Jo Nesbo: Macbeth

Továbbra is töretlen lelkesedéssel várom a Shakespeare újra sorozat darabjait – még mindig az utóbbi évek egyik legjobb irodalmi kezdeményezésének tartom, hogy kortárs szerzők segítségével „mesélik újra” a drámaírók istenének legfontosabb műveit. Még úgy is, hogy az eddig kiadott darabok közt akadtak gyengébbek, és akadtak olyanok is, amiket nehezen lehetett elhelyezni a Shakespeare-olvasatban. Mindig kérdés egy ilyen vállalkozás esetén, hogy mit várunk az új műtől: szolgai másolatot, amely más korba, más körülmények közé helyezve meséli el szigorúan ugyanazt a történetet; vagy ihletett saját víziót, amely a drámából inspirálódva mesél saját mesét? Én sosem tartoztam azok közé, akik szolgai másolatokat olvasnának - ezek létjogosultsága minden műfajban kérdéses számomra - sokkal többre tartom, ha valaki az adott dráma alapkonfliktusát, mondanivalóját, pszichológiai játszmáit megragadva épít akár végletekig elrugaszkodott történetet Shakespeare nyomdokaiba. Margaret Atwood és az ő börtönszínházba helyezett, többszörösen önmagába csavart Vihar-adaptációja így nyert meg magának, és így vérzett el az egyébként remek Jeanette Winterson szolgai Téli rege-átirata. És sajnos így vérzik el a norvég krimiisten, Jo Nesbo huszadik századba helyezett Macbeth-je is.

Nesbo nem véletlenül választotta Shakespeare legvéresebb és egyik legvitatottabb drámáját: a hatalomért vívott harc során minden gátlását levetkőző, legjobb barátait hátba döfő gyilkológép őrületének krónikája tökéletesen illik a Nesbo-életműbe. A helyszín a középkori Skócia helyett a múlt század hetvenes éveinek egy koszhadt északi iparvárosa, ahol az egyetlen munkahely a mérgező füstöt eregető gyár, a napfény megakad a környező hegyeken, a vasúttal egyetemben, a rendőri korrupció és brutalitás minden törvényt maga alá temet, a munka és megélhetés nélkül tengődők során pedig csak a várost valójában uraló drogbandák segítenek. Ők legalább gyors kiutat kínálnak. Kietlen, sötét, esős városi noirban lépkedünk előre – a dráma ismerete nélkül is oldalról oldalra azt várjuk, mikor toppan elénk egy hulla.

Nem is kell sokáig várnunk. A várost anarchiába lökő korrupt rendőrfőnök halála után a frissen kinevezett Duncan radikális programot hirdet: azonnal meg kell tisztítani az utcákat a drogtól. Naná, hogy minden feltörekvő rendőr csak az alkalomra vár, hogy elfoghasson egy szállítmányt, lekapcsoljon egy bandavezért, vagy elkapja magát a nagy halat: Hekatét. Naná, hogy a város valódi irányítóinak ez nem tetszik és máris tervet szőnek Duncan eltávolítására. Kapóra jön a fiatal, sikeres Macbeth, a bevetési egység parancsnoka, az egykori drogfüggő, akit néhány homályos jóslattal és holmi női praktikával meg lehet vezetni. Boszorkányok helyett drogbárók méregkeverői – és egy rovott múltú kaszinótulajdonosnő, Lady, aki bármit megtenne saját és szerelme előrejutása érdekében.

És kezdődhet a vérfürdő…

Nesbo szolgaian másolja a dráma összes fordulatát – spoilert emlegetni ilyesformán értelmetlen, belemenni a cselekmény részleteibe meg felesleges. Macbeth gyilkol. Először rendőrfőnököt, aztán helyettest, aztán saját legjobb barátját, aztán ártatlan családtagokat, végül már válogatás nélkül bárkit, aki a szeme elé kerül. Az őrület minden betegségnél gyorsabban pusztít. Az előrejutás mámora, a még több, még nagyobb dicsőség vágya, a bosszú az eltékozolt évekért, az összes valaha volt sérelemért, a sosemvolt igazság szolgáltatása az egykori bántalmazott kisgyereknek – mindez félelmetes tempóban vezet odáig, hogy egy fél városnyi rendőrtiszt kiirtása és a polgármester nyílt megfenyegetése sem elég. Mi a cél? Milyen szék, milyen trónus lesz elég? Hány festett ellenség halála kell még, hogy betömje az őrület ütötte lyukat? Miféle dicsőség tudná lefejteni azt a kezet a halott csecsemő szelleméről?

Nesbo remekül mutatja be Macbeth és Lady szétesését, a hatalommámort követő kiüresedést, az újabb és újabb elégtételek kergetését, a saját bűnök előli menekülésre való képtelenséget. Shakespeare-nél az őrület gyors és kegyes: Lady Macbeth egyszer csak halott, Macbeth is egy felvonásnyi idő alatt bevégzi. Nesbo őrülete lassabb és sokkal inkább próbára tesz szereplőt és olvasót is. Macbeth visszatérése egykori szeretőjéhez, a droghoz, Lady feltörő emlékei halott gyermekekről és erőszakos apákról – egyszerre hozzák közel a főszereplőket és távolítják el tőlünk a cselekményt. A gyilkológép Macbeth itt megtört drogos, akit pórázon rángat a legnagyobb modernkori boszorkánymester.

A dráma pszichológiai vetületét remekül ragadja meg – a történetet, a környezetet, a gyilkosságsorozatot annál kevésbé. Ami elég furcsa, tekintve, hogy Nesbo tényleg kiváló krimiket ír. De itt több ponton kilóg a lóláb. Túl sok a gyanús haláleset, túlságosan hihetetlen, hogy nem tűnik fel sokkal hamarabb, hogy szűk két hét leforgása alatt az összes rendőri vezető gyilkosság áldozata lesz és ez mind egyvalaki malmára hajtja a vizet… Túlságosan mesterkélt ez a mindentől elzárt kiskirályság – nem hinném, hogy akár skandináv vidéken, akár Skóciában lettek volna ennyire elszigetelt városállamok alig pár évtizede. A boszorkányokat megeleveníteni hivatott méregkeverők jóslata egyszerűen röhejes – ennél sokkal elegánsabban is meg lehetett volna oldani egy látomással, egy álommal, egy konkrét ajánlattal, akárhogyan, de ez a „megállít három boszi az úton és azt mondják király leszek” a középkorban még elmegy, a huszadik században már kevésbé. Arról nem is beszélve, hogy ugyan engem nem nagyon érdekelnek a nyomozati technikák és sherlockholmesosdit sem játszottam gyerekkoromban, de Duncan szúrt sebe még nekem is gyanús volt. Érthetetlen, hogy egy városnyi rendőr ment el mellette.

Érdekes kísérlet Nesbo részéről ez a regény: kriminek hozzá méltatlanul gyenge, Shakespeare-átiratnak ugyanakkor meglepően helyén van. De azért jobban örültem volna, ha egy Macbeth inspirálta valódi Nesbo-regényt olvashatok, a hozzá méltó eredeti ötletekkel.

Kiadó: Kossuth

Fordító: Petrikovics Edit

Itt jegyezném meg, hogy iszonyú dühös vagyok a kiadóra amiért a bevett sorozatdizájn helyett a Nesbo-kiadások formátumában jelentette meg a regényt. Értem én, hogy a piac nagy úr és így több skandikrimi rajongót lehet megfogni vele, de így meg pont azokat köpik szembe akik nem csak egy szerzőre jönnek, hanem kitartanak a Shakespeare újra sorozat mellett. Baromira nem elegáns.