Simon Márton: Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni

Ezt a könyvet is úgy olvastam, ahogy egy regényt. Szépen kinyitva az első oldalon elmerengve rajta, mi vár rám, ha a kötet Sylvia Plath Elmjéből vett idézettel kezdődik, a sorral, a naplementék atrocitásáról. Aztán versről versre, szép lassan – lehet ezt a könyvet lapozgatni egy könyvesboltban, mielőtt a kosaradba teszed (ha lapozgatod, a kosaradba teszed), de nekem a Rókák esküvője óta a versről versre sorban az adekvát olvasás, ha Simon Márton új könyvvel jelentkezik. Nem lehet regénytempóban. Nem hagyja a felépített képek embertelen sűrűsége. Megállít, hogy a fölöslegességem is funkció, akár / a drapp drapériák előterében / döbbenten bámulva álló kitömött, / fiktív létezőké egy helyhatározó körül. Tényleg. Ha már itt tartunk, fölösleges vagyok, mint olvasó, ezek a versek nélkülem is elléteznek, én nem tudok létezni nélkülük, és akkor már ilyet olvassak, ahol ez az embertelen sűrűség nem attrakció, mert az élmény mögötte legalább ennyire sűrű, mégis, követhető. Követhető a séta, merre tart, és kinyílik, miért és mi van köztünk – milyen Leszállóegység hova érkezik. 

Miközben kismillió dolgot másképp látunk. De ezek a másképp látások elsősorban máshonnan nézések, ez is helyhatározás, az olvasó magamé: ami kering, nem megy sehova, írod, de az én látványaimban nemcsak kering, zuhan is minden keringő, a keringetőjével együtt. Nap körül a bolygója és holdja körülötte zuhan is – de jó egy pillanatra mégis belakni ezt a veszteséges egyensúlyt, amit megragadtál, mert tényleg ami fölösleges, csak az a szabad. Másképp látjuk az emlékek összefogdosását (betonon kiömlött tejjé – hogy teljes látvánnyá rántson egyet a Polaroidokból), tudom, hogy a kiélesedésük is konstrukció. Tényleg összefogdosom, ahogy sztorivá mesélem a rokon élményt, amikor hajnalban, mámorban egy bezárt bútorboltba hallucináltam ünneplő, szép embereket (nem engedtek be...). De ez a kézbe vétellel jár. Mint amikor az ember tényleg a tenyerében tartja a hiányt, és tényleg tudja, hogy halhatatlan (és ennek semmi értelme), mégis, ilyenkor az ember ez a tudás, és dadogni akar róla. Mert tényleg nemcsak zsibbadt séta voltál a boltig, élet, ha ennyi mindent merészelsz érezni és ebből ennyi mindent szavakba rántasz. Vitázom, naná – miközben kacarászom a Szabadságaink potyogtatásán; nézd, lehet igazad, ha elpotyog az összes, tényleg csak zsibbadt séta. 

Amit viszont teljesen másképp gondolok (zsigerileg), a Mítosz. Számomra nem a múlt kinyomozhatatlan színű, ízű, szagú fosszíliája, kőzetbe szorult csont, és pláne nem kizárólag emlékből konstruált hazugság. Élő, lélegző, csak most műveletlen terület, mint a Hold. Ironizálhatnék, hogy te is mítoszt teremtesz, a magadét. Hiszen a mítoszhoz nem kell más, csak hiteles művelők, mint te, aki kiérlelt egy sűrített nyelven (neked nyilván konkrét) tartalmakat éneklő formát, ami nekünk sosem úgy és sosem ott konkrét (pedig tényleg követhető), mert az olvasásunk olyan, mint egy fekete szemetes-zsák, csak a mintázatában azonos, a tartalma szintjén teljesen soha. Analógiáink vannak a szavaidra, és az analógiáink mitologémákat gyártanak. Mint nekem a Ciklonban: más hasznos fikció, másik épített rendszer (kilátástalanság-érzete), de ugyanúgy sötét mocorgás a konklúziója, sötét helyeken. Hogy aztán egy teljesen más szinten még egyszer visszaköszönjön mindez (neked is, nekem is) a Tundrában, hogy legyen mit érezni. Igen, a mítosz elsősorban érzés és érzésem szerint ettől még nem nettó fikció marta manipuláció (avagy csak úgy és annyira, amennyire magunkat manipuláltuk, egy lakótárs előtt és kedvéért, vagy magunkat magunknak, például a karanténban). Persze lehet, mindez benne van a versben, úgy, hogy nemcsak ez – a gondolat, és releváns kritikája is. 

Szóval olykor vitázom, de közben kész vagyok attól, hogy akkora sárga pillangók, mint az önutálat! Meg a szakítóversért: Araki Nobujosi képeire, önmegsemmisítő üzemmódban született elbocsátó, csúf üzenet, Ady versének (Akarva? Akaratlanul?) pontos komplementere. Meg hogy visszafelé olvasva mennyi minden mekkora happy end. Amit szó szerint mondok, azonnal elkezd mást jelenteni, mondod, én meg remekül illusztrálom itt, miközben feltárom az olvasatom, hogy mennyire mást is jelenthetnek a szavaid, ha így használom a dőlt betűs részeket. Mondom, ahogy te mondod, és tényleg elragadóan, az őzek és az árnyékuk viszonyát a mennyire jobb lenne lenni másholban. A hazavers, az anyavers, szóval ezek a nagyon nehéz esetek gombócot raktak a torkomba (tényleg nagyon nehéz beszélni róluk így, hogy tényleg ne gondoljak közben, és ne rezonáljon bennem az össze-vissza fogalmazott magamé, csak egy érzés, amit keltettek, ami tényleg a magamé), tessék elolvasni őket, olvasók. Meg a Vers című verseket, főleg az elsőt, a direkt másképp tördelt rímelést – amit magamban úgy mondok, hogy kijöjjön, és gyönyörű. Van itt minden amúgy, ami bennünk lakhat és körülvehet. A hang a fejemben, és aki hallgatja odabent, meg a hatodik hullám odakint (ez mondjuk még nincs, de lesz, ezt megnyertük). Vidámság is van, minden látszat ellenére, még ha a legtöbbször kínjában röhög, akkor is. Akkor is, ha kifejezetten várok egy vidám könyvet Simon Mártontól, olyat, ahol nem ül ekkora súllyal rá az emberség. 

Ahogy munkát ad a Hat módszer, hogy medvévé változva ébredjünk hisz ki lehet olvasni belőle tényleg, csak nekem az utolsóval folyton hét jött ki. (A hetedik te magad légy?) Lehet, egyszerűen másképp számolunk. És ahogy azonosulok, bár még nem találtam ki, hogy mekkora kővel (kőzetbolygó-mérettől folyó mosta kavicsig tart minimum a skála), de magával a verssel vita nélkül. És azonosulok vele, bár ezen a blogon a látszólagos cáfolata látszik, hogy én az voltam, aki hátul áll, egy elmesélhetetlen történet tenyerével a száján. És ha valaha szerelmes antológiát szerkesztenék kortárs művekből, a címadó vers benne lenne, ez a tétova értelmiségi férfióda, a maga mérhetetlenül őszinte dadogásával. Ezekkel irigység nélkül azonosulok, és köszönöm; nemcsak nekem, helyettem (is) írtad őket. 

Szóval ezt a könyvet is úgy olvastam, mint egy regényt, s végül úgy is írtam róla (még ha közben a költőnek címzett levéllé is alakult félig). Össze-vissza csapongva, az olvasat összefüggései mentén. Megpróbáltam nem elspoilerezni a csattanóját. A megszégyenítő késztetést, / hogy beszéljek, föloldottam / abban, hogy minden szavam / lecseréltem egy ugyanolyanra. Örülök, hogy ebben a közös világban ennyi közös élményünk van – legalábbis olyasmit feltételez, hogy tényleg létezik például valamiféle közös. Olyan, amilyen, de van. Meg léteznek helyek például. Örülök, kedves Marci, ha a japánkert neked is legalább annyira fontos (ha már ott akarod megcsinálni azt a rossz fényképet), mint nekünk, Timivel. Neked nem hiányzik onnan a járvány hullámai által elmosott pavilon? Szerettem ülni ott. Folytatnám még. Milyen kár, hogy ebben a dalban / nincs hozzá elegendő tárhely.