Jón Kalman Stefánsson: Csillagok sercegése

Létezésem egyetlen mondatból ered; öt szóból, amely 1959 januárjának egy kora reggelén hangzik el a Skaftahlíð utca egyik konyhájában. Egy fiatalember lépett ki az alagsori lakásból, és a Skaftahlíð és a Lönguhlíð sarka felé vette az irányt. Elhaladt egy kis társasház előtt, amikor a nagyanyám éppen kinézett az első emeleti konyhaablakon, és elmotyogta azt a mondatot, amelyre minden visszavezethető: Szegényke ember, hát nem annyira fázik? Olyan jó volna, ha tényleg így találnánk a mondatra, amire minden visszavezethető! Hiszen a miért vagyok, miért lettem ilyen talán legemberibb kérdését nincs, aki ne tenné fel. És a válaszaink is ilyenek, tényleg: az apja vére, szoktuk mondani, kiköpött nagyapa, mintha anyádat látnám, a dédi volt ilyen – szóval a válaszaink a felelőst a miért ilyenre leginkább a múltunkban keresik, hogy kitől vettük a mintát, akár tudatlanul és atavisztikusan, a vérségi rokonság által; a kézmozdulatot a szépapától, akit nem is ismerhettünk. Akkor is, ha a mondat helytelen, a norvég nagymama norvégot izlandival vegyítő, szórendekre, egyeztetésre fittyet hányó keveréknyelvén hangzik el – vagy legalábbis így mesélték kiskorunkban. És lehet, hogy helyesen mesélték, lehet, hogy a mondat helyesen helytelen: a megörökölt, ellesett, átvett gesztusokból gyúrmálódó önkép ugyanígy hány fittyet nemcsak a nyelvek logikájára.

Jón Kalman Stefánsson ebben a korábban született regényében ezzel játszik. A mindenre visszavezető mondatokkal. Önéletrajzi elemekkel teliszőtt mesét fűz, amiből azonban irodalom lesz, nem gyónás. Megint eldönthetetlen, mennyi ebből valóban az övé, mennyi a névtelen hősé – mennyire önterápia ez a kócos családállítás, és mennyire végiggondolt, kimódolt lehetett volna játékok kusza halmaza, és mennyire a másé ez a sajátnak mesélt mese, a mástól elirigyelt drámák vagy örömök tükre. Valójában lényegtelen – mert újfent hitele lesz, megélhető, torokszorító. Irodalom lesz, de ezt tudja magáról, el nem tagadja. A hitelével nem csal. Valahol ezt csodálom a legjobban, ebben a számomra egyre kedvesebb íróban (ha lehet ezt még fokozni a trilógiája, a lábatlankodó halak, a nyári lány hangjában megtartott költészet, vagy a fényre szálló éj után): csodálom benne ezt a hitelt. Lehet, hogy visszaél a mesékkel, a másokéval és a sajátjaival, lehet, hogy irodalommá fosztja őket – nem tudhatom. A meséi hitelével viszont példaszerűen bánik. Ez egy érzés, hogy megadja bennük a (hova)tartozásait.

Korábban született regény. Kócosabb, néhol bravúr-szerkezetű; az időkezelése, mint egy Tarantino-mozié. Úgy trükköz a négy-nemzedéknyi mesélni valóval, ahogy az a zseniális kókler a filmjeiben: élőbeszéd-szerű mesélés logikái mentén, az erről az jut az eszembe kitérőiből rajzolódó keltamintát álmodva a végére. Ahol az összkép nem a sagák mély tragikumára hangolt tanulságával egészül, hanem nyílt marad. Élet, ami folytatódik. Amit ez a sugallt folytatódás ízel, nem a boldogan éltek, míg tucat-érzése. Miközben persze hogy kirajzolja a mániás depresszióba pácolt alkoholizmus sárkány-kígyóját például, a modern kori Fáfnirt, amit a hős most is saját magával együtt győzhet le egyedül. A választott végzetet. Ez a végtelen történet kirajzolja a végeket is. Kirajzolja a csalást és csalatást. Az öncsalást és a passzív agressziót. A férfigyávaságot, a nők erejét – és a tükrükben mindegyik görbült torzképeit. Végül kirajzolja a megbocsáthatatlant. Nem tagadja el. Hiszen jelen van, velünk van, felborítja a sakktáblát, beleköp a barátnőnk hajába, az élet császára, aki számára nincs feloldozás. Mert lehet, tényleg ő szenvedi a legtöbbet, benne nő a legnagyobb űr ezért – de nem elég tudnod, mitől ilyen, ha képtelen vagy megbocsátani neki. Ha neki nem álmodsz feloldást. Mondjuk legalább bosszút se. Ez is a mesélt mese hitele. Amivel tényleg példaszerűen bánik az emlékező.

A csónakkal mit akarsz kezdeni? kérdezi dédmama a harmadik napon. Dédpapa mély levegőt vesz: Meg akarok küzdeni a tengerrel. Ki akarok evezni halászni. Az ember boldoguljon egyedül.
De te félsz a tengertől.
Hogy félek? Félek az álmoktól, mégis minden este lefekszem aludni.
Mégis. Minden félelmet nem lehet levetkőzni, a szembenézés bátorságával sem. Ami a bőrünk alá kúszott, azt nem vetheted le egy norvégmintás pulóverrel együtt, két kézzel a szélére markolva és egy mozdulattal lehúzva a fejen át. Ami a bőrünk alá kúszott, vérségi kötelék, vagy követett minták alapján – tulajdonképpen mindegy. Nem tudom, nem is kell tudnom, mennyi ebből az íróé tényleg; a mesélt mondatokból mennyi a tényleg neki mesélt, mennyit álmodott hozzá. Amíg a bőröm alá kúszik, hogy nem tudom lehúzni magamról, amíg a magamévá lesz, mert magamra ismerek benne, addig semmit nem kell tudnom azon túl, amennyit a betűk elmesélnek. A bőröm alá kúszott az érzés, és a sokadik könyve után sem vedlettem le, hogy Jón Kalman önazonos, bátor, tükörbe néző író – aki engem is folyvást tükörbe nézet. Lehet, fél a mélység felett a pár szál, ingó deszkán (lehet, nem bír a maga félelmeivel) de engem a hálójába vont. Olvassátok.

Kiadó: Typotex

Fordította: Patat Bence

Rohinton Mistry: Ilyen hosszú út

Rohinton Mistry legismertebb, számára világhírt hozó nagyregénye, a magyarul a totálisan elhibázott India, India címre hallgató Fine Balance (Kényes egyensúly) életem egyik legfelkavaróbb olvasmányélménye volt. Szembesítés a kényelmes, kipárnázott nyugati jólétünkből szemlélve láthatatlan nyomorral, társadalmi igazságtalansággal, emberi butasággal, kisszerűséggel és a mindezekből tradíciót kovácsoló és azon a legszégyentelenebb módon élősködő gonoszsággal (mert sose feledjük: ahol nyomor van, ott mindig akadnak olyanok, akik hasznot húznak a nyomorból) – olyan szembesítés, amiből nem is szeretnénk többet olvasni. Az a fajta torokszorító, bénító sokk volt nekem az a könyv, ami után még sírni se tud az ember, csak dühöt és engesztelhetetlen gyűlöletet érez azok iránt, akik gátlástalanul gazdagodnak embertársaik kihasználásán, testi-lelki-szellemi megnyomorításán.
 
Mégis volt benne egy nagy adag emberség és életszeretet (még inkább az élethez és annak örömeihez - legyenek mégoly jelentéktelenek is - való ragaszkodás), ami a düh mellett képes kiváltani némi csodálatot is. Ahogy akkortájt írtam: Rohinton Mistry elénk tárja a se nem misztikus, se nem szentimentális, se nem idealizált Indiát. A kivételek mögött álló pár százmillió Indiáját. A kiszolgáltatott helyzetben lévő tömegek mindennapjait, azt a kényes egyensúlyt, amiben ott a lehetősége annak, hogy másnap a piacról se szó, se beszéd elhurcolnak kényszersterilizálásra, hogy letartóztatnak mert rosszkor rossz helyen vagy rossz társaságban, hogy kilakoltatnak, hiába fizeted a lakbért, mert a háziúrnak olyan kedve van, hogy meggyilkol a földesúr mert csamár létedre valóban szavazni akarsz a választáson; de ahol ott a hajszálvékony esély arra is, hogy meghúzd magad, ne kerülj senki szeme elé, és akkor talán, de csak talán leélhetsz egy boldog életet. A kényes egyensúly a boldogságé: van ebben a könyvben, az ábrázolt indiai néplélekben valami elemi hit, ragaszkodás az élethez, elpusztíthatatlan boldogságvágy, ösztön, amivel a legnyomorultabb helyzetben is megtaláljuk a kapaszkodót.
 
Nos, Gustad Noble, az Ilyen hosszú út főszereplője az a kisember, aki próbálja megragadni a hajszálvékony esélyt arra, hogy meghúzza magát, ne kerüljön senki szeme elé, és akkor talán, leélhessen egy boldog életet. Banki kistisztviselő, aki mindig pontosan érkezik a munkába, nem akar se többet, se kevesebbet, mint amit a fiókigazgató rábíz, tisztelettel bánik az ügyfelekkel, ebédidőben a többiekkel együtt megeszi az otthonról kapott egytálételét, nevet a kollégája ormótlan viccein, majd hazamegy, megvívja szokásos napi csörtéit a szomszédokkal, reménytelen küzdelmet folytat az önkormányzattal, akik el akarják bontani a társasházat övező falat, hogy szélesebb autóutat építsenek a helyére, nevelgeti a közös kertben lévő pár növényét és mindent elkövet, hogy gyermekeinek eggyel jobb életet biztosítson – persze csak a társadalmi osztálya által megengedett keretek közt.
 
Gustad egy párszi közösség tagja – ez a hitét az ősi perzsa zoroaszter vallásból eredeztető közösség a számos Indiában megtalálható kisebbség között is a legkisebbek közé tartozik. Gustad, felesége, szomszédaik és ismerőseik napi küzdelmet folytatnak a hagyományaik megtartásáért – nem csupán a politikai támadásokkal, a többségi vallások és az indiai-pakisztáni háború által felkorbácsolt indulatokkal, hanem a modernizációval is. Gustad megtalálja a jót az életben, még a vízhiány, az idegtépő szúnyoginvázió, a háborús menekültek áradata és az ismétlődő elsötétítések közepette is – amivel nem tud mit kezdeni, az a fia, aki megtagadja az apa által neki képzelt jövőt. Itt kezd el repedezni a máz, ami aztán a kislánya súlyos betegségéhez, egy jó barát halálához, egy másik egykori jó barát árulásához, egy hosszú úthoz és ahhoz vezet, hogy a kisember belekeveredik a nagyok játszmáiba (hogy politikusok, kémek, vagy csak néhány ügyeskedő játszmáiba, azt sose tudja meg) és kénytelen ráébredni, hogy a házát körülvevő falon túli világ bizony sokkal bonyolultabb és őrültebb, mint valaha hitte.
 
Elveszett illúziók regénye az Ilyen hosszú út – Gustad (és mennyi, de mennyi Gustad…) kénytelen szembesülni vele, hogy az önmegnyugtató hazugság, amire egész életét építette, hogy ha nem üti bele az orrát, ha meghúzza magát, ha nem akar nagyobbat nyújtózni, mint ameddig a takarója ér, akkor minden rendben lesz és a világ békén hagyja, és élheti az életét a maga kis zárt világában, összeomlik. Mert a világ betör. És ha egyszer betör, akkor csapás csapást követ. Persze a fiú lázadásának, a kislány betegségének, a jóbarát halálának semmi köze se egymáshoz, se a politikai üzelmekhez – vagy mégis? Mert hát ne feledjük, modernizáció ide, világi háborúk oda, India közösségeit átszövi a misztikum, a vallásos áhítat mellett is megélő ősi rituálék, és a szomszédságot ismerve sosem zárható ki hogy valaki rontást küldött a Noble családra. Gustad kálváriája, a politikai gyorstalpaló és a párszi vallás hagyományainak felvázolása mellett a feleség kalandja a mágiával, amelynek segítségével le akarja venni családjáról az átkot, túl azon, hogy szórakoztató adalék, sokat tesz hozzá ennek a felfoghatatlanul sokszínű kultúrának a megismeréséhez (pontosabban: a felszín kapirgálásához).
 
Míg a Fine Balance valóban India nagyregénye, az Ilyen hosszú út egy családregény – könnyen fogyasztható, kedvelhető kis történet azonosulható főszereplőkkel és átélhető konfliktusokkal, amelyben a politika és a társadalmi igazságtalanság csak háttér. Bizonyos szempontból csalódás, ugyanakkor talán irreális is még egy Fine Balance-t várni. Meg aztán kellemesebb is olvasni – ez egy kedves könyv, az meg kitépi a szíved (aztán fel is tálalja neked, jól átsütve). Egyébként Mistry novelláskötete, az Add kölcsön a lámpásod fényét is hasonló szellemiségben íródott – az épp egy, Gustadéhoz eléggé hasonló társasház lakóinak életéből ragad ki epizódokat. És a szívtépés helyett ott is a hétköznapok megélhető, kisszerű örömeire és bánataira kerül a hangsúly. Kedvelem Mistry-nek ezt az oldalát is, amikor cukorkaízű rágótablettába csomagolja a mondanivalót, de azért be kell vallani: az igazi, régimódi, puhítás nélküli keserű tabletták általában hatásosabbak.  

Kiadó: Kelet

Fordító: Csikós András 

C.B. Strike - Zavaros vér (sorozat)

Sokat gondolkodtam azon, hogy írjak-e egyáltalán a Zavaros vér sorozatadaptációjáról vagy hagyjam a csudába, elvégre az előző rész kisképernyős változatáról se született poszt, és egyébként is, van amire jobb nem karaktert pazarolni, de nem bírom ki. Tudjátok, mekkora Strike rajongó vagyok, az ötödik könyv amúgy is a kedvencem, és eddig az adaptációkkal is egészen jól elvoltunk, néhány ponton kifejezetten szerettem őket, de ez… Ez a négy rész megtestesít mindent, amitől igazán rossz lesz egy adaptáció. Nincs mit szépíteni rajta, pocsék lett. Teljesen kiherélték a könyvet is, a főszereplőket is, a mondanivalót is. Uramisten, őszintén remélem, nem ugyanezek a forgatókönyvírók dolgoznak A Koromfekete szív adaptálásán.
 
Na de hol is ment félre a dolog? A Zavaros vér nem csupán a leghosszabb, de a legösszetettebb és (még az új rész fényében is) a legfifikásabb nyomozás a Strike sorozatban. Rohadt hosszú a maga ezer oldalával, amelynek nagyjából a háromnegyede félrevezetés és sötétben tapogatózás – köszönhetően a legtehetségesebb hazudozónak, akivel Strike valaha találkozott, annak, hogy a bűntény óta eltelt negyven évben a tanúk jó része vagy meghalt, vagy nevet változtatott, vagy külföldre költözött, és a később pszichiátrián kikötő egykori nyomozótiszt jegyzeteinek, melyekben okkult tanok, asztrológia, tarot és Aleister Crowley munkássága „segítségével” próbálta megfejteni Margot Bamborough eltűnését. Oldalszázakon keresztül tart minket borzasztó feszültségben Rowling, mert sosem tudhatjuk, hogy az újabb okkult marhaságnak látszó valami, amit szerencsétlen Talbot nyomozó lerajzolt nem tartalmaz-e véletlenül valami igazságmorzsát; töprengünk, hogy miért bujkál az egykori recepciós, hova tűnt el nyomtalanul az egykori szerető és a rejtélyes beteg, ki emlékszik jól a nevekre és ki rosszul… Mindebből itt semmi nincs.
 

Egy-két vargabetűt beiktattak a készítők, az elején alaposan félreviszik a nyomozást a legkézenfekvőbbnek tűnő helyi gengszter felé, de utána az egész egy egyenesvonalú történet lesz. Semmi frusztráló, eredménytelen kutatás, a tanúk csak úgy hipp-hopp előpattannak a semmiből, Paul Satchwell (az egykori szerető) az első keresésre meglesz a neten, Gloria Conti (az egykori recepciós) besétál a nyomozóirodába hogy elmesélje történetét. Nincs fárasztó kötélhúzás a hatóságokkal, hogy engedjék kikérdezni az egykori sorozatgyilkost, nincs mindenmindegy hajtóvadászat a család után, akikről hírlik, hogy közük lehetett Margot eltűnéséhez – minden a nyomozóink ölébe hullik. Ami leginkább azért problematikus, mert azzal, hogy minden információ ennyire könnyen előpattan a semmiből, ők csak eggyel hülyébbnek tűnnek, amiért rendre félreértelmezik őket és rossz nyomon indulnak el. Az, hogy az elején felülnek a legkézenfekvőbb megoldásnak, és elkönyvelik, hogy Margot a helyi gengszter Nico Ricci áldozata lett, egyszerűen méltatlan a regények Strike-jához. Persze, megvan ez a szál a könyvben is, de ott egészséges kétkedéssel kezelik, mint egyet a lehetséges verziók közül, nem magától értetődő válaszként. Ugyanígy a rejtélyes beteg, a szívtipró Steve Douthwaite esetében: mindketten annyira biztosak benne, hogy ő és csakis ő lehetett a gyilkos, hogy amikor pofára esnek, csak kárörvendeni tudunk.
 

Komolyan mondom, bűn a kortárs krimiirodalom két legszimpatikusabb magánnyomozóját ilyen ostoba balfékként ábrázolni. Pláne hogy a végén meg sikerül kimaxolni a legidegesítőbb Poirot-klisét: miután összesen kettő alkalommal találkozunk a gyilkossal, és semmi, de semmi utalást nem kapunk rá, Strike egyszer csak előáll a semmiből a tuti megoldással. Hopp, miért is ne lenne a méregkeverő nagyi a gyilkos? De hogy miből következtette ki? Az kit érdekel… Azért a könyv tele volt apró utalással, szépen sorban kaptuk az infókat, itt egy félreértés, ott egy eltévesztett név; nem, mégsem vele volt jóban Margot; nem, rosszul emlékszik; nem is recepciós volt, hanem…; és vajon miért tűnnek fel azok a fránya bonbonok mindenhol? Első olvasásra szerintem ember nincs, aki kitalálta a megoldást, de másodjára, tudatosan figyelve a jelekre, azért összeálltak a dolgok. Hát, a filmben másodjára se volt egyetlen árva utalás sem, gyilkosunk csak úgy kipattant Strike fejéből. Ezért érzem problémásnak egyébként az időrend megkeverését is – Gloria Contit a könyvben a történet legvégén sikerül felkutatni, és az ő általa adott információk kulcsfontosságúak, viszont így, hogy már a legelején megjelenik, a sztorija is csak részben jön át, és csak arra jó, hogy félrevigyen.
 
Az már voltaképpen mellékes, hogy mind Robin, mind Strike magánéleti szála zanzásítva lett – de olyan ostobán, mintha a kötelezők röviden lapjain lennénk. Nem mondom, hogy a kedvenc részem Robin és Matthew huzakodása a válóper körül, de erős fűszere a történetnek, és így, hogy összesen kétszer van róla szó, és Matt először érthetetlen mód hülye pöcs aztán meg ugyanilyen érthetetlen mód jófej lesz, teljesen felesleges volt beletenni. Hagyták volna ki inkább teljesen. Ugyanígy Strike és az ő számos fura függeléke: azt, hogy Charlotte szála kimaradt, csak üdvözölni tudom, utálom a csajt is és azt is hogy mennyire túlhúzták a könyvben a szenvedéseit; ugyanakkor Joan betegsége és Strike kapcsolata a húgával bántóan le lett egyszerűsítve, ebben a szálban sokkal több volt, ráadásul az ábrázolásnak hála Strike totál érzelmi analfabétának tűnik; a Rokeby-problémakör meg a Matthew-sztori pepitában: teljesen felesleges volt ennyire megnyirbálva beletenni, jobb lett volna, ha kimarad.
 

A legrosszabb egyébként ezzel az, hogy ha a fő nyomozás jól meg lett volna csinálva, akkor nem érdekelne, hogy kihagyták a magánéleti szálakat, a nyomozóiroda többi ügyét, hogy jóval kevesebb hangsúly került az iroda hétköznapjaira és a külsősökkel való közös munkára – de így, hogy a Margot utáni nyomozás is el lett cseszve, duplán fáj, hogy egyébként minden más is. Az meg pláne, hogy nem csak Strike lett érzelmi analfabéta, de Robinból is hisztérikát csináltak: ahogy tanúkat fenyeget, annak semmi köze a könyvek Robinjához.
 
Hogy valami jót is mondjak, a hangulat még mindig remek: bár ezúttal kevesebb London és kevesebb kocsmázás, de a borús atmoszféra nagyon el lett találva, a cornwalli tengerpart csodás, az álmos angol vidék kiváló kontrasztot alkot a sorozatgyilkosságokkal. Plusz Margot Bamborough és a negyven évvel korábbi jelenetek csodálatosan élők lettek. A doktornő alakja, a rendelő többi alkalmazottja, a köztük lévő dinamika, a megelevenedő régi felvételek jóval érdekesebbek, mint maga a nyomozás. Ami elég sokatmondó. (Fun fact: Margot Bamborough-t az az Abigail Lawrie játssza, aki az Átmeneti üresedés sorozatverziójában Krystal Weedont.)
 
Mit is mondhatnék még? Lapozzunk. Megyek és elolvasom újra a könyvet, és csendben reménykedem, hogy a következő részre lecserélik az alkotógárdát.

 

Tőrbe ejtve - Az üveghagyma (film)

 

Valahol tényleg nagyon vicces, hogy erről makacsul beszélni akarok, annak fényében, amit A sziget szellemeiről írtam (nekem a tükör, amibe belenézhetek), meg amit a Babylonról (a tükör, amiben az álomgyár nézegeti magát), s amit Timi fogalmazott meg gyengéden Spielberg legszemélyesebb vallomásáról (ahol egy rendező illegeti magát a tükre előtt). Merthogy ezekhez képest ez tényleg egy szép, nagy, átlátszó üveghagyma, semmi mást nem tud és akar, mint megmutatni a rétegek átlátszó szépségét – még úgy is, hogy eljátszik közben a rá eső fénnyel, lepleket feszít a rétegek közé, és azokat rendre ügyesen rántja le. Vicces, mert ez a műfaji film maga, a szórakoztatás, azaz valami, ami szétszórja a fényt, a figyelmed: mutat neked egy nem tolakodó, szerethető szivárványt – tényleg gyönyörűt. Mert miközben átlátszik, nemcsak vállaltan műfaji, de a paródiája is a saját műfajának, és tényleg van egy rétege, ami a maga átlátszó módján a saját látszatainkra reflektál, celeb-léttől mindenféle ön- és egyéb megvalósításokon át a (pénzcsináló) zsenikultuszig.
 
Az első Benoit Blanc-mozi, a Tőrbe ejtve nagyon tetszett, mert pont ez az utóbb említett rétege volt pazarul gazdag, a gazdag-gyerek szindrómával például, ahogy a Thrombey család minden tagja illett egy-egy sémába, pont annyira kilógva, hogy legyen életszaguk is. Az ott elkapott társadalomkritika finoman benne maradt a klasszikus krimik e téren megszokott, vékony rétegében, mégis, remekül ült és minden tanmese-jellege ellenére adott egy vastagságérzetet a sztorinak. Főleg mivel a legapróbb részletekig támogatta minden képre kerülő, apró kis részlet. És nagyon szerettem a nyomozó figuráját benne, mert Daniel Craig a Bondok után természetesen abba a vérgőzös valóságimitációba is visszakacsintgatott, pont azzal, amennyire itt kompementere volt az amúgy full időszerűtlen, öltönyös, macsó harcosnak.
 

Az alkotógárda mindent megtett, hogy e téren most se érjen csalódás. Csak valahol kevesebb lett az elérhető hatás, attól, hogy az első film fényében tudtuk, mire számítsunk. Langyosabb és feszültség-mentesebb lett az egész, hiszen tudhattuk: lesz haláleset, meg nyomozás, meg nagy leleplezés a végén; tényleg nem vártunk mást ezen felül – és valójában nem is kaptunk mást ezen felül. Pedig amúgy a forgatókönyv és a rendezés is mindent megtett, hogy csavarjon ezen: leleplezést hozott az elejére, a gyilkosságot becsavarta egy szinte dél-amerikai szappanopera-fordulatba („és kiderült hogy Isaura, meg Milly ikertestvérek...” ), a nyomozásról kiderült, hogy teljesen másról szól, mint amire az elején felkészítettek – és mindezt tényleg ügyesen variálták ebben a lehántani való átlátszóságban. A képek megint aprólékos gonddal lettek gegekkel telerakva – szóval igaziból ne is legyen bajom ezzel a kevesebb hatással, amikor a kevesebb is ennyi.
 

Hiszen amúgy az odamondogatásban most is remekül választ és talál el célpontot az alkotógárda. Ezek az önmegvalósító zsenik, akik a jelen pénzügyi világ csodagyerekei voltak, nagyon sok tekintetben tükörbe nézhetnének, ha veszik a fáradságot, és eljátszanak ezzel az üveghagymával. Persze marhára nem érdekli őket – gondolom. Valójában szerettem ezt a réteget, megint, mert legalább annyira vitriolos lett, mint az első filmben, és ha az álomgyár viszonyait fejben tartom, sokkal bátrabb tett. Hiszen a karikatúra tárgya most nem egy szinte agyban redneck republikánus gazdag-gyerekkórus, hanem... Hm. Megállíthatna ebben a gondolatmenetben, hogy a techguru újgazdagok twittergyilkos díszpintye épp átigazolt mostanában; tehát az álomgyár megint a saját mintakövetése mentén karikíroz. De ne legyünk igazságtalanok. Itt a polkorrekt mi kutyánk kölykei is megkapják a végén a magukét.
 

Szóval valójában nagyon tetszett, csak szerencsétlenségére azóta megnéztem pár olyan mozit, ami ezt az érzést nagyon a helyére tette. Azt hiszem, számomra ez az első film és a folytatás közti legkomolyabb különbség; az első filmet így nem mosta le semmi, még mindig a számban van az íze. Lehet, picit múlt ez a színészeken is – bár legalább annyira neves a gárda, már egy másik generáció; legalább annyi tehetséggel, de jóval kevesebb alázattal adják elő magukat. Edward Nortonnal az élen. Sebaj. Ha lesz belőle harmadik, biztosan megnézem. Mert ha úgy is érzem, picit hullámvölgy ez a folytatás az elsőhöz képest, a műfaji mozik gazdag mezőnyéből még mindig toronymagasan kiemelkedik. Tényleg lehetne Benoit Blanc kalandjaiból széria. 

 

Sissel-Jo Gazan: Fehér virágok

„A Fehér virágokban a művészet eszközeivel állok bosszút néhány kegyetlenül igazságtalan gyermeki sorsért” – írja Sissel-Jo Gazan a kötet utószavában, és az ember gyomra óhatatlanul összeugrik ahogy az írónő szép sorban hozza a példákat, melyekről a regényt olvasva még hihettük, csak egy elborult képzelet szülöttei… Nem azok. Atwood jut eszembe, aki sokszor leírta már: minden szörnyűség, amit műveiben leírt, már megtörtént valahol, valamikor a történelem során, vagy megvannak a technológiai alapjai a megtörténtének – aztán még egy kicsit tovább feszíti a húrt, hogy az emberiségbe vetett maradék hitünket is elveszítsük. Gazan is mindig egy kicsit tovább megy, mint amit az elviselhetőség még megengedne, még egy kicsit tovább kínozza a tollára tűzött kisközösség lakóit, hogy aztán az orrunk alá dörgölje: mindez a valóságból táplálkozik. Igen, erre vagyunk képesek, mi, emberek egymással. A világ legszerencsésebb sarkaiban is. Még Dániában, a hygge hazájában, a boldogság honában is.
 
Pedig olyan kis kedélyesen indult az ismeretségünk. A dinoszaurusz tolla a tavalyi év egyik legszórakoztatóbb olvasmányaként maradt meg bennem, súlytalan, tudományoskodó skandikrimiként, némi emberi drámával, egyetemi perpatvarokkal, tudományos krimihez illően groteszk halálesetekkel, amelyek ugyanakkor annyira valószerűtlenek és nehezen kivitelezhetőek, hogy nem kell tartanunk tőlük. Azt tudtam, hogy a Fehér virágok egészen más súlycsoport, mégis meglepett, hogy a szintén kedélyes kezdés – a festői Samsø szigete, vadvirágokat gyűjtő kamaszlányok, hippi tetoválóművész anyuka, patchworkcsalád, ahol mindenki idegesít mindenkit, de azért jófejek – után mennyi emberi dráma, milyen összetett hazugságháló és vaskos társadalomkritika kerekedett belőle. Témáját és a jóléti társadalmak felszíne alatti rothadást tekintve az Átmeneti üresedést juttatja eszünkbe, viszont amire nekem leginkább hasonlított a hangulata, a mindent átszövő gonoszság, az önbíráskodás és a bántalmazás soha nem múló nyomainak feszegetése miatt, az Dennis Lehane Titokzatos folyója.
 
Mert bizony ez a sziget minden, csak nem idilli: a lassan építkező bevezetőből megismerjük az összes lakos kisebb-nagyobb titkait, és lassan mi is úgy érezzük, mintha közülük valók lennénk: mindent tudunk a többiekről, azt is, amit a legkevésbé sem szeretnénk. Belesünk a konyhaablakon a vasárnapi ebédre, strigulázzuk, ki hány felest dob be a kocsmában, találgatjuk, Kisser aktuális védence épp mi elől menekül, és ki lesz a már számtalan férjet elfogyasztó Mona új áldozata. Mindent látunk. Mégis mindig félrenézünk. Sokáig irritált ez a lassú bevezető, hogy mindenkiről mindent is meg kellett tudnunk, aztán szépen körvonalazódott, hogy épp ez a legnagyobb csavar, ez visz a fertő mélyére: egy ilyen kisközösségben, ahol mindenki mindenkiről mindent, mégis hogy maradhatnak rejtve a legnagyobb szörnyűségek? Hogy nem veszi észre senki, hogy a fiatalkorúak, akik bemennek abba a házba, mindig kábán jönnek ki? Hogy nem tűnnek fel senkinek a kézről kézre járó pornófelvételek? Hogy nem látja meg senki, sem tanár, sem szülő, sem szomszéd? Frászt nem látják. Vagy nagyon naivnak, vagy tudatos kívülállónak, vagy saját küldetéstudatunkba beleszédültnek kell lenni ahhoz, hogy ez ne tűnjön fel.
 
Jenny, az elbeszélő az elején naiv is, kívülálló is. Fura egy szerzet, a botanika iránt mániásan érdeklődő tizennégy éves, aki a tetoválólegenda nagyapától szívja magába kisgyermekkora óta a híres botanikus dédapa legendáját, aki felfedezett egy Samsøn őshonos növényt, mégse hallott róla senki. Jenny csak gyűjtögeti fehér virágait, mérgezőt és nem mérgezőt vegyesen, tanul, csodálja a tetoválóművész anyját, aki modern hippiként igazi kívülálló a szigeten, aki mintha felette állna az egész zakkant közösségnek, aki sérült fiataloknak nyújt átmeneti szállást és segítséget a talpraálláshoz, és aki mintha totálisan vak lenne arra, hogy ikertestvére, a javíthatatlan bohém Jimmy mekkora bajban van. Aztán persze kiderül, hogy Kisser minden, csak nem vak, és nem is annyira kívülálló – de hogy mi, az bizony a könyv legnagyobb meglepetése, egyben morálisan legnagyobb dilemmájának alapja.
 
Jenny tulajdonképpen Samsø legnagyobb mázlistája, miközben maga is szenved a szülői elhanyagolástól: anyja annyira belemerül a jól-rosszul értelmezett társadalmi felelősségvállalásba, hogy lányára már semmi ideje-figyelme nem jut. Mivel Jenny úgymond „nem sérült”, neki nincs szüksége rá – hogy közben milyen veszélyek leselkednek rá, az mintha nem is járná meg az anya képzeletét. Egyszerre hihetetlen és logikus is, hogy miközben mindenkit bántalmaznak aki csak a környéken jár, Jenny érinthetetlen marad: mert ahogy a borzalmak tudottak, ne gondoljuk, hogy Kisser hálózatának ténykedése rejtve marad. Az elhanyagoló anya a sötétben bujkálva azért védőhálót is nyújt – így lehet Jenny gyerekkora viszonylag sértetlen, s menekülhet a botanika álomösvényeire a valóság elől.
 
Mert a valóság persze betör: eltűnik egy lány, ami egészen megdöbbentő események láncolatát indítja be. Groteszk halálesetek, egy semmiből feltűnő ausztrál srác, akit mintha mindenki nagyon el akarna rejteni szem elől, a nagybácsi és nagypapa vérre menő konfliktusa a rivális tetoválóbandával, amit egy furcsa véres csomag rendez el, s mindeközben Jenny egy százharminc évvel korábbi botanikai felfedezőút krónikájában elmerülve felfedezi a csalást, ami tönkretette dédapja karrierjét. Igen, ez így tényleg kicsit zsúfolt. A kamaszszemszög, a botanika, a hosszas virágleírások és Jenny illusztrátori szárnypróbálgatásai, a mérgező virágok titkaiban való elmélyülés és a tetoválóművészet kis kultúrtörténete mintha csak arra szolgálna, hogy lazítsa a szöveget, hogy élhető történet-hátteret adjon a mindent beszövő bántalmazásnak, pedofíliának, erőszaknak. Hogy amíg egy tizenéves leendő botanikus első próbálkozásairól olvasunk a katalogizálással, préseléssel, maggyűjtéssel, addig legalább táplálhassuk az illúziót: lehet itt még normális életet élni. Minden szörnyűség ellenére is.
 
De vajon milyen áron? Mit kell megtennie az embernek azért, hogy megakadályozza, hogy a gyermeke is olyan sorsra jusson, mint ő? Meddig lehet elmenni, ha a hatóságok szőnyeg alá söprik a vádakat, ha a közösség elfordítja a fejét, ha állam, egyház, bíróság, úgynevezett gyermekvédelem összezár a bántalmazás bejáratott intézményei mögött? Mikor jön el a pont ahol az ember a saját kezébe veszi a megtorlást? Ki és milyen alapon húzza meg az erkölcsi határt, ha a szomszéd gyerekeket erőszakol és a hatóság nem tesz semmit? Ó, persze könnyű kipárnázott jólétből, erőszakot csak tévében látó olvasóként kisujjeltartva azt mondani, az önbíráskodás bűn… De tegyük a kezünket a szívünkre: melyikünk nem gondolta már úgy, hogy van bűn, ami nem érdemel tárgyalást?
 
