Azaz van, hogy érteni vélem,
vagy legalábbis sejtem, miért mondta, azaz lehet egy olyan változatom a
multiverzumban, aki kapiskálja – és kissé távolabb a meghozott döntések
felmérhetetlen útvonalán lehet egy olyan alteregóm, aki pontosan érti. Ja, és: a
spektrum másik végén biztosan van olyan is, aki úgy is gondolja, mint a
formabontó íróéletrajzok atyamestere.
Mert a Danielék pont ezzel
játszanak a multiverzumukban: minden döntésünk létrehoz egyet belőlünk, aki
mást választ, és mindanyiunknak így alkotunk, mi emberiség kismillió párhuzamos
szövevényt. Ahol mindent egy picit másképp gondolunk, és ettől másképp is
cselekszünk. Ebben igazából semmilyen új ötlet innováció nincs, sőt. És ez a
kvázi eredetiség-deficit (kizárólag ebben az értelemben) az egész filmre igaz.
Hiszen tisztelgés és fricska, idézet és parafrázis, idepottyantott poén és
dráma szakadatlan ömlése. Ez a ruha a filmen. Amit öltöztet, a történet szintén
nélkülöz minden újdonságot. Az is vékonyka, teljesen banális mese a család
fontosságáról, egy az adófizetéssel bajlódó kínai bevándorló anya, a tutyimutyi
férje, a leszbi lánya, meg a szenilis apja által alkotott, teljesen
diszfunkcionális család egy totálisan köznapi
módon halmozottan hátrányos, egymásra torlódó halogatások által dagállyá
duzzasztott, röhejesen köznapi válsághelyzetének bemutatásán át.
Csakhogy ezt a vizuális töménységet (ami önmagában eredeti) videoklip se vállalta teljes hosszban eddig, nemhogy mozifilm. Árad belőle a jelenetbe zsúfolt utalás, hatalmas tömegben, folytonos újranézést provokálva, hiszen ekkora adagban csak a töredékét képes befogadni az agyad. Ezért lehet a tiktok-twitter-meg-egyebek generációjának filmje: az egész sokrétű, mémszerű, rövid, tömör „posztok” pillanataiból lett egymásra hányva; a töménységi fokát sem ötletben, sem vágásritmusban nemigen közelíti semmi. Miközben odaköszön, mindent parodizálva meg is valósít: családi dráma és kung-fu film, sci-fi és disztópia, világmentés és lúzer realizmus egyszerre; minden harsánysága ellenére hallatlanul átgondolt, elemi szinten. És tényleg – mondjon nekem olyan filmet valaki, ahol egyszerre történik vizuális kalapemelés a Kung Fu Panda és L’ecsó, meg Wong Kar-Wai életműve előtt (hogy csak egy hallatlanul morbid példát mondjak).
És a teljesen banális körülmények között szétesni készülő mosodás-család története is elemelődik ettől a tálalástól. Ez a banalitás amúgy is „a csodálatos legtöbb” lehet a maga szikár módján (ahogy például A nomádok földje alkotói ragadták meg), de ez ritkán szólít meg egy mai tinit. Ez a látványözönbe lógatott mesemód viszont megszólítja őket. Hogy a kibeszélhetetlenségek egy ponton úgyis átszakítják a gátjaik. Hogy engedhettél el? kérdezi az apját (pontosabban annak az alfa változatát) e filmben a lánya, feltéve végre ezt a kérdést, amit sokkal-sokkal előbb kellett volna. A létünk ezeken a hétköznapi elnyelődéseken áll, vagy bukik – és a hétköznapokon, amikor megtörténnek. Az unalma ellen egy nézetben mindannyian szuperhősnek képzeljük magunkat az életünkben, s ha ennek a képzelgésnek látod ennél (meg a számomra örök ikon A Jamada-családnál) pontosabb verzióját, légy szíves, szólj rám, vevő leszek rá.
A díjra visszatérve: az én favoritom A sziget szellemei volt – kedvről, kedvességről e filmnél ezer árnyalattal gazdagabban mesélve egy sokkal pontosabb filmnyelven, szoborszerűen szikáran. De azt sem nézi kedvvel egy mai fiatal – unja, nincs meg a háttérismerete 1923 Írországáról és nem ér rá megszerezni: a mélységek rejtve maradnak előtte. A Minden, mindenkor, mindenhol meséje a kedvesség fontosságáról az eszelősen sűrű filmkockákra, a maga felszínesnek tűnő megközelítése „alá”, a fiatalság szeme elé „rejti” a maga értelmet fényleni segítő mélységeit. Ahogy a kanyon látványa a két kőnek, úgy nyílhat nekik az egész. A szeretet-kungfuból például, aminek ölelés a harci pozíciója. Aminél szebb idióta poént én még nem láttam soha filmen. Hiszen még egy kiszáradt aggszűz adóellenőrt is beleránt a szeretetbe...
És még valami a végére. Ez a film egy egybefűzött trilógia-paródia, a slusszpoénnal, hogy a mindig „leggigantikusabb durranás” záró epizód itt tulajdonképpen két pár perces filmes mondat (már ezért a nem is rejtegetett poénért csókot érdemelne a homlokára a két rendezőidióta). Anno a rajongó ujjongott bennem, amikor A Gyűrűk Ura kapta az Oscar-ívet, tudván tudva, hogy esztétikailag abban a mezőnyben is érdemtelenül. Mindennek fényében, amit írtam, azt hiszem, érteni vélem az Akadémia választását, e (nagyon sok minden közt) trash-paródia egekbe emelését; úgy vélem, ennek fényében teljesen megérdemelten tarolt. Megszólított, és moziba vinne egy generációt, akiket már nem visznek a szüleik, és annyi egyéb kézbe vehető könnyebb út csábítja őket. Végül tényleg szívből gratulálok minden, de minden szereplőnek: külön Stephanie Hsunak, amiért esendő kislányból szívtelen gyilkossá lényegült egy fejbiccentés után, hogy aztán újra emberré essen szét, Ke Huy Quannak, aki tényleg szívből kedves ember lehet, és Michelle Yeohnak és Jamie Lee Curtisnak, amiért mindketten ezredszerre bizonyítják, hogy nem férnek semmiféle skatulyába.
Úgyis újranézzük... A felét se
fogta még fel az agyam.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése