Eső előtt - film

1994. Clinton és Jelcin egyezkedik, Rabin és Arafat megegyezik (remények ideje…), megalakul a Horn-kormány – és végképp elszabadul a pokol Bosznia-Hercegovinában. Én eközben Budapesten szerelmet és munkahelyet váltok, élem apróka here életem – és moziba járok. Azóta sem annyit, mint akkor… Két film maradt meg bennem, jut eszembe azóta is életekről, meg helyzetekről: Nyikita Mihalkov zseniális Csalóka napfénye, és Milco Mancevski Eső előttje. Az utóbbi járkált bennem megint a napokban – amikor etnikumok közti poklok izzanak hol távolabb, hol közelebb, mindig az eszembe jut. Húsz év telt el azóta. A macedón író-rendező akkor zsigeri mód aktuális volt, azóta tudom, sajnos egyetemes érvényű is – bár ne lenne az. Volt egy kegyetlen felhangja, ahogy a saját háza táján forrdogáló macedón-albán gyűlöletbe belefogalmazta a szomszédban épp elszabadulót – de ennél jóval többet tett. Egy parabolába beleforgatta azt az öngerjesztő folyamatot, ahogy a gyűlölet egykor elszórt, ma robbanó taposóaknák gyanánt újra és újra áldozatot követel.

Szavak. Kirill, a némaságot fogadott szerzetesfiú a hittel élők szelíd mosolyával nézi a világot – amíg belopakodik a cellájába Zamira, az üldözői elől menekülő albán lány… ősi minta, a hegygerincen függeszkedő albán falucska lakója a völgyi macedón világba szorulva hova is menekülhetne, ha nem a kolostorba. A meghökkenés előbb-utóbb megszólaltat, de a fogadalom, a hit szelíd mosolya máris oda. Fokozatosan derül ki, kik hajtják, és miért Zamirát, fokozatosan derül ki: Kirillnek igazából nincs választása. Persze lebuknak. A hazugságot gyakorolni kell, még annak is, aki nem beszél. Menniük kell – amíg a völgyben valakit épp temetnek, a két fiatal szökni próbál. A lány családja állja az útjukat. Amikor elzavarnák Kirillt, Zamira utána futna, valaki meghal, ajkára tapasztott ujjal. Befelé nem menekülhetsz. Csendbe, kolostorba, fogadalomba, valahogy úgyis betör a világodba a körülötted annyi életet meghatározó gyűlölet.

Arcok. Anglia, ugyanakkor. Anna, aki viszonyt folytat a macedón menekült fényképésszel, Alexanderrel. A férfi szinte sokkos állapotban érkezik meg a balkáni haditudósításból – egy meggondolatlan szavára, a kedvéért mintegy a szeme láttára kivégeztek valakit. Menne haza, úgy érzi, otthon a helye. Vinné Annát, hiszen szereti. De a nő, aki a kedvese gyermekével viselős, tisztességgel akarna elköszönni a férjétől. Egy londoni balkán-muzulmán étteremben vacsoráznának és kínoznák egymást talán utoljára – amikor is egy szerb külsejű férfit a személyzet durván kidob. Az fegyverrel tér vissza elégtételért. Kifelé sem menekülhetsz, és ne hidd te sem, kívülálló, hogy kívül állsz. Bármikor belevonódhatsz. Olykor (eszembe jut a legutóbbi…) sajnos elég, ha rossz repülőjáratra veszel jegyet.

Képek. Alexander hazaér. A feszültségbe, egy gyilkosság keltette, robbanással fenyegető helyzetbe – ahol a rokonai épp bosszúra szomjasan kutatják Zamira nyomát. Aki (lebeg a képek közt a tudás) lehet, hogy Alexander, és az azóta megözvegyült albán asszony: Hana szerelemgyereke. Az anya kéri a lehet-hogy-apát, szabadítsa ki a lányát, akit időközben a macedónok elfogtak és egy pajtába zártak. Alexander tenné a dolgát, de rajtakapják. Eldördül a lövés. Eső esik a nyitott szemekre. Zamira menekül, rohan a kolostor felé… körbeértünk, ott vagyunk megint a történet elején. Mert ez egy végetlen, soha nem múló kör. Az idő se ment előle, ez volt száz éve, ez lesz húsz év múlva, bosszúra bosszú, áldozatra áldozat – a hegyek között, amelynek lakóit az Isten is elsiratja.

Nem tudok könnyek nélkül rágondolni. Jöttünk ki a moziból Eszterrel (az akkori Eszterrel), két épp kiábránduló-félben lévő fiatal, akik egyre inkább úgy érezték, a frissen sütött szabadság akkor Magyarországon megkóstolható, illúzió-szakító penész-ízét (ahol leginkább a pofátlanság szabadult el, az „el se kell takarni” törvényes, ámde ocsmány létfűszerezése) talán tényleg csak vérrel lehet lemosni. Jöttünk kifelé a moziból, egymásra néztünk, és egyszerre mondtuk: akkor inkább a béke. Szaros, mocskos, ocsmány, de béke, ahhoz a kibonthatatlan gyűlölethurokhoz képest, ami ránk csorgott a vászonról, az Isten könnyein át.

Ez a film abban az évben megnyerte az Arany Oroszlánt, és meggyőződésem, hogy csak a másik említett filmnek köszönhetően nem lett Oscar-díjas. Ez persze lényegtelen. Nem ezért kell megnézned ezt a filmet. S nem is azért, mert Rade Serbedzija talán itt mutatja meg a legteljesebben, mekkora színész. Sokkal gazdagabban, mint ahogy a Blöff Boriszaként, a 24 Dimitri Gradenkójaként tehette. Az a pillanat, amikor a kölyök macedón „őrség” kezéből egy mozdulattal kiveszi a Kalasnyikovot, na, az a tökösség a képen, nem a Feláldozhatóké… és ugyanakkor azok az érzékeny arcrezdülések, amihez soha nem tud elég közel menni a kamera… Nem a zseniális kísérőmuzsika miatt kell ismerni, amit Macedonian Anastasija tol a képek alá. Nem ezekért kell látnod ezt a filmet. Hanem mert hatvan elemzésnél tisztábban tolja a képedbe: mennyire képtelenül nehéz gyógyítani-kötözni ezeket a folyton feltépett sebeket.