Súlyos kérdéseket feszeget Gazan, bőr alá kúszó borzalmakat és dilemmákat hagyva maga után. Olvasmányosan, baromira szórakoztatóan, mestersége minden fortélyát bevetve, mondhatni, édes mázba csomagolva a keserű pirulát tömi le a torkunkon, hogy bizony egy kurvára elbaszott világban élünk, ahol naponta történnek felfoghatatlan szörnyűségek a legvédtelenebbekkel – amik aztán, köszönhetően az intézményesített félrenézésnek, megtorlásként újabb szörnyűségek elkövetésére sarkallnak jó embereket. A kérdés adott: van megállás? Kiszállhatunk bármikor ebből a körforgásból? Vagy az egyetlen megoldás az, ha valaki a tudatos kívülállást, a belső emigrációt választva elmerül a vadvirágok rajzolásában (a könyvekben, a csillagokban, az akármiben)? Tényleg csak úgy őrizhetjük meg a józan eszünket, ha nem veszünk tudomást a körülöttünk lévő világról?

Kiadó: Jaffa

Fordító: Sulyok Viktória

A Fabelman család - Film

Zoli írta nem is olyan rég Damien Chazelle Babylonja kapcsán, hogy olyan érzést keltett benne, mintha egy nagypapa (a filmbéli Manny Torres) mesélné unokáinak, micsoda idők tanúja volt, s micsoda szerelem fűzte egykoron a mozikészítéshez. Nem hagyhatom ki a poént, pláne ha már a posztok ilyen szépen követik egymást: ez itt kérem egy nagypapa valós (vállaltan valós) meséje arról, hogyan szerelmesedett bele a moziba, hogyan talált rá a kamera, s hogyan vált a modern idők egyik legnagyobb filmes mágusává. Egy nagypapa meséje, aki mozinéző unokák millióinak mesél. Nekünk, akik mind az ő meséin nőttünk fel.
 
Ad ez egy ízt a filmnek, amitől hiába próbálnánk, nem tudunk szabadulni. Persze, úgy ül be az ember, hogy na majd én leszek az a szőrösszívű kritikus, aki függetleníti magát a nagypapa ötven éves filmes múltjától és úgy fogom értékelni, mintha nem is tudnám, ki rendezte és mi lett belőle, hagyom önmagában hatni, minden hibájával együtt, aztán majd jól leírom, hogy hát már ez a Spielberg se a régi… Ahhha. Aztán elkezdődik a mozi, a popcornos zacsi még szinte tele, az ötödik perc környékén járhatunk amikor látjuk, ahogy a kis Sammy Fabelman életében először lát mozifilmet, ahogy tátott szájjal bámulja a vásznon ütköző vonatokat, ahogy elkerekedik a szeme a szerteszéjjel röpülő emberi testek látványától, ahogy beszippantja a varázslat maga. És dobhatjuk is sutba magasröptű elképzeléseinket életúttól való függetlenítésről meg elfogulatlan kritikáról, megadjuk magunkat az elkerülhetetlennek: igen, ez a rémült kisfiú, aki először azért ragadott kamerát, hogy újraforgassa magának - s ezzel uralja, megszelídítse - a rémálmokat okozó vasúti tragédiát (a Hanukára kapott méregdrága modellvasútkészlettel) később a századvég egyik legnagyobb hollywoodi rendezője lett. Kár is lenne ezt elfelejteni. S tegyük hozzá: Spielberg bizony még a régi, ha a film ötödik percében laza kézzel képes úgy elvarázsolni, hogy az kitartson két és fél óráig.
 

Szóval a kis Sammy megragadja apja kameráját és filmezni kezd. Családot, barátokat, iskolai projekteket. És a kamera által lassan kinyílik a világ. Megismerjük, milyen ereje van a filmnek, hogy mi mindent képes láttatni egy jól elhelyezett (vagy épp rossz helyen felejtett) kamera, hogy a legegyszerűbb trükkökkel is milyen hatást lehet kiváltani a közönségből és hogy a kamera, ahogy képes felemelni, úgy képes pusztítani is.
 
Mert miközben Sammy kamasszá érik és Sam lesz belőle, miközben egyre látványosabb szkeccseket forgat cserkészcsapatával, miközben filmes karrierről álmodik, aközben kibontakozik egy család drámája is. Egy zsidó származású amerikai álomcsalád – mérnök apa, aki az akkortájt felbukkanó új ipar, a számítástechnika világában lépdel egyre feljebb a céges ranglétrán; művészi ambícióit a család kedvéért félretoló világraszólóan tehetséges zongorista anya; négy gyerek; olykor egy-egy felbukkanó fura rokon. Meg egy „nagybácsi”, az apa kollégája, aki mintha mindenkinek jobb barátja lenne, mint a családtagok. Az igazi főszereplő itt az anya, a zongorista Mitzi, aki az első vasútmodell-ütköztetős próbálkozásoktól kezdve rendületlenül hisz Sammy tehetségében, aki a racionális apával szembeszállva is művészi pályára terelgetné fiát, aki bár maga feladta álmait és megadta magát a konvencióknak (bár mosogatni nem hajlandó, hisz félti zongorista kezeit, ezért a család kizárólag papírtányérból eszik), gyerekeit folyamatosan arra buzdítja, kövessék az álmaikat. Mitzi egy csodálatos zabolázhatatlan gyerek maga is, aki amikor mindenki menekül a tornádó elől, kocsiba ülteti gyerekeit, hogy megnézzék, hol kezdődik a forgószél (édes egy jelenetsor, van egy kis „keressük meg a szivárvány lábát” fricska benne), aki a családi kempingezéskor földre szállt (földre bukott) angyalként lejt táncot a reflektorok fényében, beleadva elvetélt művészi törekvései minden kudarcát, keservét, a választásai felett érzett keserűségét és a kétfelé szakító szenvedély kínját. Mitzi önmagát próbálta zabolázni azzal, hogy egy unalmas, de jószándékú fickó feleségeként kertvárosi anyukát csinált magából, de egy ponton a lefojtott érzelmek kitörnek. Ha nem a zongora mögött, akkor máshol. Ahol a legnagyobb kárt okozhatják.
 

A film legszebb jelenetsora, Michelle Williams alakításának csúcsa, egyben Spielberg egyik legszebb vallomása a mozgókép hatalmáról amikor Sam szembesíti anyját azzal, mit kapott le öntudatlanul a kamerájával. Többrétegű játékot játszik velünk a rendező: a vászon Samje is ekkor ébred rá először, hogy a kezében fogott kamera nem csak világokat teremthet, de világokat is rombolhat; az anya is itt ébred rá, hogy a fia kamerája előtt nincsenek titkok (és az anyaszerepben is szenvedélyes, gyermekeit mindenek elé helyező Mitzi, aki épp előlük akarta leginkább titkolni bűneit, egyszerre döbben rá a tehetségre, amivel a fiú lát és megy tönkre a lelepleződésbe); a néző pedig itt kapja az első ízelítőt abból, hogy születnek a nagy felemelkedések és a nagy bukások. Mert ahogy az addig istenített anyafigurát egyetlen, csak a színésznő arcára kiülő megbánást, sokkot, szégyent ábrázoló snittel lebontja és csinál belőle egy összetört roncsot, azt tanítani kéne.
 
Ahogy ennek ellenpontját is, ahogyan az iskolai diáknapon forgatott filmben a rendező Sam már-már isteni magasságokba emeli a suli legkiállhatatlanabb figuráját, a tipikus szőke szépfiút, a sportoló-bálkirályt, aki lépten-nyomon terrorizál mindenkit, aki útjába kerül. Akiből a szemünk előtt lesz a tengerparti futóverseny célszalagját átszakítva az ifjú Brad Pittre hajazó istenség a vásznon – ó, hányszor láttunk már ilyen istenségeket megszületni, majd porba hullni a kamera előtt. Ez a Sam már nem a vonatok találkozásától halálra rémült kisfiú és nem is a családi dráma akaratlan lefilmezésétől sokkolt kiskamasz, aki sutba akarja vágni filmes álmait amikor látja, mire képes a kamera. Ez már egy tudatos Sam, aki hatni akar és hat is. Aki megmutatja kortársainak, hogy istent, bohócot, kitaszítottat egyaránt csinálhat belőlük a vásznon. Akinek szárnypróbálgatásain keresztül a rendező fricskát mutathat a hollywoodi sztárgyárnak (aminek persze aktív részese): igen, így emelünk fel és ejtünk le akárkit. Erre képes a kamera. Ami olykor mintha a saját filmjét forgatná – meglepve azt is, aki a kezében tartja.
 

Egy nagypapa mesél. Ráérősen, terjengősen, itt-ott kicsit túlnyújtva, mégis: hiába hallottuk már ezerszer meséit, mindig oda tud ültetni maga mellé. Hagyományos elbeszélésmódú, lassú tempójú, szerethető film ez, a mai multiplex kínálatban kicsit olyan, mint egy Dickens regény, ami véletlenül a posztmodern dekonstrukcionisták közé keveredett a polcon. De nem baj. Ez a nagypapa már megújította a mozit; bedobálta az akkori állóvízbe a maga cápáit, meg földönkívülijeit, meg dinoszauruszait; helyet csinált a mainstreamben a holokauszt filmes feldolgozásának (amit lehet vitatni, már ami a megvalósítást és az epigonok hadát illeti, de a hatása elvitathatatlan); a létező összes műfajban kipróbálta magát és tisztes iparosmunkától zseniális próbálkozásokig mindent letett már az asztalra. A filmnyelvi újításokat, a Hollywood-kritikát, a nézőre vetett sokkterápiát, az öniróniát, a kultúrharcot, a polgárpukkasztást meghagyja napjaink Chazelle-jeinek meg Tarantinoinak. Ő már csak meséli a kedvenc meséit. Remélem, még nézhetjük egy darabig.

Babylon - Film

Van egy vízióm erről, a napokban született, nem nevezném megfejtésnek. Csak eszembe jutott, élesen, pontosan Manny Torres (Diego Calva) arca, az utolsó képeken, nézve a mozit a moziról – az arcán végigfutó érzelmek. Nekem ő a főszereplőm ebben a mesében, nem a sztárok, a húzónevek. Nekem ő a főszereplőm, és ez a mozi a némafilm csúcspontjáról és a hangosfilm születéséről, a lobbanó karrierekről, a gátlástalanságból álszentségbe húzott íven mintha az ő saját, kitalált meséje volna, amit az unokáinak mesél. Hogy hogyan volt nagy idők tanúja és aktív részese – hogyan vált valami nála nagyobb dolog részévé.

Hiszen a korszak bulvárhíreit meséli. Fatty Arbuckle halálba fordult szexjátékait. A kis Valentino történetét, aki mindössze 31 évet élt. Színésznők és színészek, stúdiófőnökök, és rendezők történetét; hiszen akiknek neve és arca volt, mind részt vett a permanens botrányban is. Mert volt hírértéke, és mert először csak ez számított. Olyasmit mesél, szinte kizárólag csak olyat, amit megírtak a lapok. Mert a botrány is csak egy pikáns fűszer volt ebben a forrón szeretett hollywood-levesben. Ez a korszak adja az (amerikai) álom (-szerű) karriermesék hátterét. Ahol a gátlástalan senki lánya jókor van jó helyen, és aztán bizonyít. Ahol a mexikói senki fia elhívatott, elefántszaron át is. Mintha az egész az ő meséje volna, a senki fiáé, az unokáknak: hogyan volt nagy idők nagy tanúja, sőt, aktív részese. Hogyan vitte egészen a stúdióvezetésig.

Álomkarrier. Hiszen ekkoriban lett a stúdiórendszer bombaüzlet. Aztán persze, ahogy megnőtt a pénz hatalma, megnőtt az álszentség. És ahogy kifinomultak az álcák, úgy mélyült az alvilág. No nem egészen a gomorra-barlangig, a csatornáig, ahová lecibál a rommá tépett maffiózó – ez megint pontosan az a mesei, (horror) filmes klisé; túlzás, amit a nagypapa mesél (a már kamaszodó) unokáknak, akiknek nem elég a kalandfilm. Azzal az őrült ötlettel, a játékpénz minden véres következménye ellenére aranyosan mesei csavarjával, ami a bukása egyik katalizátora. A másik persze a Nő. Akibe az első pillanattól, egészen az utolsóig, amikor elnyeli a fénytelen, hétköznapi utca. A csillogás legteljesebb ellentéte.

Damien Chazelle teljesen másképp meséli ezt, mint a dobos történetét, vagy mint a zongorafiú esetét a statisztalánnyal – de ugyanazok az elemek szépen kiszálazhatók ebből is. Meddig ér, meddig érvényes az elhivatottság? Meddig lehet egyensúlyban tartani karrier és szív döntéskényszereit? Mikortól leszel gyáva, önző, vagy csak figyelmetlen – vagy mikor adod át magad annak a nagyobb dolognak, aminek a részévé váltál annyira, hogy (úgymond a másik érdekében) embertelen leszel vele? Beleviszed egy elegáns és visszafogott fogadásba, ahová aljas módon kigúnyolni hívták – vagy kezébe adod az egyetlen (esetleges) barátnak a szénport, mert a felvételhez nem elég fekete. Mintha a rendező kérdései jellegükben nem változtak volna, csak egyre merészebben teszi fel őket, és mindig mást válaszol a feltett kérdésekre. Széttartó, széteső, egymást kizáró elemekből gyúrt látomása nekem összeállt, amióta így értem: valaki meséjét, ami talán nem is úgy volt, nem is egészen úgy.

Csodálkozol, hogy ugyanez a rendező képes félórákon át olyan pontos, kimódolt jeleneteket forgatni, mint a hangosfilm-felvétel szcénája? Szinte film a filmben, az utolsó pontig brutálisan nevetséges; pedig tragédia – nos, az egész film ilyen, amióta megláttam ebből a szögből. Mint Manny Torres meséjét, amit magának talál ki. Az álomgyárról, ami a kezdetektől így talált ki meséket nekünk, ennyi hitellel valójában – és ami ennyire brutálisan, bevonóan realista benne, mint az említett, és még számos jelenet (...megpróbálhatnánk még valamit? Mi volna, ha csak egyetlen könnycseppet ejtenél?), az mindig is belefulladt a klisébe, a kényszeres bosszú toposzától a csókba fúló happy endig. Ennyiben rokona és komplementere Tarantino Volt egyszer egy... Hollywood-jának. Komplementer is – mert nem azt mutatja meg, (kifacsarva) milyen volna a valóság, ha az álomgyár írná, hanem azt: ilyen elégtételmesékből állunk. A múltjaink így állnak össze valamilyen narratívába, amiben a valóban történt már csak ilyen színesítő-hitelesítő elem. Mondjuk így: van benne olyan is, ami megtörtént.

Tehát így csoffadt ez a látszólag négy főszereplős film bennem egyetlen mesévé – holott minimum Sidney Palmer (Jovan Adepo) trombitását ide kéne emelni, mert ő az a józanság, aki kiszáll, amikor észreveszi, már nem önazonos. Aki kiszáll a meséből a maga egészséges méretébe. Nem jár úgy, mint a sztár, a férficsillag, aki nem bírja elviselni, mikor már nem ragyog, vagy a lány, aki túlságosan mélyről repült magasba, és nem volt mi megtartsa aztán középen. Brad Pitt remek – de róla lassan Timi is elhiszi, hogy formátum, az öregedéssel csak érik. Margot Robbie pedig az Én, Tonya óta nem játszott ekkorát – a szerepre ezer szinten rímelő Tarantino-mozit is beleértve. Mondjuk Chazelle ezt minden filmje minden főbb szereplőjével előszeretettel űzi – a már karrierrel bíró színészek nála mindig reflektálnak is a már mutogatott filmes önmagukra. Mondjuk ezt is úgy: a belőlük bennünk formálódó valami nagyobb dolog részeként használja őket.

Valami nagyobb dolog részeként álltunk fel mi is a mozi-székből, amikor véget ért. Hiszen mi voltunk a nézők. Mint Manny Torres, a végén. Az egész dolog miértünk lett, de most már egyre inkább mi vagyunk érte. Hiszen lassan ez a nagyobb dolog véget ér – lejár a mozi ideje. Vagy nem is tudom, nem tudás ez, csak így érzem. Nem is tudom, pontosan miért érzem úgy: ez is rekviem volt, az álomért; ahogy egy rétegében Tarantino Hollywood-mozija is. És ahogy hírlik (Timi már látta) Spielberg nagy nosztalgiatripje is. Az elefánt már átvonult a képen, ez a party lassan véget ér. Ne legyen igazam. De nekem ilyesmit sugall ez a pofátlan, tabukat cincáló film-agyú kölök. Damian Chazelle. Kíváncsi leszek, megcáfol-e legközelebb.

A sziget szellemei - Film

Közeledik a kopár, kőkerítésekkel szabdalt tájad útján, feléd tart az élő banshee (Bean Si, kelta szellemasszony, ami a tündérkirálynőből korunkra maradt) és te hiába bújsz el a kerítés mögé, hogy köszönni se kelljen. Valaki meghal, lehet, hogy kettő, mondja. Hogy tovább élhessen a banyában aszalódó átok? Ez a mitikus rétege. Hogy A sziget szellemei áldozatot követelnek. Hogy vannak helyek, idők, változások - de vannak időtlen mélységeik, amik áldozatot követelnek. Ez egy 1923-as történet. Egy számomra hitellel érző, kedves barátném szerint (aki hangolt a sikolyra), mára azt a szigetet is elhagyták a szellemei. De ez egy olyan történet, ahol még jelen vannak. Régi történet.

Másfelől ez nagyon mai történet. Ez a (jóval vastagabb) reális rétege. Van két barát, az egyik sok- a másik együgyű. Elvoltak, ahogy a világban élő különbözők: ugyanúgy szerették a barna sört (amit a régi csapolások emlékére így kérnek: korsóval – holott polackból tölti már a csapos), szeretik az esti kocsmázást, egymás ismerős gesztusait. Aztán a sokügyű megunja a másik balgaságát. Ezer dolga volna, nyomot hagyna a világban, ha csak egy kotta lapjaira pöttyözve is – nem kíváncsi arra, aki két órákon át csacsiságokat (nem figyeltél: póniságokat) beszél. Aki csak úgy magvas, ahogy a házi kedvence trágyája. Az értelmiségi, a zenész (lehetne bármi ebből a szerepkörből – mindegy az eszköz) megunja a taníthatatlan balgát, akinek egyetlen mentsége, hogy kedves. Hogy mindenkivel kedves. Ez az egy ügye van. Tényleg kevés annak, aki úgy érzi, fogy az ideje. Akit a kétségbeesés környékez.

Nagyon mai történet, mert így fogy a mi időnk is a számos eltölthetőben, ráadásul bennünket már ringat a rengeteg impulzus a virtuális hullámain is – és idő, akarat hiányában mi is magukra hagyjuk a balgáink. Magukra hagyjuk a harmincpár százalékot, aki a mi bonyolult tehetetlenségünkhöz, a kétségbeeséshez képest aztán egyszerűbb igazságokat keres. Még segítünk is neki ebben: csalódik bennünk, hiszen magára hagytuk. Hiszen elvesszük a kedvét. Mert ezer önigazoló gesztussal egyszer-egyszer szólunk hozzá, leereszkedően, ahogy az értelem a butasághoz, de aztán (amikor már építene ránk) se időnk, se energiánk rá. Nem fér az énidőnkbe. A film az érzést mutatja meg, ahogy elvesszük a kedvességből a kedvet.

Miközben nem vagyunk vele erőszakosak. Colm nem erőszakos, legfeljebb saját magával. Úgy fenyeget, ahogy a Macskafogóban az utcaegér: ide a dohánnyal, vagy ízekre pofoztatom magam. Öncsonkítással fenyeget, azzal, hogy „te leszel a hibás, ha ártok magamnak. Miattad lesz ez is. Ha szólsz hozzám, ha természetednél fogva kedves vagy velem, te, aki buta vagy, és ezt tudod magadról. Csekély értelmű ember, bocs; hagyjál békén, nincs hozzád kedvem”. Ez egy pokolian mai történet, mert így nincs hozzájuk kedvünk – és bár észrevesszük, ahogy az elfogyó figyelem érzést, kedvet pusztít, csak úgy bánunk ezzel is, ahogy a kocsmában a törzsvendég. Felíratjuk a többihez. A többihez, ami lükteti bennünk a kétségbeesést. Ez a racionális rétege. A végével együtt, ahol kiderül, itt már nem lesz béke, itt örökös, örökölt polgárháború lesz, mert már senkiben nincs béke a felek közül.

Martin McDonagh ebben a múlttal matekozó, hibátlanul 1923-as realitásban, amit film gyanánt elénk pakol egyfelől megcsinálta a maradéktalan ír elszámoló-filmjét; ahogy a Három óriásplakát Ebbing határában volt kőpontosan középnyugati (heartland-i, sun belt-i); A hét pszichopata és a si-cu kaliforniai (rémálom), és az Erőszakik szinte betegségig (nyaralgató) brit. Másfelől ennél sokkal többet tett (megint, hiszen a három korábbi említett filmje se csak ennyi). Víziók birtokosa – írtam róla korábban; és imígyen abban a ligában focizik, ahol az igazi, kíméletlen kedveseim, Tarkovszkij, Sorrentino, Kuroszava. Valahol vicces, hogy ennek fényében játékhoz engedem magamban bármelyik Tarantino-t, vagy Damian Chazelle míves puncspancsait – a másféle reflexiót. Timinek igaza volt, amikor azt kérte, ne is hasonlítsam Hollywood legjobb pillanatait McDonagh dolgaihoz, de látnunk kell ezt is, hogy az a színes és szagos filmnyelv mire nem alkalmas, és emez mire igen. És hogy nagyon ritkán vegyül a kellő mértékig a kettő - ahogy a pszichopaták filmjében vegyítette direkt fárasztásig Martin McDonagh. Aki ebben a kíméletlenül múlttal matekozó filmben megint nem a filmcsinálásnak, a megszólalás lehetőségének, a hazugság természetrajzának (az álomgyár az álomgyárnak) tart tükröt, hanem nekünk. Csak legyen bátorságunk belenézni.

Nagyon jó játszótársakkal. Colin Farrell úgy Pádraich itt, úgy együgyű, úgy kedves, és úgy kedvetlenül el, hogy elfelejtem Colin Farrellt, miközben nézem. Átkattan valami, és csak a film után borzong bennem, hogy ez a sokra hivatott srác talán még soha nem pirított nekünk ekkorát. Ahogy Sam Rockwell repült óriásit az ebbingi redneck szerepében, úgy kap Farrell is sokadik remek lehetőséget és legalább úgy él is vele. Jó dolog lehet Martin McDonagh színész haverjának lenni, két komolyan vett bohócság között időről időre (tényleg komoly) mélységet kaphat a színészkarrier. Nekem ez a játék díjat ért, még ha csak annyi is részemről ez a díj, hogy ha akarnám, se tudnám innentől kiverni a fejemből. Ahogy Brendan Gleeson Colmját se. De tőle már szinte személyes sértésnek venném, ha valamiben nem volna jó. McDonagh zseniálisan vezethet, ha ebben a filmben láttam volna elsőnek Barry Keoghant, azt hinném róla, tényleg együgyű (ahogy anno Lukáts Andorról hittem tudatlanul, az Eszkimó asszony... után, hogy tényleg süketnéma). Zseniális, ahogy a rendező két jelenetben megmutatja, hogyan születik a halálmadár, a banshee, az öregasszony (akit Sheila Flitton mintáz betegre), hogyan formálódik, milyen éhségek és érzéketlenségek árán: a boltos- és postáskisasszony lényén át (Bríd Ní Nachtain játssza – mennyi jó színészt nem ismerünk!). Akiben ott a mérgező élősködő csírája már, és kibomlik, ha megéri. Elég kedvetlen hozzá.

Meg kéne becsülnünk a kedvességet. És most már meg kéne néznünk tényleg Martin McDonagh valamelyik drámáját. Időnként játsszák őket. Hadd játsszon velünk el megint valami, ami egyszerre a legteljesebben és a legkevésbé sem játék.

Robert Galbraith: A Koromfekete szív

 

„Akik a csőcselék által élnek, tudniuk kell, hogy a csőcselék által is halnak.”
 
Mint egy falat kenyér, úgy kellett ehhez a hisztis, nyűgös, fél lábbal még az előzőben ragadt évkezdéshez ez a könyv. Hogy mekkora rajongója vagyok J. K. Rowling Cormoran Strike sorozatának, azt már kb ezerszer leírtam ezeken az oldalakon, nem is ragozom inkább tovább. Az évvége legjobban várt újdonsága volt az új rész, be is faltam nagyjából öt nap alatt a januári nihilben. Aztán miután így átrohantam rajta és gyorsan megtudtam ki a gyilkos plusz nagyjából összeraktam a szálakat, szép ráérősen elolvastam még egyszer, figyelve az elejtett utalásokra, kiélvezve a nyomozóiroda mindennapjainak leírását. Mert hát az igazi ereje még mindig ez: bár most először bennem is felmerült, hogy lehet, de csak lehet hogy egy hangyányival többször ismétli önmagát, és úgy tizenhárommal kevesebb alkalom is elég lett volna Strike fájó lábcsonkjából, a konklúzió mindig az, hogy teljesen mindegy, mennyire önismétlő, még mindig imádom. Ahogy az előző rész kapcsán is írtam: nekem olyan ez a páros, az általuk működtetett nyomozóiroda hétköznapjaival, a dilis kollégákkal, a bosszantó külsősökkel, a soha el nem fogyó házasságtörő ügyfelekkel és azok különböző perverzióival, mint Hobbitfalva hétköznapjai vagy egy roxforti tanév Voldemort meg a kötelező világmentés nélkül: a végtelenségig olvasnám és jó eséllyel sose unnék rá. Bekuckózós élmények ezek – semmi tűzijáték, csak megnyugvás. Eszképizmus a javából. (Mondjuk megérne egy analízist az is, miért egy féllábú, láncdohányos, félig alkoholista, kötődési zavaros magánnyomozó kalandjaiban lelem meg az eszképizmust).
 
Ezúttal azért van tűzijáték is, nem is akármilyen. Utoljára a második részben, A selyemhernyóban írt ennyire merészen saját tapasztalatokról Rowling – ott a belterjes londoni irodalmi elitet figurázta ki; ezúttal pedig a világsikerrel együtt járó rajongói körök elfajulását, a netes játékok, chatszobák, platformok, ilyen-olyan közösséginek csúfolt médiumok káros befolyását, a névtelenség mögött rejtőző zaklatókat, a helyüket kereső, kiszolgáltatott, bizonytalan kamaszokat a net legsötétebb bugyraiban megkörnyékező pedofilokat, terrorszervezeteket, nőgyűlölőket, politikai szélsőségeket tűzi tollhegyre. Jutott neki elég ebből az elmúlt években – bár a Harry Potter ideje még boldog békeidőknek tetszik napjainkhoz képest, már akkor is bőven lehetett a neten ekézni a szerzőt, ha nem olyan befejezést írt, mint szerettük volna; manapság meg már egy közepesen ismert ember random twitteres megszólalása is olyan indulatokat gerjeszt minden oldalról, hogy a legjobb tényleg az, ha fel sem megy a netre. Mert aztán egyik oldalról jönnek a szélsőjobbos trollok, másik oldalról az ilyen-olyan jogvédők, beindulnak a cancel culture fogaskerekei, bármit mondasz, kiforgatják, és pikk pakk ott találod magad, hogy míg egyik pillanatban egy világ rajongott érted, másik pillanatban veled riogatják a gyerekeket mert épp transzgyűlölő vagy, esetleg mert az egyik főszereplőről kijelentetted, hogy meleg, tehát nyilván holnap már óvodásokat indulsz szivárványosra téríteni. Direkt sarkítok és direkt ugrálok oldalak/nézetek közt, mert Rowling már mindent és mindennek az ellenkezőjét is kapott a nyakába és pontosan tudja, hogy van az a pont, amikor az ellenőrizetlen híresztelések önálló életre kelnek és szó szerint teljesen mindegy, hogy mit mondasz, valamelyik oldal közellenségnek kiált ki.
 
Ezt tapasztalja meg a „lappangó világsiker”, a Koromfekete szív alkotója, Edie Ledwell is, mielőtt Robin Ellacott magánnyomozóhoz fordul, hogy segítsen kideríteni, ki lapul az őt évek óta zaklató netes troll, Anomie álcája mögött. Edie és alkotótársa állástalan fiatal képzőművészként alkottak egy animációs sorozatot, amely aztán meghódította a youtube-ot, majd onnan a Netflixre került és épp mozifilmet akarnak belőle forgatni – igazi modern tündérmese. Csakhogy az egykori indie rajzfilm ősrajongói nem tűrik a kommercializálódást. A gótikus horrormesékre hajazó, a Highgate temetőben játszódó fura kis rajzfilm fura kis fiatalok millióinak jelentett kapaszkodót: belopta magát a szívükbe, találtak benne azonosulási pontokat, leltek barátokra a többi rajongó közt, szerveződtek csoportokba a neten, találtak ki saját szórakoztatásukra keményvonalas Koromszív-játékokat, alkottak jelmezeket, élték meg a valahova tartozás élményét, ami annyira hiányzott saját valós életükből. Ismerős?
 
Aztán jött a szórakoztatóipar és bedarálta saját kis otthonukat, féltve őrzött birodalmukat, rajongva szeretett mitológiájukat. Ők pedig tömegesen fordultak szembe az alkotóval, aki eladta a történetüket. Mert mindig eljön a pont, ahol a rajongóbázis már a sajátjának tekinti a történetet – az alkotó pedig csak egy élősködő a szent történet szövetén. Tucatnyi emlék ugrik be a közelmúltból, amikor rajongók jobban tudták, mire gondolt a szerző, mint ő maga; amikor petíciót írtak, hogy változtassák meg egy sorozat végét; amikor millióan estek az alkotónak egy szereplő bőrszíne miatt… De vajon hogy is gondolhatjuk, hogy az, amit valaki egyszer papírra / képernyőre vetett, az a miénk és nem az övé? Mi kattan át az emberben amikor elhiszi (mert van aki komolyan elhiszi) hogy ő jobban tudná mesélni a mesét tehát ő méltóbb rá mint az alkotó? Eljuthat egy rajongó odáig, hogy gyilkoljon abbéli meggyőződésében, hogy az ő kezében jobb helyen lenne a történet szövése?
 
Persze hogy el. Robin nem vállalja el a zaklatott rajzfilmkészítő ügyét – kinyomozhatja hát a halálát. Edie-t meggyilkolják, alkotótársát súlyosan megsebesítik, a rajongótábor egy része sír, másik része örömködik, mindeközben pedig a rajzfilmre épülő, Anomie által alkotott netes játék felhasználói közé egy nőgyűlölő szélsőjobbos terrorszervezet aktivistái férkőznek be. És elkezdődik az igazi játék – halálesetek, gyilkossági kísérletek, különböző netes álnevek mögé bújt zaklatók, egy holland milliomos által vezetett, kannabiszfüstbe burkolózó művészkollektíva, rengeteg megvezetés, különböző platformokon használt különböző nicknevek sokasága és a nagyon is élő rokonok és barátok kapzsisága és szarkavarása közepette kéne Robinnak és Strike-nak kinyomozni, kicsoda Anomie és ki ölte meg Edie Ledwellt.
 
Már az előző nyomozás is zavarba ejtő és olykor követhetetlen volt a mentálisan beteg rendőrnyomozó asztrológiával és tarottal való kísérletezése és a negyven éven át szőtt, totálisan félrevivő hazugságháló miatt – most négyzetre emeljük a zavarosban halászást. Nem csak Robinék szenvednek meg a rengeteg netes álnév beazonosításával, hanem az olvasó is – egy darabig iszonyúan élveztem, hogy megpróbáltam párosítani a játékbeli neveket a twitteren, illetve a politikai szervezetben használtakkal és a valódi nevekkel, aztán rájöttem, úgyse megy, hagytam a fenébe az egészet, hogy utána a második olvasásnál már nagyítóval keressem a nyomokat. Olvasás szempontjából is nehezített pálya, jókat nevettem magamon, amikor a három chatcsatornán egyszerre zajló párbeszédeket próbáltam követni – épp nemrég fejtettem ki egy barátomnak, hogy engem már az is zavar, ha két chatablakot kell egyszerre követnem. Hiába, egy másik kor gyermeke vagyok…
 
Izgalmas és fifikás a nyomozás, végig nagyjából négy-öt gyanúsítottam volt, és nem, nem tudtam kikövetkeztetni, kicsoda Anomie – mondjuk legalább benne volt abban az ötben. Egy pont volt, ahol komolyan elszorult a torkom, egy haláleset, ami mindennél jobban rávilágít arra, mennyire kiszolgáltatjuk magunkat, amikor neten éljük az életünket, ahelyett, hogy a valódit élnénk – amikor valakit az szúr hátba, akit a barátjának tart, aki sokáig a világot jelentette neki, az a legkeményebb csalódás mind közül. Borzalmas dolgokat feszeget Rowling és a legveszélyesebb nem is a nyilvánvaló: mert persze, lehet hogy Anomie egy zavart fiatal, aki egészségtelenül nagy befolyást szerez más zavart fiatalok felett; lehet, hogy a rajongók közt valóban vannak mániákus őrültek, akik mindent kontrollálni akarnak; lehet, hogy egy ellopott szexi fotó segítségével vissza lehet élni a személyiséggel és beláthatatlan károkat lehet okozni. Ez mind baromira aggasztó. De sokkal aggasztóbb, hogy minden virtuális sarkon ott lappanghatnak olyanok is, akik a névtelenség jótékony leple alatt beszivárognak a legkiszolgáltatottabb, legsérülékenyebb fiatalok életébe, akik korlátlan erőforrások birtokában, vérprofin, erre kiképezve hintik el dezinformációikat, akik úgy használnak fel a saját céljaikra, hogy abból semmit nem veszel észre, mert azt hiszed, semmi kárt nem okozhat egy ostoba rajongói játék. Aztán kopogtat az ajtódon a rendőrség azzal, hogy tudtodon kívül egy terrorszervezetnek segítettél gyilkosságot megszervezni.
 
Őszintén? El se tudom képzelni, milyen lehet mostanában fiatalnak lenni a neten. Hogy milyen mélységei vannak a virtuális életnek. Hogy mekkora önuralom és milyen fokú józanság kéne hozzá hogy ne süllyedj el. Valahol örülök, hogy öreg vagyok én már ehhez, és egyre inkább hajlok afelé, amit nem is olyan rég Margaret Atwoodtól idéztem: „Bár a digitális technológiák szuperkényelmessé tették az életünket - elég egy érintés, és máris tiéd bármi - de talán itt az ideje, hogy visszaszerezzük a feladott területeinket. Ideje lehúzni a rolót, kizárni a szimatolókat, visszaszerezni a magánélet fogalmát. Offline élni.”
 

Kiadó: Gabo

Fordító: Nagy Gergely, Kovács-Cohner Róbert