmáros, a Rasszista utazások kötetének egyik kedves szereplője, miután (úgy tűnik) elitta a Serpenyőt, Boldogszentpálon kötött ki, a Vadkan vendéglő (Előbb Jószerencsét! aztán a bánya bezárása után "Sors bona" aztán Zrínyi, s végül értelemszerűen Vadkan) ivójának, restijének csaposaként. Az efféle szövegbirodalmi ragaszkodás a megtalált és leírt saját világhoz, megtalált és leírt saját szereplőkhöz mindig meghat, és akármilyen furcsa, jobban hitelesít, mint ha eszembe jut valamilyen aktuális, közelmúltbeli ügy arról, amit olvasok.

Azt sem szeretném komolyabban firtatni, mennyire hard boiled ez a bűnregény – vendégeskedik itt ez a műfaj, nincsenek gyökerei, lehetne a (többedik?) első fecskéje ez a könyv, és bírnám, ha divatot teremtene, ahogy a skandináv krimikre a feltámadt olvasói igény; de ettől legfeljebb annyiban műfaji, hogy van benne hulla, gyilkos és nyomozó, végzet asszonya, hidegen tálalt bosszú, és még több hulla. És annyiban, hogy a végén a gyilkos, egykori bányák talajvízzel telt medrébe temetett titkok frissen gerjesztett hulláma felcsap a legfelső szintekig; na, ez benne a leginkább mesei elem. Ez benne a leginkább krimiszerű, abban az értelemben, hogy még a legmodernebb áramlat produktumai is bosszú- és elégtételmesék (hogy a hard boiled egy kortársára hivatkozzak, mint Dennis Lehane Kenzie-Gennaro regényei).

Tény, a fenti felsorolás után e tájon is érdemes keresni a (műfaji) rokonait, de a boldog őse ennek a könyvnek az én szememben egyedül Lengyel Pétertől a Macskakő. Amire amúgy hivatkozik is egy ponton egyik szereplőnk, Harmath nyomozó, sőt, idéz is belőle (pontosabban mondja, és nem idézi). A könyvből, ami határeseti volt, krimi és paródiája, társadalmi miértek és hogyanok tükre (ahogy a skandinávok is művelik), de közben velejéig szépirodalom – és nemcsak azért, mert áradt belőle a mély, keserű tehetetlenség érzete, és mégis könnyen olvasható volt. Ahogy András Lászlóé szépirodalom, és nem azért, mert kihűlt világban senkiföldje, ahol a gyilkos a végén Pilinszky szavait mondja (mondja, és nem idézi) helyénvalóan, jókor és jó helyen. Nem azért, mert a hátlap mottója Laci egy verséből való, a Világos indul verseskötetéből. Megpróbálom ennyi nem után leírni az igenjeit, hogy miért.

A lényeg, hogy megmutatja, hogyan „csináljuk” a valóságot. Nemcsak a hivatalos szervek, amikor megszövik a tettekre terített hivatalos verzió takaróját. Nemcsak a média, a maga beteg „hírértékével”, ami jellegében minden egyebet perspektívájába csal. Ez a legapróbb szintekig a miénk: a pletykától, a hírbe hozástól kezdve a hamis érzelgésen és egyéb hiteltelen gesztusokon át a nyugdíjasklubok esemény-értelmező narratíva-gyártásáig. Ezek vesznek körül bennünket, ezek a legtöbbször átláthatatlan érdekek mentén szervezett hamis képek. A lényeg, hogy ezeknek ez a könyv jól foncsorozott tükröt tart – a tükörkép itt nem lehet éles, hiszen a látvány sem az, mégis összevagdos. Ennyiben a könyv a maga „valóság-csinálása” közben (hiszen az irodalom az időkezeléssel, a tömörítéssel, a stílussal alapjában, természetszerűen hazudik) tüneményesen mutatja meg, hogyan vesz körül bennünket ez az álca-valóság, a saját nézőpontunkból is mennyire csak ennyi látható – kontúrtalan körvonalai egy gazemberségnek, amíg fel nem lebbenti a fátylakat valami véletlen. Hogy káprázzunk bele...

