Kéne ide valami frappáns bevezetés, de lehet,
már azt is elfelejtettem, hogyan kell frappáns bevezetést írni, szóval inkább
hagyjuk. Az a cudar igazság, hogy az elmúlt öt hónapban két posztot írtam ide,
és egyre többet hisztizek töprengek azon, vajon felpörgök-e még valaha,
visszajön-e a kedv, a lendület, a lelkesedés… Egyáltalán, működik még az
írókám? Mi van, ha már azt is elfelejtettem, hogy kell posztot írni? Vagy épp
használni a blogger szerkesztőt? (Nos, ha
ezt olvasod, akkor jó eséllyel utóbbira legalábbis rájöttem…)
Nem igazán tudom megmagyarázni, mi ez a
gát, ami akadályozza, hogy írjak – mondjuk nem is olvasok valami sokat, de
azért mégis, csak lecsúszott olyan harminc könyv eddig az évben, az pont
harminccal több posztra lenne elég, mint ami fent van. Nem utáltam meg az
olvasást, sőt! Nem utáltam meg az írást, sőt! Kicsit megutáltam az internetet
úgy en bloc, de mondjuk ez régen is így volt, ettől még önkifejezésre ugyanúgy használhatnám
(hogy „olvassák-e” az meg úgysem érdekel már). Lehetne itt ilyen nagy szavakat
puffogtatni, hogy felnőtt élet, meg pandémia, meg munka, meg más prioritások;
de a kellemetlen igazság valószínűleg az, hogy lusta vagyok már ehhez is. Van
rajtam egy ilyen általános spleen, most épp semmi nem jó, a felnőtt élet sem, a
munka sem, a pandémia meg nyilván nem. Prioritásaim meg nincsenek is, leginkább
csak aludnék. Medve lettem, akinek egész évben tél van (bár egész évben tél
lenne amúgy, utálom a nyarat).
 |
| Életem |
Persze a helyzet korántsem ilyen súlyos, az
évzárásban írtam arról, hogy remek új lehetőséget kaptam munkafronton, ami
valójában tényleg remek, és voltak pillanatai az évnek, amikor ezer fokon pörögtem
is benne és a lelkesedésem az egeket csapdosta. Ami nyilván nem tesz jót
blognak, olvasásnak, bármilyen hobbinak, de nem magyaráz meg mindent. Sőt,
tulajdonképpen semmit, mert pont amikor ezer fokon pörögtem, akkor olvastam
többet. Ki érti ezt? Van ez a pandémia, ami jön is, megy is, most megint itt
ülünk egy újabb hullám vélt vagy valós küszöbén, beoltva, beoltatlanul, remegve
várva az újabb home office-t (ki azért, mert imádja, ki azért, mert utálja), én
meg egyre inkább azt érzem, hogy leginkább ez a bizonytalanság csesz szét, hogy
ki tudja, mi lesz. Most vagy legyen vége, vagy legyen örökre vészhelyzet oszt
zárkózzunk be, várva a zombiapokalipszist. Tök jó volt a nyár, jó volt, hogy
lehetett utazni, programokra menni, kicsit kidugni az orrunkat, de valahogy
mindenre árnyékot vet az érzés, hogy ez megint egy kiszakított idő a valóságból,
aztán mindjárt ránk záródik az ajtó. Amúgy én speciel még mindig imádom a home
office-t, legszívesebben már holnap azt mondanám, viszlát, világ, látni sem
akarlak. De tartok tőle, a spleen akkor is velem maradna.
Szóval franc se tudja, mi bajom.
Szerencsére a blogot nem egyedül viszem, így egyrészt olvashattatok azért itt
értelmes tartalmat az elmúlt hónapokban is (köszi Zoli 💗), másrészt ez
megakadályoz abban, hogy nagyszabású gesztusokat tegyek és bezárjam a bazárt, hogy
aztán pár hónap múlva újranyissam, aminél röhejesebb dolog kevés van. Most
éppen ott tartok, hogy csak kéne írni, afféle terápiaként, hátha segít egyéb
területeken (lásd munka, élet, prioritások) is összemarkolódni. Lássuk meg. Nem
teszek ígéreteket, sem végletes kijelentéseket: lehet, hogy az ősz folyamán teliszórom
a blogot posztokkal, de az is lehet, hogy öt hónapig nem lesz itt semmi tőlem.
Nade, beszéljünk egy kicsit arról, mik
csúsztak le az elmúlt időszakban. Ja, amikor még többet stresszeltem azon, hogy
nem írok, az is eszembe jutott, hogy kéne havi zárást csinálni, az legalább
adna egy kis keretet az olvasásoknak, aztán rájöttem, hogy ehhez is lusta
vagyok, akkor legyen valami évszakos zárás – aztán eltelt a tavasz vége,
anélkül, hogy bármit írtam volna, szóval ez se jött be. Úgyhogy ezt itt
tekinthetjük nyárzárásnak is, meg nagyjából az elmúlt fél év zárásának. De inkább
csak afféle ad hoc felsorolás lesz arról, mi maradt meg, ne számítsatok
hagyományos toplistázásra meg hasonlókra.
Olvasmányélmények terén továbbra is mindent
visznek az újraolvasások. Az év eddig (mily meglepő) Margaret Atwoodé, ahogy a
róla szóló dokumentumfilm kapcsán is
írtam, Macskaszem után MaddAddam-trilógia újraolvasás
következett, közben ledaráltam A szolgálólány meséje sorozatot
végre, most meg épp a Legvégül a szív
van soron, ami ahhoz képest, hogy Atwood, elég nehezen csúszik – azt hiszem,
leginkább azért, mert disztópia létére olyan fájdalmasan közelinek érzem, hogy
egyszerűen fuldoklom a tudatban, hogy ez a holnapunk (míg a trilógiánál és Gileád
esetében azért könnyebb volt távolságot tartani). Atwood mellett Rowling-Galbraith
nyomta rá leginkább bélyegét a tavaszra, a Zavaros
vér megjelenése előtt elolvastam a Halálos fehért, valamint újráztam a
sorozatot – hogy aztán a maga szolid ezer oldalával halálos fegyvernek is
beillő ötödik részt kétszer is elolvassam gyors egymásutánban. És most épp azon
töprengek, hogy megint el kéne kezdeni, elölről az egész sorozatot. Nyilván az,
hogy ennyire vonzanak az ismerős élmények, hogy ennyire jólesik beburkolózni szeretett
világaimba, pontosan jelzi, hogy valami megbillent, de ez most speciel
egyáltalán nem zavar. Évekig kényszeresen nem
olvastam újra, mert „sajnáltam rá az időt” hisz annyi az újdonság, hajszoltam
az új élményeket, miközben a felükre nem emlékeztem két hónap múlva sem – ehhez
képest óriási élmény belesüppedni ötödször is valamibe és újabb meg újabb
rétegeit bontani ki.
Persze nem csak kettőjüktől olvastam
azért, nagyon jó élmény volt Moskát Anita Irha
és bőr regénye – egy hagyományosabb listázás során lehet, hogy az év
legjobb olvasmánya címet kapná (majd meglátjuk év végén), erről például sajnálom,
hogy nem írtam olvasás után, nagyon sok érzést és gondolatot mozgatott meg. Érdekes
és szeretnivaló kísérlet Baráth Kata Afáziája,
még ha mint sci-fi nem is lett kedvencem, a magyar nyelvet, mint fegyvert
központba állító ötletért önmagában jár a pacsi. Füredi nyaraláson olvastam,
közben eszembe jutott, hogy Dávid Veron valamelyik részben Füreden is nyomoz,
úgyhogy a következő balatoni körre elvittem magammal a sorozatot és hajjj, de
jóleső nosztalgiával vetettem bele magam. Egyébként, adná magát, hogy vekengjek egy sort
azon, miért nem maradt meg Kata a kaptafánál és folytatta Veron kalandjait,
minek kirándul idegen műfajba – de meg kell mondjam, az újraolvasás csak még
jobban megerősített abban, hogy nekem baromira szimpatikus amikor egy művész
képes maga mögött hagyni valamit, ami ennyire komfortos (neki is, olvasónak is)
és idegen terepre merészkedik. Annak a teljes tudatában, hogy akár a saját
rajongói is idegenkedve fogadják majd. Kíváncsi vagyok, merre visz még minket
ez a merészkedés. Afázia poszt
helyett meg olvassatok egy remek interjút Katával ITT.
