Nehéz rangsorolni a kedvenc
mítoszainkat, írja Gaiman, de neki kezdettől ez a mélyen amorális, nyers és
kíméletlen istenvilág a legfőbb kedvence. Ez egyfelől evidens, ugye (az Amerikai istenek, meg a Sandman ismeretében), másfelől
rögvest mulatnom kellett – mert legkedvesebb kortárs mítoszálmodóm kevésbé magasra
törő (hogy ne mondjam: kevésbé langaléta) regényeiben, nem annyira fel-nyúlkáló
képregényeiben alapjában fontos (majdnem mindig szinte piedesztálon
terpeszkedik) a morál. Megmagyarázza persze: az első (képregényes)
találkozáskor, Jack Kirby és Stan Lee átiratában, a Hatalmas Thor által szeretett bele az északi mitológiába – mielőtt a maguk töredékességével feltárultak
volna előtte, átíratlanul az észak kegyetlen meséi. Most úgy gondolom, hogy Neil
Gaiman számára valójában ez a második, kevésbé gördülékeny találkozás lehetett
sorsfordító, amikor igen fogékony korban (egy figyelemfelkeltő, behúzó
képregényes liezon után) megütötte egy, a saját kultúrájától minden elemében
ennyire idegen világ. Amely a test reakcióiban (lám) mégis ismerősebb dallamot
muzsikált, mint az elfojtásra épülő, bűntudatban aggodalmaskodó keresztény,
vagy az egész hablatyot a maga számolható pragmatizmusával tagadó materiális
világkép. Hiszen a legjobb dolgaiban pont ezt az ösztönösen ismerős,
gátlástalan gesztusaiban önmagáért ravasz, élő attitűdöt játssza történetbe
azóta is…
Itt a magyarázata, miért
haragszom a saját kulturális környezetem olykor egyszerűen végtelenül sznob,
máskor nyíltan szocreál-maradvány képregény-ellenességére. Ami által nem
futhattak itt jóízűt az össz-irodalmi pályán Európa és Amerika legjobb
mítosz-átiratai. Esz a méreg, hogy itt nem találkozhatnak a fiatalok olyan
könnyed, kissé áthangszerelt, jól befogadható, mégis minőségi (lényegében a
mítoszt megtisztelő) képregényes átiratokkal, mint például a Hatalmas Thor. Sokféleképpen vissza
lehet vágni a képzelet szárnyait… de az egyik legegyszerűbb módszer, ha a kíváncsiság
madarát egyből vaskos kötetek ízetlen (papír-ízű) száraztápjával eteted – így
ugyanis ki se nőnek azok a bizonyos szárnyak. Ha ifjabb ismerőseim ilyesmiről
kérdeznek, most már legalább ezt a kötetet a kezükbe nyomhatom: könnyed, kissé
áthangszerelt mítosz-átirat gyanánt.
Meglepően szűkszavú ez a szöveg.
Mondanám, hogy kicsit olyan, mint egy jó felnőtt színező, elvárja, hogy a
képzeleteddel tovább színezd – de nem volna igazam. Pont ez a zseniális benne:
ahogy néhány színnel pontosan odaken egy-egy alakot. Egyszerű félmondatok
jellemeznek szereplőt – például ahogyan Thor „azt csinálja, ami éppen az eszébe
jut, mert ehhez ért a legjobban”. Semmi nem jellemzi jobban Thort, mint ez a
mondat: „…amikor csak valami baj üt be, először mindig az jut eszembe, hogy
Loki hibája. Ezzel sok időt megspórolok…” Jut eszembe: ez Lokira is igaz, kevés
mondat jellemzi ennél jobban. Így szűkszavú és tömör ez a szöveg, valahol
gyönyörű bravúr, hogy érzetre sehol nem válik felszínessé. Egyet megérezhetünk
belőle: itt nincsenek úgymond „jók és rosszak” az óriásoknak (akár egy
ogrekirálynak is) lehet méltósága, és bizony az istenek nem egyszer viselkednek
teljesen méltatlanul – ahhoz a képhez mindenképpen, amit egy későbbi kor
épített belénk. Megérezhetjük ugyanis másfelől, milyen, amikor önérték a
ravaszság, amikor az önfejűség nem feltétlenül hiba, rájöhetünk, hogy a
szarkavaró „főgonosz” alkalomadtán lehet „megoldáshozó főjó” is – hogy itt
egyszerű és bonyolult lelkek állnak szemben a legtöbbször. És persze hogy
bonyolult annak a lelke, aki óriás létére az istenek asztalánál ül, az istenek
fejének, Odinnak vértestvére, egyszerre gyűlöli, féli és csodálja lakomázó társait
– aki voltaképp azért van, hogy kezdettől a végső véres végig általa boruljon
minden egyensúly.
Nagyon jól látszik Gaiman
megközelítésén át, hogy örökölte meg a mesélés nyugati módja Lokitól ezt a
szerepet, hogyan csomagolta a Párizsi
Notre Dame Frollójától A három testőr
Milady-jén át a Dallas Jockey-jáig
mindig egy ilyen figurába az összes konfliktusforrást – miközben az összes
többi szereplő jobbára pár vonással odakent néhánysíkúság marad. A gonoszaink
sokkal izgalmasabb, színesebb alakok, mint a kívánt mintakövetés jó gyerekei –
a motivációik összetettségét jobban szeretik a színészek is, ami lássuk be, nem
csoda. Ebben a színjátékban övék a legtöbb jó mondat… Az is nagyon jól látszik,
honnan érkezik a mesélés nyugati módjába a kötelező bosszú – mintha ez volna az
egyetlen, Ázokra és Vánokra, Óriásokra és Törpékre (mondjuk így: bárkire) nézve
következetes szabály: bosszút kell állni! Olykor kiváltható, olykor nem
sikerül, olykor további bosszúkat szül az idők végezetéig, olykor magát az idő
végezetét szüli… Ez a mára klisévé koptatott panel (meggyőződésem) leginkább
innen kerül a kultúránkba. Jöhettek azzal, hogy máshol, más mítoszokban is
jelentőségteljes volt – de én erre azt válaszolnám: csak itt egyetemes.
Szeressétek ezt a könyvet és
adjátok az ifjak kezébe. Mert könnyen olvasható, mégsem felszínes, mert felfejt
nagyon sok réteget a germán-kelta regevilág egészéből, de olyan játékosan, akár
egy könnyű kézzel elszórt tucat-fantasy. Jó volna hasonló lazasággal nyúlni a
gondolkodásmódunkat ezer szinten máig meghatározó összes mítoszhoz és
hiedelemrendszerhez – persze nem volna ilyen egyszerű az író dolga. Hogy mást
ne mondjak, Gaimant tudtommal nem akadályozták ezen játékos, tudattágító
munkája elkészítésében és terjesztésében befolyásukat féltő, vicsorgó druidák…
Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése