Neil Gaiman DC-Univerzuma

Végtelenül örülök annak, hogy úgy tűnik, meggyökeresedett itthon és rajongótáborral bír Neil Gaiman és az általa megalkotott képregényes világ, hogy kapós a Sandman, annyira, hogy a FUMAXnál belevágtak a szerző egyéb képregényeinek kiadásába is. Mert van abban valami elképesztően boldogító, hogy kezembe vehetem Neil Gaiman DC-Univerzumát; úgy is, hogy én magam nem vagyok apró gyerekkoromtól Batman-rajongó és Superman sem érdekelt egy bizonyos határon túl (Zöld Lámpás pedig egyáltalán nem). A mitológiaépítés érdekelt a mainstream képregényeiben; az, hogy a modern (és posztmodern) kor a maga számára (teljesen kereskedelmi alapokon, a legtöbbször mégis szinte ezek ellenére) hogyan fogalmazza meg így is önmagát. Most elsősorban örülök, hogy kezembe vehetem ezt a gyűjteményt, ami (jellegéből fakadóan) nem egyenletes színvonalú, de egy világlátás elemi lehetőségére reflektál, és ahol kiemelkedő, ott nagyon.

Szóval nekem valójában hiányzik az a rajongói alap, ami Gaimannél evidensen megvan – hiszen valóban általa (és még néhány igen fontos kedves íróm által) tanultam meg ezeket az (emberiség múltjából fenn maradt mitológiáktól jellegükben amúgy egyáltalán nem különböző) elégtétel és tanmeséket az eszképizmuson, a benne-lakás élményén túl is értékelni. S hogy általa (is), az egyben azt is jelenti: szabálytalanul. Folyvást a mesék leengedett fátylai alá pillantva, hiszen Neilt, amikor belemesélt a (például a DC-s) mítoszokba, ugyanaz izgatta, ami a könyvei írásakor. Miért mesélünk, miért így, miért ezt – miért ezek fakadnak belőlünk. Miért keressük ezeket a közelebbi fél- és egész isteneket, vagy félisteni jellemzőkkel felruházott szuper- és (a kütyüik nélkül) egészen hétköznapi hősöket, miért meséljük a gyereknek, a kamasznak, a felnőttnek bűnmesékbe csomagolva – egymásnak miért ezt, és miért így. Ráadásul mindezt ügyesen, hiszen nem tanulmányt írt, hanem belemesélt a mások által kitaláltba – de miközben az olvasó számára mesélt, a hogyan meséléssel folyvást ezeknek a miérteknek kereste a határait.

Nem véletlen, hogy nem vert gyökeret ott, ahova vágyott (hogy tényleg DC-s történeteket írhasson), a szerkesztők nem szerették akkoriban annyira az ilyen önreflexiót, nem akarták így lebontani a meséiket – az egy későbbi történet, kellett hozzá néhány reboot, meg a korszellem változása. Nem is baj; megírta a maga történeteit, a maga reflexióit erre az egész mese-módra. Látogató maradt a gyermekkora birodalmaiban, az egymásba játszó mítoszok határvidékén. Olyan látogató, mint gyakran e kötet hősei - hiszen a lapokon ott vannak az egymás meséjébe belátogató alakok (olykor csak egy képregény-kockára feltűnik egy ilyen látogató, aki nem ide valósi, hogy elfoghasson a gyanú: Constantine épp Gothamben jár...). Tényleg nem egyenletes színvonalon. Zöld Lámpás és Méregcsók találkozása például, a nyitó mese (túl azon, hogy érdekes ötlet) tényleg csak Pavane, pávatánc (udvari bevonuló-bevezető reneszánsz séta-tánc), ahol nem a szuperképességek, hanem az ideális közösségi lény és a lenyűgöző, végletekig egyedi egyén kerülgeti egymást néhány kockán át. De már itt is fontosabb, hogy az író a rajzolók segítségével hogyan mesél, mint az, hogy mit.

Superman és Zöld Lámpás közös kalandja A zöld láng legendájában már sokkal ígéretesebben fosztja a két szuperhőst önmagától azzal, ahogy mesél – egy helyzetben, amikor mindketten (a két legendás „utolsó pillanatban érkező segítő”) segítségre szorulnak. Superman belehullva egy tőle idegen, keresztény alapú pozícióban megtapasztalja a saját poklát: nem segíthet azokon, akik nem akarják, hogy segítsen rajtuk (itt Gaiman megint eljátszik az egyik kedves vesszőparipájával: a poklot, a vezeklést magunknak teremtjük, a bűntudattal). Zöld Lámpás pedig választásra kényszerül a zöld láng „sötét, és világos oldala” közt (mért ne lehetnének oldalai); úgyhogy ebben a nyolc fejezetes mesében (ahol csak az volt az eredeti cél, hogy egy történetben egyszerre szerepeljen minden Action Comics DC szereplő) jó pár mítosz is szerepel (jellegében picit még a Jediké is).

Van ebben a gyűjteményben pár olyan oldal, ami tisztelgés és szembesítés egyszerre a mesélés hogyanja által: a Lépcsőn, ahol Démon kap egy kedvesen egyszerű feladatot más helyett (aki ezek szerint átengedte neki); illetve egy vicces megidézés, a képregény egy egész korszakának, a hetilapok egylapos gyerekmellékleteinek mintájára készült Metamorpho, az elemember. Egyszerre karikatúra és megvalósulás, hallatlan iróniával tálalva. Neil tényleg szerethette ezeket az időbe vesző mesélés-módokat, ahol tanító szándék és szórakoztató mese kézen fogva járt, egy alapjában bugyuta történetben. Mint ahogy szintén egy vértelenebb, kevésbé erőszakos mese-módot kér rajtunk számon, kérdez-követel tőlünk (miért nem volt elég?) a találós kérdések mestere, Rébusz a Secret Origins Special első számának közepén. Miközben ez a történetfolyam éles és pontos médiatükör is – hiszen a csatornák világa tényleg így működik: a híreink a gonoszok gonosztetteivel vannak tele, arra vagyunk kíváncsiak, hát nosza, forgassunk riportsorozatot a jelmezes bűnözőkkel. Ennél már csak az lehet durvább média-ipari reflexió, ha maga a képregény „elkészülése” is filmforgatás, mint a Fekete-fehér világ lapjain, ahol Batman és Joker (hisz csúszik a jelenetük) még el is próbálják a dialógokat (hiába meséltem el, ezt látnotok kell, mert pazar, Simon Bisley iszonyat erős - és az adott helyzetben rendkívül ironikus - rajzaival).

Azért legmélyebben a kötet utolsó meséje fogott és vitt magával, a Mi történt a köpenyes igazságosztóval – ami tényleg teljesen utolsó mese. Gaimant felkérték ugyanis arra, hogy a Batman-Detective sorozat lezáró részét írja meg (az újabb átfazonírozás előtt). Ahogy Neil fogalmaz: A Batman-történetek nem mosollyal és kacsintással fejeződnek be. Ráadásul Batman több korszakot túlélt már, és kétségtelenül túl is fog. Ha az utolsó Batman történetet akarom elmesélni, annak olyasminek kell lennie, ami fennmarad Batman épp aktuális halála vagy eltűnése után is, olyasminek, ami húsz, vagy akár száz év múlva is az utolsó Batman-történet lesz. Szerintem sikerült elérnie ezt, nem mesélem, hogyan, egy másik bejegyzésben, majd, talán, mert oldalakon át tudnék beszélni róla. De azt értem, ezt az írót miért nem engedték a szerkesztők a jól fialó meséik közelébe (pedig akarták, többször nagyon akarták); egyszerűen az alkata olyan, hogy úgyis szétfeszítette volna az aktuális narratívákat. Ez a könyv leginkább lenyűgöző története, minden eddig felsorolt, miért-kereső hogyan szerepel benne, és még sokkal több. Andy Kubert és Scott Williams pedig csodát művelt, amikor a történetet képbe rakta.

Van itthon egy könyvem, amit szerintem még sokszor előveszek ezért, vagy azért, de főleg az utolsó meséért. Köszönöm a kiadónak, hogy a kivitelt tekintve továbbra sem enged az etalon-minőségből!

Kiadó: FUMAX

Fordította: Galamb Zoltán