Váci Mihály: Még nem elég!

Nem elég megborzongni,

de lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
de mindig égni kell!
És nem elég csak égni:
fagyot is bírjon el,
ki acél akar lenni,
suhogni élivel.

(Nagyon sokan szeretik, érdemes figyelni, mennyire sokan. Ezek az erős, programozott „kell-ek” ahogy dübörögnek, égni kell – annak, aki gyújtani akar… hogy ideszínezzek azzal a kor-jellegben ellenpontozó Piramis dalszöveggel. De nem elég csak égni, ki kell bírni a fagyot: az acélt megedzik – még egy kor-megidézés: a szerencsétlen, ütött sorsú Osztrovszkij hittel teli szocreál regénye kívánkozik ide. Mielőtt a suhogó élű kaszára térnék, amely bravúrosan beemeli az első versszakba rögvest a megbonthatatlan munkás-paraszt szövetséget is – igazi költői bravúr, a kívánatos tartalom már a legelső szakaszban tisztán és világosan látszik: kell! És hogy kinek kell…)

Nem elég álmodozni.
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni,
de felismerni kell!
Nem elég sejteni,
hogy milyen kor jön el;
jövőnket - tudni kell!

(A nagy álom. Mire én beleébredtem, már csak az elvakult hívek és az örök naivak álmodták. Addigra a java felismerte a belecsomagolt önérdek szolid - a maihoz mérten szinte konszolidált - cinizmusát. Értsétek: ez a vers így, ennyire elválaszthatatlan a kortól, amikor megszületett. A nagy álom, amit felismersz, és jövőnek tudsz – az a nagy álom, amit akkor felismerni véltek és jövőnek hittek elválaszthatatlan magától a verstől. A komponáltság teljes nyíltsággal látszik, semmilyen kép, trükk, csomagolás nem takarja el az akcionista vastraverz-szerkezetet a szavakból. Váci Mihály tehetsége kétségtelen, a verse minden porcikája a verscélnak alárendelt, azt erősítő elem. Sematikus brossúra-költészet, csasztuska – de nem kétlem, az örök tétovázás, vég nélküli vita szócséplő-idején lehet szimpatikus a tenni vágyónak ez a fajta „kell”, ez a kompromisszumkeresés helyett a dolgok közepébe vágó céltudatosság…)

Nem elég a célt látni;
járható útja kell!
Nem elég útra lelni,
az úton menni kell!
Egyedül is! Elsőnek,
elől indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
aki vezetni mer!

(A vezetni merő vezérek… és a saját fájdalmam. Amikor látom ezt a verset, nem tudom nem hallani az úttörő egykori önmagam, ahogy (hittel, bizalommal, csillogó szemmel) szavalja. Hogy (a számból is) micsoda „fényes szelekbe” milyen mély cinizmusba fütyörészett bele ez a vers, arra csak később csodálkoztam rá. Ha nem tudod a körülményvilágot, hogy kik és mire használták – gyönyörű, hibátlan, boldog gondolatmenet. Ha tudod, akkor összekoszolódik, „forradalmi induló” lesz, amit a vezéreid mögött menetelve harsogsz. Milyen érdekes! Érpatak nem enyhén zavart, pitykés-mentés polgármesterének ez az egyik kedvenc verse – kint díszeleg a falu honlapján. Saját fájdalmam: ez a vers szinte kivétel nélkül minden parancsuralmi rendszerhívőnek tetszik. Mert a tettvágyat hallják ki belőle, a felhívást a cselekvésre. A parancsuralmi rendszerhívők közös tulajdonsága, hogy fetisizálják a cselekvést: a tettet…)

Nem elég jóra vágyni:
a jót akarni kell!
És nem elég akarni:
de tenni, tenni kell!
A jószándék kevés!
Több kell: - az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell: - az érzelem!
Ám nemcsak holmi érzés,
de seb és szenvedély,
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!

(Szívvel lélekkel cselekedj. Keresd meg az Ügyet, aminek aztán odaadhatod magad. Amiért tehetsz, teljes tehetségeddel szenvedhetsz, szerethetsz és remélhetsz. Jól nézzétek meg: ez pontosan ugyanaz, mint a hit, remény szeretet. Egy korábbi parancsuralmi rendszer hívószavai. Mint ahogy a kor, a szocializmus elfáradásáig a rítusok is ugyanazok voltak: közös hiszekegy helyett a közös internacionálé- és mozgalmi dal éneklés, a falon nem a kereszt és a kormányzó, hanem a kommunista szentháromságok (változékony állandóságban – Rákosi és Sztálin után az én fiatalságomra Marx, Engels, Lenin…). A meneteltetés vágya, az egyenruhába öltöztetés, a rajokba rendezés, a csapat (amely élcsapatot is rögtön feltételez), az egy ütemre vonulás ünnepélyei. Ahol aztán az értelem kényszerű egymást-hallgatását felválthatják az igazán nagy, a puszta méretük okán lelkesítő szavak…)

Nem elég - a Világért!
Több kell: - a nemzetért!
Nem elég - a Hazáért!
Több kell most: - népedért!
Nem elég - Igazságért!
- Küzdj azok igazáért,
kiké a szabadság rég,
csak nem látják még,
hogy nem elég!
Még nem elég!

(…akár felrúgva a logikát. A lelkesült rikoltozás közepette hagyva az értelmet is a csudába. Így lesz a Világnál is nagyobb a nemzet, a Hazánál a nép, és mindenekfelett: az Igazság. Hogy felszabaduljanak, akik - csak nem látják még, szegény erejükre vakok, hogy a szabadság rég az övék - szabadok. Van olyan nézet, kedvem szerint néha egyet is értek vele: a költő itt, a lelkesülés rikoltozó utolsó versszakában az egész művét idézőjelbe helyezte. mintegy saját lelkesültségét sületlenségekbe parodizálva. Hiszen így: az igazakért való küzdelem meghirdetésével, azoknak, akik már rég szabadok - tehát elviekben az „igazukban élés” boldog állapotában léteznek - létrehozzuk a forradalmár örökös taposómalmát, mókuskerekét A cél valójában elérhetetlen, hiszen elértük – és mégis, látszik: nem elég. Ez sem elég. Ömöljön hát tovább a tett: minden elérhető, ráció, érzés - a szándékosan, tudatosan kihagyott hit - úgysem elég. Ez örök éhség: betölthetetlen.

Jól gondoljátok végig: minden létünket eluralni akaró gondolatmenet ilyen. Ez a szó-traverz az a váz, amelynek mintájára felépül akármelyik fanatizmus. A vakhitben vezéreik után menetelő tetteikkel beszélő fanatikusok menetoszlopa. Amely elsőnek az emberséget, a bárki méltóságát lövi tarkón, hagyja maga után temetetlenül az útfélen. Tenni kell. Én azt remélem, eljön a kor, amikor nem mondja meg senki, hogy mit „kell” tenni, hogy mit kell gondolni a holnap örökké odébb tolt, elérhetetlen céljai érdekében.)