Zadie Smith: A szépségről

„Harry csak annyit szeretett volna, ha Howard leülne, és elölről kezdenék. Még négy óra príma látnivaló volt hátra lefekvésig - régiséges műsorok, ingatlanos műsorok, utazási műsorok és vetélkedős műsorok - amit ő és a fia együtt nézhetnének végig szótlan bajtársiassággal, alkalmanként megjegyzést téve a műsorvezetők kapafogára, apró kezére vagy szexuális gusztusára. Ez ugyanaz lenne, mint elmondani: De jó, hogy látlak! Régen nem jártál itt. Egy család vagyunk. Ám Howard nem volt képes rá tizenhat évesen, és most sem képes. Apjával ellentétben nem hitt abban, hogy az idő azt jelenti, mire tékozoljuk a szeretetünket. Így tehát, hogy ne kelljen társalogni egy ausztrál szappanopera hősnőjéről, kiment a konyhába, hogy elmossa a csészéjét és még néhány edényt. Tíz perc múlva elment.”

Vajon megunjuk valaha, hogy hétköznapi családok elcseszett életeiről olvassunk? Őszintén remélem, hogy nem. Ha elfogadjuk - s miért is ne fogadnánk el - Tolsztoj örökbecsűjét arról, hogy minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan, akkor a téma bizony kimeríthetetlen. Mert hányféleképpen is tudjuk tönkretenni saját életünket és a körülöttünk élőkét? Hányféle mindennapi kis elhallgatásból, félrenézésből, elmulasztott hívásból, sértettségből, dacból, félrelépésből és hazugságból szőtt tragédiát rejtenek a gondosan karbantartott külvárosi házak homlokzatai? És hányféle tragédiát mesélünk magunknak, ha képtelenek vagyunk szembenézni saját életünk kisszerűségével és esendő mivoltunkkal?

Zadie Smith második regénye két család újra meg újra összefonódó mindennapjainak tragikomédiája. Már-már Shakespeare-i szembenállásból indulva bontakozik ki Howard Belsey, az Államokba szakadt angol Rembrandt-kutató és vetélytársa, az Angliában professzorkodó Monty Kipps, valamint feleségeik, gyermekeik, szeretőik, tanítványaik (és ezek mindenféle kombinációi) története. Howard fia - perszehogy apja elleni lázadásból - Monty mentorálásával folytatja angliai tanulmányait, s szeret bele végzetesen az „ellenséges család” lányába. Szerencsére a Shakespeare-i vég elmarad, a fiatalok nem halnak egymás karjaiba, mire zord atyáik tudomást szereznek a románcról, már ki is ábrándulnak, hiába no, felgyorsult világ, lehet ma már Rómeó és Júlia is instasztoriban szakítana mire Lőrinc barát kieszeli végzetes tervét. De legalább arra jó e románc, hogy Howard istenesen hülyét csináljon magából mindkét család előtt.

Mondjuk neki megy ez segítség nélkül is. Kutatásaiban megrekedt, minden kudarcáért a riválisát hibáztatja, egy ostoba félrelépéssel kockára teszi szinte tökéletes családi életét, gyökereitől szabadulna, de nem tud, gyerekei meg mintha elmentek volna mellette – amikor ráadásul az ő egyetemére (ahol évek óta hiába vár véglegesítésre…) hívják vendégelőadónak Monty Kippset, végképp elszakad nála a cérna. Howard hülyeséget hülyeségre halmoz, mégis ő a legszánalmasabb szerethető alak ebben az egész kavalkádban. Tipikusan az a szerencsétlen hülye, aki az életben halálra idegel mindenkit (nem, én se bírnék ki vele egy órát egy légtérben), de amíg csak a lapokon látjuk, megsajnáljuk. Nem úgy, mint a nagy vetélytársat, aki egy igazi szenteskedő szemétláda. A nagyságos Sir Monty Kipps, aki érdeméremként tűzi gallérjára vallásos hitét, miközben tanítványait döngeti; aki azt hiszi, gyermekei szentek, miközben fia hatalmaskodó görény, lánya meg fél Európát végigkufircolta a tizennyolcadik szülinapja örömére (mondjuk ő legalább nagyjából önazonos); aki tisztességet hirdet, miközben megsemmisíti felesége végrendeletét, ha az nem illeszkedik az elképzeléseihez. Nem nehéz ilyen összehasonlításban Howard pártját fogni.

Sajnos összességében a Belsey család se jobb. Howard felesége, Kiki a sértett fekete feleség szerepébe dermedve játssza végig a szerepét, a színdarabszerű dialógok közepette az olvasó szinte nem tudja eldönteni, a dramaturgia ilyen rossz-e vagy a színésznő. Egyszerre hálás és halálra ítélt szerep Kikié: a magányos háromgyerekes anya, akinek gyermekei épp kirepülőfélben, karrierje nincs, csak unalmas munkája, a férje meg épp egy közeli baráttal csalja – arra van determinálva, hogy az olvasó együtt érezzen vele, napjaink tipikus hétköznapi tragikájával, kinek sorsa milliókét reprezentálja. Csak mintha Kiki maga se tudná eldönteni, hogy köszöni szépen, nem kér az együttérzésből, annál ő öntudatosabb, majd megmutatja mindenkinek, milyen fából faragták – vagy lubickoljon még egy kicsit szerencsétlensége mocsarában és sajnáltassa magát.

Zadie Smith legnagyobb erénye, hogy ebből a se nem túl eredeti, se nem túl izgalmas felállásból roppant érdekes és szórakoztató regényt tud rittyenteni – mert hát valóban, a végtelenségig lehet olvasni két család össze-összefonódó szerencsétlenkedéséről az emberi kapcsolatokat illetően. Belsey-ék gyerekei, a Victoria Kipps után epekedő, teljesen jelentéktelen Jerome, a bizonytalanságát feltűnési viszketegséggel leplezni próbáló, nagyhangú, erőszakos önmegvalósítási törekvéseivel már másodévesen a fél egyetemet kiborító Zora és a gimiből kimaradó, haiti menekültek közé keveredő, utcai élettel és művészetekkel kacérkodó Levi sokszor mintha csak eszköz lenne a szülők drámájához – ugyanakkor módszeresen követik el ugyanazokat a hibákat, szóval kétségeink ne legyenek: ők se csinálják majd jobban.

S hogy miről szól még a regény, a két család tragikomédiáján kívül? A cím szerint a szépségről – adja magát, hogy Howard és Monty kutatási területére asszociáljunk, de valójában a festészet vajmi kevés szerepet kap (s ahol valóban van szerepe egy festménynek, az pont nem a két kutató munkássága – ez azért szellemes fricska); ellenben végighúzódik a lapokon a kérdés, mi is a szépség, mitől függ, mit tartunk szépnek és vajon saját szépség-érzetünknek van-e köze bármiféle kanonizált szépségeszményhez? Victoria Kipps csodás fenekétől Hector Hyppolite mitikus festményein és Mozart zenéjén át a szabadversig és Kiki házának ólomüveg ablakaiig minden lehet valaki számára a megtestesült szépség – másnak meg a teljes érdektelenség.

De nem is a szépség itt a központi motívum – sokkal inkább a Zadie Smith védjegyének tartható, nála mindig borzasztóan összetett faji kérdés. A jamaicai-angol származású, észak-Londonban felnőtt írónő műveiben a faji identitás mindig fontos szerepet kap, de tán soha később nem ábrázolta annyira összetetten, mint itt: kezdve a családi örökség révén egy keleti parti kisvárosban udvarház-tulajdonos Kiki bűntudatával, amiért fekete létére haiti menekültet foglalkoztat cselédként, Levi, a jólszituált színesbőrű kölyök némiképp romantizált megmerítkezésével az „igazi” feketék, a haitiról érkezett „testvérek” utcai életében, egészen a tősgyökeres fehér angol arisztokratákhoz mérhetően sznob Monty Kippsig, aki vallásos hittel küzd a pozitív diszkrimináció ellen, mondván, ha ő felül tudott emelkedni származásán, akkor mindenki felül tud önerőből, segítség nélkül is. Van, hogy ez remek pillanatokat szül: Monty egész személyisége, a származás megtagadása és az aköré szőtt ideológia zseniális; ugyanakkor van hogy félremegy: Kiki megcsalatása felett érzett sértettségébe például feleslegesnek éreztem belevonni a bőrszínt – mintha Howard azért csalta volna meg egy fehér nővel, mert az fehér, nem pedig azért, mert eredendően egy görény, aki nem tudja a nadrágjában tartani a farkát (ráadásul később elég természetesen lép félre egy fekete lánnyal is). Nyilván semennyire sem érthetem, mit jelent a bőrszín, mint identitásképző tényező az érintetteknek, legfeljebb olvasóként érezhetem, hol lóg ki a lóláb. Persze Zadie Smith esetében rendre felmerül, hogy könyveit nem csupán művészeti alkotásként, hanem vitairatként is lehet olvasni – ha így van, akkor mindennek helye van.

Nem akarok sok szót vesztegetni az egészen elképesztően borzalmas (avíttas, életszerűtlen, pontatlan) magyar fordításra – leginkább azért, mert ez a számtalan fajta szlenget alkalmazó szöveg még egy jó fordítással is csak döcögne magyarul. Tipikusan az a könyv, amit, ha valaki megteheti, muszáj lenne eredetiben olvasni. Kár hogy ezt nem tudtam mielőtt belefogtam. Viszont még a botrányos fordítás se tudta elfedni az erényeit – Zadie Smith csodásan ír emberi kapcsolatokról, mindennapi kis balfogásainkról, esendőségünkről, és arról hogy többnyire ezeket úgyis megbocsátjuk egymásnak – mert ha szeretünk valakit, akkor a mindennapi kis faszkodásait is szeretjük.  A szívünk mélyén mind gyarló, érzelemvezérelt, kötődésmániás gyerekek vagyunk, nincs mit tenni. Howard és az apja találkozása meg egyszerűen zseniális, már csak azért a novellányi betétért is megéri elolvasni.

Kiadó: Európa

Fordító: Sóvágó Katalin

Jussi Valtonen: Nem tudják, mit cselekszenek

„Ezrével hullnak alá. Mindenfelé röpködnek, rajokban ütköznek a kocsik szélvédőjének, ahol ragadós masszává állnak össze. Az emberek sikoltanak és pánikszerűen átkanyarodnak a szembe jövő sávba, fel a járdára és a lámpaoszlopoknak csapódnak. A kabócák az ember szájába és torkába is berepülnek, szinte meg lehet tőlük fulladni, és mégis egyre többen és többen zúgnak elő valahonnan, monoton, szűnni nem akaró cirregésüktől bedugul az ember füle is. Olyan ez, mint a világvégét jelző harsona, több milliárdnyi kétségbeesett, első és utolsó kamaszkorát élő, a küszöbön álló halálát köszöntő rovar hatalmas, közös és lankadatlan szerelmi dala.”

Több milliárdnyi kétségbeesett, küszöbön álló halálát köszöntő rovar szerelmi dala – e bibliai csapást idéző kép könnyűszerrel adaptálható az emberi társadalomra is, legalábbis ha hiszünk a képnek, amit Valtonen fest. Rohanunk a vesztünkbe, utunkat kiüresedett emberi kapcsolatok, elfeledett hagyományok, szőnyeg alá söpört tragédiák, kommunikációképtelen családok, apa nélkül felnőtt gyerekek, tudományos túlkapások és átgondolatlan tiltakozások, személyiséget felemésztő technikai újdonságok és önként bekapkodott függőséget okozó szerek garmadája szegélyezi. Egyre nagyobb és nagyobb fordulatszámon pörgetve a motort száguldunk a szakadék felé, miközben már nem csak azt nem tudjuk, mi elől menekülünk, de azt sem, mi az elérhetetlen cél, melyet oly kitartóan üldözünk.

Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.

De vajon tényleg nem tudjuk? Meddig takarózhatunk azzal, hogy nem vagyunk képesek felmérni tetteink következményeit? Meddig jelent kibúvót az, hogy nincs minden információ a birtokunkban? Meddig háríthatjuk másra a felelősséget azért, mert elhanyagoltuk, kiszerveztük, nem figyeltünk oda, nem hívtuk fel, nem fogtuk a kezét, nem tudjuk, milyen ember lett és milyen lehetett volna? Mikor jön el az idő, amikor szembe kell néznünk tetteink következményeivel? Mert eljön. S ha eljön, vajon kibírjuk? Vagy inkább beleőrülünk és tovább mantrázzuk: nem tudtam mit cselekszem.

Nagy kérdés, hogy vajon Joe képes-e szembenézni tettei következményeivel. Pláne Alina. Velük kezdünk, s az ő tragédiájuk lesz a vég. Egy fiatal pár, akik egy egyéjszakásnak induló kalandba beleszédülve túl korán, egymásról mit sem tudva kötnek házasságot – az ígéretes egyetemi karriert sutba dobva az ifjú amerikai hősszerelmes fehér lovon vágtat a kietlen helsinki lakótelepre várandós arájához. Még tán komolyan is gondolja, hogy új életet kezd, ám ha így is volt, az elhatározást hamar felemésztik a hétköznapok – Alina egyre mélyebbre zuhan kezeletlen szülés utáni depressziójába, féltékenységével felőrli a finn tudományos életbe való betörés lehetetlenségétől amúgy is kiábrándult Joe-t is, aki a legkézenfekvőbb menekülési utat választja: vissza az Államokba, csapot-papot-kisgyereket otthagyva.

Ne tudta volna, mit cselekszik?

Közel húsz évvel később az otthagyott kisgyerek már felnőtt, túl magannyi kamaszos traumán, apróbb-nagyobb lázadáson, küszöbén a világrendet felforgató eszmék megismerésének. Samuel, aki sosem látta apját, akinek leveleire sosem érkezett válasz, aki minden sejtjével csak annak az egynek az elismerésére vágyna, aki megtagadta tőle önmagát, épp olyan természetességgel sodródik ökoterroristák karmaiba, ahogy apja szállt fel arra az Államokba tartó repülőgépre. Persze, hogy az állatkísérletek ellen küzdő aktivisták körében találja meg célját, ő, akinek sosem ismert apja a Nobel-díj küszöbén álló gyógyszerkutató. Persze, hogy Joe laborját támadások érik. És persze hogy megértjük, ó, de mennyire megértjük, túl az állatkísérletek összes társadalmi vetületén, hogy Samuel bosszúra vágyna. De mi van, ha nem is (vagy nem kizárólag) az apa hibája, hogy a kapcsolat megszakadt? Mi van, ha a leveleket nem is továbbították? Ha az anya volt, aki rendre megakadályozta, hogy a cserbenhagyó férj és a kisfiú találkozzanak?

Ne tudta volna, mit cselekszik?

Hogy valóban Samuel támadta-e meg apja laborját és egyáltalán, mi köze egymáshoz a kabócáknak, az állatkísérleteknek és a finn klímaaktivistáknak, azt hagyjuk meg a könyvnek. Jóval érdekesebb még ennél is, ahogy Valtonen a minden emberi nyomorúság (legalábbis a modern, nyugati, jólszituált nyomorúság) eredőjének tekintett kommunikációképtelenséget tovább görgeti. Mert hát mit kezd a két roppant elfoglalt egyetemi kutató szülő, amikor a gyerekükről kiderül, hogy behálózta egy személyre szabott közösségi platformmal kísérletező vállalat, amely népszerűséget ígér, sőt, a kortársak rajongását, irigységét, menő cuccok sokaságát, olyan pszichotikumokat (nem legális, de még nem is illegális, mondhatni, még kísérletezés alatt, szülőknek inkább ne szóljunk róla) melyeknek segítségével a szociális funkciók jelentősen javulnak, a dolgozatok maguktól íródnak, a nehézségek hipphopp eltűnnek. Mindezért nem is kell mást tenni, mint kiárusítani a figyelmünket, éjjel-nappal hordani az agyhullámokra kapcsolódó ájcsit (iAm - Én vagyok - a névnek annyi többlettartalma van, hogy az bőven szétfeszítené ennek a posztnak a kereteit), amely folyamatosan monitorozva az érdeklődést, a minket potenciálisan leginkább megmozgató tartalmakat, hirdetéseket, leendő ismerősöket, táplálékkiegészítőket és áltudományos ismereteket tálalja fel. Megszabadít a válogatás kényszerétől, minden korábbinál több tartalomhoz segít hozzá, cserébe csupán a figyelmünk és az adataink nagyjából száz százalékát kéri. Ismerős?

Ne tudná a szülő, mit cselekszik, amikor elhanyagolja a gyerekét, kiszolgáltatva a testére-lelkére-figyelmére leső hiénáknak? Hogyne tudná. De mentegeti magát, hogy az ő gyereke okosabb, talpraesettebb, nehezebb megvezetni. Csak azzal nem számol, hogy a hiénák is egyre okosabbak, rafináltabbak, egyre nagyobb haszonnal kecsegtetnek. Az élvonalbeli gyógyszerkutató, akinek egyik gyereke ökoterrorista, másikat behálózza egy kétes pszichotikumokkal kísérletező médiakonglomerátum – lehetne egy rossz vicc is, de nem az. Üdv a szülői felelőtlenség és elhanyagolás világában. Egy amerikai kamaszlány, aki vonalkódot tetováltat a derekára – lehetne pusztán kamaszos meggondolatlanság is, de nem az.  Nem csupán önmaga árucikké degradálását nem képes felfogni, de azt sem, hogy mit jelenthet egy ilyen ostoba gesztus zsidó nagyszüleinek, akik a haláltábor emlékét hordozzák bőrükön. Üdv a múlt elhallgatásának világában, ahol a traumákat inkább gondosan elrejtjük a gyerekek elől, nehogy sérüljön a kis lelkük – mintha attól, hogy nem beszélünk róla, nem ismétlődhetne meg. Egy finn anya, aki azt sem tudja, elsőszülöttje merre csatangol a világban, aki annyira el van foglalva második házasságával, két kisebb gyerekével, váratlanul felívelő karrierjével, hogy nem veszi észre, mekkora tragédiát érlelnek húsz éven át gondosan ki nem mondott szavai. Üdv a kommunikációképtelenség világában.

Valtonen hömpölygő nagyregénye az egyik legkegyetlenebb kor- és kórkép amit mostanában olvastam. Bár adja magát a hasonlítás, de jóval kegyetlenebb, mint Franzen. Ha a Franzen-epigonok közül bárkihez is hasonlítanom kéne, akkor tán Nathan Hill és a NIX volt ennyire kíméletlen. De van benne egy jó adag Atwood soha félre nem néző attitűdjéből is. Ahol minden finomkodó szerző megállna, hogy tekintettel legyen az olvasó kényes ízlésére, ott ő még egy kicsit tovább megy, alaposan beleforgatja a sebbe a kést és kitekint ránk: te vajon legközelebb meggondolod, mit cselekszel?

Kiadó: Cser

Fordító: Patat Bence

Lionel Shriver: Ennyit erről

„Megint csak valamiféle protokoll után sóvárgott. Fogalma sem volt, mi haszna egy olyan civilizációnak, amelyben arra nézve létezik etikett, hogy decemberben üdvözlőlapokat kell küldözgetni, meg hogy a villát a tányér bal oldalára kell helyezni, ám a tekintetben, hogy mi a teendő, ha az ember feleségét felnyiszálják, mindenkit magára hagy.
Ám aztán a Washington Heightson elfogyasztott egyetlen café con leche árán mégiscsak kiderült, hogy létezik ilyen protokoll. Méghozzá áldásosan konkrét, és olyan kőbe vésett, hogy akár még az alkotmányba is bele lehetne csempészni: Amerikában, ha valakinek olyan állása van, amellyel akár csak a legnyomorúságosabb egészségbiztosítás is jár, a felesége pedig nagyon beteg. Ha valaki gyakran kimarad erről a munkahelyéről, és minden bizonnyal még több napot fog hiányozni. Ha a munkaadója egy faszfej. Akkor midőn a felesége kés alá fekszik, és egyáltalán, minden egyéb alkalommal is, mit csinál?
Elmegy dolgozni.”
 
Kétségkívül van abban némi elmebaj önsorsrontás hogy pont akkor vettem le a polcról ezt a könyvet, amikor az életem nagyobb részét az teszi ki, hogy vizsgálatokról vizsgálatokra járok és puffogok a hazai egészségügyi ellátórendszer siralmas volta miatt. Évekig kerülgettem, mert tartottam tőle hogy túlságosan fájdalmas emlékeket ébreszt, erre tessék – ahogy állítólag horrort is azért nézünk (már aki, én nem), hogy valós félelmeket fikcióba csatornázzunk, úgy lehet, nekem is azért kellett most Shriver vádirata az amerikai egészségügyi ellátórendszer ellen (ami, bár elsőre nehéz elképzelni, lehet, hogy még a hazainál is siralmasabb), hogy a saját nyomorom helyett (azaz: minek is fizetek ki havonta hatszámjegyű összeget tb járulék címen, ha utána magamnak kell finanszíroznom a vizsgálatokat ha esetleg még folyó évben szeretnék túl lenni rajtuk?) valaki másén dühöngjek.
 
Persze Shriver nem áll meg ott, hogy vádiratot fogalmaz meg - bár ez is elég fincsi kis téma - a történet középpontjában most is az ember és annak hol esendő, hol ostoba, hol gyerekes, hol önző, hol gonosz, hol önsebző reakciói mindazon kiszámíthatatlan borzalmakra, amikkel az élet előbb-utóbb mindannyiunkat megkínál. Amikre úgymond nincs protokoll. Mert hogy is kell reagálni, amikor az ember társáról kiderül, hogy gyógyíthatatlan beteg? Hogy kell (hogy illik) megélni egy halálos kórt? Hogy kell (hogy lehet egyáltalán) megőrizni a józan eszünket, miközben tizensok éven át ápolunk egy súlyosan fogyatékos gyereket, akinek feltett szándéka kiszállni, amint nagykorú lesz és szabadon dönthet? Hogy kéne (lehet egyáltalán – meggyőződésem, hogy nem) gyerekként kezelni azt, hogy a testvéred mindig több figyelmet kap, mert súlyosan fogyatékos, anélkül, hogy pszichés problémákat generálnál magadnak, csak hogy felhívd magadra a figyelmet?
 
Ha azt hinnéd, hogy ez így nyilvánvaló túlzás, és veled úgyse történik meg, hát, megnyugtatlak, Shep Knacker se hitte, hogy vele megtörténhet. Shep épp arra készül, hogy learassa jól végzett munkája gyümölcsét, és mindabból, amit az évtizedek során összekuporgatott, plusz egykori cége eladásából származó jövedelmével fogja magát és elhúzzon a Másvilágra. No nem a kisbetűsre, nem meghalni akar ő, hanem megvalósítani majd’ három évtizede dédelgetett tervét: csapot-papot otthagyva egy afrikai szigetre költözni, ahol az élet alig napi néhány dollárból kijön, nincsenek hitelkártyatársaságok, se autópályadíjak vagy jövedelemadó, se civilizációs betegségek. Mondjuk Shep legalább tucatszor indult volna már neki a Másvilágnak, aztán mindig kicsomagolt és maradt, nem kis derültséget okozva kollégáinak és barátainak. Ezúttal viszont megkérdőjelezhetetlen oka is van rá. Glynis, a feleség ugyanis egyszer csak közli: ritka, potenciálisan gyógyíthatatlan rákfajtát diagnosztizáltak nála, a kezeléshez pedig szükség van Shep egészségbiztosítására (s mint kiderül, nem csak arra).
 
Hogy a Másvilágra szánt majd’ egymillió dollár hogyan válik köddé a kórházi számlák, specialisták, kísérleti gyógyszerek viharában, az elég kiszámítható – ebből még nem lesz jó regény. Ám Shriver fel meri tenni a kérdést, amit sose teszünk fel magunknak: hogy megéri-e? Mert persze, amikor a diagnózis megérkezik, Shep mindent félredob, és egy emberként mondja mindannyiunkkal: bármit megér, hogy csak egy kicsi esélyt is adjunk a gyógyulásnak. Persze ilyenkor sose látjuk a végét. Ha látnánk, hogy mindössze három hónapot vettünk pluszban milliókért, akkor is belevágnánk? S ha tudnánk, hogy az a megvásárolt pár hónap békés elmúlás helyett egy évnyi kemoterápia gyötrelmeivel jár? Mennyi szenvedés az elég, ami után besokallunk, és azt mondjuk: eddig és ne tovább? Kimondanánk bármikor? S ha elfogy a pénz? Hány jelzáloghitel ér meg még egy kísérleti gyógyszert, amivel talán, de csak talán kihúzza még pár hónapig? Na erre nincs protokoll. Pláne egy olyan rendszerben, ahol az orvosok - szigorúan a beteg érdekében - soha nem mondják ki, hogy már nem érdemes küzdeni. Újabb és újabb gyógyszereket javasolnak - a beteg érdekében - amivel újabb és újabb százezrekkel hizlalják a gyógyszergyárakat.
 
Persze a pénz csak pénz. Shep is ezt mondogatja úgy tízoldalanként. Hogy nem számít. De azért amikor ki kell fizetni az apád nyugdíjasotthonának éves számláját, hogy mégse valami állami elfekvőben haljon meg, akkor nem árt, ha van. Vagy amikor az élhetetlen húgod nem tudja kifizetni az általa elbitorolt családi otthon számláit. Vagy amikor a lányod képtelen a saját lábára állni és támogatnod kell. Szóval a pénz nem számít, de ha elfogy, eléggé tud hiányozni. A rák meg még mindig ott van.
 
És akkor még szó sem esett magáról az emberről. Mert van itt egy betegünk, Glynis, aki rák előtt is egy kiállhatatlan picsa volt, a halálos betegség meg a legrosszabbat hozta ki belőle. És van egy altruista balek férj, aki ha már évtizedekig tűrte a felesége zsarnokoskodását és azt, hogy őt hibáztatja saját élhetetlenségéért és művészi kudarcáért (aszondjahogy: túlságos kényelemben élt úgy, hogy a férj eltartotta és mindent alá rakott, így hiányzott a leküzdendő nehézség, ami a művészi alkotás úgymond alapeleme), ahelyett hogy bevallaná magának, szimplán középszerű volt és ezért hagyott fel az alkotással; akkor nyilván nem fogja otthagyni a legnehezebb időkben. Így aztán Glynis még zsarnokibb lesz, most már a rákért is a férjét hibáztatja, Shep meg még jobban megalázkodik, mert ez a dolga. Mást el se tud képzelni. Nem is tudom, mikor olvastam utoljára ennyire káros, mindkét félre nézve toxikus kapcsolati dinamikáról, amelyben olykor a legváratlanabb pillanatokban csillan meg az intimitás és a valahavolt szeretet. Sosem tudhatjuk, valójában mi játszódik le két ember közt egy kapcsolatban, és fokozottan igaz ez a nehézségekre: sosem tudhatjuk, kiből mit hoz ki, ha szembesül a saját vagy a társa gyengeségével, sebezhetőségével – testi és lelki értelemben egyaránt. Mert a rák, a kemo okozta leépülés nagyon is testi folyamat. És Shriver nem tagadja el ezt. Ahogy azt sem, mennyire álszent módon áll hozzá a halált, betegséget, születést gondosan kórházba száműző társadalmunk mindehhez.
 
Na de távolodjunk el Glynis és Shep házasságától. Mert a rák nem csak kettejük ügye. Mert ha valaki megbetegszik, méghozzá súlyosan, ahhoz hirtelen mindenkinek köze van – vérszagra gyűl az éji vad, ugyebár. A betegágy mellett felsorakozik a rokonok, barátok, ismerősök hada, és ki-ki a maga legrosszabb módján reagál – no, Glynis is. De vajon mi a „jó mód”? Erre mi a protokoll? Ha a tizeniksz éve nem látott egykori jó barát a halálos ágyunk mellé siet mintha mi sem történt volna? Ha az anyánk csak a saját fájdalmával van elfoglalva és azt szajkózza, mennyire rossz most neki? Ha a húgunk a betegségünket is arra használná ki, hogy végre megtérítsen minket? Meddig kell (kell egyáltalán?) a betegnek azzal törődnie, hogy hálás legyen a törődésért és megkönnyítse a megrendült hozzátartozók dolgát? És meddig kell a hozzátartozónak erőlködnie és tűrnie a beteg gonoszságát, csak mert beteg? Miért is ne mondhatnánk ki, hogy nem érdekel? Nem érdekel, ha haldokolsz, ettől még nem lesz megbocsátva az elmúlt sok év, nem borul fátyol a múltra, te se leszel se jobb, se kedvesebb, és én se. Miért nem mondhatunk le erről a mindkét felet lealacsonyító színjátékról?
 
És miért válik hirtelen minden más - mindenki más baja - sokkal kisebbé, ad absurdum teljesen jelentéktelenné a rák tükrében? Noha Glynis és az ő betegsége, valamint Shep és az ő számlája állnak a regény középpontjában, van itt egy mellékszál, ami azt kell mondjam, nekem sok ponton még jobban is tetszett: Shep legjobb barátja, az örök lázadó, rendszerkritikus monológjaival mindenkit halálra fárasztó Jackson és családja. Jackson és felesége, az örökké józan, gyakorlatias Carol egy rendkívül ritka, halmozott fogyatékosságot okozó kórtól szenvedő kamaszlányt ápolnak, amire nem csak a házasságuk, a személyiségük, a barátságaik mennek rá, hanem kis híján a kisebbik lányuk mentális egészsége is. Az ő drámájukon keresztül az tárul elénk, hogy a hirtelen a világot a sarkaiból kiforgató rákkal szemben milyen az, amikor egy családot szép lassan emésztenek fel a betegség által meghatározott hétköznapok. És hogy ezt mennyire nem veszi észre a környezet, mennyire természetesnek vesszük, hisz már beleolvadt a hétköznapokba, hogy ők bármilyen nehézséggel megküzdenek – azaz, ha már tizenéve ilyen ügyesen küzdenek vele, az nem is akkora nehézség, ugye? Megtanultak együtt élni vele – és ha megtanulunk valamivel együtt élni, az már nem is számít, ugye? Hogy mi történhet, amikor valaki mégsem bírja tovább. Hogy a folyamatos megfeszítettség és öngerjesztő elégedetlenség által kiváltott kétségbeesett, ostoba, gyerekes tettek hogyan vezetnek tragédiákhoz. Hogy milyen mély fájdalom, kétségbeesés, mellőzöttségérzés lapulhat azokban, akik sosem beszélnek róla, ezért mind azt hisszük, minden rendben. Hogy néha a saját nyomorunk közepette is oda kéne fordulni a másikhoz és megkérdezni: te hogy bírod?
 
Nade... elmentünk sziruposba. Azért mégse tagadjuk le, hisz a könyv se teszi, hogy mindenkinek a saját nyomora a legnagyobb. Hogy igenis mind lehetünk önzők, nemtörődömök, csak a saját bajunkkal törődők. Hogy ha a kapcsolatokról nem tudhatjuk előre, mit hoz ki belőlük egy krízis, azt is be kell látnunk, hogy az egyes emberről se tudhatjuk előre – legkevésbé saját magunkról. Shriver nem finomkodik, de az elmúlt évek krízisei azért adtak ebből kis ízelítőt mindannyiunknak: kurvára fogalmunk sincs, hogyan fogunk reagálni, ha itt kopogtat egy igazi tragédia. Mert még ha van is valamiféle protokollunk arra, hogyan kéne – az esetek többségében kitörölhetjük vele a seggünket.

Kiadó: Gabo

Fordító: Komló Zoltán

Amerikai Istenek - sorozat, 3. évad (meg a kasza)

Szögezzük le már az elején, rajongó vagyok, aki most nem bánta a kaszát, az elmetszett, semmiben lifegő történetszálakat. Amennyire gyönyörű várakozást ébresztett bennem a regény ismeretében az eleje ennek az adaptációnak, annyira jégbe hűtötte a végére ugyanezt a várakozást, hogy ez a whiskey a harmadik évadban már szódával se ment el. Rettenetesen sajnálom az alkotógárdát, a színészeket, az odaadást, amivel a végén ezek a hegyek megszülték ezt az egeret; rettenetesen sajnálom, hogy egy ennyire ígéretes kezdetet sikerült végül így seggbe gyalázni. Valahol megértem Neil Gaimant, aki egy ponton úgy szállt ki ebből a történetből, hogy a karantén-szabályok felrúgásával, nem kis botrányt okozva elröpcsizett Átokföldjéről – komoly mentegetőzésre kényszerülve aztán. Ahol nem mondhatta el, hogy pontosan melyik momentum borította nála a bilit: az értelem teljes veszése, maga a kasza, vagy az, hogy mini-sorozattal, vagy akár egy hosszú epilógussal sem zárhatják le az amúgy is lezárhatatlant (a röpcsizés időpontja nem ad erre támpontot – bármi lehetett akkor már, olyasmi is, ami eszembe se jutna, beleértve egy vaskos magánéleti szálat...).

Az én szememben az úgynevezett kreatív döntések által már az első évad ötödik epizódjában elvetődött a kudarc-mag, ami itt szárba szökkent. Világ úr korai megjelenésével, amivel egyből át is pozícionálták ezt a szereplőt, a formátumba jobban illő ellenpólussá, gyakorlatilag már ott kinyírva a lehetőséget, hogy megmaradhasson a kontinens-méretű kétemberes trükk hitele. Valahol azok az apró kompromisszumok, amik így kényszerpályára küldték a mesét, hozzájárultak ahhoz, hogy a rajongói kemény mag egy ponton túl ne szeresse, holott az újaknak továbbra se tartott ez a mese a megfelelő ütemben sehova – és a csökkenő nézettség aztán színészben-történetszálban sorra gyártotta a kimaradókat. Ezt fejelte meg Orlando Jones, amikor szerepben maradt a médiában is, a Black Lives Matter kapcsán – Mr. Nancy nélkül fújtak kicsit még Bilquisen, még többet pakoltak a szöveges statisztánál és kötelező szivárványelemnél alig több Szelim figurájára, átpozícionálták a Technikus Gyereket, de ez el is vitte (törvényszerűen el) másfelé az egész ízét.

Amúgy is, egy tétova mit kezdjünk vele volt a harmadik évad java, így, hogy elpuffogtatták Eastert, és a többi ide-oda utazás javát a másodikban, és hogy az istenek bősége kamarai szintre fogyott; elhulltanak a hosszú harc(ra várakozás) alatt. Az amúgy egészen tisztességesen képbe rakott Lakeside-szál mellé (tudod mit? lenyelem a lamúrt, meg az összes módosítást - annak fényében, mit műveltek egyebütt) egy teljes évadnyi töltelék került. Déméterrel, hiszen nincs ilyen átjárás mitológiák közt, pont attól mitológiák, hogy minden isten a saját meséjét éli benne; egymás mellett, párhuzamosan (az északi mitológiának megvan a maga Démétere); ez az egész feleség-dolog mélységesen abszurd, aki kitalálta, egyszerűen nem érti, miről beszél. 

Emellett Tyr irtó-hadjáratával (Marilyn Manson ide vagy oda) tényleg sikerült az évad gerincét egy puhatestű meztelen csiga szintjén megkomponálni. Ami a sehonnan tart a sehová: gerinc helyett töltelék. A csökkenő költségvetéssel csökkenő színész-gázsik által kikényszerült játék Világ úrból tipikus sorozat-főgonoszt csinált (Danny Trejo ide vagy oda), a köré kitalált fenyegetés nem szellemtelen, csak semmi köze ehhez a történethez, annál inkább van köze egy szokott sablonhoz, amivel a formátum manapság operál. Ilyen erők birtokosaként Lokinak nem volna szüksége istenek közti háborúra – amúgy is, alkatból gyűlöli a saját pantheonját, az élükön Odinnal, hagyná tovább koldulni, vagy elrohadni valami árokparton.

És persze Laura. Akit annyian szerettek, hogy nem lehetett abban a félig tehetetlen, félig tétova, Árnyék világához kötött állapotban hagyni, ahol a könyvben lakik. Helyette bosszúálló kis újjászületettet faragtak belőle, és megtették volna a másiknak (az a fránya Leia-effektus), aki majd nagyon kell a legvégén; és persze majd simán feláldozza magát a férjecskéjéért, akivel közben minden szálat sikeresen elvagdostak, csalva-csalódva-csalatva. Falatka hitelesség nélkül, de amúgy ügyesen a dárda-rázás, új kobolddal – az egésznek annyi haszna volt, hogy Iwan Rheon (a Trónok harca Ramsay Boltonja után) megint megmutathatta, mennyire sokoldalú színész. A lényeg: a kreatívok gyógyszere a nézettségcsökkenésre az egyedire és megismételhetetlenre helyezett hangsúlyok helyett itt is a bevált recept lett volna – el is veszítették a maradék rajongótábort vele. Hát gratulálok. Igazi sorozatgyilkosok vagytok.

Miközben persze, hogy tele volt ez is számos világítóan fényes ötlettel. Csak egyet emelnék ki: zseniális ötlet, hogy az első számú tárgy, az innováció ereklyéje egy kőbalta – és ügyes, hogy a Technikus Srác kerül a helyére, mint új kiindulópont; azzal együtt, hogy (lehet, hálaistennek) nem derül ki, mit akartak a készítők a bekasztlizásából kihozni. Pont ezekért fáj, hogy így csavarodott az egész, és ezért féltem a Sandman sorozatot is, a remek felütés ellenére; mert ez a formátum egy ingoványos aknamező, ahol a pontosan körül nem írható nézői elvárások süppedékei, meg a pontosan körülírható finanszírozói kockázatkerülés aknái közt kell megtalálni a megfelelő ösvényt. Ezért borzasztóan nehéz benne adaptálni. Az Amerikai istenek elvérzett ezen a terepen. Béke poraira.

Neil Gaiman - P. Craig Russell: Északi mitológia I. kötet (képregény)

Egy nagyon vidám óra alatt átlapozható, de ha eszedbe jut egy-egy morbid sztorija, majd újra kézbe kéri magát – legalábbis látok erre esélyt. Neil Gaiman és a jobbnál jobb rajzolókból álló alkotógárda itt amúgy egyszerűen újrahasznosítja az író által papírra vetett szöveget – sokat morogtam már emiatt az íróval kapcsolatban, hogy eléggé gátlástalanul képes a saját agymenéseit is újra- és újrahasznosítani; nagyon gyakran úgy, hogy alig tevődik hozzá a formátumváltással többlettartalom az eredeti ötlethez. Itt ráadásul az ötlet sem eredeti, nem saját agymenés – viszont szellemes és gátlástalan újrafogalmazás, tehát ennyiben méltó az alapanyagához. Az elsődleges okát, hogy leginkább mégiscsak örülök a kézbe vétel lehetőségének az Északi mitológia kapcsán leírtam már, és most sincs kedvem másképp mondani (újrahasznosítok én is, ha már...): itt a magyarázata, miért haragszom a saját kulturális környezetem olykor egyszerűen végtelenül sznob, máskor nyíltan szocreál-maradvány képregény-ellenességére. Ami által nem futhattak itt jóízűt az össz-irodalmi pályán Európa és Amerika legjobb mítosz-átiratai. Esz a méreg, hogy itt nem találkozhatnak a fiatalok olyan könnyed, kissé áthangszerelt, jól befogadható, mégis minőségi (lényegében a mítoszt megtisztelő) képregényes átiratokkal, mint például a Hatalmas Thor. Sokféleképpen vissza lehet vágni a képzelet szárnyait… de az egyik legegyszerűbb módszer, ha a kíváncsiság madarát egyből vaskos kötetek ízetlen (papír-ízű) száraztápjával eteted – így ugyanis ki se nőnek azok a bizonyos szárnyak. Ha ifjabb ismerőseim ilyesmiről kérdeznek, most már legalább ezt a kötetet a kezükbe nyomhatom: könnyed, kissé áthangszerelt mítosz-átirat gyanánt. Ez a kézbe nyomhatóság a befogadás tovább könnyített verziójára, a képregény-változatra hatványozottan igaz.

Észak gyermekei David Rubín rajzaival
 (rajzban tán a leginkább északi)

Még annyira sem eredeti, mint a könyv kapcsán emlegetett Hatalmas Thor – ez a képregény tényleg a mítoszkör elvileg mindenki által ismert alaptörténeteit meséli újra, lazán, közérthetően. Viszont pont emiatt, hogy ennyire könnyed, elég pontosan látszik, hogy az európai és észak-amerikai mainstream mennyire ebből a szemléletkörből építkezik az egymásnak és legfőképp nekünk, történet-nagyfogyasztóknak mesélt stimuláló sztorijaiban. Amíg a kultúránk elejének dilemmái szoros viszonyt ápolnak a zsidó-keresztény hagyománykörrel, addig a népmesei alapok és a mára mindent uraló, sokaknak mesélt tömegmesék is inkább ebből a szemléletből nyerték és nyerik a történeteik alapvető viszonyrendszereit. A bonyolult motivációjú, de ezzel a bonyolultsággal a történetben egyedül való központi intrikus, szarkavaró alapfigura, a mellette egybites, pár jellemzővel skiccelt nagyon gonoszok, akik pusztán a bennük materializálódott fenyegetés manifesztumai; a becsapható kavarás-alapanyag, egymásnak ugrasztott törpe mesteremberektől az egymásnak ugrasztott, folyton ugyanúgy naiv hiteikben lebegő isteni jófiúkig ebből a történethálóból merítve váltak a tömegkultúra alapelemeivé. Annyi kiegészítéssel, hogy itt amúgy ezek az úgymond jófiúk és jó-lányok is elképesztően seggfejek Odintól Thoron át Freyáig – gátlástalan önérdek-érvényesítők akár egymás kárára is; tehát e mesekör valóságos erkölcstelenség-színvonalát a popkultúra körülbelül Tarantino Ponyvaregényével érte el újra. A kultúránk amúgy általában tabukat meghatározó morális kódexek szorításában meséltet – ennek a mesekörnek eredetileg nemigen voltak ilyen fékei, hiszen olyanok mesélték egymásnak, akik maguk is sokszor engedtek az indulataiknak, mindenféle lelkifurdalás nélkül. Észak e tekintetben sokkal szabadabban fűzte az erőszak és a féktelenség kígyóiból a maga csomómintás ornamentikáit, mint például a mediterrán mítoszkörök – ahol különben ezek ugyanúgy jelen vannak, csak jelentősen több sallanggal övezve.

Az Istenek kincsei - Jerry Ordway rajzaival
(rajzban talán a legkevésbé északi)

Ez az isten-kép egyáltalán nem fennkölt, vagy magasztos. Ellenben földszagú, mint a tőzegtetejű csarnokok levegője. A képregény képi világával kapcsolatban ez az egyetlen kritikám – nemigen mer annyira koszos lenni, amennyire az alapanyaga. Ezek az égre törő reneszánsz várképzetek, levegős terek, déli oszlopcsarnokok egy általánosabban sztereotip istenkép alapjául szolgálnak, ami északhoz kicsit túlságosan steril. Ezek a tiszta, olykor tisztán dekoratív ruhák az isteni alakokon, a képi világ képzettelensége mintha a hatvanas évek jámborabb, korai Bondok angyali, minden lében (két) kanál kalandvilágának ízeit hordoznák. Értem ezt az engedményt, így (is) úsznák meg ezek a komolyan meghökkentő mesék a korhatár-karikát. Hiszen itt egy férfiisten kancává változva teherbe esik, és utódot szül egy csődörtől, például. Csak hogy a nyakán maradhasson a folyton bajt kavaró feje. Egy másik nőnek öltözve komponál egy menyegzőből Véres Nászt. Szóval, amikor arra gondolok, hogy ezt a témához illő naturalizmussal is rajzolhatták volna, egyből médiahatóságok és konzervatív (a szó eredeti értelmét amúgy farba gyalázó) mindenféle erkölcsöt csőszölő szervezetek is az eszembe jutnak egyből. Holott ha lenne kiskamasz gyerekem, ezt tényleg a kezébe adnám, hogy aztán egy jót beszélgethessünk a mesélésről, Wagnerről, meg A Nibelungok Gyűrűjéről, észak mítoszkincsének forrásairól, Gaiman egyéb könyveiről és Tolkien professzor Midgardjáról, vagy az általa óangolból fordított Beowulfról – arról, hogy az egyszer elmesélt mese hatalmas és egészen furcsa utakat is bejárhat a kultúrában. Nagyon sok mindent segíthetne jó előre megérteni. Hogy miért és miért úgy meséljük egymásnak életeink és mítoszaink, ahogyan.

Hála a FUMAXnak, a Könyvfesztiválra kijött a második kötete. Legyetek rá kíváncsiak.

Sandman: Az álmok fejedelme (sorozat 1. évad)

Mindig vaskos szorongással elegy kíváncsiság környékez, amikor leülök egy ilyen adaptáció elé – amikor valami szívemnek igazán kedves, mondjuk így: saját mitológiámmá tett produktumot visznek át egy ízeiben más követelményrendszert magáénak valló formátumba. Azt gondolnád, talán itt a legkisebb a távolság, a képregény és televíziós sorozat között; hiszen ott a rajzolt storyboard, csak követni kell. Szolgaian, vagy kreatív döntésekkel formálva rajta – sokkal kevésbé kockázatos, mint például az írott szó, ahol mindenki saját maga rajzol a képzelettel; s ahol a mozgókép majd ezt a saját, képzelt mozit kapja mércéül. Ez tény, mégis, pont ez a nehézsége: meggyűlhet a bajod a szereposztással, a képi világ átmozgatásával – hogy a mese a másféle dinamikában is megtartsa a maga eredetileg varázslatot gerjesztő (mágikus) fűszereit.

Ráadásul ennek a mozgóképes formának megvannak a sajátos határai, amiket maga a sorozat-formátum gerjeszt és tart életben - és amíg a nézettség dönti el, hogy egy ilyen nagy ívű történet elmesélődhet-e, addig igen megfontoltan élhetsz csak e határok átlépésével, figyelmen kívül hagyásával. Neil Gaiman beleszaladt már néhány pofonba e téren, a legkomolyabb minden bizonnyal az Amerikai Istenek fiaskója volt; majd ha rávesszük magunkat és befejezzük a harmadik évadot, írok róla (meg ha kifújtam magamból a mérget, hogy olvasható legyen, ami születik). Úgyhogy nem csodálom, hogy ennél a projektnél az író ragaszkodott a lehető legteljesebb kreatív kontrollhoz.

Hiszen a Sandman az író legkomolyabb teljesítménye szerintem. Valami önmagán komolyan túl mutatót sikerült itt az alkotótársak: rajzolók, kihúzók, beírók, szerkesztők segítségével a lapokra tenni; valamit, ami önmagánál sokkalta többet jelent. A mesélés közben reflektál a gondolattal vert biológiai lény belső életének ezer és egy elemére; a kultúránk formálódásának jellegzetes momentumaitól a máig élő és éltető mítoszok természetének szinte katalógus-szerű felméréséig - mindezt egy történetben, ahol én akkor is teljes figyelmemmel laktam, amikor (hatalmas terjedelemmel a vége előtt) már nagyjából tudtam, hova fog kifutni a mese. Nem a mi lesz a vége kíváncsisága, hanem ez a létemre ezer színnel reflektáló bőség tartott az olvasásban. Aminek nem egy eleme csak most jut az eszembe, hogy gondolkodok róla - meg bármelyik napszakban, amikor az életem rímel rá.

Nem nagyon mennék bele a történetbe, egyfelől rengeteget írtam már róla; másfelől szerintem, aki akarta már ismeri – aki nem, az meg legyen kedves, akarja ismerni, higgyétek el, érdemes. A képregény-folyamból a Prelűdök és Noktürnök, meg A babaház került az első évadba, rengeteg apró változtatással, ami a legtöbbször a mese javára vált. Mintha Neil Gaiman kihasználná a lehetőséget, hogy kijavítsa a maga szerzői látomását. Ez nemcsak egy új olvasat; belefogalmazza mindazt, amit a képregény megszületése óta a világról – a saját álomvilágának természetéről is – megtanult. Hiányérzetet csak a Mesék a homokban mese-szálának, Nada királyné történetének kihagyása okozott – de el tudom képzelni, hogy majd a maga helyén ügyesen befűzik ezt is, ahogy Hob Gadling, a halni nem hajlandó barát történetét a Halállal tett tanulmányi kirándulásba. Eddig ez a legkedvesebb meglepetés, ahogy a történet magyarázó mellékszál-hurkait, a betétmeséket beillesztik – és a kettős bónusz-epizód, a Tízezer macska álma – Kalliopé, ahova odakerült az így illeszthetetlen.

A mesét teljesen helyénvaló ízekkel finomító változtatásokból talán John Dee figurája körül csomósodik a legtöbb. Például a védő amulett, amivel a jó doktor anyja operál és végül elajándékozása a gyilkolás helyett ügyes, meghökkentő, és Dee a javából – az őrületének ez a gesztus sajátos belső logikát kölcsönöz, és nagyobbat üt, mint anno a ravasz meghúzása a lapokon. Azt is az írók javára írom, ahogy Lyta Hall és férje története fogalmazódik át – bár szerettem a két szökött démon: Brut és Glob által Jed Walker fejében összerakott matrjoskát, ebben a variációban több olyan törvényre sikerül utalni, ami Álomország és Álom viselkedését is meghatározza, és később komoly jelentősége lesz.

Két dolgot említenék, ami viszont a formátum mai filmnyelvének tett engedmény, és bár elnézni sikerült, megszeretni nem. Az egyik a Khorintoszi figurájának felnagyítása. Úgy látom, hogy ez a szabálytalanul mesélő történet sem lehetett meg a képernyőn egy ilyen évadon áthúzódó manipulatív főgonosz nélkül – és nagyon ügyesen játszottak vele, annak ellenére, hogy a Korinthoszi ehhez valójában nagyon, nagyon kicsi. Ügyesen nagyították, felelőssé téve az úgymond sorozatgyilkos-szubkultúra létéért, megtették legfőbb inspirátornak, tényleg ügyesen vonták bele a kavarásába Rose Walker örvény-létét, de ennek ellenére is, ez egy klisé követelte változtatás: mesélni tömegeknek jelenleg ezen a mesenyelven lehet: kell a legyőzendő negatív pólus – még akkor is, ha valójában elfújható, akár egy marék homok. A másik ilyen filmnyelvi kötelező a jól látható jellemfejlődés, amin Álom a szemünk láttára, az évad végéig keresztülmegy – holott ennél ő okkal statikusabb alak, mondhatni a rémálmait is dédelgető monolit; a rajzolt lapokon a sorsa végéig változik körülbelül ennyit. Ez van, majd érzelmi hullámvasútra ültetik, remélem, velünk együtt. Ebben a nézettségfüggő, beteg struktúrában fontos, hogy ne akarjon a néző menet közben kiszeretni a függéséből – ez van, szeretni nem kell, vagy pontosabban szeretni kell ennek ellenére.

Ami a szereposztást illeti, a szereplők egészen komoly nívón hozták azt, amit látni szerettem volna; változtatások és idők szava ide vagy oda. A legfontosabb: az amúgy leginkább éretlen kölyök kinézetű (és, teszem hozzá: viselkedésű) Tom Sturridge szó szerint átlényegült a szerepért – a kedvéért tudomásul venném, ha ebben a formátumban ejtenék a játszadozást Álom folyamatosan változó kinézetével, az olyan kötelező pillanatok kivételével, mint amilyen a Kai’ckul-alak. Viszi a hátán az egészet és ez nagyon jó érzés. Az nem volt kérdés, hogy Roderick Burgess szerepében Charles Dance tökély, a jelenléte félelmetes, hitelesít. Elképesztően jó Dee lett David Thewlisből – az ő játékában nekem az volt a szép, hogy elég sokára esett le, ki a színész, pedig bőven sokszor láttam már. És nagyon jól választottak Korinthoszit is, Boyd Holbrook minden gesztusa a helyén – úgy működő rémálom, hogy nem viszi bele a játékába ehhez a kliséket. A szereposztás különben tele van apróbb-nagyobb ajándékokkal a magamfajta számára, ilyen például, hogy Stephen Fry lett Gilbert – mintha ráöntötték volna ezt a szerepet.

A fontos változtatások közül Gwendoline Christie Lucifere könnyen megült bennem – van az alakításában valami nemes nemtelenség (bár a fejemben amúgy persze hogy Tilda Swinton volna a tökéletes Lucifer). És bár először kifejezetten irritált, megszerettem Vivienne Acheampongot Lucienne szerepében. Rose Walker átformálódása sem zavart – valahol tényleg ennyire megejtően gyereklány a fejemben, és a színésznő, Vanesu Samunyai is jó. Halál érkezett nekem nehezen, nem azért, mert afro, hanem mert (Timi szavával) nem elég kemény (hogy érezzük, mekkora ajándék az odaadása), a Végtelenek közül a ráadásul a kedvencem – ez a döntés kissé megfeküdte a gyomrom. És Johanna Constantine – mert egy alapvető képregény-karakter, a Hellblazer hőse, John fogalmazódott itt át, aki nemcsak a saját folyamának ikonikus figurája, de belakta ezt a történetet is számos leágazásban (mint amilyen A mágia könyvei például), és őt is nagyon szeretem. Bár itt legalább a színésznő, Jenna Coleman hibátlan választás (ha én osztottam volna szerepet, ő volna Halál).

Azt hiszem, a siker mértéke egy ilyen vén bűnös (rajongó) esetében, mint én, hogy lecserélődtek-e az új formától a fejemben az egykor beégett képek. Ami azt illeti, van, ahol igen. A felütés Roderick Burgess fogoly-ejtésével, John Dee útszéli-gyorséttermi valóság-ajándékozása, a Gyűjtők Konferenciájának minden momentuma a befurakodó bloggerrel, a Remény a pokolban – szóval máris viszem ezt a látomást magammal, egybefonódhatott bennem azzal az összképpel, amit eddig dédelgettem. Nagyon szeretném, ha sokan szeretnétek. Hogy nézhessem tovább, egészen a végéig.

Margaret Atwood: Rendbomlás

„Miért gúny tárgya az egyedüllét – a különállás? Mert az. A magányosak - a maguknak valók - mindig gyanúsak. Furcsák és különcök. Valószínűleg pszichopaták. Lehet, hogy tartanak pár hullát a fagyasztóládájukban. Nem szeretnek senkit, és őket sem szereti senki.
Lázadóbb pillanataimban feltettem magamnak a kérdést, ugyan miért érdekelne engem az, hogy nem jutok fel Noé pároknak készült bárkájára – ami valójában egy egekig magasztalt állatkert, lakat van a rácson, és szabályos időközönként van etetés. Nem fogok engedni a kísértésnek, tartom a távolságot, sovány maradok, mint a farkas, és a peremen járok. Éjszakai teremtmény leszek, feltűrt ballonkabátban mászkálok fel-alá az utcalámpák fényében, a cipőm sarka imponálóan üresen, visszahangozva koppan, hosszú árnyékot vetek magam elé, komoly gondolatokat érlelek fontos témákról.
De még most is kísértett egy vers, amit húszévesen olvastam, egy ismert, nálam jóval idősebb költő írta. Ez a vers azt állította, hogy minden értelmiségi nőnek pattanásos a feneke. Abszurd általánosítás, erre már rájöttem – ennek ellenére aggasztott a dolog. A fodros függöny, amit a sors nekem rendelt, és a pattanásos fenék, amit a végzet szánt nekem, sehogy sem passzolt egymáshoz. Egyelőre egyik sem valósult meg.”
 
Útkeresés, feminizmus, gyermekkori traumák, felnőtt ballépések, társadalmi változások; elvárások, vágyak, álmok, eleve elrendelések keretezte kísérletek az önmeghatározásra – Atwood szinte minden művének fémjelzői, de tán egyiknek sem annyira egyértelműen, mint a Rendbomlás novellafüzérének. Az önéletrajzi elemeket is tartalmazó kötet a Macskaszem közeli rokona, ugyanakkor ott van benne Az ehető nő korai feminizmusa és a késői, érett művek, az Alias Grace és A vak bérgyilkos kacérkodása az identitás meghatározásnak képtelenségével. Kik vagyunk valójában? Milyen élmények határoznak meg minket? Hétköznapjaink nyugodt egymásutánisága vajon hat ránk olyan erővel, mint az eme nyugalmat megszakító traumák? Egyáltalán: a „történések” alakítják személyiségünket inkább, vagy az elvárások, az azok ellen való lázadások, az álmok, vágyak, rémálmok? Ki az „én”, az elbeszélő, aki történetet sző élete apró morzsái köré, aki megpróbálja tartalommal megtölteni a fekete-fehér fotók semmitmondó mosolyait?
 
A novellafüzér, mint egy összekevert kupac fotóból - Féder Márta borítóterve ismét telitalálat! - kikandikáló pár kép: esetleges események füzére, melyek valamiként meghatároznak egy életet. Vajon ha más képek esnek ki a kupacból, azok köré is szőhetnénk egy történetet? Már önmagában az az önkény, hogy épp ezeket a pillanatképeket választjuk a sokévtizednyi megörökített időből, determinálja, hogy milyen történetet s azon keresztül milyen önképet rajzolunk magunknak? Lehetne itt a lapokon egy egészen másik Nell is? Lehetne. Atwood történeteiben mindig ez a legszebb és számomra ez teszi őt valóban korunk egyik legjelentősebb szerzőjévé, ez a játék azzal, hogy sosem tudhatjuk, az elbeszélő valójában mit mesél nekünk. Játék a szavakkal, fantázia, szerepjátszás éppúgy helyet kap a sorok között, mint önmarcangolás, bizonytalanság, sérülékenység. No meg persze az olykor groteszkbe hajló humor, lásd a fenti idézetet.
 
Mindenesetre most ez a Nell jutott nekünk. Tizenegy kép, tizenegy kiragadott szikra, tizenegy történet. Egy kislány útja az ötvenes évektől a hippikorszakon át a kétezres évek elejéig. Egy kislány, akinek idilli gyerekkorát kettétöri egy beteg kishúg érkezése, aki gyenge anyja mellett parentifikált gyermekként túl korán válik koravén kisfelnőtté. Egy fiatal nő, aki lázadozik a ráerőltetni kívánt családi-társadalmi elvárások ellen, aki városról városra, állásról állásra szálldos, kacérkodik a szabad szerelemmel, vörösbort iszik és kortárs festményt vásárol, felszabadultnak akarja látni magát, de nem tud szabadulni a gyermekkorban látott fehérfüggönyös otthon belé égett képétől. Egy megvetett férjtolvaj, aki állást, várost, felszabadultságot maga mögött hagyva követi a szerelmet egy világvégi farmra, a kanadai vadonba, egy szikár, keserű, sosem ismert valóságba. Egy érett nő, aki elment a saját határaiig, és megtanulta meghúzni őket, és azt mondani: eddig és nem tovább vagyok hajlandó másokhoz alkalmazkodni és mások elvárásai szerint működni.
 
Érdekes és nagyon atwoodos az elbeszélővel való játék: a novellák többsége egyes szám első személyben mesélődik, Nell maga mesél, kivéve abban a pár történetben, melyek a farmon játszódnak. Ahova Nell követi szerelmét, kiszakítva saját magát a világából, belekényszerítve egy olyan szerepbe, amit sosem érzett sajátjának, és amelyről tudja, hogy sosem fogja magáévá tenni. Ott van a sorok közt a homályos érzés, hogy tudjuk, mindig tudjuk, mikor kerülünk olyan helyzetbe, amiben nem tudunk önmagunk lenni, amelyben csak kívülről tekinthetünk magunkra. Benne maradhatunk? Hogyne. Hányan megteszik… Vagy visszakövetelhetjük saját hangunk, és próbálhatunk legalább valamivel önazonosabb életet élni. Lehetünk mi a saját életünk elbeszélői.
 
Atwood nagyregényei legtöbbször beszakítják az asztalt – hozzájuk képest ez a novellafüzér csendes, már-már jelenetéktelen kötetnek hat. Mégis: a mesterségbeli tudás egyik csúcsa. Különösebb tűzijáték nélkül mond el mindent rólunk és választásainkról, önbecsapásainkról és eszméléseinkről, dédelgetett sérelmeinkről és megbocsátásainkról. Nem véletlen, hogy olvasás közben sokszor jutott eszembe Alice Munro (valójában többször, mint a regényíró Atwood) – lehet valami a kanadai vadon levegőjében, amitől ezek a zseniális hölgyek ilyen feszesen, keményen, mégis éterien tisztán tudnak írni a leghétköznapibb történésekről, melyekben mégis ott van az egész világ.

