2022. március 2., szerda

Christopher Moore: Shakespeare mókusoknak

Tény, ezt is megkajáltam két este. Tény, ezen is röhögtem harsányan, nem egy, nem két helyen. Mégis, nekem kicsit most fáradt el Chris Moore. Továbbra is bírom: a nyers, minden polkorrektséget félre hajigáló humora szerintem továbbra is elolvastatja majd az újabb és újabb könyveit; továbbra is szeretni fogom, ahogy kicsavarja a mintaadók kezéből a tollat, hogy pacákat ejtve összefirkálja a szent művek még szentebb kéziratait mindenféle trágár és lehetőleg valamilyen –fília végű latin szóval leírható aberrációval. Ez esetben gerbillofil nyáladzásokkal. Rágcsálókhoz való szexuális vonzódás – valójában persze nem, azaz félig, vagy félig sem, vagy... izé. Pszichiátriai értelemben a szörnyekkel való dugás vágya mellé sikerült további szakadékokat nyitni bennem, az olvasóban; köszi, Chris. Remélem, a terapeutád még nem jár terapeutához.

Szóval Tarsoly tovább kalandozik abban a párhuzamos univerzumban, ahol a bárd, Shakespeare életműve úgymond történeti valóság. A Bolond talán még bolondabb, mint az első megjelenésekor, továbbra is nagy bottal jár, mint A velencei sárkányban, a nyelvezet arcátlan, a történeteket úgy erőszakolja benne az írói szándék, hogy közben meg is mutatja: a könnyedre hangolt játékok mögött ugyanúgy ott ficeregnek a tragédiák. Hiszen a történetek (és el-tolvajlásuk) Erzsébet-kori mestere csak úgy különböztette meg a vígjátékait a tragédiáitól, hogy azokban ugyanazok a körülmények nem juttatták el a hősöket az első vérig se. Bohócsipkás kortársunk csak ezt csavarja ki – amíg az első két könyvben bohózattá írta a tragédiát, most véres, de ugyanúgy nevetséges tragédiába csavarja a legszelídebb színművet, Tarsoly mester és az ő vidám kompániája segítségével.

Hiszen az alap, amit itt most boncasztalra ránt, a Szentivánéji álom. Athén, az uralkodó jegyespárral és az esküvőjükön színészkedni igyekvő kisemberekkel (meg némi erőszakkal); és az erdő mellette, az élő mitológiával: tündérkirálynővel, koboldkirállyal és alattvalóikkal, akik, hát izé... nem pont olyanok, ahogy az eredetiben megszoktuk. Vicces amúgy azt írni a bárd bármelyik darabja kapcsán, hogy eredeti – a Szentivánéji álomról legfőképpen: kis Chaucer, kis Plutarkhosz, kis Ovidius, kis Apuleius; szóval nyúlások boldog sorozata Shakespeare által mixelve. Akkoriban nem volt evvel semmi baj, a színház angol királya a legtöbbször közszájon forgó történeteket újramesélve fogalmazta meg a maga mondandóját; a kornak nem volt követelménye az eredetiség, és a másként mesélés sem volt főben járó bűn, sőt. Úgyhogy Christopher Moore ilyetén a maga agymenésében is egyfajta shakespeare-i hagyományt őriz – bár tényleg rendre elmenve a falig (meg egy picit azon is túl, az apró, megfelelően elhelyezett lukon át).

Továbbra is nagyon bírtam, mert a harmadik kötet is az aktuális mesemódjaink görbe tükre: farom-túró trónok harca, bárcás és még bárcásabb főribikkel és főbikákkal; továbbra is mindent a farba rúgós poénokra hegyezett zsöllyének mesélve (azaz rámutatva: gondoljak bármit magamról, bizonyos szempontból én is csak zsöllyeszökevény vagyok). Számomra mégis elfáradt, annak ellenére, hogy továbbra is nagyon szórakoztató, mert a Moore által rendre a könyveibe csöpögtetett többlet-réteg, a lúzerek apoteózisával, a bétahímek megistenülésével ebben a könyvben a legvékonyabb. Pedig Farhossz, Kondérosz, Gerendakosz, meg a többi botcsinálta színész adná a lehetőséget. Adná az író alá a lovat, akarom mondani: a szamarat. Ez a réteg most mégis vérszegény marad: a komikuma hibátlan, de pontosan markolt mélységek nélküli.

Higgyétek el, nem a sértettség beszél belőlem, amiért nem a Viharba oltott Szeget szeggel-t mesélte, ahogy számítottam rá. A kicsavart történet szereplőgárdáján át Moore most is kibeszél közönségnek és hatalomnak. De ennek a ki-beszédnek nincs úgy fókusza, ahogy az előző két könyvben. Ahogy a Bolond gonoszul eljátszott a „legkisebb királyfi, akinek szurkolsz” meseeffektjeivel: a vér jogával éléstől jutva a nagyobb jó érdekében elkövetett cseréptöréseken, csalásokon, átveréseken át egészen a véres bosszúig (csak egy degenerált családot söpörtem el az útból – mondja e család bohócruhás, törpenövésű „legkisebb fia”) úgy játszik el a bosszú sorvezetője mentén A Velencei sárkány a nagy gazdasági-politikai mesék bevett paneljeivel. Figyeljetek oda erre – sosem árt, ha az ember a (morbid, vér- és egyéb testnedves) jó poén mellett magán is röhög, a történetek (hírek és szakértések) által jobbára (meg)vezetett önmagán - írtam az előző kötet elolvasása után. Most nincs okom ilyesmit írni. Ha rejtettél is bele ilyen réteget, kedves Chris, számomra elveszett belőle, vagy belekerült a szerkesztőd által előbb megírni követelt Noirba. Valahol látom a lelki szemeim előtt (az utószó alapján), milyen lett volna az időutazó Bolond...

Mindazonáltal köszönöm. Kellett ez a könyv a napjaimba. Kellett a benne tapintható remény, hogy Pukk, a Jópajtás Robin mágiája nélkül is megúszható a hatalmasok elmebaja. Csak kurázsi kell hozzá, egy csapat segítőkész lúzer, meg némi szerencse. Az mondjuk szerintem éppen nagyon ránk férne.

Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán

Mondjuk ez a kép inkább a Mocskos meló és folyománya alá illene...

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...