Vajon megunjuk valaha, hogy hétköznapi családok elcseszett életeiről olvassunk? Őszintén remélem, hogy nem. Ha elfogadjuk - s miért is ne fogadnánk el - Tolsztoj örökbecsűjét arról, hogy minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan, akkor a téma bizony kimeríthetetlen. Mert hányféleképpen is tudjuk tönkretenni saját életünket és a körülöttünk élőkét? Hányféle mindennapi kis elhallgatásból, félrenézésből, elmulasztott hívásból, sértettségből, dacból, félrelépésből és hazugságból szőtt tragédiát rejtenek a gondosan karbantartott külvárosi házak homlokzatai? És hányféle tragédiát mesélünk magunknak, ha képtelenek vagyunk szembenézni saját életünk kisszerűségével és esendő mivoltunkkal?
Zadie Smith második regénye két család újra meg újra összefonódó mindennapjainak tragikomédiája. Már-már Shakespeare-i szembenállásból indulva bontakozik ki Howard Belsey, az Államokba szakadt angol Rembrandt-kutató és vetélytársa, az Angliában professzorkodó Monty Kipps, valamint feleségeik, gyermekeik, szeretőik, tanítványaik (és ezek mindenféle kombinációi) története. Howard fia - perszehogy apja elleni lázadásból - Monty mentorálásával folytatja angliai tanulmányait, s szeret bele végzetesen az „ellenséges család” lányába. Szerencsére a Shakespeare-i vég elmarad, a fiatalok nem halnak egymás karjaiba, mire zord atyáik tudomást szereznek a románcról, már ki is ábrándulnak, hiába no, felgyorsult világ, lehet ma már Rómeó és Júlia is instasztoriban szakítana mire Lőrinc barát kieszeli végzetes tervét. De legalább arra jó e románc, hogy Howard istenesen hülyét csináljon magából mindkét család előtt.
Mondjuk neki megy ez segítség nélkül is. Kutatásaiban megrekedt, minden kudarcáért a riválisát hibáztatja, egy ostoba félrelépéssel kockára teszi szinte tökéletes családi életét, gyökereitől szabadulna, de nem tud, gyerekei meg mintha elmentek volna mellette – amikor ráadásul az ő egyetemére (ahol évek óta hiába vár véglegesítésre…) hívják vendégelőadónak Monty Kippset, végképp elszakad nála a cérna. Howard hülyeséget hülyeségre halmoz, mégis ő a legszánalmasabb szerethető alak ebben az egész kavalkádban. Tipikusan az a szerencsétlen hülye, aki az életben halálra idegel mindenkit (nem, én se bírnék ki vele egy órát egy légtérben), de amíg csak a lapokon látjuk, megsajnáljuk. Nem úgy, mint a nagy vetélytársat, aki egy igazi szenteskedő szemétláda. A nagyságos Sir Monty Kipps, aki érdeméremként tűzi gallérjára vallásos hitét, miközben tanítványait döngeti; aki azt hiszi, gyermekei szentek, miközben fia hatalmaskodó görény, lánya meg fél Európát végigkufircolta a tizennyolcadik szülinapja örömére (mondjuk ő legalább nagyjából önazonos); aki tisztességet hirdet, miközben megsemmisíti felesége végrendeletét, ha az nem illeszkedik az elképzeléseihez. Nem nehéz ilyen összehasonlításban Howard pártját fogni.
Sajnos összességében a Belsey család se jobb. Howard felesége, Kiki a sértett fekete feleség szerepébe dermedve játssza végig a szerepét, a színdarabszerű dialógok közepette az olvasó szinte nem tudja eldönteni, a dramaturgia ilyen rossz-e vagy a színésznő. Egyszerre hálás és halálra ítélt szerep Kikié: a magányos háromgyerekes anya, akinek gyermekei épp kirepülőfélben, karrierje nincs, csak unalmas munkája, a férje meg épp egy közeli baráttal csalja – arra van determinálva, hogy az olvasó együtt érezzen vele, napjaink tipikus hétköznapi tragikájával, kinek sorsa milliókét reprezentálja. Csak mintha Kiki maga se tudná eldönteni, hogy köszöni szépen, nem kér az együttérzésből, annál ő öntudatosabb, majd megmutatja mindenkinek, milyen fából faragták – vagy lubickoljon még egy kicsit szerencsétlensége mocsarában és sajnáltassa magát.
Zadie Smith legnagyobb erénye, hogy ebből a se nem túl eredeti, se nem túl izgalmas felállásból roppant érdekes és szórakoztató regényt tud rittyenteni – mert hát valóban, a végtelenségig lehet olvasni két család össze-összefonódó szerencsétlenkedéséről az emberi kapcsolatokat illetően. Belsey-ék gyerekei, a Victoria Kipps után epekedő, teljesen jelentéktelen Jerome, a bizonytalanságát feltűnési viszketegséggel leplezni próbáló, nagyhangú, erőszakos önmegvalósítási törekvéseivel már másodévesen a fél egyetemet kiborító Zora és a gimiből kimaradó, haiti menekültek közé keveredő, utcai élettel és művészetekkel kacérkodó Levi sokszor mintha csak eszköz lenne a szülők drámájához – ugyanakkor módszeresen követik el ugyanazokat a hibákat, szóval kétségeink ne legyenek: ők se csinálják majd jobban.
S hogy miről szól még a regény, a két család tragikomédiáján kívül? A cím szerint a szépségről – adja magát, hogy Howard és Monty kutatási területére asszociáljunk, de valójában a festészet vajmi kevés szerepet kap (s ahol valóban van szerepe egy festménynek, az pont nem a két kutató munkássága – ez azért szellemes fricska); ellenben végighúzódik a lapokon a kérdés, mi is a szépség, mitől függ, mit tartunk szépnek és vajon saját szépség-érzetünknek van-e köze bármiféle kanonizált szépségeszményhez? Victoria Kipps csodás fenekétől Hector Hyppolite mitikus festményein és Mozart zenéjén át a szabadversig és Kiki házának ólomüveg ablakaiig minden lehet valaki számára a megtestesült szépség – másnak meg a teljes érdektelenség.
De nem is a szépség itt a központi motívum – sokkal inkább a Zadie Smith védjegyének tartható, nála mindig borzasztóan összetett faji kérdés. A jamaicai-angol származású, észak-Londonban felnőtt írónő műveiben a faji identitás mindig fontos szerepet kap, de tán soha később nem ábrázolta annyira összetetten, mint itt: kezdve a családi örökség révén egy keleti parti kisvárosban udvarház-tulajdonos Kiki bűntudatával, amiért fekete létére haiti menekültet foglalkoztat cselédként, Levi, a jólszituált színesbőrű kölyök némiképp romantizált megmerítkezésével az „igazi” feketék, a haitiról érkezett „testvérek” utcai életében, egészen a tősgyökeres fehér angol arisztokratákhoz mérhetően sznob Monty Kippsig, aki vallásos hittel küzd a pozitív diszkrimináció ellen, mondván, ha ő felül tudott emelkedni származásán, akkor mindenki felül tud önerőből, segítség nélkül is. Van, hogy ez remek pillanatokat szül: Monty egész személyisége, a származás megtagadása és az aköré szőtt ideológia zseniális; ugyanakkor van hogy félremegy: Kiki megcsalatása felett érzett sértettségébe például feleslegesnek éreztem belevonni a bőrszínt – mintha Howard azért csalta volna meg egy fehér nővel, mert az fehér, nem pedig azért, mert eredendően egy görény, aki nem tudja a nadrágjában tartani a farkát (ráadásul később elég természetesen lép félre egy fekete lánnyal is). Nyilván semennyire sem érthetem, mit jelent a bőrszín, mint identitásképző tényező az érintetteknek, legfeljebb olvasóként érezhetem, hol lóg ki a lóláb. Persze Zadie Smith esetében rendre felmerül, hogy könyveit nem csupán művészeti alkotásként, hanem vitairatként is lehet olvasni – ha így van, akkor mindennek helye van.
Nem akarok sok szót vesztegetni az egészen
elképesztően borzalmas (avíttas, életszerűtlen, pontatlan) magyar fordításra –
leginkább azért, mert ez a számtalan fajta szlenget alkalmazó szöveg még egy jó
fordítással is csak döcögne magyarul. Tipikusan az a könyv, amit, ha valaki
megteheti, muszáj lenne eredetiben olvasni. Kár hogy ezt nem tudtam mielőtt
belefogtam. Viszont még a botrányos fordítás se tudta elfedni az erényeit –
Zadie Smith csodásan ír emberi kapcsolatokról, mindennapi kis balfogásainkról,
esendőségünkről, és arról hogy többnyire ezeket úgyis megbocsátjuk egymásnak –
mert ha szeretünk valakit, akkor a mindennapi kis faszkodásait is szeretjük. A szívünk mélyén mind gyarló, érzelemvezérelt,
kötődésmániás gyerekek vagyunk, nincs mit tenni. Howard és az apja találkozása
meg egyszerűen zseniális, már csak azért a novellányi betétért is megéri
elolvasni.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése