TRANSMETROPOLITAN - Gyűjteményes kiadás 2. kötet - képregény

Nagyon vártam ezt a folytatást, mert alaposan felkavart az első gyűjteményes kötet. Hogy aztán a kézbevételkor nagyot billenjen bennem az egész. Úgyhogy előételnek jöjjön a feketeleves, aztán a fő fogás...

Hiszen értem én. Van a népszerűség, meg a következményei, lesz a választás, ami eldönti a lapokon elképzelt jövő jövőjét – szóval van egy interregnum, egy toporgás, hogy mi lesz, és hogy aztán mi legyen. Kiderült, hogy Warren Ellis nemigen tud mit kezdeni ezzel, azon túl, hogy (nem is szellemtelenül, de) ismétli magát, tovább mélyítve a Város horror-arcán a vonásokat, ahogy megpróbál képet festeni az új aljanépnek. Látszik ez az arc, és ez a látszás számos emlékezetes panelt köpült azért a történetbe - viszont egészében ettől még ez így süthetetlen massza maradt. Visszamenőleg vesz el hiteleket. Spiderét – tényleg ennyire vak volt Vigyori valódi természetére? És Vigyoriét, Gary Callahan figurájáét, akiből persze elnök lesz. Ez a nyers, diabolikus alak, aki a bemutatása által tényleg csak egydimenziós, l’art pour l’art képregényes főgonosz, az összes megszokott indokolatlansággal. Aki személyes találkozóra hívja hősünket, csak hogy közölje vele, el fogja pusztítani... Ezek a nagy, színes, szélesvásznú mesegesztusok fájnak időről időre a legjobban - mert lerántják ezt a folyamot a szerzői képregények élvonalából egy sokkal inkább fogyasztásbarát, mondjam úgy: utalás- és rétegmentes panel-felhasználói szintre.

Az új aljanép. Ugyan. Semmi új nincs benne, sajnos. Vagy csak annyi, amenyi a percenként születő új vallásokban, vagy a divat hullámaiban. A megvezethetőség korábbi, új trendeket követő tömegei választanak itt új zsarnokot a régi helyett – nekem a teljes koncepció sántult innentől, és ez a sánta történet bonyolódik lapokon át. A dolgot megmentik a képek, a vizuális orgia továbbra is töretlen, de az elmesélt történet ebben a hat füzetben méltatlan a megvalósulásához. A képregény, ami felrúgta a bevett történetmesélés szabályait, így simul vissza időlegesen a fősodor langyos masszájába, oda, például, ahol Arkham gyógyíthatatlan elmebetegei, és motivációik laknak. Kár ezért. Egy féknek bevetett történet kellett, hogy újra kitörjön belőlem az első kötet nem egy lapját kísérő elképedt röhögés, hogy visszarázzon oda, a komfortzónámon kívülre, ahova az első gyűjtemény csaknem teljese vezetett: az Amíg itt vagyunk. A celebet a halálról kérdezik, és mivel ezt a celebet úgy hívják, hogy Spider Jerusalem, hát minden irgalmat félretéve válaszol. A példabeszéd legjobb része a buszsofőré, aki elütötte a hitét – na, itt érkeztem meg oda, ahol az első lapoktól szerettem volna lenni.

