Most, hogy itt ülök a végén (ami nem
a legvége még, csak a Vége), visszatekintettem erre az utazásra, amit
megtettünk együtt, Neil, az alkotótársai, meg én: az olvasója. Amit így minden
olvasójával megtett és megtesz, mint bűncselekményt, vagy áldott gesztust –
kivel mit. A félbetört kiadás szeretett füzeteire és a Fumax komolyan nagyra
becsült, igényes féltégláira, mint lépcsőfokokra, úgy nézek vissza. És a saját
szavaimra is, e könyvekről. Hogy mennyire nem találtam én sem először a hangot
ehhez az utazáshoz. Néha elfog a vágya, hogy újrafogalmazzam, átfésüljem az
egykor írt sorokat, máskor meg úgy érzem, hagynom kell – hiszen ez is útkeresés
és hangtalálás volt, ahogy annak idején a Prelűdök
és Noktürnök, az első pár füzet a történetfolyam életében. Gaiman és a
társak egy műfaj határait keresték, és a hangot hozzá, ami nem visszhang (annak
ellenére, hogy táplálkozik az elődök bokros munkáiból, és számos esetben kötözi
ágaikra az utalások pókhálószálait). Én is a hangot kerestem hozzá, és
egyáltalában nem baj, ha ma máshol találom a határaim, mint akkor, amikor
először kézbe vehettem ezt a csodát. Talán ez mutatja legjobban, a többi,
időközben beengedett mesével karöltve mennyit formált rajtam.
Korábban sokat elmélkedtem a
pókhálószálakról – most már látszik, hogy fő vonalaiban ez a történet a
koncepciótól apró cselekményi részletekig (ha nem is ugyanúgy, ahogy pl. Alan
Moore vizionált feszes világokat, de) készen volt az alkotója fejében. Vagy
inkább mondom így: a nagy látványt, a nagy finálét előre látta. Vagy vitatkozzak magammal? Hiszen
az író maga mondta az Álomország
kapcsán: Most négy-öt különálló,
novellaszerű történeten dolgozunk… egyrészt, mert folyamatosan jöttek az újabb,
meg újabb ötletek, amiket sehogy sem tudtam beleszőni a történetbe; másrészt
szerettem volna megcsinálni néhány különálló sztorit, ami belefér huszonnégy
oldalba. Az idézet tanúsága szerint a könyvek magukat is írták, s én sokáig
úgy gondoltam, hogy a Végtelenek és birodalmaik koncepciója, kapcsolatuk egyéb
hitekkel és mitológiákkal (vagy akár olyan kései „mitológiákkal” mint a DC-s
képregények saját-világai) az összefüggések teljes hálózatával az első
pillanattól kezdve nem álltak nyitva a szerző előtt. Gaiman ehelyett mintha
bízott volna a maga egyensúlyérzékében, ahogy a mitológiák tág levegőjű tereibe
feszített „pókhálószálakon” mozgott, azáltal őrizve meg az egyensúlyt, hogy
tiszteletben tartotta az alapvető jegyeket, amelyek a mítoszt általában
jellemzik. Hiszen ha következetes marad az alapanyagához, az elmesélhető
történetek úgyis mintegy egymást szülik – csak észben kell tartani a
mítosz-logika diktálta (akár elmeséletlen) előzményeket és az esetleges
következményeket, s máris kibomlik belőlük a következő történet. Most, a Végén
nyilvánvaló: tudta, hova, és nagyon sokszor azt is, oda hogyan akar eljutni a
pókhálószálakon.
Mert elképesztő, mennyire szövevény,
hogy mennyire előre gondolt (kitalált az apróságok szintjéig) számos esetben ez
a történet. Valóban a monogatari, a
klasszikus japán mese szerkezetére hajaz a leginkább (aminek kócos unokája a
mai manga és anime); abban is, hogy az utolsó pillanatig visszatart
információt, hogy csak az utolsó oldalakkal egészül belőle összkép. Az
alkotója, amikor mellékszálakat bogozott, kitérőket tett, elidőzött egy-egy
jelentéktelennek tűnő mellékszereplő meséjében, rendre beleépítette ebbe a
csapongásba a története igazi sarokköveit. A feltűnő, erős alap-momentumokon
túl, mint amilyen például a Babaház több
füzeten át tartó folyamának szerelemből kristályosult álom-szíve, a szív-kő
jellege s hogy épp kinek a mellkasában dobog; szóval az ilyen orrunk elé rakott
nyilvánvalókon túl alapvető történetszálak belefonódása nagyon sokszor a
kitérőknek tűnő töltelék-mesékben történik. (Amúgy itt teljesen mást jelent
léte vagy nemléte egy ilyen erővel telített hatalom-tárgynak, mint például
Tolkien Gyűrűje, vagy a Bosszúállók modern eszképizmusában
szereplő Végtelen kövek esetében.) Kitérőnek tűnő töltelék-mesékben ismertük meg Nadát s Kalliopét, de később Thessaly-t is.
Ráadásul Morpheusz sorsát meghatározó szerelmei (másik arcát tekintve: Vágy
minden bosszútól szagló tette) nagyon sokszor annyira nem kerülnek a mesélésbe,
mint a Thesszáliai esetében. Csak a következmények. Hogy még egy példát
mondjak (a sorsot meghatározó szerelmek köréből): ki gondolta volna, hogy Jóbarát
Robin, a Puck világunkba szökése
és visszatérése Tündérhonba egyaránt a féltékeny Oberon akaratából történik?
Hogy nemcsak a büszkeségében sértett Lucifer, de egy másik birodalom másik ura
is Sandman létére tört, a maga hidegen tálalt, nagyon komoly utat bejáró
bosszújának idejét türelmesen kivárva?
Nagyon komoly utat jártam be a Jóakarók történetfolyamának rajzolójával, Marc Hempellel is. Először nem szerettem az elnagyoltságát, mostanra úgy vélem,
zseniális. Ahogy eljátszik a rajzi utalásokon át az egykori
Álomúr-ábrázolásokkal. Például, amikor Lyta felidézi egykori találkozásukat
Álommal, amikor megtudja, hogy a fia (a „fiuk”), Daniel elégett. Ahogy ugyanezt
eljátssza a rajzoló Remiel angyal jelentkezésekor Lucifernél – úgy, hogy aztán
Remiel kétségbeesését rajzolja az őrületbe forduló anya-arcra. Ilyen gondolati
fűzések a rajzban szinte minden oldalra jutnak. Ahogy a kifinomult
árnyékhasználattal megalkotott portré-mélységű rajzok hangsúlyt kapnak az addig
pár vonalas sémákkal skiccelt alakokon. Akármennyire szeretem a részletes, sok
munkával készült paneleket és alkotóikat (akik aztán szinte kivétel nélkül
visszatértek A virrasztás és búcsú
füzeteiben, az utolsó füzetek sajátosan fanyar elköszönéseit rajzba fogalmazni),
Marc Hempelt eszelős pontossága, sokfélesége, merész gesztusai, a nyakon csíphető
alázata mára az egyik kedvencemmé tették. Ha a Jóakarókat lapozod, az ő történetét is tartod a kezedben. Ami úgy
ér véget, ahogy kezdődött. És mégis ott van benne a világ.
Ki gondolta volna, hogy ami
történik, az Sandman fia énekétől ríkatott, ellene fenekedő Jóakarók akaratából
- s hogy valójában minden az Álomúr
akaratából lesz így. Van ebben valami szép – hogy a Végtelen arra vágyik (mint
legtöbbünk, a leggyakrabban), ami hiányzik belőle. Hogy minden ellene szőtt
fondorlat ennek a vágynak szolgája. Nekem ez a legnagyobb ajándékai közt van:
hogy Gaiman még a Végtelent is képes úgy elképzelni, hogy vannak választási
lehetőségei. Hogy akár teljesen felhagyhat „önmagával”, a szabadságot
választva, ahogy Pusztítás tette. Hogy (miután elpusztította halandó szolgáján
át a legirritálóbb testvérét, az első Kétségbeesést) büntetésből átalakulhat
önmaga árnyékává: ahogy Eufóriából született Delírium. S hogy választhatja a
Véget, ha fáradt a szabadsághoz is, és már nem képes jobban büntetni magát. És
még ki tudja, hány utat járhat az, aki Végtelen. Tetszik, hogy Neil fejében a Végteleneknek
nemcsak a kötelességérzete, de a választást illető szabadsága is lehet
végtelen. Akkor is, ha hősünk számára (látszatra) a kényszerek kötelező
szövevényéből nincs a végén más kiút. Számomra ezért ihlető lezárás a Vihart
író Shakespeare megidézése, hiszen pont erről beszél. Ahogy Morpheusz beszél
benne a Bárdnak: Egy méltóságteljesen
záruló mesét akartam... egy színművet, amelyben a Király elsüllyeszti könyveit,
eltöri pálcáját és elhagyja birodalmát. De miért? kérdezi erre tőle a
drámák mestere. Mert én soha nem fogom
elhagyni a szigetem... A Történetek Hercege vagyok, és nincs saját történetem.
Érdemes fejben tartani ezt. Annak van története, aki/ami véget ér. Ezt a
történetet tartod a kezedben; az külön bukfenc, hogy amúgy ez a történet
nyitott – tehát valójában végtelen. Ez a bejegyzés folytatódik... Ha még
nem lett eleged. De mielőtt tényleg bő lére engedem, tekintsünk vissza itt is.
A Sandman folyamáról az évek alatt e
blogon a következő bejegyzések születtek: Carthaphilus
kiadások: Sandman, az álmok fejedelme - Prelűdök és Noktürnök Sandman, az álmok fejedelme - A Babaház Sandman, az álmok fejedelme - Álomország Sandman, az álmok fejedelme - Párák évszaka Fumax
kiadások: Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (első kötet) Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (második kötet) Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (harmadik kötet)
Holnap
tán újrakezdem ott kinn ügyetlen harcom, A
fájó kényszer: élni ! - megint csak kiragad, Majd
sietek az utcán, és némely kirakat Ijesztve
tükrözi elszánt és sápadt arcom. Holnap,
igen, talán... de most olyan jó hinni, Hogy
nincsen semmi, semmi, csak csönd és este van, Csak
lámpánál tünődés, végnélkül, boldogan, Most
gondjaim batyúját letettem, nem kell vinni. (Tóth Árpád: Lámpafény) Egy március végi vasárnap, hűvös, de
nem kellemetlen, csillagfényes, tavaszi este húzódtunk másodszor a Magyar Zene
Háza üvegfalú varázsgombája alá zenét hallgatni. Az intézmény által szervezett
első kurátori hétvége utolsó estjén, a hétvége végén, amelynek Harcsa Veronika
volt a háziasszonya. Jó lett volna hallgatni azokat is, akiket meghívott ez
alkalommal, a magyar jazzélet fiatal reménységeit, vagy legalább elmenni a
Veronika által szervezett workshopra. De így is boldoggá tett előre a tudat,
hogy hallgathatom legalább ezt a koncertet. Jó volt beülni a nézőtérre azzal az
előzetes várakozással, amit a Kassák-est
érlelt, például. Azt előre tudtam, hogy meglep majd, amit hallani fogok. Csak
annyit tudtam, Tandori lesz, meg Sziveri – hogy Veronika énekel, Keszég László
verset mond, Márkos Albert kezében cselló lesz, Benkő Róbert adja alá a bőgőn,
a dobon meg Pándi Balázs. Csak annyit tudtam, ez a kollaboráció elmegy a falig,
és azon túl a versekért, amit szájra és hangszerre vesz. Mondhatni soha nem
voltam még ennyire felkészületlen, mint ezen az estén – de pontosan tudtam,
hogy akár előzetes információk birtokában is, úgyis olyat hallok majd, ami
készületlenül ér. Azért a szervezők kíséreltek
enyhíteni ezen a készületlenségen – a bejáratnál kezünkbe nyomtak egy ügyes
anyagot, az est folyamán elhangzó versekkel. Annyi egyből látszott, hogy Márkos
Albert, Veronika és tettestársaik megint nem az embléma-verseket keresték (vagy
találták) meg. Tandori Dezsőtől sem, és Sziveri Jánostól sem – bár Sziveri
esetében annyival könnyebb dolguk volt, hogy őt tényleg alig ismerik (ahogy Csajka Gábor Cypriant se igen – hogy
megemlítsek itt egy másik, korai veszteséget, ami szintén szívügyem). Látszott,
hogy megint fontosabb volt az érintettség, hogy megint a szövegek válogatták
magukat, hogy az a vers nyert zenét, amihez megszólalt a zene bennük. A
kísérőanyag Nagy Dorottya és Köllőd Márton munkája – ők szolgáltatták az est
második felének háttérvetítését is. Illett a muzsikához... De nem ezzel indult az est, nem a
zenemegosztón már közzé tett Tandori-kislemezzel (ahogy Veronika nevezte).
Hanem az egykori, még a Quartet segítségével született Lámpafény néhány dalának megidézésével, amit Veronika és Gyémánt
Bálint adtak elő. Nekem ez a duó szívügyem, ezt már elég sokszor leírtam itt,
és csalódnom nem kellett most se. Érdekes, hogyan élnek ezek a dalok, még
mindig hogyan alakulnak a szerzőkben – hogyan alakul lehetőséghez, formációhoz
egyfelől, másfelől hogyan ülepedik a játék módjába, az előadásba az idő, amit
megéltünk, a tapasztalatok, a szellemi környezet. A duó tagjai mindig is nagyon
bátran nyúltak a saját produkcióikhoz, ezek soha nem megidézések, előadások
abban az értelemben, hogy előadódik úgymond a kész, hanem az élő zenében mindig
valami új élő születik az egyszeri
megragadás alapanyagából. Számomra például annak idején elképesztően találó
volt Nemes Nagy Ágnes A szomj című
verse alá komponált zene, ahogy a bevezető tétel konszolidált, szépen
berendezett „szalonjába” úgy lépett a vers alá alkotott dallammenet, ahogy a
szavak: botrány gyanánt. Most, ezen az estén az egész átfordult, teljesen
jogosan: a botrány ma körülöttünk van, az most a szokott működés. Így kapott
aktuális, új zenei ruhát a Szobrokat
vittem, az Ülni, állni, ölni, halni
és a Tiszta szívvel József Attilától
– a legkevesebbet talán épp a Lámpafény
cizellálódott bennük, hiszen az önvigasztaló magány rezignált keserűsége lényegében
ma se másmilyen. Lesz
vigasz Lösz
vögösz Lasz
vagasz Lisz
vigisz Lusz
vugusz (Tandori Dezső: Hogy ki ne jöjjünk a
gyakorlatból) Aztán Tandori. Van ebben valami
elemien vicces, és legalább ennyire alapjában szomorú. A szavak fintorgásának
mesterét kaptuk, de a zene köré sírt ennek a fintorgásnak mindent (amiről be lehet szélni, arról be kell szélni),
ami most talán még inkább vigasztalanul olyan, mint a versek születésének
idején. Meglehetősen kompromisszumok nélkül, nagyon bátran. A zenészek nem
kímélték magukat, és az (külön, valami, durva) varázslat, ahogy Keszég László
úgy mondott, hogy szinte énekelt, és Veronika úgy énekelt, hogy szinte mondott.
A megosztón hallgatható verziónál sokkal keserűbb (mondjam azt: háborúsabb)
lett az ah roszul, bh roszul (oh
roszul), a költő egykori bátorságaihoz mérhető a zenésítők-előadók mai
gerincessége (így beszél ez a zene valami elemien aktuálisat – is). Ez a
kérlelhetetlenség, ami Márkos Albert minden produkciójában ott van (én a WH-ban találkoztam először vele) azért
megszűrte a közönséget – akinek a versfeldolgozás elsődleges élménye például a Kaláka, annak ez túlságosan mélyvíznek
bizonyulhat. Ne ússzátok meg! Hallgassátok meg! Ne
sírj nem miattad sóhajtottam felszabadulásomat óhajtottam Nem
tud már meglepni semmi
se se
világi dolgok se
szentmise... (Sziveri János: Traktoros vers) Aztán Sziveri. Megint a jól talált
(téged találó) ismeretlenebbek – de ide már odakéretőzött egy s más a
legismertebbek közül... Főleg a Bábel
fontos nekem ettől a fiatalon halt költőtől, mert az irodalmunk talán leginkább
zsigeri betegség-verse. Torokszorítóra, lélegzetfojtóra sikerült – nagyon
várom, ezt az anyagot mikor rakják ki a megosztóra. Minden okozott fájdalma
ellenére hallanám megint, mert nemcsak fájdalmat okozott. Sziveri nekem valahol
az a pofátlan határ, ami vers ugyan, de már majdnem slam poetry; amely mer
úgymond olcsó lenni akár, mert szemben bármilyen elefántcsonttoronyba karcolt
finom ornamentikával, értetni akar. Miközben az értető egyszerűsége bonyolult
és sokrétegű is, olykor hatalmas utalásmezőket mozgat (szánt fel a maga gonosz
találékonyságával, ahogy a traktor). Ezekből egyszer, ha a lehetőségek
engedik, tényleg lemez lesz – vinyl, a tárgyak mániás szerelmeseinek. Nem
veszek ezért újra lemezjátszót szerintem, de hallgatni fogom. A Kontinuitat németül írt haikuját (ezt az
oximoront a legsokrétűbb, western-zenei, Morriconét megidéző utalással)
Tandoritól. És igen, a Bábelt. Akkor
is, ha fáj. A két kislemezt, ahol megint szembesülhettem vele, hogy nem baj, ha
nem pontosan úgy szólnak ezek a versek a más meglátásában, ahogy eredetileg a
fejemben – mert megszólaltak. Ez még
messze nem a vég... Reméljük, ez a kollaboráció játszik nekünk még
hasonlóan kérlelhetetlenül irodalmat.
Tény, ezt is megkajáltam két este.
Tény, ezen is röhögtem harsányan, nem egy, nem két helyen. Mégis, nekem kicsit
most fáradt el Chris Moore. Továbbra is bírom: a nyers, minden polkorrektséget
félre hajigáló humora szerintem továbbra is elolvastatja majd az újabb és újabb
könyveit; továbbra is szeretni fogom, ahogy kicsavarja a mintaadók kezéből a
tollat, hogy pacákat ejtve összefirkálja a szent művek még szentebb kéziratait
mindenféle trágár és lehetőleg valamilyen –fília végű latin szóval leírható
aberrációval. Ez esetben gerbillofil nyáladzásokkal. Rágcsálókhoz való
szexuális vonzódás – valójában persze nem, azaz félig, vagy félig sem, vagy...
izé. Pszichiátriai értelemben a szörnyekkel való dugás vágya mellé sikerült
további szakadékokat nyitni bennem, az olvasóban; köszi, Chris. Remélem, a
terapeutád még nem jár terapeutához.
Szóval Tarsoly tovább kalandozik
abban a párhuzamos univerzumban, ahol a bárd, Shakespeare életműve úgymond
történeti valóság. A Bolond talán
még bolondabb, mint az első megjelenésekor, továbbra is nagy bottal jár, mint A velencei sárkányban, a nyelvezet arcátlan, a történeteket úgy
erőszakolja benne az írói szándék, hogy közben meg is mutatja: a könnyedre
hangolt játékok mögött ugyanúgy ott ficeregnek a tragédiák. Hiszen a történetek
(és el-tolvajlásuk) Erzsébet-kori mestere csak úgy különböztette meg a
vígjátékait a tragédiáitól, hogy azokban ugyanazok a körülmények nem juttatták
el a hősöket az első vérig se. Bohócsipkás kortársunk csak ezt csavarja ki –
amíg az első két könyvben bohózattá írta a tragédiát, most véres, de ugyanúgy
nevetséges tragédiába csavarja a legszelídebb színművet, Tarsoly mester és az ő
vidám kompániája segítségével.
Hiszen az alap, amit itt most
boncasztalra ránt, a Szentivánéji álom.
Athén, az uralkodó jegyespárral és az esküvőjükön színészkedni igyekvő
kisemberekkel (meg némi erőszakkal); és az erdő mellette, az élő mitológiával:
tündérkirálynővel, koboldkirállyal és alattvalóikkal, akik, hát izé... nem pont
olyanok, ahogy az eredetiben megszoktuk. Vicces amúgy azt írni a bárd bármelyik
darabja kapcsán, hogy eredeti – a Szentivánéji
álomról legfőképpen: kis Chaucer, kis Plutarkhosz, kis Ovidius, kis
Apuleius; szóval nyúlások boldog sorozata Shakespeare által mixelve. Akkoriban
nem volt evvel semmi baj, a színház angol királya a legtöbbször közszájon forgó
történeteket újramesélve fogalmazta meg a maga mondandóját; a kornak nem volt
követelménye az eredetiség, és a másként mesélés sem volt főben járó bűn, sőt.
Úgyhogy Christopher Moore ilyetén a maga agymenésében is egyfajta shakespeare-i
hagyományt őriz – bár tényleg rendre elmenve a falig (meg egy picit azon is
túl, az apró, megfelelően elhelyezett lukon át).
Továbbra is nagyon bírtam, mert a
harmadik kötet is az aktuális mesemódjaink görbe tükre: farom-túró trónok
harca, bárcás és még bárcásabb főribikkel és főbikákkal; továbbra is mindent a
farba rúgós poénokra hegyezett zsöllyének mesélve (azaz rámutatva: gondoljak
bármit magamról, bizonyos szempontból én is csak zsöllyeszökevény vagyok). Számomra mégis elfáradt, annak ellenére,
hogy továbbra is nagyon szórakoztató, mert a Moore által rendre a könyveibe csöpögtetett
többlet-réteg, a lúzerek apoteózisával, a bétahímek megistenülésével ebben a
könyvben a legvékonyabb. Pedig Farhossz, Kondérosz, Gerendakosz, meg a többi
botcsinálta színész adná a lehetőséget. Adná az író alá a lovat, akarom
mondani: a szamarat. Ez a réteg most mégis vérszegény marad: a komikuma
hibátlan, de pontosan markolt mélységek nélküli.
Higgyétek el, nem a sértettség
beszél belőlem, amiért nem a Viharba
oltott Szeget szeggel-t mesélte,
ahogy számítottam rá. A kicsavart történet szereplőgárdáján át Moore most is
kibeszél közönségnek és hatalomnak. De ennek a ki-beszédnek nincs úgy fókusza,
ahogy az előző két könyvben. Ahogy
a Bolond gonoszul eljátszott a „legkisebb királyfi, akinek szurkolsz”
meseeffektjeivel: a vér jogával éléstől jutva a nagyobb jó érdekében elkövetett
cseréptöréseken, csalásokon, átveréseken át egészen a véres bosszúig (csak egy
degenerált családot söpörtem el az útból – mondja e család bohócruhás,
törpenövésű „legkisebb fia”) úgy játszik el a bosszú sorvezetője mentén A Velencei sárkány a nagy gazdasági-politikai mesék bevett paneljeivel. Figyeljetek oda erre
– sosem árt, ha az ember a (morbid, vér- és egyéb testnedves) jó poén mellett
magán is röhög, a történetek (hírek és szakértések) által jobbára (meg)vezetett
önmagán - írtam az előző kötet elolvasása után. Most nincs okom ilyesmit írni. Ha rejtettél is bele ilyen
réteget, kedves Chris, számomra elveszett belőle, vagy belekerült a szerkesztőd
által előbb megírni követelt Noirba. Valahol látom a lelki
szemeim előtt (az utószó alapján), milyen lett volna az időutazó Bolond...
Mindazonáltal köszönöm. Kellett ez a
könyv a napjaimba. Kellett a benne tapintható remény, hogy Pukk, a Jópajtás
Robin mágiája nélkül is megúszható a hatalmasok elmebaja. Csak kurázsi kell
hozzá, egy csapat segítőkész lúzer, meg némi szerencse. Az mondjuk szerintem
éppen nagyon ránk férne.
Love, Death & Robots. Két évad, egy hosszabb, meg egy rövidebb. Már csaknem elfelejtettem, hogy írni akartam róla, de megnéztük a minap a BigBugot, Jean Pierre Jeunet nagyvonalúan beteg sci-fi komédiáját, és egyből eszembe jutott a második évad Automatizált ügyfélszolgálata, a démoni robotporszívóval. A BigBugról sokkal többet nem akarok mondani, nem akarom bántani, mivel jól szórakoztunk rajta annak ellenére, hogy olykor irritálóan francia. Van a filmes fűszerkészletüknek jó pár olyan eleme, ami vagy nagyon ízlik, mint anno az Alien negyedik menetében, vagy annyira nem, mint ebben a filmben. Mintha a sci-fit kizárólag szürreális mivoltában volnának képesek megközelíteni. A Netflix antológia-sorozatából az Automatizált ügyfélszolgálat volt az első, amit láttunk az összes kisfilm közül (tévedésből egyből a második évadot elindítva), egyszerűen frappánsabban vezeti fel látszólag ugyanezt az alaptémát, és intelligensebben futtatja ki teljesen máshova, még csavarva is egyet a fricskán. Egy Scalzi-novella megfilmesítése amúgy és nagyban köszönhető a rajzba tételnek, hogy ennyire megült a reklám- és marketingszörny ellen kényszerűen megszülető nyugdíjas Bonnie és Clyde páros nyitva hagyott története a fejemben.
Az epizódok legtöbbje ugyanígy irodalmi adaptáción alapul, többnyire erős novellákon – és többnyire a történetnek alapjában ágyazó képi világba téve. És van, amikor elemelkedik az egész a fantasztikusan innovatív rajztól, ahogy a másodiknak látott Jég. Történet-szempontból nem ez a film, s főleg nem a Passions Animation Studios másik mágiája, az első évadot lezáró Zima kék a legerősebbek, de mindkét alkotás művészet. Szeretem ezt a fajta kreativitást, mint ahogy a gunyoros minimalizmust is, például az Alternatív történelmekben; szeretem az olyan bátor képi világot a jó ötlethez, mint A szemtanúé; mégsem ezek a filmek lettek a szériából a kedvenceim. Hanem két CG-parádé. Az első évadból Sonnie előnye. Ami a történetével, a képi világával, a kísérőzenéjével talán a legtökéletesebb egység, Dave Wilson rendezésében – az utolsó, sötétben elsuttogott mondatig színtiszta, véres mámor, és közben intelligens, beléd ülő mese. És a másodikból az Élettelen szemek, amit talán a legtovább cipeltem magamban, az összes közül – bár amúgy ez a történet nagyobb lélegzetet, több stációt is elbírt volna Briggs detektív kijózanodásából (ha nagyon szigorú volnék, így mondanám: ez a történet teljesen hitelesen elmesélve inkább egészestés).
Pedig amúgy ez a rajzfilmes út a belefektetett irdatlan munka (és bármilyen, szemet gyönyörködtető végeredmény) ellenére a szememben kevesebbet ér, mint egy jól elkapott, egyedi látomás. Talán azért is, mert ezeket társítják a legszívesebben a véres, pörgős akcióhoz, ami egyre kevésbé érdekel. Mégis, ebben a szériában nagyon jól vittek magukkal ezek a vérben tocsogó, olykor igen szellemes akciók. Kettő ezekből egymás tükrében sem tanulságmentes -, az Alakváltók és A titkos háború. Amcsi farkasember-katonák a tálibok ellen, szovjet honvédek harmadik frontja Szibériában, a démonok ellen... Vicces, mennyire kiszolgálták a sztereotípiákat: a vérfarkasok vadászata az egyén és a szuverenitás, a pufajkás mese a kollektívum és a kötelességteljesítés véres himnusza. Az utóbbiban odáig mennek a tipizálásban, hogy a filmekről jól ismert orosz akcentussal ízes angol beszédet hallgatod (és ezt a poént megőrizték a szinkronban is...). Amúgy ennek az alaptörténete a másikhoz képest messze erősebb, több rétegű. Ahogy például a Sas-hasadéké is – bár össze se tudom számolni, hogy ez a galaktikus pók-iszony az idők folyamán hányadik alkalommal került elém, de tény, ritkán ennyire jól elkapott tálalásban. A sorozat címében sorolt szexnek, halálnak, robotoknak amúgy ezekből a nagy gonddal és nagyon sok bittel rajzolt mesékből a Hó a sivatagban felel meg a leginkább, mindháromból pont a kellő arányt tartalmazva.
Amit viszont megkerestem irodalmi alapanyaga formájában is, az a Jó vadászatot. Ken Liu írta; Timi írt a könyveiről, ide, a blogra, muszáj lesz most már szép komótosan végigolvasnom a novelláit, mert nagyon jók. Egyszerűen nagyon örülök ennek a látásmódnak, ami képes észrevenni: a mágia alternatívája a technikai gondolkodásban is lehet alapstruktúra. Ennek a gőzpunkba hajlított történetnek áll a legjobban az enyhén manga-beütésű, hagyományos rajzstílus. És amit olykor csak azért vissza fogok nézni, hogy kinevetgéljem magam egy-egy keserűbb helyzetből, pedig ugye aki egy poszt-apokaliptikus várost látott, az látta mindet, az a Három robot. Hihetetlenül morbid és találó kis tükör macskákkal (nagyságrendekkel jobban tetszett, mint a másik macskás poénra épülő történet a szériából). Ennyiféle film közé persze nekem is jutott olyan, amit elég volt egyszer látni, de olyan (legalábbis nekem) nem akadt, amire rácsodálkoztam volna, hogy mit keres a többi között.
Ennyi történetből persze mindenki a maga szája íze szerint emel ki - sőt szerintem az én alkalmilag változó szám íze is mást választana ki holnap. Kiemelhettem volna a karácsonyi reményt (...mi lett volna, ha nem vagyunk jók?), a megbolondult óvóhelyet, a Tizenhármast, amikor szerencsés (vagy szerelmes...); a farmot, ahol szerencsére nem élünk (ahol egy hölgy, szivarral a szájában legalább fiatalon és szépen hal meg - vagy nem). A legtöbbje tényleg frappáns, miközben rövid. Timivel elbeszélgettünk róla, hogy lehet, érdemes volna keresni a találkozás lehetőségét a rövidfilmekkel, az utóbbi idők tapasztalatai alapján. Igazából mind a ketten szeretjük a novellát – miért ne kereshetnénk az alkalmat, hogy nézhessünk ilyet filmen? Vagy legalább ne ugorjunk el előlük, ha szembe jönnek, mint ez a széria a Netflixen. Várjuk a folytatást belőle.
Mielőtt olvasnál, légy oly kedves és
áldozz 19 perc 19 másodpercet az életedből erre a rövidfilmre. Amely (akárcsak
egy jól elkapott, pontos, magán túlmutató novella) a rövidsége, a két szereplő
adta szűk keresztmetszet, a gesztusokba csomagolt ihletett szűkségek és
ellenpontozó túlzások ellenére nagyon sokáig adhat gondolkodni valót.
Elhívatottságról és kiégésről: hogy hogyan válik meztelen nyűggé a lenyűgöző. Apákról
és örökségekről: hogy hogyan lesz megkötő, kényszerű bilinccsé az, ami valaha
lebilincselt. Hogy a megfeleléskényszer mire és miért, s főleg miféle válasz. A
tökéletes apák tökéletlen fiai által ez a film ránéz a szenvedély természetére,
miért-hogyan válik belőle szenvedés. És ahogy illik, a játékidejébe beférni
látszónál jóval többet markol – ha hagyod, akkor téged is belevon. Nézzétek meg
előbb, mielőtt olvasnátok róla. (Bár most épp nem tudom, hol tudjátok megnézni... sajnos keresni kell, hiszen ahogy láttam, a nyilvánosságnak kitett verzió immár nem elérhető.)
Pinczés Dávid mesteréves
vizsgafilmje a Werk Akadémián. Készült Pinczés Máté Nehéz örökség című novellájából. És most világszerte nagyon komoly
díjakkal ismerik el, a megosztón szabadon nézhető film gyönyörűt repül. Alföldi
Róbert és Mácsai Pál odatett, pontos játékát díjazta a New York-i Actors Awards
díjkiosztó szakmai zsűrije – de önmagában (ahogy egy interjúban el is mondja) talán a tény az igazi díj a rendezőnek,
hogy ez a két színész elvállalta ezt a feladatot, és így játszotta el - ahogy
Pinczés Dávid fogalmaz: kőkemény példával jártak elöl szakmai
elkötelezettségből. Volt mihez odatenni magukat. Ez a film az utolsó
megjelenített kis morzsájáig kitalált, előkészített, végiggondolt. Már ahogy
kezdődik. Ahogy a nagy kupola körül „kering” a kicsi – vicces, pontos: bolygó
és holdja. Hiszen ez egy bolygó és holdja történet amúgy is, az
imposztor-szindróma alapja itt a sikeres, tökéletes pályát befutó apák
nyomdokain járó fiúké. Őszintén gratulálok az alaptörténet írójának, Pinczés
Máténak, mert egyáltalán nem evidens, hogy ezt is belelássuk a kultúránk
megalapozó, (számomra) legfontosabb történetünkbe.
Kitalált, előkészített,
végiggondolt. Hallelujah Pizza. A csillagászunk autójának rendszáma: JEH-034. A harmincnégy éves
Krisztus – abban a lehetetlen helyzetben, a feladat után, mégsem beteljesülve.
A nyitó képsorok híradó-jelenete, a csillagász indulata – az ábrázolás, ami
szembemegy a sztereotípiákkal: miért ne lehetne a tudomány embere indulatos,
pikírt, személyeskedő? A tény, hogy az alaptörténet ebbe a közegbe helyezve, a
csillagvizsgálóba helyezve nagy alázattal tartja a közeg törvényszerűségeit – a
szentély szertartásrendjét úgymond. Ebben az alkotók segítségére volt a Svábhegyi
Csillagvizsgáló szakembereinek színe-java, de a filmkészítés esetében messze
nem ennyire evidens, hogy a történetnek helyet adó közeg adottságait és
szabályait a kulissza-mivolton túl is ennyire tiszteletben tartsák.
Tényleg elképesztően teljes alakítások
ezek. Két élet bontakozik ki, egy valószínűségeiben ismerős, meg egy
valószínűtlensége ellenére ismerős. Úgy, hogy az alakítások eljátszanak azért a
két színész reputációjával is, Mácsai Pál egy ponton beállításig pontosan ül a
Terápia alaphelyzetében, Alföldi Róbert szindrómás megváltója pedig nekem a
fényár-jelenetben megidézi Az ember
tragédiája Luciferét (fényt hoz... ezzel a zseniális
komplementer-mondattal: el kellett vennem
a fényedet, hogy jobban láss). A bájos kisrealizmusból, ahogy a futár
bekönyörgi magát a csillagász estéjébe, a film folyamán teljesen kézzel
foghatóan jutunk el a szürreális végkifejletig – egy gyógyító, gyönyörű
végkifejletig.
S végül a játék azzal, hogy Godot
ebben a történetben megjön. A meséink teljesen jogosan arról szólnak, hogy
hiába várunk rá – ezért komoly attrakció, ha így érkezik meg: tényleg ad egy
beteljesülés-érzetet. Azzal a finom ízzel, ami valóban válasz az imposztornak
is, ami valóban folytathatóvá teszi az életet. Dr. Ifj. Marsi Szilárd a végén
odaballag a bezárt kicsiségéhez, és kinyitja – mert megélhette a valódi
méreteit: a beteljesülésben is az apja fia lehetett. Az imposztor megnyugodhat
benne – hiszen méltó volt a feladatra. Választ kapott – azzal a finom ízzel,
hogy egyfelől egy imposztornak csak ekkora válasz elég, másfelől azt is
jelezve: ez a válasz fehér holló, mert Godot megjött benne. Nem szokott... Azzal
az ízzel, hogy az imposztor-szindrómában szenvedők életen át ezt a dilemmát
hurcolják magukban, valójában mindvégig válaszok nélkül. S ha magukra ismernek
ebben a filmben, így kell erőt meríteniük belőle. Ha rájuk ismersz a film
alapján a környezetedben, így kell erőt adni nekik – a tudomásul vételével,
hogy enyhülhet az érzés, de teljesen soha nem múlik. Hiszen meg kell elégednie
(a benne szenvedőknek meg kell elégedniük) a mese válaszával. Amíg élünk, senki
nem érdemel többet, ugyanis.
Amit itt olvasol: több mint világnézet és kevesebb mint vallás. Több mint világnézet, mert általa a dolgokat nem valamely irányból látod, hanem közös gyökerüknél tapintod. Kevesebb mint vallás, mert nincs benne szó az isteni misztériumokról, melyekről csak jelképekben lehet beszélni. (Weöres Sándor: A teljesség felé)
Amit itt olvasol: kevesebb, mint
beszámoló egy estéről, de több (szeretne lenni), mint egy emlék nyilvános
rögzítése. Egy estéről, amikor a dolgainkat a közös gyökerüknél tapintotta
valaki, gyöngéden, mint mikor a kertész a lehetetlennel dacolva kitépés nélkül
sodorja le a föld alatt a közös gyökéren élősködő csibort. Gyógyító estében
volt részünk, egy sok szempontból ambivalens térben – amit amúgy nem nehéz
azonnal megkedvelni, sőt, azt nehéz fejben tartani, hogyan-miképp jött létre,
és a maga formabontóan hagyományőrző módján mi mellett mi egyebet is képvisel.
Nekem évek hosszú sora óta van
dolgom ezzel a könyvvel – a magam szerény eszközeivel gyakorlatilag ugyanazt az
alkotásra, tovább gondolásra (mondjuk ki: kiteljesítésre) ingerlő réteget
markolászva belőle, ami szerintem Gryllus Dánielt is zeneműre provokálta. A teljesség felé (miközben számomra
külön fűszer benne, hogy Hamvas Béla tanításainak egyik, ha nem a leginkább
közérthető tükre is a tanítvány szavaival) visszatérő olvasmányom, és a köré
bokrosított Teljesség-átiratok sem
lesz soha készen. Újabb életszakaszokban újra meg kell nyitnom magamban, nem
utolsó sorban azért, hogy megmutathassa, hol tartok (erről a
körbeírás-kényszerről, a természetéről a Napút Online felületén egy Műhelynaplóban, és egy másikban elég hosszan beszéltem
már...).
Olvasom, hogy Gryllus Dániel a
nyolcvanas évek elején ragadtatta el magát Weöres könyve által, s hogy a
Hungaroton (monopolhelyzetével visszaélve) akkoriban nem ítélte kiadásra
érdemesnek. Kár, sokat tehetett volna annak a kornak az esszenciájához.
Néhányszor elhangzott, két-három előadóval, '88-ban mégis készült egy felvétel, ahol mindent a szerző játszott és énekelt fel. Aztán Gryllus Samu, a zeneszerző
fia 2010-ben újrahangszerelte, s pályatársakkal, megbecsült kollégákkal előadták.
A teljesség igénye nélkül: Sebestyén Márta, Sebő Ferenc, Balogh Kálmán, Bognár
Szilvia, Szalóki Ági, Szirtes Edina Mókus, Palya Bea, Both Miklós, Ferenczi
György – világzenei, népzenei, jazz-, blues-, komolyzenei előadók szelíd és
alázatos produktumaként hangzott el; ahogy Gryllus Dániel fogalmazta az este:
azt hitték, születésnapi ajándékul, egyszer. Azóta a produkció tucatnyi
alkalommal előkerülhetett, bejárhatta hangjaival a MÜPA akusztikai csodáját –
és a Magyar Zene Háza nyitóévadának is a részévé vált.
Hogy meghallgathassuk, és tényleg
megérinthessen. Hallottam megosztón nem egyszer – de az élő zene, ami a füled
hallatára, ott és akkor és egyszer és megismételhetetlenül megszületik,
egyszerűen más íz. Olyan jelenléttel terhes, amit a legjobb minőségű felvétel
sem tud. Benne van valami többlet, ami nehezen körülírható (látod, hogyan
próbálom...) és sokkal inkább benne vagy te is – talán már nem is, mint puszta
hallgató (bár nyilván nem, mint teljes lélegzettel vele lüktető résztvevő,
előadó). De mindenképpen az a köz, amely közönséggé válva az
együtt-lélegzésével visszahat a produkcióra – és számomra legalábbis a részévé
válik. Részévé válok, és a részvétel által, ami történik, sokkal inkább a
részemmé, ami történik. Az élőzene alapélmény. Hiába van fenn (én is hallgatom), egyszerűen nem
ugyanaz. Mint ahogy nem ugyanaz a megvehető CD, ami ott várt az előcsarnokban.
De az (ahogy Gryllus Dániel évődött velünk a bevezetőben) legalább aláíratható.
Például. Vettünk, és aláírattuk – benne van ebben kis nosztalgikus jelleg és az
alkalom (a fókuszált zenehallgatás) további megbecsülése is: ha majd berakom a
lejátszóba, a hallomás minőségét az emlék is felülmelegíti, amikor
megköszönhettem az alkotójának az ifjúságom. Hiszen része volt benne. Máig
része, például A teljesség felé
által. Erős válogatás Gryllus Dánielé, amúgy, az emelkedett epizódok mellett
erősen kritikus passzusok is kerültek bele – ez a hetven perces koncert nemcsak
gyógyító szertartás, de ébresztő is. A szavak kritikai attitűdje, és az azt
remekül pontozó zene is érvényes, még mindig. Sajnos az. Megint meglepett,
tényleg mennyi benne az indiai elem – eszembe jutott miatta Anoushka Shankar
tavalyi, filmes-kísérőzenés koncertje.
Megkerülhetetlen, hogy írjak erről a
térről, ami a koncertnek otthont adott, a Magyar Zene Házáról. Nekem ez az
egész Liget értelmezéséhez tartozik. A ligetvédők attitűdje alapjában
szimpatikus volt, akkor is, ha egy része szerintem illúzió: ez a kis zárvány a
városban sosem volt önmagát szabályzó ökológiai egység – egyszerűen túl pici
hozzá. Ez a szemléletbeli különbség leszűkíthető így: angolpark versus
franciakert. Az angolpark jelleg mellett a Városliget tényleg szeretni való, de
elképesztően elhanyagolt volt, kezdeni kellett vele valamit. Az (társadalmi)
katasztrófa, hogyan-miképp történt: a verőemberekkel, a beépüléssel, meg a
valóság kedv szerinti csavargatásával, mire ez a rendezett park lett belőle -
de most már megvan, ilyen lett, élettel kell tölteni. Az épület tényleg
gyönyörű, majd elválik, életképes-e a spórahullatott gomba-koncepció,
belenőnek-e a nekik képzelt kalickákba a fák; a dolog nem kockázatmentes, de legalább
lett ebben a dicső múltba révedésben, ami pártunk és kormányunk kattanása
(gondolj a Kossuth-térre...), egy valóban elég innovatív zárvány. Engem kicsit
meglepett, a reprezentáció egészéhez képest mennyire elenyésző benne a hasznos
tér – a teljes tetőzött alapterülethez viszonyítva milyen kicsi a koncertterem.
Persze van kiállítótér, és könyvtár, majd látni kell az egészet. Akusztikailag
szerintem eléggé rendben van, a nagy üvegfelületek ellenére. Jövünk még...
Ahogy sétáltunk a vége után,
Vajdahunyad-vár oldalában egy csapat vidám fiatal mellett haladtunk el, szórakoztatták
magukat dobbal és tangóharmonikával, valamilyen szláv nyelven énekeltek hozzá,
érzékenyen, szépet – a maguk örömére. Lehetne ilyen hely Budapest, ahol
ilyesmibe botlasz hazafelé, egy szívet melengető koncert-élmény után. Nekünk
valahogy mindig jut ezek után a megmerítő örömök után némi józanítás is – ez
most egy agresszív, magával üvöltöző, villamos-ajtót rugdosó részeg képében
materializálódott, hazafelé a villamoson. Csak hogy ne felejtsük el, jó dolgunkban,
hol élünk? E nélkül is nehéz volna elfelejteni.
Megmutatnám a Teljesség-átiratot, ami ehhez a
megidézett passzushoz készült:
A
hírvágy
Az utolsó sípszó veresége* előtt, a sínek szabott irányába eső átjárón a pályaudvar féreglyukába is bebotorkál a gazdátlan, elszabadult gurulós bőröndök között botorkáló, végig nem képzelt testtartásotokban is lakó kiesés fenyegető lehetősége.
A rendező ország követeiként, mintegy terelve a terelhetetlen indulatokba gyűlt kilométerek figyelmét az eredményjelző tábláról - a menetrend jobbára változhatatlan ritmusában ütemes bizonyossággal zakatol az örök hírnév helyett a lehetetlennek gondolt késés:
hogy kiestetek. De ez is tegnapi hír már, tegnapelőtti, szombati; és most szerda, csütörtök, péntek, eztán ez a másféle menet, rend örökös kételye lüktet ütemes csattogással alattatok: a mi lett volna ha. Sínek és kerekek. Sínek és haza- szállingózó, szomorú szurkolók.
(*Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég és Oroszország épp kiesett a maga rendezte labdarúgó VB-ről. Hír volt - már nem hír...)
Igen régen olvastam először, az első
magyar megjelenés környékén – akárcsak a Dűnét. Van amúgy egy olyan olvasat a
fejemben, hogy ez a történetfolyam lehetne annak a távoli múltja – hogy ilyen
okból, alapon és folyamatában is így születik egy (számító)géprombolás-hullám,
egy (Butleri) dzsihád a mesterséges értelem ellen; az így születő mesterséges
értelem ellen. Szerintem nincs olyan sci-fi rajongó, aki így vagy úgy ne
játszana el ezzel, hogy összefűződnek benne mesék, pedig amúgy ez a két világ
minden szempontból fényévekre van egymástól. Mind a kettő látomás, de
mondhatni, egymásnak háttal születtek. Hiszen Gibson világa, ami itt, ebben a
könyvben nyílt, amire aztán ráépült egy teljes, kiterjedt al-zsáner, a
következő lehetséges lépések bűvöletével jár elektronikus zenére táncot; míg
Frank Herbert munkái léptékeikkel tényleg eltaszítják maguktól a
megfeleltetést, még az allegóriát is. Mégis, talán nem véletlen, hogy ezen a
blogon egymás után kerülnek szóba...
Néhány éve ezt írtam Gibsonról, egy
jóval később megjelent műve kapcsán: igazi
varázsát, azt hiszem csak most, A periféria után sikerült végre megértenem. Bármiről is beszélt,
implantátumokkal telipakolt, virtualitásban kolbászoló, médiavilági ötpercet
kitolni vágyó, globalizálódó márkák bűvöletéből szabadulni igyekvő különböző
hősei hasonló minták alapján mozogtak – de mindig teljes érzetű, elképesztően
valószerű jövőkben és alternatívákban. Ezek az álmodott világok nem hordoznak
semmilyen kompromisszumot, álom-jelleget. Ahogy a szemünk láttára alakulnak, az
a valóságunk egyéb tálalásaival teljesen megfeleltethető. Az író a ma
lehetőségeinek adott, kiválasztott és továbbgondolt köreiből tökéletes
ma-érzetet teremt minden alkalommal, komolyan ügyelve a következményekre: a
perifériákra is. A jövővíziói nem pöndörödnek fel a széleken – távlatuk van,
komoly, továbbgondolható távlatuk. Gibsonnak tényleg nincs túl sok „története”
– de eszelősen jól felrakott világokban történik a majdnem mindig ugyanaz.
Mert valójában tényleg szinte
ugyanaz történik bennük. Az írói attitűd a cselekményvezetést tekintve
folyamatosan A piszkos tizenkettő
szerkezetét variálja, szépen követve az adott recipét. Akciószagú felütéssel
pácba rántott hősök gyűlnek össze, csapat épül, felkészülési szak, szükséges
előjáték-akciók után koronáz az igazán ütős, csinbumm finálé. Viszont közben
elképesztő könnyedséggel rajzol jól elkapott figurákat, folyamatosan az
interakcióikkal jellemezve őket, az egyszerű panelekre gyönyörű, gazdag
ornamentikával fest lehetséges jövendőt. És így, beérkezve a regényi jövőidőbe,
ijesztő, hogy mennyire prófétaian. Ez az írógépen született regény nemcsak
leképezte az utána jövő korokat, a billentyűzet-időkét, de alaposan bele is
kavart a kifejlésükbe. Az olvasás közben érzett fémes íz jelenleg ott illan a
gyorséttermi szendvicseinkben, s ugyan az al-zsáner is nagyon hamar erre az
ízfokozókkal karban tartott frissen készült félkész-étel színvonalra süllyedt,
a Sprawl-trilógia nélkül elképzelhetetlen volna a nyolcvanas-kilencvenes évek
szubkultúráinak színe-java. És tényleg meghatározta valamilyen szinten az is,
hogy egy egész technikai forradalom hogyan gondolt magára; miközben
tájfun-erővel felkavarta a média amúgy sem viharoktól mentes vizeit, hogyan
alakította át egyszer s mindenkorra az információ fogalmát, s végül az egész
életünket, amikor a kezünkbe adta a mobillal az egész felfoghatatlan világot. A
szilícium völgy ifjai Gibson-rajongók voltak – nem véletlenül; hitték, hogy a
látnok őket írta meg.