Ami még nagyon megfogott az elmúlt
hónapokban, az Sally Rooney-tól a Normális
emberek – alig várom, hogy olvassam a többi könyvét; Lucia Berlintől az Este a paradicsomban, ami nagyjából ugyanazt
hozza, mint a Bejárónők kézikönyve, de azt legalább megbízhatóan; Halász
Ritától a Mély levegő, ami viszont a
maga szűkszavú prózájával is rendesen odacsap mindennapi kis hazugságainknak és
félrenézéseinknek és Babarczy Esztertől a Mérgezett
nő, ami a hazai kortárs depresszió-irodalom egyik fontos mérföldköve lehet,
ha értő olvasókra talál – engem rendesen meg is tépázott, hónapokra félre
kellett tennem félúton, annyira tömören beszél a hétköznapi borzalomról. A
kevés olvasmányomhoz képest szép számmal csúsztak be non-fiction darabok, ezek
közül a Hogyan dolgozzunk otthonról – és maradjunk
mégis normálisak? roppant szórakoztató volt (azzal együtt, hogy a magyar
cím eléggé félrepozicionálja, hisz sokkal inkább az önfoglalkoztatásra koncentrál,
mintsem a pandémia nyomán hazakényszerült alkalmazottak home office-ból való
munkavégzésére); a Barátom, a filodendront
szívből ajánlom minden hozzám hasonló növénymániásnak, aki képes megkönnyezni a
kedvenc orchideája halálát; az Irodalomterápiát
pedig azoknak, akik hajlamosak végeérhetetlen töprengésekre arról, miért hatnak
ránk egyes könyvek elemi erővel, függetlenül irodalmi értéktől (vagy attól,
hogy egyszerűen „jó” könyvek-e), és miért nem hatnak sehogy sem objektíven
nézve sokkal jobb könyvek.
Ennyit eddig erről az évről. Hogy a
folytatás milyen lesz, ki tudja… Lehet, írok, lehet nem. Lehet, újraolvasom a
Strike sorozatot, az is lehet, jövő héten csupa újdonságra kívánok rá. Azt most
már talán ki lehet jelenteni, hogy biztos pont, hogy lesz Könyvhét – atyavilág,
belegondolni is furcsa, hogy több mint két év után az első könyves rendezvény
lesz. Ahogy abba is, hogy régen mennyire rutinszerűen vártunk, listáztunk,
készültünk ilyenkor. Most meg azt se tudom, milyen könyvek jelennek meg (jó,
azt tudom, hogy a FUMAX limitált Transmet képregényére kell vinni egy nagyobb
összeget és egy teherbíró hátizsákot, de kb ennyire készültem). No meg! Bár a blog
nem szokott a reklám helye lenni, mivel ez egy kivételes év meg egy kivételes
poszt meg egyébként is… Azt is tudom, hogy a blog másik gazdája, shizoo dedikálja
legújabb verseskötetét szombaton. Látjátok, neki legalább van még kedve írni.
Ez a mi szerencsénk.
Ha normális posztra számítottál, bocsi; ha
mégis követtél eddig, köszi! Valamilyen formában úgyis jövök még. Addig meg
olvassatok, bambuljatok, élvezzétek az életet, ahogy tetszik!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése