Karl Ove Knausgård: Halál

„Ezt a könyvet apámnak írtam. Nem tudtam, de így volt. Ő volt az, akinek írtam.
Letettem a kéziratot, felálltam, az ablakhoz mentem.
Tényleg ilyen sokat jelentett nekem?
Ó, de még mennyire.
Azt akartam, hogy lásson engem.
Akkor jöttem rá először, hogy amit írok, tényleg jó, és nem csak reménykedem benne, vagy úgy teszek, mintha jó volna, amikor egy apáról szóló rész írása közben elsírtam magam. Azelőtt sohasem történt velem ilyesmi, még csak a közelében sem jártam. Apáról írtam, és könnyek csorogtak az arcomon, alig láttam a billentyűzetet és a képernyőt, csak kopácsoltam tovább. A bánat létezéséről, amely akkor szabadult fel bennem, mit sem tudtam, sejtelmem sem volt róla. Az apám egy idióta volt, nem akartam tőle semmit, nem esett nehezemre távol tartani magam tőle. Valójában arról volt szó, hogy semmi nem akadt vele kapcsolatban, ami érdekelt vagy megérintett volna. Így volt, de aztán írni kezdtem, és elöntöttek a könnyek.
Visszaültem az ágyra, és az ölembe tettem a kéziratot.
De más is volt még.
Azt is meg akartam mutatni neki, hogy jobb vagyok nála. Hogy nagyobb vagyok nála. Vagy egyszerűen csak arra vágytam, hogy büszke legyen rám? Hogy elismerjen?”
 
Az elmúlt néhány évben mintha minden Knausgårdról szólt volna, az összes valamirevaló irodalmi folyóirat, kritikus, blogger foglalkozott vele, már mindent és mindennek az ellenkezőjét is leírták róla, az őt övező rajongás a fokozhatatlanság határát súrolja. Részben ezért nem is szeretnék most „hagyományos” kritikát / ajánlót / akármit írni a Harcom sorozat első kötetéhez – no meg mert egy hat kötetes gigászi önéletrajzi filozofálásról nem is hiszem, hogy érdemi véleményt lehetne alkotni csupán a bevezetés után. Inkább majd egyben értékelném ezt a köldöknézéssel elegy autofikciót. Addig is, jöjjön néhány nagyon szubjektív, nem teljesen előítéletmentes, csapongó benyomás erről a fura norvég fickóról.
 
Knausgård egy pozőr
 
Talán a legkönnyebben tollhegyre kívánkozó megállapítás. Karl Ove, a saját önéletrajz-írását folyvást kommentáló szerző az első oldalaktól nem igazán tagadja, hogy egész konkrétan szerelmes saját személyébe, a saját, legtriviálisabb gyerekkori élményeinek aprólékos elmesélésébe és a saját képességébe ezen élmények folytonos (túl)magyarázására. Persze ne legyünk álszentek, mindenkinek, aki saját magáról ír, kell némi nárcizmus, máskülönben az ember egész egyszerűen nem ül le és kezdi el mesélni a legintimebb történeteit és érzéseit. Az meg, hogy valaki ilyen nyíltan bevallja, hogy ő bizony a saját kis életét tartja a legérdekesebbnek és saját magát tartja a legtöbbre, sőt, még a vágyát is arra, hogy a legnagyobb művészekhez mérhető hatást keltsen, hogy ő maga is a kimeríthetetlenbe kerüljön, lehet akár elismerésre méltó őszinteség is. Akár. Vagy egyszerűen, ahogy egy kedves barátnőm megfogalmazta, díszfasz.
 
Csak még több kamaszfiút ne!
 
Utálom a kamaszfiúkat és a róluk szóló történeteket. Sajnálom, ez van. Isteni szerencséje a világegyetemnek, hogy sosem lett fiam; valamint a férjemnek, hogy már jócskán túljutott a kamaszkoron, amikor megismerkedtünk. Jó, ne legyünk részrehajlóak, nyilván a kamaszlányok pont ugyanilyen idióták, csak hozzájuk tán eggyel jobban tudok kapcsolódni. Mondanám, hogy őszintén megnyugodtam én is, amikor Karl Ove rájött, hogy másnak is görbe a farka és nem lesz egész életére cölibátusra kényszerítve eme difi miatt, valamint hogy drukkoltam, hogy meg tudják szerezni azt a nyomorult szatyor sört a szilveszteri bulira, amiért annyit küzdöttek, de valójában totál hidegen hagyott az egész. Minden kamasz görcsöl a teste miatt, mindenki izgul az első berúgás, az első „igazi” szilveszteri buli, az első csók, az első akármilyen bénázás miatt, de minek kell erről írni negyven felett? Ha ennyire benne ragadt a tüske, beszélje ki a pszichológusa díványán. Valójában a kutyát nem érdekli, csak félek egy szerkesztő se merte az arcába mondani.
 
Az autofikció mint terápia-pótlék
 
Persze ahhoz az kéne, hogy az ember elmenjen pszichológushoz. Karl Ove a könyve lapjain pont az a fickó, aki előbb szúrja nyakon magát egy tompa villával, mint hogy terápiára menjen (hangsúlyozom: a lapokon szereplő Karl Ove – fogalmam sincs, maga az író járt-e terápián, nem néztem utána ilyesminek, és nem is érdekel, kizárólag az irodalmi alak által keltett benyomásomról írok). Van ez a típus, akik úgy vélik, nem kell nekik agyturkász, az a gyengeség jele, majd ők megszakértik magukat. Ilyenkor jönnek hosszas filozófiai eszmefuttatások, rengeteg Nietzsche idézettel; művészetelmélet és a szülők generációját ért káros behatások elemzése; gyerekkori történetek, melyek mind arra világítanak rá: az apám egy faszkalap, az anyám meg nem törődött velem, de milyen jó, hogy én ezt ennyire világosan látom, így nekem már biztosan nem lesznek pszichés problémáim. Végülis, ha eleget ír róla az ember, el is hiszi magának.
 
Elgyászolni az elgyászolhatatlant
 
Az első kötet fókuszpontja az apa – a gyerek-és kamaszkort megnyomorító zsarnok, aki sosem tudott közel kerülni fiaihoz, és a szerencsétlen nyomorult alkoholista, akinek mocskát halála után el kell takarítani. Az apához való viszonyban bomlik ki előttünk először Karl Ove, az ember – a pozőrön túl. Nem véletlen, hogy ez a réteg kapott el legjobban, kevés dolog vág annyira elevenembe, mint az elhidegült apa halála felett érzett gyász lehetetlen mivolta. Hogy gyászolod el, akit gyűlöltél, mégis a legfontosabb pont volt az életedben? Hogy gyászolod el, akit szánt szándékkal kizártál az életedből? Hogy gyászolod el, akiről te magad hitted, hogy gyűlöl? Hogyan lehet felfejteni az évtizedes sértettség, elhallgatás, bénultság rétegeit? És mit tudsz kezdeni velük, ha felfejtetted, ha rájöttél, hogy te is hibáztál, ha a húsig lehántod magadról a korábban felszedett páncél rétegeit és alatta ott villog az egyetlen, megfellebbezhetetlen igazság: mindig csak neki írtam. Semmit. Kurvára semmit. Knausgård tudja ezt, és nem tesz úgy, mintha lenne bármi értelme megbocsátásról beszélni, vagy arról, hogy fordulj az élők felé, vagy akár arról, hogy írd ki magadból. Ilyen fogalom nincs. Írsz róla, beszélsz róla, akár terapeutának, akár a párodnak, akár magadban, éled az életed, előbb-utóbb csitul a mardosó fájdalom-düh-tagadás elegy – aztán random pillanatban, egy váratlan inger hatására jön, és éppúgy elcsap, mint először. Élni kell – nem együtt az érzéssel, mert azt nem lehet, hanem mellette.
 
Igazából ezzel, az apa halála utáni groteszk, de nagyon emberi szállal vett meg – azzal együtt is, hogy a felnőtt Karl Ove semmivel sem tűnik elviselhetőbb személyiségnek, mint a kamasz. Érdekes egyébként ez a tagoltság (Halál - Szerelem - Játék - Élet - Álmok - Harcok), nagyon kíváncsi vagyok a többi kötetre, vajon azokban is tudja-e tartani ezt a szűkreszabott témát. Mert itt csak a kamaszkor van meg a halál. Meg az apa. De nincs senki más, nincs az apától független élet, díszletként funkcionáló terhes feleségét maga mögött hagyja és mintha semmilyen hatást nem tett volna a személyiségére hogy felnőtt, megnősült, elvált, elköltözött, író lett. El lehet így választani az emberi élet különböző rétegeit? Nézetem szerint nem, hisz minden hat mindenre, minden kapcsolat, fordulópont formál rajtunk és ezzel visszahat a többi kapcsolatra, új színezetet adhat korábbi tapasztalatoknak – persze csak ha nem tekintünk magunkra már nagyon korán kész személyiségként, akire nem hat semmi. Hoppá, lehet meg is válaszoltam a saját kérdésemet. Karl Ove már késznek született.
 
Ami komolyan meglepett, az a szöveg olvashatósága – nehezen járható mocsárra számítottam, ehhez képest, miután a narráció sajátosságaihoz hozzászoktam, egy hömpölygő, könnyed szövegfolyamra leltem, ami olykor még szórakoztatónak is mutatkozott. Azt legalább a javára írhatjuk Knausgårdnak, hogy nem ugrott fejest öncélúan a posztmodernbe, mint oly sokan a kortárs úgynevezett magasirodalomból. Nem mondom, hogy értem a féktelen rajongást, ami körülveszi, semmiképpen sem ragadott el úgy, mint Franzen már az első olvasott könyvével, de folytatni fogom. Jöjjön egy újabb könnyed téma, a Szerelem.  

Kiadó: Magvető

Fordító: Petrikovics Edit

Minden, mindenhol, mindenkor - Film

Ha volt pillanat, amikor a világom előtt teljesen banális okokból álltam totál értetlenül, biztosan ilyen volt, mint amikor fülembe jutott a híre: tarolt az Oscaron. Főleg, mivel addigra láttuk A sziget szellemeit, hírelték a Tárt, az Elvist, bitang jó híre kelt a Nyugaton a helyzet változatlan sokadik adaptációjának – sőt, Timi látta A Fabelman családot, és meg volt győződve róla: elviszi a díjakat, pusztán az életmű általi tiszteletből. Ezt a filmet nem láttuk, és ennyivel össze is foglaltam, miért lehettem akkor így értetlen. Megnéztük végre – és azt kell mondjam, most azt nem értem, miért mondta rá Nyáry Krisztián (akit becsülök) ezt: a valaha általa látott legeslegrosszabb film. 

Azaz van, hogy érteni vélem, vagy legalábbis sejtem, miért mondta, azaz lehet egy olyan változatom a multiverzumban, aki kapiskálja – és kissé távolabb a meghozott döntések felmérhetetlen útvonalán lehet egy olyan alteregóm, aki pontosan érti. Ja, és: a spektrum másik végén biztosan van olyan is, aki úgy is gondolja, mint a formabontó íróéletrajzok atyamestere.

Mert a Danielék pont ezzel játszanak a multiverzumukban: minden döntésünk létrehoz egyet belőlünk, aki mást választ, és mindanyiunknak így alkotunk, mi emberiség kismillió párhuzamos szövevényt. Ahol mindent egy picit másképp gondolunk, és ettől másképp is cselekszünk. Ebben igazából semmilyen új ötlet innováció nincs, sőt. És ez a kvázi eredetiség-deficit (kizárólag ebben az értelemben) az egész filmre igaz. Hiszen tisztelgés és fricska, idézet és parafrázis, idepottyantott poén és dráma szakadatlan ömlése. Ez a ruha a filmen. Amit öltöztet, a történet szintén nélkülöz minden újdonságot. Az is vékonyka, teljesen banális mese a család fontosságáról, egy az adófizetéssel bajlódó kínai bevándorló anya, a tutyimutyi férje, a leszbi lánya, meg a szenilis apja által alkotott, teljesen diszfunkcionális család egy totálisan köznapi módon halmozottan hátrányos, egymásra torlódó halogatások által dagállyá duzzasztott, röhejesen köznapi válsághelyzetének bemutatásán át.

Csakhogy ezt a vizuális töménységet (ami önmagában eredeti) videoklip se vállalta teljes hosszban eddig, nemhogy mozifilm. Árad belőle a jelenetbe zsúfolt utalás, hatalmas tömegben, folytonos újranézést provokálva, hiszen ekkora adagban csak a töredékét képes befogadni az agyad. Ezért lehet a tiktok-twitter-meg-egyebek generációjának filmje: az egész sokrétű, mémszerű, rövid, tömör „posztok” pillanataiból lett egymásra hányva; a töménységi fokát sem ötletben, sem vágásritmusban nemigen közelíti semmi. Miközben odaköszön, mindent parodizálva meg is valósít: családi dráma és kung-fu film, sci-fi és disztópia, világmentés és lúzer realizmus egyszerre; minden harsánysága ellenére hallatlanul átgondolt, elemi szinten. És tényleg – mondjon nekem olyan filmet valaki, ahol egyszerre történik vizuális kalapemelés a Kung Fu Panda és L’ecsó, meg Wong Kar-Wai életműve előtt (hogy csak egy hallatlanul morbid példát mondjak).

És a teljesen banális körülmények között szétesni készülő mosodás-család története is elemelődik ettől a tálalástól. Ez a banalitás amúgy is „a csodálatos legtöbb” lehet a maga szikár módján (ahogy például A nomádok földje alkotói ragadták meg), de ez ritkán szólít meg egy mai tinit. Ez a látványözönbe lógatott mesemód viszont megszólítja őket. Hogy a kibeszélhetetlenségek egy ponton úgyis átszakítják a gátjaik. Hogy engedhettél el? kérdezi az apját (pontosabban annak az alfa változatát) e filmben a lánya, feltéve végre ezt a kérdést, amit sokkal-sokkal előbb kellett volna. A létünk ezeken a hétköznapi elnyelődéseken áll, vagy bukik – és a hétköznapokon, amikor megtörténnek. Az unalma ellen egy nézetben mindannyian szuperhősnek képzeljük magunkat az életünkben, s ha ennek a képzelgésnek látod ennél (meg a számomra örök ikon A Jamada-családnál) pontosabb verzióját, légy szíves, szólj rám, vevő leszek rá.

A díjra visszatérve: az én favoritom A sziget szellemei volt – kedvről, kedvességről e filmnél ezer árnyalattal gazdagabban mesélve egy sokkal pontosabb filmnyelven, szoborszerűen szikáran. De azt sem nézi kedvvel egy mai fiatal – unja, nincs meg a háttérismerete 1923 Írországáról és nem ér rá megszerezni: a mélységek rejtve maradnak előtte. A Minden, mindenkor, mindenhol meséje a kedvesség fontosságáról az eszelősen sűrű filmkockákra, a maga felszínesnek tűnő megközelítése „alá”, a fiatalság szeme elé „rejti” a maga értelmet fényleni segítő mélységeit. Ahogy a kanyon látványa a két kőnek, úgy nyílhat nekik az egész. A szeretet-kungfuból például, aminek ölelés a harci pozíciója. Aminél szebb idióta poént én még nem láttam soha filmen. Hiszen még egy kiszáradt aggszűz adóellenőrt is beleránt a szeretetbe...

És még valami a végére. Ez a film egy egybefűzött trilógia-paródia, a slusszpoénnal, hogy a mindig „leggigantikusabb durranás” záró epizód itt tulajdonképpen két pár perces filmes mondat (már ezért a nem is rejtegetett poénért csókot érdemelne a homlokára a két rendezőidióta). Anno a rajongó ujjongott bennem, amikor A Gyűrűk Ura kapta az Oscar-ívet, tudván tudva, hogy esztétikailag abban a mezőnyben is érdemtelenül. Mindennek fényében, amit írtam, azt hiszem, érteni vélem az Akadémia választását, e (nagyon sok minden közt) trash-paródia egekbe emelését; úgy vélem, ennek fényében teljesen megérdemelten tarolt. Megszólított, és moziba vinne egy generációt, akiket már nem visznek a szüleik, és annyi egyéb kézbe vehető könnyebb út csábítja őket. Végül tényleg szívből gratulálok minden, de minden szereplőnek: külön Stephanie Hsunak, amiért esendő kislányból szívtelen gyilkossá lényegült egy fejbiccentés után, hogy aztán újra emberré essen szét, Ke Huy Quannak, aki tényleg szívből kedves ember lehet, és Michelle Yeohnak és Jamie Lee Curtisnak, amiért mindketten ezredszerre bizonyítják, hogy nem férnek semmiféle skatulyába.

Úgyis újranézzük... A felét se fogta még fel az agyam.

Sissel-Jo Gazan: Tintagomba

„A titkok azok a gátak az életben, amik megakadályozzák az igazság brutális szökőárját abban, hogy mindent megsemmisítsen.”

Sissel-Jo Gazan neve teljesen ismeretlen volt előttem amíg Amadea tavaly fel nem hívta a figyelmem a Fehér virágokra – aztán nagyjából fél év alatt elolvastam három, eddig magyarul megjelent művét és most itt állok egy alapos hiányérzettel. Sissel-Jo, ugye írsz még? Érdekes kép rajzolódik a három regényből, kronológiai sorrendben egy szép fejlődési ívet mutatnak: az első, A dinoszaurusz tolla egy laza, de szokatlan skandikrimibe oltott rajz a tudományos-egyetemi közegek intrikáiról, kívülállók számára érthetetlen belsős poénokkal tarkítva, masszívan túladagolt egyéni drámákkal; az eddigi utolsó mű, a Fehér virágok meg az egyik legbrutálisabb társadalomkritika, amit mostanában olvastam, ami a jóléti társadalmakat is megmételyező bántalmazások, pedofília, családon belüli erőszak és mindezek intézményes eltussolásának gyakorlatát vesézi ki egy botanika iránt szenvedélyesen érdeklődő kislány felnövéstörténetébe csomagolva. A kettő között írt Tintagomba mintha a könnyed krimitől az érfelvágós társadalomkritikáig tartó út felén helyezkedne el: az érdeklődés középpontjában ezúttal a street art, a különböző társadalmon kívüli mozgalmak, a politikai szélsőségek és azok beszűrődése a nyugat-európai mindennapokba, művészet és politika viszonya – mindez már itt is egy kislány felnövéstörténetén keresztül, aki ezúttal nem a vadvirágokba, hanem a graffitikbe van belebolondulva.

Rosa a nyolcvanas évek Dániájában nő fel elkötelezett feminista anyja, a gombabolond, (egyébként eredményes) gombászati kutatásaival a gyógyszergyárak világuralmát (nyilván sikertelenül) megtörni próbáló Helle (aki szerint „a tüntetés kötelesség, nem olyasvalami, amire az ember kiugrik, ha éppen kedve szottyan rá”), egy meleg nevelőapa, egy török legjobb barátnő, egy Neruda verseibe szerelmes, azokat illegálisan lefordító, majd saját pénzén kiadó nagymama és egy, az apját illető rejtély (vajon a három lehetséges apajelölt közül ki az?) társaságában. Rosa tipikus gyerek az unalmas nyolcvanas években: havonta talál egy újabb szenvedélyt amire aztán ráunhat, barátnőjével állandó versengésben gyűjtenek bármit és mindent, ami eszükbe jut – mígnem felfedezi élete első street art művét és kezdetét veszi egy életre szóló kaland. 

Rosa mániásan kezdi gyűjteni először Aarhus, majd, az egyetemi kutatásai miatt odavetődő nevelőapját meglátogatva London műalkotásait és egyre mélyebbre merül a street art művészetében, megismerkedik egy-két londoni menő arccal a korai időkből, maga is kacérkodni kezd az alkotással, vérre menő versengésbe kezd egy titokzatos másik graffitiművésszel, majd időközben elvesztett és újra megtalált barátnője török lánybandájához csatlakozva forgatják fel a város tereit szépségbe csomagolt, erősen társadalomkritikus, senki által meg nem értett műveikkel (nem véletlen a banda török neve: Domuzlara Boncuklar – gyöngyöket a disznók elé).

Mindeközben Rosa felnő, és bár éppenhogycsak, de élete azért másról is szól, nem csak a graffitizésről. Igazi kamaszos rajongással lesz szerelmes egy fiatal felnőtt illegális házfoglalóba, akit követve belekóstol a rendszer ellen lázadó kívülálló fiatalok világába, zavaros ideológiával, mely egyszerre kapitalizmusellenes, röhögi ki az egy évtizeddel korábbi hippiket és dobálna Molotov-koktélokat a konzervatív rendőrségre és a kommunista mozgalmárokra egyaránt. Közben összejön egy politikai ambíciókat dédelgető, a konzervatív ifjúság szervezetében aktív jófiúval, meglepő barátságot köt annak rosszhírű, de csupaszív bátyjával és örök rosszakaróra lel a fiú rendőr apjában, aminek aztán súlyos következményei lesznek. Rosa élete szépen halad a felnőttség felé – gimnázium, első szerelmek, első csalódások, apró kihágások, kamaszos vetélkedések. Aztán minden kap egy sötétebb árnyalatot. Az anya megbetegszik; a nevelőapáról kiderül, hogy nem csupán a street artban merült el New Yorkban, hanem a város heroinnal átitatott bugyraiban is, és roncsként tér vissza; a plátói szerelem egy véres összecsapásban a rövidebbet húzza a rendőrséggel szemben; Rosa maga pedig olyasmibe keveredik, ami örökre kettétörheti egy fiatal életét.

Amikor legközelebb találkozunk vele, húsz évvel később, már neves művészettörténészként kutatja a street art szerepét a kortárs művészeti diskurzusban és egy rejtélyes, ismeretlen személyazonosságú, erősen politikus és társadalomkritikus műveivel világszerte indulatokat kavaró művész, Tintagomba munkásságát. Rosa negyven felé épp válaszút előtt áll: megállapodjon vagy sem, megírja végre a disszertációját vagy halogassa tovább, rendezze-e a kapcsolatát a múltjából felbukkanó kísértetekkel vagy dugja továbbra is homokba a fejét? A kamaszkor óta hurcolt sérelmek és félreértések mellé újak társulnak, az eddigi apajelöltek mellé újabb kerül, egy berlini út a legmeglepőbb fordulatokat hozza, az ifjúkori zavaros ideológiai mátrix újabb érdekes színezetet kap. A múlt ködéből újra meg újra előbukkanó lappangó nácik, szélsőbalos erőszakszervezetek, újhullámos hippik és a még kórházban haldokolva is a világot agyonszennyező vegyipar ellen kardoskodó anya között hányódva a legjónazabb képzeletbeli hang Tintagombáé, aki békés kritikájával próbálja felhívni a figyelmet a világunkat ellepő igazságtalanságra, ostobaságra, korrupcióra, hataloméhségre.

Miközben a felszínen Rosa azt kutatja, mi a street art szerepe a modern művészetben, a regény azt feszegeti, mi a művészet szerepe a társadalomban – hogy a politikai és gazdasági érdekek, a minden oldalról feszítő kizárólagosságra törekvő, nyomasztó ostobaság közepette a művészet és a művészetbe menekülés lehet-e valid választás. Hogy ha minden politikai oldal cserbenhagyja, akkor választhatja-e egy csapat fiatal a felszínen „polgárpukkasztó” utcai graffitizést mint ellenállási formát és ha így tesznek akkor az mi: művészet, politika, bűncselekmény, hitvallás? Hol húzódik a határ? Egy ház falára rajzolt graffiti bűncselekmény, ugyanazon ház falára aggatott óriásplakát (legyen az a talajt szennyező rovarirtó szer, prostitúcióra biztató „társkereső oldal” vagy politikai propaganda) nem az? Miért is? S ha egy illegális street art művet eltávolítanak, majd kézen-közön egy árverésen tűnik fel és jó pénzért elkel, akkor az már nem is illegális? Ha valaki, aki jó eséllyel nem az alkotó, keres rajta, akkor már művészet? A street art mint határterület kapcsán persze eszünkbe juthat a Fehér virágok tetoválóművész famíliája – ott is egy, a kánon által el nem ismert művészi kifejezésmódba ásott bele Gazan, a kérdés pedig ugyanaz, csak más irányból merül fel: ha egy rajz papírra vetve magasművészet akkor ugyanaz a rajz, ha történetesen egy bőrre kerül rá, vajon mi?

Rose és Tintagomba története messze nem olyan tragikus, mint Jenny és tetoválóművész anyja kalandjai, de legalább annyi kérdést hagy maga után. Kicsit túlzsúfolt, azt meg kell hagyni, és a vége felé az a pár kifejezetten szappanoperai fordulat igazán áldozatul eshetett volna egy erős szerkesztői kéznek, ezzel együtt is ez a kedvencem az írónő eddigi regényei közül. A dinoszaurusz tolla esetében nagyon érezni lehetett, hogy sokat markol és keveset fog, nem egyszer tévesztette el az arányokat, a Fehér virágokhoz pedig - bár témáját és cselekményszövését tekintve az a legjobb - Gazan egyszerűen nem tud elég jól írni. Ahhoz a társadalmi-családi-lélektani mélyfúráshoz nekem ő kevés, írástechnikában jócskán elmarad egy Franzenhez, Buwaldához vagy egy Knausgardhoz, vagy akár az Átmeneti üresedés Rowlingjához képest. A Tintagomba viszont pont az a regény, ami jól áll neki, amiben lubickolhat: egy adag felnövéstörténet, két adag dráma, családi titkok, ifjúkori ballépések, némi politika, megszórva társadalomkritikával, vastagon művészeti okfejtésbe burkolva – pont jó keverék.

Kiadó: Jaffa

Fordító: Sulyok Viktória

A nomádok földje - Film

Nézzétek, én is szeretek szórakozni, azaz szóródni szét mindenféle mesébe, édesbe és véresbe is, alkalomadtán. Szeretem, ha valami agyas, ha ironikus, olykor azt is, ha gonosz velünk, nézőkkel. De az első mozgóképkockáktól, a legkorábbi mozi-élményektől kezdve teljesen más érzetekkel dédelgetnek ezek a filmek, ahol (Tarkovszkijjal szólva) megörökítődik az idő. Ahol a film a legszebb értelemben művészet, mert nem akar hazudni, sem elégtételt, sem elkerülhetetlen tragédiát. Amikor kimászik a drámából, abból a mesenyelvből, amit évezredek óta használ az európai (és általunk egyre inkább a világ); amikor nem akar érdekes lenni. Egyáltalán: amikor nem akar. Csak megragadni az elillanó világ képei mentén keletkező érzéseket, és így elmesélni valami túlságosan is emberit.

Fern története, Páfrány története valójában az igazi gyászmunka története. Minden szenzáció nélkül, de figyelmesen, humorral. Valakiről forog a film, aki nem hajléktalan, csak házatlan – hazátlan, mondanám; aki csigaházba húzódott, miután a vesztesége, a gyásza kereteit is elvették tőle. Miután kihúzták a lába alól a talajt, ahol gyászolhatott. Ami valójában a gyász fenntarthatóságát jelentette. Hiszen tényleg, mit tehetsz, amikor először elveszíted a másikat, aki miatt egyik lehettél, aztán azt a helyet is, de végképp, az összes közös helyet is, ahol ketten egyek lehettetek? Amikor bezár a bánya, kiürül a város, és a vállalati vastörvények fél évet adnak, hogy elhordd az irhád? Te, és mindenki, aki egzisztenciát alapozott itt, és erre?

Páfrány története az Államok egyik alacsony lánggal égő, de folyamatosan perzselő problémáját is megvilágítja. Az elnéptelenedő közép-nyugat Amerikájáról egy időben eléggé ütemesen jöttek szembe velem a könyvek, a filmek – illetve jöttek azok a történetek, ahol ez volt az elbeszélés egyik kerete, ez a kiürülés. Sok minden tartozik ide, olyan is, ami látszatra, elsőre nem: A pankrátortól egészen a Három óriásplakát...-ig, sőt, erősen ide tartozik nekem Cormac McCarthy szinte minden balladája korszakok és benne szerepek vesztéről, a nem vénnek való vidékek arcairól. De ezek a mesék valahol nem engedték ennyire mesétlenül mesélni magukat. Mint Jessica Bruder könyvében, amit a legtisztább értelemben használt forrásirodalomként Chloé Zhao. Nem engedték így látni a leghétköznapibb kihívások érdekességeit, és az eseménytelenség örömét. Meg olyan emberi örömöket például, hogyan lesz egy lakóbusz-bemutatón kamaszlánnyá három csoroszlya - imádni valóan.

Alapvető amerikai mítosz a kivonulásé, hiszen kivándorlók népesítették be a kontinenst – tekintsünk el most a ténytől, hogy az bíz akkor már „be volt népesülve” írtam anno az Út a vadonba kapcsán, ami szintén rokon történet, csak sokkal több klisével és heroikus mázzal elmesélve. Tudod azt hiszem, a nomádok nem csinálnak egyebet, mint egykor a pionírok. Szerintem Fern egy amerikai hagyomány része. Mondja Dolly, Páfrány húga egy ponton e filmben. Ami a kényszerű vándorlást tekintve akár igaz is. Idénymunkáról alkalmi munkán át, esetleg némi nyugdíj birtokában – a vándorló „hagyományőrző” öregek útjának rajza szinte dokumentumfilm. Ezt erősíti az a maradéktalan produceri és rendezői döntés, hogy a két színészt, Frances McDormandot és David Strathairnt leszámítva az összes szerepet helyi lakosok és tényleg ebben az életmódban létező nomádok játsszák el. Gátlás, és minden mesterkéltség nélkül önmagukat.

Ez két irányból is egyfajta csoda. A mesterkéltség teljes hiánya, ahogy az amatőr szereplők mernek önmaguk lenni – hiszen ebben tényleg profik. Linda, Carol, Swankie, Bob (aki tényleg egyfajta pátriárkája ennek a közösségnek), meg a többiek úgy léteznek a filmben, mintha ott se volna a kamera, a közvetítő eszköz, a kis létszámú stáb, a rendező és koncepciói – mintha tényleg mi, nézőnk ülnénk a felvevőgép helyén: egy másik ember, egy másik nomád, aki előtt ebben a vetkőztetett helyzetben miért is lenne titkolni valójuk. És tényleg csoda Frances McDormand és David Strathairn részéről, hogy úgy illettek ebbe a közösségbe, ahogy kesztyű a kézre. Hogy tényleg befogadták őket, mert egy másik nomáddá lényegültek. Frances McDormand nagyon akarta ezt a filmet, nagyon jól választva hozzá alkotótársakat, és tényleg mindent beleadva, amit egy színész csak megtehet. Kezdem úgy érezni, bármiben benne van, azt látnunk kell, mert arannyá válik a kezében, amihez hozzányúl. Okos, és érzékeny, és az a félmosolya, amikor végül tényleg el tud köszönni a gyászától (egy részétől legalább), az, szerintem velem marad, amíg élek. Olvastam olyan véleményt, ahol hiányolták ennek az életmódnak a kegyetlenebb arcait - nekem ebből most nem hiányzott se az erőszak, se a dráma. Enélkül is megérezhettem az értük való aggodalmat.

Az egyik dolog, amit a legjobban szeretek ebben az életben, hogy nincs végső búcsú. Tudod, több száz emberrel találkoztam itt, és soha nem búcsúztam végleg. Mindig csak azt mondom: "Majd találkozunk az úton." És igen. És akár egy hónap, akár egy év, vagy néha évek telnek el, de újra látom őket. Mondja Bob, a filmben. Ezzel (nem) búcsúznék, és a reménnyel, hogy a felvállalt nyilvánosság, a rájuk irányuló figyelem nem eszi meg Amerika vén nomádjainak életformáját. Hogy soha nem kell megbánniuk, hogy rájuk csodálkozhattam egy fikció által, ami (végre, megint) leginkább valósággá vált nekem. Ebben a mesében ő valóságaikat láthattam, meg a tükrükben a magamét. És ezt nem lehet eléggé megköszönni.

Jón Kalman Stefánsson: Csillagok sercegése

Létezésem egyetlen mondatból ered; öt szóból, amely 1959 januárjának egy kora reggelén hangzik el a Skaftahlíð utca egyik konyhájában. Egy fiatalember lépett ki az alagsori lakásból, és a Skaftahlíð és a Lönguhlíð sarka felé vette az irányt. Elhaladt egy kis társasház előtt, amikor a nagyanyám éppen kinézett az első emeleti konyhaablakon, és elmotyogta azt a mondatot, amelyre minden visszavezethető: Szegényke ember, hát nem annyira fázik? Olyan jó volna, ha tényleg így találnánk a mondatra, amire minden visszavezethető! Hiszen a miért vagyok, miért lettem ilyen talán legemberibb kérdését nincs, aki ne tenné fel. És a válaszaink is ilyenek, tényleg: az apja vére, szoktuk mondani, kiköpött nagyapa, mintha anyádat látnám, a dédi volt ilyen – szóval a válaszaink a felelőst a miért ilyenre leginkább a múltunkban keresik, hogy kitől vettük a mintát, akár tudatlanul és atavisztikusan, a vérségi rokonság által; a kézmozdulatot a szépapától, akit nem is ismerhettünk. Akkor is, ha a mondat helytelen, a norvég nagymama norvégot izlandival vegyítő, szórendekre, egyeztetésre fittyet hányó keveréknyelvén hangzik el – vagy legalábbis így mesélték kiskorunkban. És lehet, hogy helyesen mesélték, lehet, hogy a mondat helyesen helytelen: a megörökölt, ellesett, átvett gesztusokból gyúrmálódó önkép ugyanígy hány fittyet nemcsak a nyelvek logikájára.

Jón Kalman Stefánsson ebben a korábban született regényében ezzel játszik. A mindenre visszavezető mondatokkal. Önéletrajzi elemekkel teliszőtt mesét fűz, amiből azonban irodalom lesz, nem gyónás. Megint eldönthetetlen, mennyi ebből valóban az övé, mennyi a névtelen hősé – mennyire önterápia ez a kócos családállítás, és mennyire végiggondolt, kimódolt lehetett volna játékok kusza halmaza, és mennyire a másé ez a sajátnak mesélt mese, a mástól elirigyelt drámák vagy örömök tükre. Valójában lényegtelen – mert újfent hitele lesz, megélhető, torokszorító. Irodalom lesz, de ezt tudja magáról, el nem tagadja. A hitelével nem csal. Valahol ezt csodálom a legjobban, ebben a számomra egyre kedvesebb íróban (ha lehet ezt még fokozni a trilógiája, a lábatlankodó halak, a nyári lány hangjában megtartott költészet, vagy a fényre szálló éj után): csodálom benne ezt a hitelt. Lehet, hogy visszaél a mesékkel, a másokéval és a sajátjaival, lehet, hogy irodalommá fosztja őket – nem tudhatom. A meséi hitelével viszont példaszerűen bánik. Ez egy érzés, hogy megadja bennük a (hova)tartozásait.

Korábban született regény. Kócosabb, néhol bravúr-szerkezetű; az időkezelése, mint egy Tarantino-mozié. Úgy trükköz a négy-nemzedéknyi mesélni valóval, ahogy az a zseniális kókler a filmjeiben: élőbeszéd-szerű mesélés logikái mentén, az erről az jut az eszembe kitérőiből rajzolódó keltamintát álmodva a végére. Ahol az összkép nem a sagák mély tragikumára hangolt tanulságával egészül, hanem nyílt marad. Élet, ami folytatódik. Amit ez a sugallt folytatódás ízel, nem a boldogan éltek, míg tucat-érzése. Miközben persze hogy kirajzolja a mániás depresszióba pácolt alkoholizmus sárkány-kígyóját például, a modern kori Fáfnirt, amit a hős most is saját magával együtt győzhet le egyedül. A választott végzetet. Ez a végtelen történet kirajzolja a végeket is. Kirajzolja a csalást és csalatást. Az öncsalást és a passzív agressziót. A férfigyávaságot, a nők erejét – és a tükrükben mindegyik görbült torzképeit. Végül kirajzolja a megbocsáthatatlant. Nem tagadja el. Hiszen jelen van, velünk van, felborítja a sakktáblát, beleköp a barátnőnk hajába, az élet császára, aki számára nincs feloldozás. Mert lehet, tényleg ő szenvedi a legtöbbet, benne nő a legnagyobb űr ezért – de nem elég tudnod, mitől ilyen, ha képtelen vagy megbocsátani neki. Ha neki nem álmodsz feloldást. Mondjuk legalább bosszút se. Ez is a mesélt mese hitele. Amivel tényleg példaszerűen bánik az emlékező.

A csónakkal mit akarsz kezdeni? kérdezi dédmama a harmadik napon. Dédpapa mély levegőt vesz: Meg akarok küzdeni a tengerrel. Ki akarok evezni halászni. Az ember boldoguljon egyedül.
De te félsz a tengertől.
Hogy félek? Félek az álmoktól, mégis minden este lefekszem aludni.
Mégis. Minden félelmet nem lehet levetkőzni, a szembenézés bátorságával sem. Ami a bőrünk alá kúszott, azt nem vetheted le egy norvégmintás pulóverrel együtt, két kézzel a szélére markolva és egy mozdulattal lehúzva a fejen át. Ami a bőrünk alá kúszott, vérségi kötelék, vagy követett minták alapján – tulajdonképpen mindegy. Nem tudom, nem is kell tudnom, mennyi ebből az íróé tényleg; a mesélt mondatokból mennyi a tényleg neki mesélt, mennyit álmodott hozzá. Amíg a bőröm alá kúszik, hogy nem tudom lehúzni magamról, amíg a magamévá lesz, mert magamra ismerek benne, addig semmit nem kell tudnom azon túl, amennyit a betűk elmesélnek. A bőröm alá kúszott az érzés, és a sokadik könyve után sem vedlettem le, hogy Jón Kalman önazonos, bátor, tükörbe néző író – aki engem is folyvást tükörbe nézet. Lehet, fél a mélység felett a pár szál, ingó deszkán (lehet, nem bír a maga félelmeivel) de engem a hálójába vont. Olvassátok.

Kiadó: Typotex

Fordította: Patat Bence

Rohinton Mistry: Ilyen hosszú út

Rohinton Mistry legismertebb, számára világhírt hozó nagyregénye, a magyarul a totálisan elhibázott India, India címre hallgató Fine Balance (Kényes egyensúly) életem egyik legfelkavaróbb olvasmányélménye volt. Szembesítés a kényelmes, kipárnázott nyugati jólétünkből szemlélve láthatatlan nyomorral, társadalmi igazságtalansággal, emberi butasággal, kisszerűséggel és a mindezekből tradíciót kovácsoló és azon a legszégyentelenebb módon élősködő gonoszsággal (mert sose feledjük: ahol nyomor van, ott mindig akadnak olyanok, akik hasznot húznak a nyomorból) – olyan szembesítés, amiből nem is szeretnénk többet olvasni. Az a fajta torokszorító, bénító sokk volt nekem az a könyv, ami után még sírni se tud az ember, csak dühöt és engesztelhetetlen gyűlöletet érez azok iránt, akik gátlástalanul gazdagodnak embertársaik kihasználásán, testi-lelki-szellemi megnyomorításán.
 
Mégis volt benne egy nagy adag emberség és életszeretet (még inkább az élethez és annak örömeihez - legyenek mégoly jelentéktelenek is - való ragaszkodás), ami a düh mellett képes kiváltani némi csodálatot is. Ahogy akkortájt írtam: Rohinton Mistry elénk tárja a se nem misztikus, se nem szentimentális, se nem idealizált Indiát. A kivételek mögött álló pár százmillió Indiáját. A kiszolgáltatott helyzetben lévő tömegek mindennapjait, azt a kényes egyensúlyt, amiben ott a lehetősége annak, hogy másnap a piacról se szó, se beszéd elhurcolnak kényszersterilizálásra, hogy letartóztatnak mert rosszkor rossz helyen vagy rossz társaságban, hogy kilakoltatnak, hiába fizeted a lakbért, mert a háziúrnak olyan kedve van, hogy meggyilkol a földesúr mert csamár létedre valóban szavazni akarsz a választáson; de ahol ott a hajszálvékony esély arra is, hogy meghúzd magad, ne kerülj senki szeme elé, és akkor talán, de csak talán leélhetsz egy boldog életet. A kényes egyensúly a boldogságé: van ebben a könyvben, az ábrázolt indiai néplélekben valami elemi hit, ragaszkodás az élethez, elpusztíthatatlan boldogságvágy, ösztön, amivel a legnyomorultabb helyzetben is megtaláljuk a kapaszkodót.
 
Nos, Gustad Noble, az Ilyen hosszú út főszereplője az a kisember, aki próbálja megragadni a hajszálvékony esélyt arra, hogy meghúzza magát, ne kerüljön senki szeme elé, és akkor talán, leélhessen egy boldog életet. Banki kistisztviselő, aki mindig pontosan érkezik a munkába, nem akar se többet, se kevesebbet, mint amit a fiókigazgató rábíz, tisztelettel bánik az ügyfelekkel, ebédidőben a többiekkel együtt megeszi az otthonról kapott egytálételét, nevet a kollégája ormótlan viccein, majd hazamegy, megvívja szokásos napi csörtéit a szomszédokkal, reménytelen küzdelmet folytat az önkormányzattal, akik el akarják bontani a társasházat övező falat, hogy szélesebb autóutat építsenek a helyére, nevelgeti a közös kertben lévő pár növényét és mindent elkövet, hogy gyermekeinek eggyel jobb életet biztosítson – persze csak a társadalmi osztálya által megengedett keretek közt.
 
Gustad egy párszi közösség tagja – ez a hitét az ősi perzsa zoroaszter vallásból eredeztető közösség a számos Indiában megtalálható kisebbség között is a legkisebbek közé tartozik. Gustad, felesége, szomszédaik és ismerőseik napi küzdelmet folytatnak a hagyományaik megtartásáért – nem csupán a politikai támadásokkal, a többségi vallások és az indiai-pakisztáni háború által felkorbácsolt indulatokkal, hanem a modernizációval is. Gustad megtalálja a jót az életben, még a vízhiány, az idegtépő szúnyoginvázió, a háborús menekültek áradata és az ismétlődő elsötétítések közepette is – amivel nem tud mit kezdeni, az a fia, aki megtagadja az apa által neki képzelt jövőt. Itt kezd el repedezni a máz, ami aztán a kislánya súlyos betegségéhez, egy jó barát halálához, egy másik egykori jó barát árulásához, egy hosszú úthoz és ahhoz vezet, hogy a kisember belekeveredik a nagyok játszmáiba (hogy politikusok, kémek, vagy csak néhány ügyeskedő játszmáiba, azt sose tudja meg) és kénytelen ráébredni, hogy a házát körülvevő falon túli világ bizony sokkal bonyolultabb és őrültebb, mint valaha hitte.
 