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Csonka Ágnes 

Patricia Lockwood: Erről nem beszélünk

„Valóságos szubkultúrák fejlődtek ki a fórumokon, ahol az emberek összegyűltek, hogy a túlszaporodott candidájukról beszélgessenek. Az ember belebotlott egy éjjel, későn, mikor csak úgy lustán írogatott a keresőbe: miért vagyok állandóan fáradt, miért nem tudok már megjegyezni egy hétperces monológot, miért nem olyan rózsaszín a nyelvem, mint gyerekkoromban? (Hajnali háromkor pedig már csak két kérdés létezett: a Most haldoklom? és a Szeret engem egyáltalán valaki?) Az ember rátalált a túlszaporodottcandida-fórumra, amely az álmatlanság autópályája mellett ontotta hívogató fényét, és belépett a lengőajtón, ami azonnal bezárult mögötte. Onnantól átvette a túlszaporodottcandida-nyelvet; és ami a legtágabb, legütősebb nyelvi játéknak indult, az hamarosan szakzsargonná, aztán dogmává, majd egyenesen doktrínává vált. Az ember finom módosításokat eszközölt a viselkedésén a megaláztatások, büntetések és megrovások ellen, amikkel a túlszaporodottcandida-fórumon találkozhatott. Előre számított a nekiszegezett érvekre, és a zuhany alatt gondolatban el is próbálta őket, míg samponozta a haját, melynek a candida hátráltatta teljes növekedési potenciálját és ragyogását. Ha pedig a túlszaporodottcandida-fórumon megjelent a személyes vonzerő egyik varázslója, aki a többi fórumtagot a retorika, az adok-kapok és az improvizáció egyre szédítőbb magaslatainak meghódítására serkentette, akkor a fórum talán egy új nyelvet is létrehozhatott volna – egy olyan nyelvet, amit a világ többi része eleinte nem ért, aztán az egyetemes nyelvnek tekint. Ja és amúgy egy ilyen pasiért talán még a férjét is elhagyná az ember.
Másnap reggel kiszáradt szemmel és még a korábbinál is kevésbé rózsaszín nyelvvel ébredt, és az emberek, akik elhaladtak mellette a munkahelyén, kevésbé tűntek valóságosnak, mint átpörgetni az egyébként nem létező candida-túlszaporodás megvitatására létrejött fórumot.”
 
Patricia Lockwood a Twitter-költészet egyik legsikeresebb művelője – az USA-ban komoly kultusza van a felszínes amerikai exelnökök által oly nagyon kedvelt platformon burjánzó művészeti ágnak. Számomra az egész Twitter-jelenség kimaradt, sosem használtam; hogy mit gondolok a 140 karakterben maximalizált posztokról, mindenkinél pontosabban leírta Aaron Sorkin kb húsz évvel ezelőtt Az elnök emberei tán harmadik évadában: nem hiszek a tizenkét szavas válaszokban. Ó, milyen boldog idők voltak azok, amikor Sorkin még el tudta hitetni, hogy a legszínvonaltalanabb republikánus elnökjelölttel az a legnagyobb probléma, hogy nem tud olyan szofisztikáltan érvelni, mint közgazdasági Nobel-díjas ellenfele… Na de elkalandoztunk. Vissza Patricia Lockwoodra. Bár a Twitter távol áll tőlem, azért jó húsz évnyi aktív blogolás-fórumozás-fészbúkozás-ésatöbbi áll mögöttem, ennek is megvoltak a maga korszakai, iwiwtől fanfic-fórumokon és a molyon át az instagramig. Ültem éjszakába nyúlóan fórumok előtt ismeretlenekkel abban a hitben, hogy megvitatni az életnagykérdéseit csakott, csakakkor, csakvelük ezerszer fontosabb, mint a másnapi vizsgára tanulni és zokogtam artikulálatlanul amikor a boldogult freeblogos időkben a blogszolgáltató váratlan (később már menetrendszerű) leállásakor úgy tűnt, hogy az egész életművem elvész az internet bugyraiban („Az egész életem odabent van!). Ennek fényében azt kell mondjam, tán soha nem olvastam még olyan pontos leírását a netes szubkultúrák működésének, mint a fenti.
 
Lockwood első „regénye” az internet legújabb korszakának állít egyfajta groteszk emléket – ez a regénynek azért csak bajosan nevezhető modern tudatfolyam egy töredezett, pármondatos posztokra szabdalt látlelet arról, mivé is lett az úgynevezett közösségi életünk. Egyvégtében olvasni kicsit olyan, mint amikor már órák óta pörgeted a facebook hírfolyamot és már sokadszorra állapítottad meg hogy azt se tudod kik ezek az emberek, akiknek a nyaralós képeit eléd dobja az algoritmus, hogy sosem érdekelt a weboldal, aminek a huszadik hirdetését látod, hogy azt se tudod, melyik világon vagy, hogy ennyi hülyeség még belefér és hogy marhára el kéne már menni fogat mosni és lefeküdni. Aztán maradsz. Ez is egyfajta függőség, a kukkolás, a demokratizálódás illúziója (hisz itt szó szerint bárki lehet sztár, elég ha kirak egy képet a golyójáról), a látszatkapcsolatok, a másokon keresztül megélt élet mételyező elegye.
 
Kiborító? Az. Lockwood posztjainak legalább a fele nettó felesleg, nem szólnak semmiről, vagy önismétlően szólnak saját nagyszerűségéről, vagy csupán szerelmeslevelek magához a portálhoz. Épp ez teszi „méltó” emlékművé. Hisz tényleg ilyen. A portál is, mi is.
 
Csakhogy… egyszer csak történik valami. Valami, amit nem lehet sem elviccelni, sem fenszire hangolni, sem ízléstelen fotókkal kisajtolni belőle a magunk tizenötperchírnevét. A való világ (fúj, de csúnya szóösszetétel!) betör az életünkbe. Szerzőnk húgának magzatánál súlyos fejlődési rendellenességet állapítanak meg és közlik a családdal: a baba jó eséllyel halva születik, de ha mégis életben marad, legfeljebb pár hónapja lehet hátra. És ez az a pont, ahol a portál lekapcsol. Minden egy pontra szűkül: a babára. A szabadság honának egy olyan tagállamában járunk, ahol az abortusz illegális, ahol a Trump-hívő rendőr apa képtelen kezelni, hogy a saját lánya életét veszélyezteti az unoka, és nem tudja átértelmezni életpárti (mégis, kinek az élete?) nézeteit. Ahol inkább ítéljük halálra az anyát minthogy hagyjuk elmenni a halálra ítélt babát. Ahol a csillagászati kórházi számlákat még jól szituált dolgozóként sem könnyű kifizetni. Vannak pillanatok, amikor a portál tűnik normálisabbnak…
 
Persze ez is eltörpül a csoda mellett, amit a végül megszülető csöppség hoz a világba. Aki puszta lényével egyszerre semmisíti meg a virtuális és a valóságos világ minden idiotizmusát. Aki, amíg velük van, mindent beragyog – abban a hat hónapban valóban nincs más, csak hogy mindent, ami belefér ebbe a kis időbe, megmutassanak neki. Mi fér bele a világból hat hónapba? Semmi és minden. Féltem tőle, hogy mi lesz ebből. Féltem, hogy Lockwood elvicceli, elportálosítja a tragédiát is; ahogy attól is, hogy a keserűség nem hagyja majd tovább olvasni a borzalmakat. Mert ez tömény borzalom, ami ezzel a babával, ezzel a családdal történik. És mégis: semmi keserű nincs benne. Csak szeretet és valami olyan fokú őszinteség, lecsupaszítás, sallangtalanság, amiről mintha maga a szerző sem hitte volna, hogy még megvan benne. A rácsodálkozás arra, hogy még élhetünk valódi dolgokat – akkor is ha azt hittük, már csak akkor lángolhat fel körülöttünk a nap, ha egy újabb posztunk lobbantja lángra. Hogy van valamink, amit úgy hívnak, élet. Valami, amiről el kell döntenünk, elvesztegettük-e amikor felöltöztetett kertitörpéket ábrázoló fotókra meg fórumokon töltött éjszakákra váltottuk. Lockwood nem álszent és nem érzelgősködik, nem radírozza ki a portált, építi tovább a brandjét. Tán épp ettől válik hitelessé – s valahogy a baba köré szőtt idő is ettől válik igazán kivételessé, hogy nem fordulópont lesz, hanem valóban egy kiszakadás az idő szövetéből. Egyszerre öröm- és gyászidő, melynek letelte után ki-ki visszatér a saját groteszk normalitásába.
 
„Kicsi, annyira kicsi dolgokról kívánta, hogy bárcsak egyszer a baba is megismerhetné őket. Milyen érzés boltba menni a nyaralás alatt; felébredni hajnali háromkor, és az egész életünket végigpergetni az ujjaink között; milyen az első olvasójegy; egy új rúzs; mikor két hónapra elzsibbad az egyik lábujjunk, mert kölcsöncipőben mentünk egy barátunk esküvőjére; a csütörtök; az október; a She’s Like the Wind egy fogorvosi rendelőben; a jogsifotó, amin sorozatgyilkosnak nézünk ki…”

Kiadó: Magvető

Fordította: Morcsányi Júlia