Nagy László: Adjon az Isten

Adjon az Isten

szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne dűljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet -
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem. 

Legyen újévi köszöntő – olyan sokan szerették bele ezt a réteget, nincsen se erőm, se kedvem vitatkozni velük. Most, hogy elő kellett vennem, az elemzései okán, a mások simogató, szerető gondolatait olvasva róla, a lángegyszerű versről, melynek széles, erős, mégis érzékenyen rezgő hangját olyan sokan szeretik hallani. Olyan sokan hallják bele a Himnusz minden időben kérését is, a legpogányabb kérés erejét: gyönyörűm, te segíts engem! Belehallják a diadalmas hangot: Tűz, te gyönyörű, dobogó, csillag erejű… A látomást, a mítoszt, mit a szájhagyományból a maga szóröptetéseihez ízlelt és tartott meg a költő. A kilenc gyönyörű kérésbe a nem-kérést hallják bele, …Mind e fokozás után csattanósan mutatkozik meg az a személyiség, amelyet nemcsak a szellemi értékek világa határoz meg, hanem az a tudat is, hogy minden szép és jó kérés nélkül is járna az embereknek: „nekem a kérés nagy szégyen, / adjon úgy is, ha nem kérem.” olvasom a sulineten, felemelt fejről olvasok máshol is, a „daccal kérés - nem kérés” kettősségének rajzait. Most, hogy előkívánkozott a vers, a lélek sötét éjszakájának idején, húsvét előestéjén, mikor kultúrkörünk legerősebb mítosza - avagy, bátrabban, őszintébben: hitem - szerint a megváltás alszik, kő alatt, nincs jelen a kegyelem, csak a szivárgó bűntudat; amikor a Történet szerint a tapintható legenda oda, a nyáj széled, a test keresztről levétele után gyolcsba tekerve, temetve pihen, s a lelkek zavarodottan szedegetnék össze tört pillanatokból, mi is történt – most kell elmondanom, hogy szerintem mi hogyan szól ebben a számomra legszebb magyar paraszt-imaversben.

Jót kívánni. A másiknak szokás. Jó reggelt, jó napot adjon Isten; ’stét, jó éjszakát. Boldog születésnapot. Nyugodjék békében. Hogy aztán mélyebben pillantsak a tükörbe – a jó kívánság leginkább csak annyi, hogy azt kívánom a másiknak, ami nekem is jól esne. Nézd ezt az őszinte, nyikhaj költőpalántát! Egyből magának kíván! Adjon az isten szerencsét. Ez az első. Ez az újévi jelleg benne – a törő ritmusok idején, mikor egyet fordul velünk bármi, amit számon tartunk (mert úgy véljük, számolandó) szerencsét kívánunk. S mennyire pontos, erős arányérzékkel szedi sorba, mi volna a szerencse! Szerelem. Forró kemence. Étel. Barátság. Fény az alkotáshoz. Fény a kétely ellen. Gyász helyett születés. Nézzétek a sajátos érték-állapotot, amit felépít. A kérések egymásra épülését. Egyszerű versike ez, a népdal egyszerű - de belső rendje van, felépítése, és minden szókimondó őszintesége alatt és felett rétegei. A szerelem a bázis, nélküle nincs íze a falatnak. A falat nélkül nem születik figyelem, parola, mű, éhes gyomorral se embere, se istene nem lesz a senki fiának. Ez a kívánság felépül. A látszólag olyannyira dacos, (ál)szerény adjon úgy is-ig. Öntudatosan: a kételyre válasz is jöjjön – e nélkül széjjel dűl a hit. Alázat és fejemelés egyszerre. Amit aztán kiteljesít: adja kérés nélkül is. Kívánni se kelljen…

Tegyünk egy vargabetűt a pályán. A hittel teli dacból nézzük a törések után formálódó dacszavakat. Például a krónika-töredéket… ilyen időkről soha nem csikorogtak atyák a holnap kölkeinek ilyen időkről magam dadoghatnék de minek… a padlássöprések után, a rendszer kivételezettjeként felismert törésekkel a vállon, aki szégyenben jár haza Iszkázra… mert hova jutottam – sehova, színtelen seholba, semmibe, halálosan puszta papírhoz… sír az új évszak jön, az 1967-ben megjelent, kis szilencium utáni első kötetben – ötvenhat után, az első nagy önmarcangolások után, a szerepvállalás kényszereiben, a szerep felismerésének gerincroppantó súlyaival a vállon. Ez is Nagy László hangja. Valld be, a gyönyör csalatás, nem múlik el soha a gond, rághatod a megoldásért kezed fejét ítéletig… dadogja a Búcsú Tamási Árontól. S végül: Mentségem mint a homok, elszéledt, én vagyok a bűnös, nem az élet… pontosít egész költői pályára kiható erővel a Halállal élek, nem kenyérrel.

Lássuk a teljes spektrumot, amit az ifjú költő nem látott ilyen szikáran és végletesen – de ha versbe pöttyözte világát, szavakba, betűkbe, már ifjan is hallatlanul pontosan intonált, a népdali keretek között, ahol az otthona volt. Ahol komfortosan érezte magát. Igen, a szókimondásba csomagolt kivagyiságban is. Az annyi versben tündöklő dacban. De ebben a versben, ebben a köszöntőben, könyörgőben, imában nem a dacban. Nekem a kérés nagy szégyen. Nézzétek, ha dacot, felszegett állat, égbe haragvó számonkérést láttok bele, ezt a sort nem veszitek figyelembe. Nem akarjátok érteni, mi a szégyen, főleg mi a nagy szégyen. Miért szégyen a költőnek kérnie. Itt még a tudása nélkül, a megtapasztalása nélkül, a paraszti, bumfordi hitfelfogásból – de pontosan tudja és csurgatja versbe a maga ne vígy minket a kísértésbe variációja, a kérdésre választ… után a legalapvetőbb hívő felismerést: hogy aki él, kegyelemre szorul. S aki kegyelemre szorul, az nem kérheti a kegyelmet.

Később versbe csorog a tapasztalat is – istennel, vagy isten nélkül. Az elhagyatás. De ebben a fohászban (amely magyar nyelven talán a legszebb) mindez még tisztán, teljesen, és hittel szólal. …nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgy is, ha nem kérem.  Mert valójában nem kéri. Valójában egyiket sem. Szégyelli kérni. Mert pontosan érzi: semmi se jár. Se nekem, se neked, se senkinek. Nem juss. Nem járandóság. Nem kérhető. Avagy hiába kéred. Ezért kegyelem - ha megkapod. Ha megkapod - ha mégis.