Persze, ennél sokkal többet tett, és
ezt a többi regénye fényében látni igazán a Neuromancer vonatkozásaiban is.
Mindig húsba vágó, létező problémákat lát és láttat, hallatlanul könnyedén, a
szereplőin át. A világunk jelenségeit továbbgondolva eléggé kérlelhetetlenül és
következetesen kérdez – és a válaszaiban mindig elmegy a maga teremtette
lehetőségkör széléig. Erről bővebben majd a folytatások bemutatásakor ejtenék
szót – lesz miről. Én nagyon sokra becsülöm a stílusát is – miközben a
cselekmény szintjén ponyvát ír, a megfogalmazása szintjén olykor szépirodalmi
igényű mondatokat. Nagyon hálás vagyok érte, hogy ebben az új fordításban (ami
amúgy szerintem ízesre sikerült) meghagyták azt a kezdőmondatot, amire anno
felkaptam a fejem. Ma már szinte magyarázatra szorul, mi az adásszünet – és
talán volna még, ami magyarázatra szorul. Talán már nem rántja be úgy az
ifjakat, ahogy engem akkor, de ha tudják, hogy ez a könyv az alap: hogy e nélkül másképp néztek
volna ki a videojátékok, az anime-világ, hogy nem volna Mátrix (és még oldalakon keresztül sorolhatnám), remélem, elkezdik
olvasni. Ennek a könyvnek felmérhetetlenek a hatásai az életünkre, akkor is, ha
másképp éljük (és ezerféleképpen másképp képzeljük el) ezt a "jövőt". A jelenünk íze furcsa
mód valahol olyan, mint ebben a könyvben. Amit az olvasása közben érzek. Fémes,
elektromos íz...
Nem volna (vagy nagyon nem így) se Ghost in the Shell, se Mátrix...
Van egy film, ami amúgy ízig-vérig Gibson (nemcsak a Sprawl-trilógiából, de
például a Virtuálfényből is táplálkozik), a Johnny Mnemotic – A jövő szökevénye. Hát’izé film, a fiatal Keanu
Reevessel, az a réteg, az akció, ami filmre vihető volt, a kor filmnyelvén és
lehetőségeivel... Én szerettem (kicsit úgy, ahogy a lobotómiát...), hisz egy
mozgóképben ficergett Takeshi Kitano és Henry Rollins, meg Ice-T, vidám nyúl(és
egyéb-)farknyi szerepekben. Gibson írta, messze a leggyengébb munkája, pont az
hiányzik belőle, az a többlet, ami a regényeit túlemeli az akción. A könyveiben
ott van a vízió arról, amit ma a zsebünkben hordunk – ami híd lehetne, ember és
ember között; de egyre gyakrabban az a gazdagság, ahova, ha belépsz, nem
ereszt. A hely, ami elszigetel. Egy önmaga körül forgó kaptár-spirál az űrben. Egy
metrónyi ember, ahogy a telefonját bámulja. Ezt a látomást először William
Gibson érezte meg, ő tapintott rá. Érdemes a nézőpontjába helyezkedni. Látod a
világod benne.
Igen régen olvastam először, az első
magyar megjelenés környékén. Sokáig csak az első könyvet voltam hajlandó
szeretni – és akkoriban ezzel nem voltam egyedül. Hősöket szerettünk volna,
mert a világunk változásaiban is hinni akartunk a hőseinkben. Hogy milyen
kijózanító pofonok értek azóta, nem sorolom – de mára, ha ezt a történetfolyamot
kézbe veszem, számomra a mottója és egyben vezérfonala Pardot Kynes, az Arrakis
egykori császári planetológusának mondata (a fia, Liet-Kynes látomásában
„beszél” így, a haldoklóhoz): Annál
rettenetesebb szerencsétlenség nem is érhetné a népedet, mintha egy Hős kezébe
kerülnének.
Amikor megjelent ez a regényfolyam,
nagyon sok tekintetben jelentett a szemléletében újat. Nagyon bátran távolodik
a jövőbe: az elképzelt múltja, amire alig tesznek a szereplői pár utalást,
bonyolult és sokrétegű. Amire eljutunk Herbert hőseinek korába, az emberiség
túl van egy kirajzáson a világegyetembe, egy kiterjedt gép- és mesterséges
intelligencia-romboláson (ez a Butleri Dzsihad), egy alapvető és mélyre ható
vallási reformon (aminek terméke az Orániai Katolikus Biblia). Egy csomó
válságon, háborún és egyéb hatalmi machináción, amit az ábrázolt viszonyok
sejtetnek a történet múltjának (azóta születtek előzmény-regények, szerintem
egyik sem üti meg Herbert sejtetett jövő-múltjának színvonalát). Ez egy nagyon
távoli jövő álma, nagyon másképp markolva szokott irodalmi toposzokat, s ahol
visszabeszél a születése korába, ott sem (nagyon nem) direkten megfeleltethető,
és nem is allegorikus.
Az ökológiai szemlélet, ami
megjelenik benne, úttörő volt a maga idején – hiszen ebben az időszakban
kezdték így nyilvánosan rendszernek tekinteni a bolygónk, ez a környezetvédelem
(média-béli) születésének időszaka, amikor még Attenborough is fiatal volt.
Mondhatnám: ahogy Herbert gondolkodik a planetológusai fejével, később nagyon
komolyan hatással volt arra, ahogy a tudományos szemlélet beszédmódja átalakult a
„problémákat generálunk a fejlődéssel, de megoldjuk”, „nem szabhatunk gátat a
fejlődésnek” optimizmusából a „fenntarthatóság” kényszerű oximoronja felé. De
inkább arról van szó, hogy az elsők között tapintott rá és fogalmazta
irodalomba ezt a sajátos csapdát – az ökológiai szemlélete ennek a
csapdahelyzetnek a pontos felismerése és ábrázolása: amikor szükségünk van
valamilyen nyersanyagra a struktúráink fenntartásához, akkor a kinyerésével a
teljes rendszert formáljuk át, jobbára az élhetetlenségig. Herbert Arrakisa egy
ilyen élhetetlenségbe taszított végeredmény – ahol Kynes és öko-tudatos
fremenjei ezt a folyamatot fordítanák egy olyan egyensúlyba, amely élhetőbb. A
modellje ennyiben tényleg eléggé laboratóriumi (képtelenül bonyolult
kölcsönhatásokat szűkít alig tucatnyi tényezőre), de valóban modellál: a Fűszer
a mi életünkben behelyettesíthető nemcsak az olajra, de bármelyik nyersanyagra,
ami alapvetően szükséges hozzá, hogy fenntartsuk a technikai civilizációt. E
téren a Dűne megkerülhetetlen, minimum remek vitaalap, és iskolát (iskolákat) teremtett.
Sajátos, úttörő (és igen beteg)
módon gondolja tovább a fajjal kapcsolatos evolúciós játéklehetőségeket,
mondjuk ki: az emberfeletti ember, az übermensch gondolatát. A Mentát, az
emberi számítógép (a nyilván uralomra törő, és ezért elpusztított mesterséges
intelligencia helyett) egyszerre végtelenül tudatosított intuíció-használó, és
kábítószer-használó tech-sámán. Ez a gesztus ismét játékba hívja a mágiát
(értelemszerűen hatalmi tényezőt formálva egy boszorkány-rendből), de rettenetesen
ironikus felhangokkal. Egyfelől a komplett tudat (mondjuk ki: a személyiség)
válik itt átadható, kezelhető információs csomaggá (például egy Bene Gesserit
Anya számára), másfelől minden információ azonnal struktúrába kerül,
folyamatosan finomítva magát a struktúrát (egy Mentát számára). A két dolog
megint csak ugyanarra tör, de különböző, férfi- és női utakon; a kettő
origójában álló kivételességgel, akiről a könyv szól – aki mindkét aspektus
teljesét birtokolja. Hiszen ha az időben az eshetőségek teljeséig előre látsz, a múltba is ugyanilyen
élességgel nézhetsz vissza, a
nézőpontok torzítása nélkül, amit az egyéni emlékezés jelent, de az átéltség
(az újra átélhetőség) hitelesítésével. Ennyiben ez a könyv pre-gender
witcher-látomás, és poszt-patriarchális megistenülés-maradvány látomás
egyszerre, a nagyon távoli jövőbe hajítva.
És alapvetően gonosz, ahogy játszik
a hatalom-struktúrákkal, és a szokott hős-toposzokkal e keretekben. Ennek a
könyvnek mostanra ez a legfontosabb mondandója nekem. Miközben ebben is
laboratóriumi, hiszen mindent megtesz, hogy alájátsszon az érzelmeinknek: a
büdös, hájtömeg disznó Harkonnenek és a karcsú, sólyomszerű Atreidesek...
Látszatra megkapjuk a szokott jó és rossz meccsét, azaz az irodalmi minták
mentén a szokott palettát (ráadásul tudatosan a szokott irodalmi szerkezettel),
amivel a legegyszerűbb meséink is operálnak. A minta megvalósulás közben
viszont teljesen kifacsarodik. A látásmód kegyetlen paródiájává. A Hős, aki
elnyeri a szimpátiádat, akiért izgulsz, a szemed láttára válik a következő
zsarnokká, egy keserű egyensúly nevében... Majd akkor folytatnám ezt a
gondolatmenetet, ha elétek tárom a folytatások szembesítő meglátásait. Mert ez
a történetfolyam a befejezetlenségével együtt nagyon messzire jut a társadalmi
válságok és stabilitás-vágy vizsgálatában (az előzmények és folytatások, az
úgynevezett „Univerzum” pont e gondolatmenet éleit kerekíti le, kiszolgálva az
olvasói elvárásokat; ezért méltatlan a belefeccölt munka ellenére Brian Herbert
és Kevin J. Anderson ide vágó munkássága az eredetihez – az egészet
visszarántaná a konfekcióba). Mint ahogy nagyon messzire jut a hőskultuszaink
metódusainak feltérképezésében is (csak ha végiggondolod, például, miért
Atreidesek; olvass utána az Atreidáknak...). Ezért mottó és vezérfonal a
planetológus szava: Annál rettenetesebb
szerencsétlenség nem is érhetné a népedet, mintha egy Hős kezébe kerülnének.
A teljes regényfolyam ennek a rettenetes szerencsétlenségnek a története.
***
Mindezekhez vonjuk ide most ezt a
friss filmet. Ami egyébként jól sikerült, a médium jelen filmnyelvi határait
tiszteletben tartva minden kompozíciójával a könyvet tiszteli. A film így is megteszi, amit lehet ezzel az
irdatlan történettel, fogalmaz Uzseka Norbi az ekultura.hu-n, és tulajdonképpen igaza van. Találó szavakkal
szereti a filmet, amit én is szerettem amúgy – miközben megint úgy érzem, csak
egy vállalható kompromisszum, amit látok, a regény rétegeiből alig több, mint a
legcsillogóbb, mázas felszín. Érzésem szerint Dennis Villeneuve-nek nem
sikerült az a bravúr újra, ami az Érkezésben, ahol Ted Chiang novelláját
a szellemében át tudta menteni egy kvázi inváziós akciófilm keretei közé. Talán
mert ez a történet alapból inváziós akció is, nem volt mit beletömni, hozzáadni - a látomást a nem
olvasóknak is kellőre tágító mellékösvények értelemnövelő, magyarázó horizontja
helyett itt csak a szűkítés maradt, a jól elhelyezett fókusz, ami viszont
kihagyja a látomás látványának egészét. Egyszerűen nem tehet mást. Sokat javíthat ezen majd
a második film – ennek az adaptációnak azért kijár, hogy minimum ígéretes,
akkor is, ha sokkal inkább látvány- és nem látomás-film. Amilyen minden hibája
ellenére David Lynch adaptációja volt (hozzá kell tennem, hogy egyedül e
tekintetben marad felül...).
Nagyon szerettem a színészeket, mert
ők is nagyon szerették magukat ebben a filmben. Mindenkire nem térnék ki – csak
a legfontosabbra mutatnék. Timothée Chalamet tényleg emberfeletti és
emberi-esendő egyszerre, azt hiszem, valahol ijesztő, hogy az ő „messiása”
fényében a többit ábrázoló filmek (és most nagyon széles spektrumra gondoljunk)
mennyire naivak e téren. Tény, ez a srác képes érzékeltetni azt a hallatlanul
összetett, önmagától olykor kifejezetten zavarodott figurát – kíváncsi leszek,
végig tud-e menni ezen az ösvényen az önkény hideg, uralkodói őrületéig. Hiszen
ebben az első félben egy maradék nélkül szimpatikus, szerethető figura, akinek szurkolsz.
Holott tényleg egy rettenetes szerencsétlenség-sorozat katalizátora: Dzsihádot
indít el, egy bolygónyi fanatizált hívővel az oldalán, akik nem tanultak
könyörületet – mert könyörtelen volt velük a bolygó, ahol felnőttek, szerettek,
sokasodtak és haltak. Nagyon kíváncsi vagyok, ez a könyörtelenség megjelenik e
később a figurájában (hiszen a regény fejlődés-történetében bizony hangsúlyos
elem).
Az atmoszférája tényleg zseniális,
Arrakis minden porcikája látomás-szerűen a könyvé, és elhiszed az ebben a
keretben létező embereket is. Viszont a köztük kialakuló dinamikák rengeteget
vékonyodtak. A legnagyobbat a Nagy Házak közti mélységükben összetett,
sok-indokú és nagyon sok rétegű kavarások csorbultak; a filmen alig érzékeljük,
mennyire tudatos volt (mennyire indokolt) az Atreides klán csapdába sétálása
például – nem kapja meg a mélységet, hogyan téved a számításaiban egy mentát. S
nem kapja meg a herceg ágyasa, az örökös anyja, Jessica sem a maga teljes körű
bemutatását. És valóban elég óvatosan távolították az esetleges áthallásoktól a
fremeneket is. Erről egy elég fontos írást olvastam a Válasz felületén, Székely Mártontól – bár nagyon sok dologban nem
értünk egyet, ami a következtetéseit illeti (az utat, amit a gondolatmenete
bejár, én máshogy járnám), a filmet, és a jelen pop-kulturális környezet
filmnyelvi megkötöttségeit lényegében ugyanolyannak látjuk.
Úgy is, hogy szerintem Frank Herbert
egy pillanatra sem eszményítette a gerillát. A fremenjei minden előttünk megélt
idilli pillanatukban is elsősorban gátlástalan gyilkosok. Hogy e köré vallást,
életrendet körítettek, hogy küldetéstudatot fogadtak el a jövő kedvéért, szóval
ez az ábrázolás valóban hasonló szerkezetű ahhoz, ahogy bizonyos okból
bármilyen politikai erő szimpatikusnak, forradalmárnak láttatta a gerillát a
regény keletkezése környékén. Ez ma így tényleg nem fogalmazható már meg, de
Herbert sem így fogalmazta meg, minden látszat ellenére. Azt pedig csak egy a
műfajt túlságos mélységig nem ismerő bölcsész írhatta le, hogy a Dűne bölcsész-sci-fi,
idézem: ...az első kötet, bár semmiképp
nem magasirodalom, kiemelkedik a zsánerből... azzal, hogy itt jövőbeli
technológiák helyett a hangsúly a jövőbeli vallásosságra, ideológiára és
politikára, más szóval, az emberre kerül. Azért igen sokáig tartana, amíg
felsorolnám, hogy ez a meghatározás hány akkori kortárs műre igaz (sokáig
tartana felsorolni csak azokat, amiket olvastam). Példának álljon itt a Frank
Herberttel egyszerre Hugo-díjat nyert Roger Zelazny, meg A fény ura. Mégis, a
gondolatmenet egésze, amely az aktuális álomgyári beszédmódot boncolja,
szerintem is helyénvaló, és valamilyen szinten tényleg meghatározta, hogy
Herbert regényéből milyen film születhetett.
Látjátok. És mégis szerettem. Mert
tényleg kreatívan változtattak az alkotói, mert minden változtatásukon ott az
eredeti mű iránt érzett szeretetük bélyege. Meg fogom nézni még néhányszor, és
nagyon várom a második filmet. De leginkább azt remélem, hogy sokakat provokál
majd a könyv elolvasására. Annyival több a könyv a filmhez képest (hangsúlyozom
még egyszer: egy jó filmhez képest!), hogy remek kapudrogja lehet az olvasás
megszerettetésének. Várom a folytatást.