A celeb, aki aztán úgy jár, ahogy az összes öt perces hírnévben lubickoló társa. Cuki animét, meg érzelmes szappanoperát hamisítanak belőle, a hamisítatlanból, szép apránként lezabálva róla minden hitelt. Miközben a pörgetett lapokon újra beindul a szekér, kapunk halomra lőtt hullahegy-méretű rendőri túlkapást, akciós, kettő az egyben kivitelben, kapunk oknyomozó újságírást Spider-módra, szóval visszatalálunk abba a pörgésbe, ahol Warren Ellis hibátlanul otthon van – tehát megint nincs ok a panaszra: a sánta innentől újra sprinter. A továbbra is maradék nélkül irritáló, szörnyeteg, seggfej hős visszaszerzi az aprópénzre váltott reputációt, immár az új ellenség, Vigyori egyre nyíltabban ráfordított célkeresztjében. De megint teszi a dolgát, úgy, ahogy akkor, mikor lejött a hegyről – vagy még durvábban, hiszen közben fokozatosan lebontja maga alól a védőhálóit, mint a tétet folyamatosan emelő artisták. Érdekes amúgy Warren Ellis víziója a cenzúráról, ami a sikerpropaganda mellett, a közélet szent megtisztításának jegyében zajlik ebben az alternatívában - és valahonnan ismerős. Már csak a harminc-plusz évre titkosított kiderülések hiányoznak, hogy e tekintetben teljesen otthon érezzem magam...

Kár, hogy a fő motivációja egy szolidnak nem nevezhető bosszúhadjárat Vita Severnért. De nem baj, hogy ennek áldozatul esett az eddig felépített menazséria jó része – jót tesz a következőkben, ha új cirkuszi szereplők kerülnek a porondra, hiszen hátra van a történet csaknem fele, és legalább némileg kinyílik (remélem, ki) az első gyűjteményben nehezményezett kisvilág-jelleg. Mindent összevéve mégsem éreztem hiábavalónak a Spiderrel töltött időt - fokozatosan érkeztem vissza az első kötetet kísérő meghökkentségérzetbe, hogy aztán a végét ennek a gyűjteménynek nagyon szeressem. Pár eseménytelen kocka, ahol a nagy mögélátó szembesül vele, hogy már nem lát „maga mögé”. Igen, ilyenkor tényleg nem marad más, csak a küldetés-tudat, az értelme ugyan megkérdőjelezhető (mindig lesz aljanép, miért ne volna, és mindig rosszul választ - mondatná az egyszerűség, de persze ez is bonyolultabb: amíg a politikus így termék egy kínálati piacon, mindig az akciós lesz kapós belőle); mégis, nagyon várom, hogyan folytatódik Spider Jerusalem ámokfutásának képre rángatott története, akkor is, ha úgy sejtem: sírás lesz a vége.

Amikor 1997-ben a TRANSMETROPOLITAN rajzolója lettem, amellett tettem le a voksot, hogy egy szerzői képregényen dolgozom majd egy íróval, akiben hiszek – ahelyett, hogy egy fősodorbeli, bejáratott, havi sorozatot vettem volna át. (...) Abban az időben a képregényipar helyzete elég sötétnek tűnt, Warrennel soha nem hittük volna, hogy a kis sci-fi sorozatunk pár számnál többet futhatna. A süllyedő hajón pedig minden belefér. Kilehet próbálni bármit. Elengedhetjük e gyeplőt. Ez pedig jó döntésnek bizonyult. Így beszél az utószóban Darick Robertson. Ebben a gyűjteményes kötetben szembesülhettünk vele, hogyan lett siker, az alkotók hogyan viselték el és élték túl ezt – hogyan billent meg, és hogy került újra egyensúlyba ez a sztori a minden belefér tekintetében. Továbbra is indokolt szerintem, hogy kultusza lett, továbbra is a gonzo-újságírás mámorgőzös himnusza, továbbra is nagyon várom majd a folytatást – mert hiszek benne. Hiszem, hogy valóban valami fontosat akartak elmondani a szerzők, ebben a teljesen eszement keretben. Részemről vevő maradok rá. Neked is ezt javaslom.

Sokféleképpen lehet üzenni és véleményt nyilvánítani. Ezt ebben a képregényben mesteri szinten űzik... Ez a panel például Spider egyszeri átfazonírozásával, a hasonlítással állást foglal valaki mellett, aki (nagy szívfájdalmalmra, amúgy) diszkreditálta magát. Így is üzenhet valaki, de Warren, ettől még te se leszel kisebb seggarc, hogy szolidáris vagy valakivel, aki ugyanabban a bűnben érintett.