És megmutatja, nagyjából hol káprázunk. Valamilyen szinten mindannyian Boldogszentpálon, amelynek lakói se nem boldogok, se nem szentek (meg a kettő ki is zárja egymást, ugye – legalábbis eredeti, vallási értelemben); és Pálinak sem vagyunk nevezhetők: Damaszkusz nekünk túl messze van, a fordulataink pedig inkább emlékeztetnek egy pár százada leszúrt tengely körüli forgásra. Tehát, hogy visszatérjek az elejére: még mindig nem tudom, mennyire korunk adekvát tükre ez a regény, de érzetem szerint azt pontosan megmutatja, hogyan és mivel etetnek bennünket a valóságunk helyett – azaz (érzetre legalább) a torzított társadalmi tükrök foncsorozásának technikájába egészen ügyesen beavat. Nem a kort, hanem a bohócálarcait tükrözi, és amikor felvillant alóla valamit, ami tényleg emlékeztethetne egy igazi emberi arcra, az már túl van a nyíltszíni fejtés szélén felejtett kődarabbal való találkozáson.

Nem én vagyok a világosság. Én csak azt mondom, sötét van. Szerintem sikerült elég érthetően mondani. Olvassátok el.

Stephen Fry: Mítosz - Görög mitológia angol humorral

Kedvelem ezt az embert. Mint írót, de mint színészt sem ismerem a kellő mélységig, de van benne valami szeretni valóan hasonlatos egy elképzelt (önmaga ellenére vicces) angol professzorhoz (mondom ezt úgy, hogy ebben a „szerepben” kizárólag A hobbit bővített kiadásának extráiban láttam). Érdekel (pontosabban kicsit már túlzottan is izgat) a mítosz. Ahogy létrejön, ahogy működik, s hogy miért van (miért volna) igény rá (s hogy miért irritálja ennyire az értelmet ez az igény). Úgyhogy amikor a könyvtár újdonságokat bemutató polcán szembejött a könyve, elsőre egyértelmű volt, hogy hazajön velem. Hogy aztán tényleg felhőtlenül szórakozzak – annak ellenére, hogy sok mindent másképp látunk, másképp gondolunk erről a szellemkincsről, ami egyre inkább kiszorul a köztudatból, a közoktatásban betöltött szerepe ellenére (vagy épp annak okán? Ki tudja...).

Szóval kedveltem ezt a könyvet, mert pont ezt szeretné: olvasmányos formában, minél fiatalabb korban csodálkozz rá. Egyáltalán nem alapos, vagy teljes igényű - a nagynevű emberi hősök: Iaszón és az argonauták, vagy Héraklész és tíz (plusz kettő) feladata Stephen Fry egy másik könyvében szerepelnek, mint ahogy külön megírta a trójai háború meséjét is (valahol remélem, ezek is megjelenhetnek valamikor magyarul). Ebben a könyvében abból táplálkozik, amit nagy szeretettel olvasott, ami megragadta, ami megmozgatta a fantáziáját. Az istenek születése, jobbára Hésziodoszt követve (de bevallottan modern feldolgozások nyomán); az Apollodórosznak tulajdonított Mitológia, Longosz művei, Apuleiusztól Az aranyszamár, de legfőképp Ovidius és az Átváltozások a forrásai – talán, mert az írót is legfőképp a szerelem érdekli, akár az egykori római költőt. Mintha elsősorban nem a hatalom természete, nem az ananké, a kikerülhetetlen végzet érdekelné, hanem a szerelem.

Öltsön akármilyen formát. Stephen Fry csak elmeséli, a maga kedvesen laza modorában, mintha csak beszélgetnénk. Az ígért angol humor ugyan kevesebb volt benne, mint amire számítottam, de legalább intelligens, és eljátszik a mostanában született játékainkkal - hiszen amióta valaki úgy mesélte, Poszeidón egyik fiát úgy hívják, hogy Percy Jackson, azóta lett egy ilyen nevű fia. Tényleg. Mert a mítosznak ez a lényege, az emberek mesélték egymásnak, és ahogy Fry elnevetgél rajta: elég volt egy részeg énekmondó, hogy megszülessen egy új változat belőlük. A szájhagyománynak nincs kánonja (mint ahogy a popkultúrának se). Így eshetett például, hogy (személyes kedvencemnek) a Minótaurusz-történetnek négy különböző variációjára is kultusz épülhetett négy különböző ókori görög városállamban. Csoda, hogy a lejegyzés korában, amikor elterjedt az olvasás az antik világban, fennmaradtak – az ókori (le)írók is hajlamosak voltak nagy egészben, meg összképben gondolkodni, úgyhogy sokat szöszöltek a mítosz úgymond ellentmondás-mentesítésén. Ebben az értelemben az antik istenvilágra meglehetősen későn épült a mi fogalmaink szerinti vallás – tényleg jobban járunk, ha mitológiai kultuszoknak tekintjük őket (s talán minden kritikám ellenére ezért szerettem ennyire ezt a vállaltan felszínes és teljességre nem törekvő bemutatást – mert nem lát bele összképet).