Elveszett illúziók regénye az Ilyen hosszú út – Gustad (és mennyi, de mennyi Gustad…) kénytelen szembesülni vele, hogy az önmegnyugtató hazugság, amire egész életét építette, hogy ha nem üti bele az orrát, ha meghúzza magát, ha nem akar nagyobbat nyújtózni, mint ameddig a takarója ér, akkor minden rendben lesz és a világ békén hagyja, és élheti az életét a maga kis zárt világában, összeomlik. Mert a világ betör. És ha egyszer betör, akkor csapás csapást követ. Persze a fiú lázadásának, a kislány betegségének, a jóbarát halálának semmi köze se egymáshoz, se a politikai üzelmekhez – vagy mégis? Mert hát ne feledjük, modernizáció ide, világi háborúk oda, India közösségeit átszövi a misztikum, a vallásos áhítat mellett is megélő ősi rituálék, és a szomszédságot ismerve sosem zárható ki hogy valaki rontást küldött a Noble családra. Gustad kálváriája, a politikai gyorstalpaló és a párszi vallás hagyományainak felvázolása mellett a feleség kalandja a mágiával, amelynek segítségével le akarja venni családjáról az átkot, túl azon, hogy szórakoztató adalék, sokat tesz hozzá ennek a felfoghatatlanul sokszínű kultúrának a megismeréséhez (pontosabban: a felszín kapirgálásához).
 
Míg a Fine Balance valóban India nagyregénye, az Ilyen hosszú út egy családregény – könnyen fogyasztható, kedvelhető kis történet azonosulható főszereplőkkel és átélhető konfliktusokkal, amelyben a politika és a társadalmi igazságtalanság csak háttér. Bizonyos szempontból csalódás, ugyanakkor talán irreális is még egy Fine Balance-t várni. Meg aztán kellemesebb is olvasni – ez egy kedves könyv, az meg kitépi a szíved (aztán fel is tálalja neked, jól átsütve). Egyébként Mistry novelláskötete, az Add kölcsön a lámpásod fényét is hasonló szellemiségben íródott – az épp egy, Gustadéhoz eléggé hasonló társasház lakóinak életéből ragad ki epizódokat. És a szívtépés helyett ott is a hétköznapok megélhető, kisszerű örömeire és bánataira kerül a hangsúly. Kedvelem Mistry-nek ezt az oldalát is, amikor cukorkaízű rágótablettába csomagolja a mondanivalót, de azért be kell vallani: az igazi, régimódi, puhítás nélküli keserű tabletták általában hatásosabbak.  

Kiadó: Kelet

Fordító: Csikós András 

C.B. Strike - Zavaros vér (sorozat)

Sokat gondolkodtam azon, hogy írjak-e egyáltalán a Zavaros vér sorozatadaptációjáról vagy hagyjam a csudába, elvégre az előző rész kisképernyős változatáról se született poszt, és egyébként is, van amire jobb nem karaktert pazarolni, de nem bírom ki. Tudjátok, mekkora Strike rajongó vagyok, az ötödik könyv amúgy is a kedvencem, és eddig az adaptációkkal is egészen jól elvoltunk, néhány ponton kifejezetten szerettem őket, de ez… Ez a négy rész megtestesít mindent, amitől igazán rossz lesz egy adaptáció. Nincs mit szépíteni rajta, pocsék lett. Teljesen kiherélték a könyvet is, a főszereplőket is, a mondanivalót is. Uramisten, őszintén remélem, nem ugyanezek a forgatókönyvírók dolgoznak A Koromfekete szív adaptálásán.
 
Na de hol is ment félre a dolog? A Zavaros vér nem csupán a leghosszabb, de a legösszetettebb és (még az új rész fényében is) a legfifikásabb nyomozás a Strike sorozatban. Rohadt hosszú a maga ezer oldalával, amelynek nagyjából a háromnegyede félrevezetés és sötétben tapogatózás – köszönhetően a legtehetségesebb hazudozónak, akivel Strike valaha találkozott, annak, hogy a bűntény óta eltelt negyven évben a tanúk jó része vagy meghalt, vagy nevet változtatott, vagy külföldre költözött, és a később pszichiátrián kikötő egykori nyomozótiszt jegyzeteinek, melyekben okkult tanok, asztrológia, tarot és Aleister Crowley munkássága „segítségével” próbálta megfejteni Margot Bamborough eltűnését. Oldalszázakon keresztül tart minket borzasztó feszültségben Rowling, mert sosem tudhatjuk, hogy az újabb okkult marhaságnak látszó valami, amit szerencsétlen Talbot nyomozó lerajzolt nem tartalmaz-e véletlenül valami igazságmorzsát; töprengünk, hogy miért bujkál az egykori recepciós, hova tűnt el nyomtalanul az egykori szerető és a rejtélyes beteg, ki emlékszik jól a nevekre és ki rosszul… Mindebből itt semmi nincs.
 

Egy-két vargabetűt beiktattak a készítők, az elején alaposan félreviszik a nyomozást a legkézenfekvőbbnek tűnő helyi gengszter felé, de utána az egész egy egyenesvonalú történet lesz. Semmi frusztráló, eredménytelen kutatás, a tanúk csak úgy hipp-hopp előpattannak a semmiből, Paul Satchwell (az egykori szerető) az első keresésre meglesz a neten, Gloria Conti (az egykori recepciós) besétál a nyomozóirodába hogy elmesélje történetét. Nincs fárasztó kötélhúzás a hatóságokkal, hogy engedjék kikérdezni az egykori sorozatgyilkost, nincs mindenmindegy hajtóvadászat a család után, akikről hírlik, hogy közük lehetett Margot eltűnéséhez – minden a nyomozóink ölébe hullik. Ami leginkább azért problematikus, mert azzal, hogy minden információ ennyire könnyen előpattan a semmiből, ők csak eggyel hülyébbnek tűnnek, amiért rendre félreértelmezik őket és rossz nyomon indulnak el. Az, hogy az elején felülnek a legkézenfekvőbb megoldásnak, és elkönyvelik, hogy Margot a helyi gengszter Nico Ricci áldozata lett, egyszerűen méltatlan a regények Strike-jához. Persze, megvan ez a szál a könyvben is, de ott egészséges kétkedéssel kezelik, mint egyet a lehetséges verziók közül, nem magától értetődő válaszként. Ugyanígy a rejtélyes beteg, a szívtipró Steve Douthwaite esetében: mindketten annyira biztosak benne, hogy ő és csakis ő lehetett a gyilkos, hogy amikor pofára esnek, csak kárörvendeni tudunk.
 

Komolyan mondom, bűn a kortárs krimiirodalom két legszimpatikusabb magánnyomozóját ilyen ostoba balfékként ábrázolni. Pláne hogy a végén meg sikerül kimaxolni a legidegesítőbb Poirot-klisét: miután összesen kettő alkalommal találkozunk a gyilkossal, és semmi, de semmi utalást nem kapunk rá, Strike egyszer csak előáll a semmiből a tuti megoldással. Hopp, miért is ne lenne a méregkeverő nagyi a gyilkos? De hogy miből következtette ki? Az kit érdekel… Azért a könyv tele volt apró utalással, szépen sorban kaptuk az infókat, itt egy félreértés, ott egy eltévesztett név; nem, mégsem vele volt jóban Margot; nem, rosszul emlékszik; nem is recepciós volt, hanem…; és vajon miért tűnnek fel azok a fránya bonbonok mindenhol? Első olvasásra szerintem ember nincs, aki kitalálta a megoldást, de másodjára, tudatosan figyelve a jelekre, azért összeálltak a dolgok. Hát, a filmben másodjára se volt egyetlen árva utalás sem, gyilkosunk csak úgy kipattant Strike fejéből. Ezért érzem problémásnak egyébként az időrend megkeverését is – Gloria Contit a könyvben a történet legvégén sikerül felkutatni, és az ő általa adott információk kulcsfontosságúak, viszont így, hogy már a legelején megjelenik, a sztorija is csak részben jön át, és csak arra jó, hogy félrevigyen.
 
Az már voltaképpen mellékes, hogy mind Robin, mind Strike magánéleti szála zanzásítva lett – de olyan ostobán, mintha a kötelezők röviden lapjain lennénk. Nem mondom, hogy a kedvenc részem Robin és Matthew huzakodása a válóper körül, de erős fűszere a történetnek, és így, hogy összesen kétszer van róla szó, és Matt először érthetetlen mód hülye pöcs aztán meg ugyanilyen érthetetlen mód jófej lesz, teljesen felesleges volt beletenni. Hagyták volna ki inkább teljesen. Ugyanígy Strike és az ő számos fura függeléke: azt, hogy Charlotte szála kimaradt, csak üdvözölni tudom, utálom a csajt is és azt is hogy mennyire túlhúzták a könyvben a szenvedéseit; ugyanakkor Joan betegsége és Strike kapcsolata a húgával bántóan le lett egyszerűsítve, ebben a szálban sokkal több volt, ráadásul az ábrázolásnak hála Strike totál érzelmi analfabétának tűnik; a Rokeby-problémakör meg a Matthew-sztori pepitában: teljesen felesleges volt ennyire megnyirbálva beletenni, jobb lett volna, ha kimarad.
 

A legrosszabb egyébként ezzel az, hogy ha a fő nyomozás jól meg lett volna csinálva, akkor nem érdekelne, hogy kihagyták a magánéleti szálakat, a nyomozóiroda többi ügyét, hogy jóval kevesebb hangsúly került az iroda hétköznapjaira és a külsősökkel való közös munkára – de így, hogy a Margot utáni nyomozás is el lett cseszve, duplán fáj, hogy egyébként minden más is. Az meg pláne, hogy nem csak Strike lett érzelmi analfabéta, de Robinból is hisztérikát csináltak: ahogy tanúkat fenyeget, annak semmi köze a könyvek Robinjához.
 
Hogy valami jót is mondjak, a hangulat még mindig remek: bár ezúttal kevesebb London és kevesebb kocsmázás, de a borús atmoszféra nagyon el lett találva, a cornwalli tengerpart csodás, az álmos angol vidék kiváló kontrasztot alkot a sorozatgyilkosságokkal. Plusz Margot Bamborough és a negyven évvel korábbi jelenetek csodálatosan élők lettek. A doktornő alakja, a rendelő többi alkalmazottja, a köztük lévő dinamika, a megelevenedő régi felvételek jóval érdekesebbek, mint maga a nyomozás. Ami elég sokatmondó. (Fun fact: Margot Bamborough-t az az Abigail Lawrie játssza, aki az Átmeneti üresedés sorozatverziójában Krystal Weedont.)
 
Mit is mondhatnék még? Lapozzunk. Megyek és elolvasom újra a könyvet, és csendben reménykedem, hogy a következő részre lecserélik az alkotógárdát.

 

Tőrbe ejtve - Az üveghagyma (film)

 

Valahol tényleg nagyon vicces, hogy erről makacsul beszélni akarok, annak fényében, amit A sziget szellemeiről írtam (nekem a tükör, amibe belenézhetek), meg amit a Babylonról (a tükör, amiben az álomgyár nézegeti magát), s amit Timi fogalmazott meg gyengéden Spielberg legszemélyesebb vallomásáról (ahol egy rendező illegeti magát a tükre előtt). Merthogy ezekhez képest ez tényleg egy szép, nagy, átlátszó üveghagyma, semmi mást nem tud és akar, mint megmutatni a rétegek átlátszó szépségét – még úgy is, hogy eljátszik közben a rá eső fénnyel, lepleket feszít a rétegek közé, és azokat rendre ügyesen rántja le. Vicces, mert ez a műfaji film maga, a szórakoztatás, azaz valami, ami szétszórja a fényt, a figyelmed: mutat neked egy nem tolakodó, szerethető szivárványt – tényleg gyönyörűt. Mert miközben átlátszik, nemcsak vállaltan műfaji, de a paródiája is a saját műfajának, és tényleg van egy rétege, ami a maga átlátszó módján a saját látszatainkra reflektál, celeb-léttől mindenféle ön- és egyéb megvalósításokon át a (pénzcsináló) zsenikultuszig.
 
Az első Benoit Blanc-mozi, a Tőrbe ejtve nagyon tetszett, mert pont ez az utóbb említett rétege volt pazarul gazdag, a gazdag-gyerek szindrómával például, ahogy a Thrombey család minden tagja illett egy-egy sémába, pont annyira kilógva, hogy legyen életszaguk is. Az ott elkapott társadalomkritika finoman benne maradt a klasszikus krimik e téren megszokott, vékony rétegében, mégis, remekül ült és minden tanmese-jellege ellenére adott egy vastagságérzetet a sztorinak. Főleg mivel a legapróbb részletekig támogatta minden képre kerülő, apró kis részlet. És nagyon szerettem a nyomozó figuráját benne, mert Daniel Craig a Bondok után természetesen abba a vérgőzös valóságimitációba is visszakacsintgatott, pont azzal, amennyire itt kompementere volt az amúgy full időszerűtlen, öltönyös, macsó harcosnak.
 

Az alkotógárda mindent megtett, hogy e téren most se érjen csalódás. Csak valahol kevesebb lett az elérhető hatás, attól, hogy az első film fényében tudtuk, mire számítsunk. Langyosabb és feszültség-mentesebb lett az egész, hiszen tudhattuk: lesz haláleset, meg nyomozás, meg nagy leleplezés a végén; tényleg nem vártunk mást ezen felül – és valójában nem is kaptunk mást ezen felül. Pedig amúgy a forgatókönyv és a rendezés is mindent megtett, hogy csavarjon ezen: leleplezést hozott az elejére, a gyilkosságot becsavarta egy szinte dél-amerikai szappanopera-fordulatba („és kiderült hogy Isaura, meg Milly ikertestvérek...” ), a nyomozásról kiderült, hogy teljesen másról szól, mint amire az elején felkészítettek – és mindezt tényleg ügyesen variálták ebben a lehántani való átlátszóságban. A képek megint aprólékos gonddal lettek gegekkel telerakva – szóval igaziból ne is legyen bajom ezzel a kevesebb hatással, amikor a kevesebb is ennyi.
 

Hiszen amúgy az odamondogatásban most is remekül választ és talál el célpontot az alkotógárda. Ezek az önmegvalósító zsenik, akik a jelen pénzügyi világ csodagyerekei voltak, nagyon sok tekintetben tükörbe nézhetnének, ha veszik a fáradságot, és eljátszanak ezzel az üveghagymával. Persze marhára nem érdekli őket – gondolom. Valójában szerettem ezt a réteget, megint, mert legalább annyira vitriolos lett, mint az első filmben, és ha az álomgyár viszonyait fejben tartom, sokkal bátrabb tett. Hiszen a karikatúra tárgya most nem egy szinte agyban redneck republikánus gazdag-gyerekkórus, hanem... Hm. Megállíthatna ebben a gondolatmenetben, hogy a techguru újgazdagok twittergyilkos díszpintye épp átigazolt mostanában; tehát az álomgyár megint a saját mintakövetése mentén karikíroz. De ne legyünk igazságtalanok. Itt a polkorrekt mi kutyánk kölykei is megkapják a végén a magukét.
 

Szóval valójában nagyon tetszett, csak szerencsétlenségére azóta megnéztem pár olyan mozit, ami ezt az érzést nagyon a helyére tette. Azt hiszem, számomra ez az első film és a folytatás közti legkomolyabb különbség; az első filmet így nem mosta le semmi, még mindig a számban van az íze. Lehet, picit múlt ez a színészeken is – bár legalább annyira neves a gárda, már egy másik generáció; legalább annyi tehetséggel, de jóval kevesebb alázattal adják elő magukat. Edward Nortonnal az élen. Sebaj. Ha lesz belőle harmadik, biztosan megnézem. Mert ha úgy is érzem, picit hullámvölgy ez a folytatás az elsőhöz képest, a műfaji mozik gazdag mezőnyéből még mindig toronymagasan kiemelkedik. Tényleg lehetne Benoit Blanc kalandjaiból széria. 

 

Sissel-Jo Gazan: Fehér virágok

„A Fehér virágokban a művészet eszközeivel állok bosszút néhány kegyetlenül igazságtalan gyermeki sorsért” – írja Sissel-Jo Gazan a kötet utószavában, és az ember gyomra óhatatlanul összeugrik ahogy az írónő szép sorban hozza a példákat, melyekről a regényt olvasva még hihettük, csak egy elborult képzelet szülöttei… Nem azok. Atwood jut eszembe, aki sokszor leírta már: minden szörnyűség, amit műveiben leírt, már megtörtént valahol, valamikor a történelem során, vagy megvannak a technológiai alapjai a megtörténtének – aztán még egy kicsit tovább feszíti a húrt, hogy az emberiségbe vetett maradék hitünket is elveszítsük. Gazan is mindig egy kicsit tovább megy, mint amit az elviselhetőség még megengedne, még egy kicsit tovább kínozza a tollára tűzött kisközösség lakóit, hogy aztán az orrunk alá dörgölje: mindez a valóságból táplálkozik. Igen, erre vagyunk képesek, mi, emberek egymással. A világ legszerencsésebb sarkaiban is. Még Dániában, a hygge hazájában, a boldogság honában is.
 
Pedig olyan kis kedélyesen indult az ismeretségünk. A dinoszaurusz tolla a tavalyi év egyik legszórakoztatóbb olvasmányaként maradt meg bennem, súlytalan, tudományoskodó skandikrimiként, némi emberi drámával, egyetemi perpatvarokkal, tudományos krimihez illően groteszk halálesetekkel, amelyek ugyanakkor annyira valószerűtlenek és nehezen kivitelezhetőek, hogy nem kell tartanunk tőlük. Azt tudtam, hogy a Fehér virágok egészen más súlycsoport, mégis meglepett, hogy a szintén kedélyes kezdés – a festői Samsø szigete, vadvirágokat gyűjtő kamaszlányok, hippi tetoválóművész anyuka, patchworkcsalád, ahol mindenki idegesít mindenkit, de azért jófejek – után mennyi emberi dráma, milyen összetett hazugságháló és vaskos társadalomkritika kerekedett belőle. Témáját és a jóléti társadalmak felszíne alatti rothadást tekintve az Átmeneti üresedést juttatja eszünkbe, viszont amire nekem leginkább hasonlított a hangulata, a mindent átszövő gonoszság, az önbíráskodás és a bántalmazás soha nem múló nyomainak feszegetése miatt, az Dennis Lehane Titokzatos folyója.
 
Mert bizony ez a sziget minden, csak nem idilli: a lassan építkező bevezetőből megismerjük az összes lakos kisebb-nagyobb titkait, és lassan mi is úgy érezzük, mintha közülük valók lennénk: mindent tudunk a többiekről, azt is, amit a legkevésbé sem szeretnénk. Belesünk a konyhaablakon a vasárnapi ebédre, strigulázzuk, ki hány felest dob be a kocsmában, találgatjuk, Kisser aktuális védence épp mi elől menekül, és ki lesz a már számtalan férjet elfogyasztó Mona új áldozata. Mindent látunk. Mégis mindig félrenézünk. Sokáig irritált ez a lassú bevezető, hogy mindenkiről mindent is meg kellett tudnunk, aztán szépen körvonalazódott, hogy épp ez a legnagyobb csavar, ez visz a fertő mélyére: egy ilyen kisközösségben, ahol mindenki mindenkiről mindent, mégis hogy maradhatnak rejtve a legnagyobb szörnyűségek? Hogy nem veszi észre senki, hogy a fiatalkorúak, akik bemennek abba a házba, mindig kábán jönnek ki? Hogy nem tűnnek fel senkinek a kézről kézre járó pornófelvételek? Hogy nem látja meg senki, sem tanár, sem szülő, sem szomszéd? Frászt nem látják. Vagy nagyon naivnak, vagy tudatos kívülállónak, vagy saját küldetéstudatunkba beleszédültnek kell lenni ahhoz, hogy ez ne tűnjön fel.
 
Jenny, az elbeszélő az elején naiv is, kívülálló is. Fura egy szerzet, a botanika iránt mániásan érdeklődő tizennégy éves, aki a tetoválólegenda nagyapától szívja magába kisgyermekkora óta a híres botanikus dédapa legendáját, aki felfedezett egy Samsøn őshonos növényt, mégse hallott róla senki. Jenny csak gyűjtögeti fehér virágait, mérgezőt és nem mérgezőt vegyesen, tanul, csodálja a tetoválóművész anyját, aki modern hippiként igazi kívülálló a szigeten, aki mintha felette állna az egész zakkant közösségnek, aki sérült fiataloknak nyújt átmeneti szállást és segítséget a talpraálláshoz, és aki mintha totálisan vak lenne arra, hogy ikertestvére, a javíthatatlan bohém Jimmy mekkora bajban van. Aztán persze kiderül, hogy Kisser minden, csak nem vak, és nem is annyira kívülálló – de hogy mi, az bizony a könyv legnagyobb meglepetése, egyben morálisan legnagyobb dilemmájának alapja.
 
Jenny tulajdonképpen Samsø legnagyobb mázlistája, miközben maga is szenved a szülői elhanyagolástól: anyja annyira belemerül a jól-rosszul értelmezett társadalmi felelősségvállalásba, hogy lányára már semmi ideje-figyelme nem jut. Mivel Jenny úgymond „nem sérült”, neki nincs szüksége rá – hogy közben milyen veszélyek leselkednek rá, az mintha nem is járná meg az anya képzeletét. Egyszerre hihetetlen és logikus is, hogy miközben mindenkit bántalmaznak aki csak a környéken jár, Jenny érinthetetlen marad: mert ahogy a borzalmak tudottak, ne gondoljuk, hogy Kisser hálózatának ténykedése rejtve marad. Az elhanyagoló anya a sötétben bujkálva azért védőhálót is nyújt – így lehet Jenny gyerekkora viszonylag sértetlen, s menekülhet a botanika álomösvényeire a valóság elől.
 
Mert a valóság persze betör: eltűnik egy lány, ami egészen megdöbbentő események láncolatát indítja be. Groteszk halálesetek, egy semmiből feltűnő ausztrál srác, akit mintha mindenki nagyon el akarna rejteni szem elől, a nagybácsi és nagypapa vérre menő konfliktusa a rivális tetoválóbandával, amit egy furcsa véres csomag rendez el, s mindeközben Jenny egy százharminc évvel korábbi botanikai felfedezőút krónikájában elmerülve felfedezi a csalást, ami tönkretette dédapja karrierjét. Igen, ez így tényleg kicsit zsúfolt. A kamaszszemszög, a botanika, a hosszas virágleírások és Jenny illusztrátori szárnypróbálgatásai, a mérgező virágok titkaiban való elmélyülés és a tetoválóművészet kis kultúrtörténete mintha csak arra szolgálna, hogy lazítsa a szöveget, hogy élhető történet-hátteret adjon a mindent beszövő bántalmazásnak, pedofíliának, erőszaknak. Hogy amíg egy tizenéves leendő botanikus első próbálkozásairól olvasunk a katalogizálással, préseléssel, maggyűjtéssel, addig legalább táplálhassuk az illúziót: lehet itt még normális életet élni. Minden szörnyűség ellenére is.
 
De vajon milyen áron? Mit kell megtennie az embernek azért, hogy megakadályozza, hogy a gyermeke is olyan sorsra jusson, mint ő? Meddig lehet elmenni, ha a hatóságok szőnyeg alá söprik a vádakat, ha a közösség elfordítja a fejét, ha állam, egyház, bíróság, úgynevezett gyermekvédelem összezár a bántalmazás bejáratott intézményei mögött? Mikor jön el a pont ahol az ember a saját kezébe veszi a megtorlást? Ki és milyen alapon húzza meg az erkölcsi határt, ha a szomszéd gyerekeket erőszakol és a hatóság nem tesz semmit? Ó, persze könnyű kipárnázott jólétből, erőszakot csak tévében látó olvasóként kisujjeltartva azt mondani, az önbíráskodás bűn… De tegyük a kezünket a szívünkre: melyikünk nem gondolta már úgy, hogy van bűn, ami nem érdemel tárgyalást?
 
Súlyos kérdéseket feszeget Gazan, bőr alá kúszó borzalmakat és dilemmákat hagyva maga után. Olvasmányosan, baromira szórakoztatóan, mestersége minden fortélyát bevetve, mondhatni, édes mázba csomagolva a keserű pirulát tömi le a torkunkon, hogy bizony egy kurvára elbaszott világban élünk, ahol naponta történnek felfoghatatlan szörnyűségek a legvédtelenebbekkel – amik aztán, köszönhetően az intézményesített félrenézésnek, megtorlásként újabb szörnyűségek elkövetésére sarkallnak jó embereket. A kérdés adott: van megállás? Kiszállhatunk bármikor ebből a körforgásból? Vagy az egyetlen megoldás az, ha valaki a tudatos kívülállást, a belső emigrációt választva elmerül a vadvirágok rajzolásában (a könyvekben, a csillagokban, az akármiben)? Tényleg csak úgy őrizhetjük meg a józan eszünket, ha nem veszünk tudomást a körülöttünk lévő világról?

Kiadó: Jaffa

Fordító: Sulyok Viktória