Első kóstolónak kiváló – aztán vagy teremt kíváncsiságot, vagy nem. Mivel azért sikerült így is elég sok történetet belezsúfolni, külön öröm, hogy a kötet végén van pár függelék, köztük egy tisztességes név- és tárgymutató, hogy ezt-azt visszakereshess, ha úgy tartja kedved. Lehet nem szeretni a hasonló, laza szövetű, önkényes megidézéseket, de lassan tényleg ott tartunk, hogy az emberiség közös szellemi kincseire olvasó híján csak a gépi memória emlékezik – egyáltalán nem baj, ha a polcokra kerül egy ilyen szubjektív olvasat. Tanyát verhetne a fejekben az is, hogy ez teszi a mítoszt – ezért az, ami, mert csak szubjektív olvasatai vannak. A lényeg az volna, hogy olvassuk őket. Mert csak úgy döbbenhetünk rá, mennyire gazdag formában van jelen az életünkben ez a gondolkodásmód, hogy erre a szemléletre tényleg van létező igény – hogy élnek vele most is és éltetnek általa. Hogy a ráció világa alatt most is ott lakik a zsigeri vágyak és ösztönök féktelen, háromfejű kutyával őrzött barlangbirodalma, amit se eddig, se ezután nem világíthatsz át teljesen az értelem kézben tartott, fegyelmezett, dolgokra fókuszáló reflektorával – mindig ott borzong körülötte a sötétben az, amire épp nem esik rá a fény. Hiszen aki fényt gyújt, sötétséget is teremt körülötte.

Kiadó: Kossuth

Fordította: Kisantal Tamás

Monstress 4. - Képregény

Végre nézhetünk a kisróka szemével, és ez sok mindent teljesen más megvilágításba helyez. Kippa aranyfényű szeme számára lelepleződnek a csalások, az álcák – előbújik a valódi természet. Farkasvérű Maika valódi természete is... Milyen szerencse, hogy az első kötetben, a történet legelején Maika elfogatta magát, hogy rabságukban összetalálkozhattak, hogy a kisróka jó felé (azaz vele) menekült (Követtem magát. Úgy gondoltam, biztonságosabb. Ügyesen öl). Ez a történet játszik az effajta véletlenekkel, amikből bonthatatlan elköteleződések lesznek, felelősségérzettel egymás felé – ami nem jelent mást, mint hogy az Ismert Világ tenger mosta partjain, síkságain, hegyeiben és mély üregeiben egyetlen szereplő számára sincsenek véletlenek, ez az opció ebben a kalandban nem elérhető. Itt minden találkozás, legyen bármilyen kimenetelű, elrendelt – hiába, hogy tervekbe szőtt és egymás ellen, egymásba fonódó tervekbe szőtt döntésekből következnek. Valami hallatlanul mulatságos, hogy elhisszük Marjoire Liunak és Sana Takedának, hogy hősüknek, a Monstress hősnőjének, Farkasvérű Maikának olykor mégis van választása.

Mint ahogy ringathatjuk magunkat abban a hitben, hogy végre felkerült a táblára az összes fontos játékos. Hogy napvilágra került a főhős bonyolult családjának összes eddig homályban hagyott rokoni szála. Ha olykor mérgesít ez a mese, jobbára ezért – a kiválasztottság a hőstörténeteinkben a korai mitológiák óta együtt jár ezekkel a szűk családi körben rendezetlenül hagyott, és folyton az egész világot érintő módon elintézett magánügyekkel; a modern popkultúra csak olykor ügyesen, máskor kevésbé lóláblógatás-mentesen alkalmazza ezeket az ősrégi alapelemeket (Megölted az apámat! Nem. Én vagyok az apád...). Mintha tényleg nem jöhetne valaki csak úgy a faluvégről, tehetségét nem a szent vérvonalból szerezve, hogy odaálljon a mítosz szaggatta sorsú hősök elé, méltó ellenfélnek. Meglátjuk, ennek a történetnek eddig is az adta az egyik varázsát, ami a mangák (és klasszikus ősük, a monogatari, a középkori japán „regény”) erénye: hogy a legvégéig nem adja a kezedbe a széttört összkép összes puzzle-darabkáját.

Ami továbbra is elragadó benne, hogy miközben önkényes, mint minden fantázia, nagy tiszteletben tartja a saját mitológiáját – eddig legalábbis nem vétett ellene. Hiszen továbbra is önkényes mitológiai játék, amely kegyetlen mohósággal tetszeleg abban, mennyire bátran erőszakos, véres és illúziómentes – de a saját mitológiája logikáját eközben is meglehetős igényességgel tiszteli. Írtam, hogy félek tőle, szűkebbre kerekedik a palettára kerülő színek által az összkép, mint amit ez a köré álmodott mitológiai „tág levegő” sejtet, szerencsére eddig nem lett igazam – a mese és bonyolítása meg tudta tartani a fantázia számára nyitva hagyott mélységek és magasságok szédítő érzetét. S közben persze hogy rengeteg pontján szólna ki a mának, tanítana és érzékenyítene, intene a másság, a szokatlan, az előítéletekkel illetett, a devianciának tekintett megfontoltabb megítélésére – ami különösen vicces benne, hogy szokás szerint néhány tipikus manga-hős által, akik mindennek nevezhetők, csak megfontoltnak nem. Maika továbbra is ugyanolyan impulzív, mint az első füzet lapjain; persze e tekintetben neki könnyű dolga van, úgyis a „helyes irányba” vezeti (vagy vonszolja) a sorsa.

Számomra a szövődő történetnél (ahol még mindig nem tudjuk, hogy ki az igazi, nagybetűs ellenfél, szarkavaró és méregkeverő; akár az is lehet, hogy az egykori, babaszemű barát és szerető) azért messze többet ér, ahogy rajzba kerül. Mert amíg az ilyen történetek légkörében otthonosan érzem magam, az erőszakos mesék rajzolt világában általában kényelmetlenül. Sana Takeda figurái és eszelős terei mégis megvettek maguknak. A legelrugaszkodottabb karaktereiben is van valami, és ha megkapja az egész oldalt egy-egy totálhoz, mindig kifogástalanul él vele. Ornamentikája ellenére a térábrázolásairól nekem folyton Cutomu Nihei, meg a Blame! megastruktúrái ugranak be – csak ami ott nyersen ipari volt, az itt teljesen növényi. Érdemes figyelni, hogyan helyezi el ebben a növényiségben a magvakat, azaz egy-egy struktúrája hogyan-miből nőtt, hova ágazik, és milyen újabb magvakat terem (azok a függőlegesen vágott öregisten-szemek is magvak...).

Most már tényleg nagyon kíváncsi leszek a lezárásra – mivel a műfaj így követeli, nyilván színes, széles vásznú lesz és áldozatokkal teli. De igen csodálkoznék, ha minden kérdésünkre választ kapnánk, és nem is bánnám, ha nem; mert ennek a történetnek kifejezetten jól állna itt-ott egy kis nyitva hagyottság. Hiszen annyi rétege van, és még legalább ennyit sejtet. Meglátjuk, mindenesetre ebben az igen erős képregényes felhozatalban is nagyon közel férkőzött hozzám, és biztos, hogy ha egyszer lesz ráérő időm, újra végigmegyek rajta lassan és figyelmesen. Megkeresném az észrevétlenül rejtőző magvakat.

Kiadó: FUMAX

Fordította: Kleinheincz Csilla

Ian McDonald: Luna - Holdkelte

Úgy magyarázom el az egészet, mintha aprócska gyermek lennél, egyszerű, világos és szakkifejezések nélküli módon, hogy megértsd, mi is az, amit el szeretnék érni, és mert megérted, minden segítséget meg is adsz majd hozzá.

...Mondja Ariel Corta Dakota Kaur Mackenzie-nek, a Túloldali Egyetem gázijának – egy Corta egy Mackenzie-nek, miután a családjaik elpusztították egymás otthonát, lemészároltak nagyapát, apát és testvért – be nem gyógyuló sebeket ütve és bosszúra kötelezve. Ez a mondat ugyanígy szól nekünk, az olvasóknak: Ian McDonald így kéri a figyelmünket, hogy korántsem egyszerű, de világos és saját maga által kreált szakkifejezésektől hemzsegő gondolatmeneteit kövessük az általa megálmodott jövőről. A Hold meglehetősen logikus, alapos tájékozódást követően megalkotott, elképzelt jövőjéről, ahol az emberiség kiléphet a maga határai közül, úgy, hogy viszi magával, nem is mindig börtönszerű, szűk terekben a létfenntartást: a Földet – és mégis kilép a határai közül, hiszen soha többé nem térhet vissza oda, ahonnan indult.

Ha egy könyvesboltban rácsodálkozol és rákívánsz erre a kötetre, kénytelen leszel másik kettőt is megvenni hozzá. Ez valójában egyetlen könyv, a Holdkelte az Újhold és az Ordashold nélkül olyan, mintha A Gyűrűk Urát A király visszatérrel kezdenéd. Lehet ilyet, csak különösebben nincs értelme. Beszélni is ezért nehéz róla – mert ha többet árulok el, mint a tényt, hogy szövődések és feloldások eszelős táncba fonódó rendje, akkor az előző két kötet történéseit valami módon úgyis feltárom. Nem akarnám – az van, hogy ezen a fantáziamesékkel megint nagyon gazdagon rakott palettán, ahol igényes és jó tollú írók garmada dolgozik a kedvünket keresve, Ian McDonald erős és mindenki mástól független szín. Úgy is, hogy ő is megidéz, utal, és rajong írás közben; úgy is, hogy neki se kell kiásni a gyökérzetét. Olyan, mint a brazil őserdő orchideája: a levegőben mutogatja.

Mert továbbra is ott vigyorog bennem valaki, mennyire kedvesen idéz meg elemeket, figurákat, hangulatokat Herbert Dűnéjéből, egy időben tapintható közelségbe hozott, jóval kevésbé mitológiai, racionálisabb, minden tekintetben földközeli játéktéren. Van itt kicsi lány, aki megidézi Késes Szent Aliát (miközben a bosszút nem ő, hanem fiú-komplementere teljesíti be), Ariel Corta nagyon sok tekintetben úgy reagál (és úgy komponál kavarást), ahogy Jessica, Abena Aszamóa rengeteg árnyalatot nyert Csani alakjából. Vannak nyilvánvaló és finoman rejtett párhuzamok, de ezeknél fontosabb egy íz, amit anno Frank Herbert könyvét olvasva éreztem – s mintha egy zamatra nagyon hasonló fűszert alkalmazna a saját történet-főzete ízesítésére McDonald is. Elsősorban a nőkről beszéltem – mert ez egy nőközpontú történet, akkor is, ha amúgy legalább annyi teret-szerepet kapnak benne a markánsra rajzolt fiúk és férfiúk is. És nemcsak e téren érzem úgy: a rajongó, aki a saját meséje hitelét nem kockáztatva utalások szintjén elég gátlástalanul idéz és rajong, írás közben azért ki is akarta javítani rajongása tárgyát.

Mert ez a könyve is kíméletlen, akár az első kettő, de a végét legömbölyíti, ahogy az eddigi összes regényét. Hisz bennünk, hisz a lehetőségeinkben – amíg a konfliktusai rendre rettenetesen illúziómentesek, a feloldásukban ott van valamiféle szelíd remény, ott icereg-mocorog bennük valamilyen folytathatóság, a végletes végzetek ellen. Tényleg feszeget politikát, genderelméletet, maffiamódszereket, pontos, pofátlan és kíméletlen – de közben helyet ad valamiféle gyermeki naivitásnak is. Nekem nem bontotta le a látomása hitelét, de tény, például Margaret Atwoodhoz képest Ian McDonald számos aranyos illúziót dédelget. Lehet szeretni érte – hátha valóban képesek leszünk a kultúrák utolsó pillanataiban is meglépni a malandragem lépést, húzni egy meglepőt, váratlant, pimaszul ötleteset a lebomlás ellen, aminek a légkörében ez a könyv is megfogant.

Az edények, a sütőberendezések, az eszközök, az ízesítések mind kéznél vannak. Valami hiányzik. Valami nincs rendjén. Vesz egy nagy levegőt, aztán lerúgja a cipőjét, fejen áthúzva kibújik az ingéből. Behúzza a hasizmait, kigombolja a nadrágját, és hagyja, hogy a földre essen. Kilép belőle, félrerúgja.

Meztelen, és készen áll a süteményre.

Mert a kultúránk valójában ez. Meztelenül készen állsz a feleslegesre, ami nélkül viszont maga az élet felesleges. Ez a vállalt, páncélok és kések ellen végletekig védtelen meztelenség, amit olyan könnyű nevetségesnek titulálni a rációból – mégis, ez a fantázia az egyetlen, ami a maga pimasz módján megtalálhatja a közös utunk az emberséghez.

Kiadó: Gabo

Fordította: Tamás Gábor