2014 könyvekben (meg minden más...)

Ha valaki csak úgy egymás mellé rakja a tavalyi és az idei könyves toplistámat, anélkül, hogy követte volna az olvasásaimat vagy ismerne és tudná, mi és miért hozott változást az olvasási szokásaimban, könnyen arra a kérdésre vetemedhetne hogy „Ki vagy te és mit csináltál Ilwerannal?” :) Változott sok minden és változtam én is – tavaly ilyenkor, az aktuális évértékelőmben pedzegettem, miért, nyáron bizonyos komfortzónák kapcsán is írtam róla, úgyhogy most inkább nem ismétlem önmagam. Elvégre ez mégsem egy személyes blog – meg aztán nem is érett még meg a dolog a kiírás gesztusára (biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb eljön az is, akkor majd úgysem ússzátok meg). Persze lehet, hogy ha valami istenadta nyugalmas kis évünk lett volna, akkor könnyebben megy a feldolgozás és az önmagamhoz való visszatalálás is, de hát most mit mondjak... ez sem lett egy nyugalmas kis év. Lehet, ahogy öregszünk, nem is érdemes ilyesmire számítani – nem tudom. Mindenesetre tény, volt egy jó fél éves időszak, amikor bármi jobban esett, mint az olvasás, pláne mint a szépirodalom olvasása és az időm nagy részét virágültetéssel, erkélyen üldögéléssel és bambulással, az otthon fenntartásával töltöttem. Túl sok volt a veszteség és a fájdalom – és valahogy a külső ingerek mindenáron való hajszolása helyett most a befelé figyelés, a csendes szemlélődés jobban tudta csillapítani.

Persze visszataláltam az olvasáshoz, mindig visszatalálok, de másképp. Más műfajok, más módja a befogadásnak, más módja a feldolgozásnak és pláne más módja az írásnak. Mert változott ez is, tudom jól – hogy előnyére-e vagy sem, nem tudom objektíven megítélni, de én jobban érzem magam így és ez nekem most pont elég. Ezzel együtt is jóval kevesebbet olvastam, mint az előző években. Azoknak is egy része pszichológiai témájú non-fiction volt, amikről meg nem írtam, így aztán a blog pláne megsínylette ezt az időszakot. De hogy egész őszinte legyek, sokszor még ez sem érdekelt. A petúniám inkább. Ezért is vagyok nagyon hálás hűséges olvasóinknak, akik még a legínségesebb időkben is olvasnak, ismeretlenül is biztatnak, kitartanak – és persze Zolinak, amiért akkor is ír, és lelkes, amikor én képes lennék egy hónapig felé se nézni az internetnek sem, nem hogy a blogszerkesztőnek... Köszönöm, drága!

(Fura amúgy... nem akartam én ide ilyen érzelmes bevezetőt, de mostanában mindig így járok. A szöveg egyszer csak önállósul és önmagát írja tovább. Pfff...)

Ha keveset is, és kevésbé lelkesen is olvastam, azt legalább el lehet mondani, hogy sok jó könyvet – bajban is voltam a tíz legemlékezetesebb kiválasztásakor. Ami jó. Csalok is picit, mert rá kellett jönnöm, hogy van, akit egyszerűen egy lapon sem emlegethetek más szerzőkkel, könyvekkel – és nem is feltétlenül azért, mert a világirodalom „leglegleg” szerzője (bár szerintem esélyes, de ugye mind tisztában vagyunk vele, hogy nincs olyan hogy a világirodalom legjobb szerzője???), sokkal inkább azért, mert annyira sokat jelent nekem és annyira mély és meghitt viszony fűz a könyveihez, amihez eddig még semmilyen más kulturális élmény nem ért fel. Szóval külön kategóriát alkotok neki inkább. De erről majd a végén, előbb nézzük az évi rendes „legeket”. 

Az év felfedezése a sci-fi! 

Év elején önként és dalolva megfogadtam, hogy megismerkedem a sci-fi műfajával – azok után, hogy a tavalyelőtti a „furcsa könyvek éve” lett a Pelevinekkel, Lauren Beukes könyveivel, a Krakennel, az Oszamával, logikus volt, hogy meg kell támadnom ezt a - tőlem eddig igencsak távol álló - műfajt is. Hogy milyen jól tettem, arra majd rácsodálkozhattok a toplista végén :) Elöljáróban annyit, hogy a Déli végek trilógia, a Mellékes igazság és a 2312 egyaránt az év legkellemetesebb könyves kalandjai közé tartoznak – olyan új utakra vittek, amelyek létezéséről eddig fogalmam sem volt, és olyan újfajta olvasási élménnyel ajándékoztak meg, ami a „megszokott” olvasmányokba épp belepunnyadni készülő kis fejecskémnek valóban pezsdítő, felrázó, agytekervényeket próbára tévő szellemi munka volt. Nem lehetek elég hálás érte – megyek is tovább ezen az úton, az tuti. 

Az év csalódása: viszket a kezem, hogy azt írjam, a Holtodiglan, de az igazság az, hogy nagyjából egész pontosan tudtam, mit várhatok attól a regénytől, így aztán bajos lenne csalódásról beszélni. Pont olyan szar volt, mint amire számítottam. De legalább jól kidühönghettem magam rajta, plusz szert tettem egy újabb adu ászra a magasröptű „lehet-e jobb egy filmadaptáció mint az eredeti könyv” beszélgetésekben. Lehet. Ennél picit fájóbb pont, hogy Kate Morton Távoli órák című könyvét milyen szinten untam. Azok után, hogy az írónő előző két könyve, a Felszáll a köd és Az elfeledett kert mennyire belopta magát a szívembe, különösen fájt – annyira, hogy (bár ritkán fordul elő ilyesmi) amint befejeztem, gyorsan el is passzoltam, ne rontsa itt a levegőt. Pedig sok baj nincs a könyvvel - úgy egyébként - csak épp tök ugyanolyan, mint a másik kettő. Mintha minden elhagyatott, elfeledett, ódon angol kastély épp ugyanazokkal a sötét titkokkal lenne terhes. Amire persze van esély, de akkor meg nem kell mindről okvetlenül regényt írni... 

Az év kellemes meglepetése: Ben Aaronovich: London folyói – pedig ez aztán tényleg semmi különös… Mégis, olyan jól szórakoztam rajta, mint kevés más könyvön akkortájt – gyakorlatilag az első oldaltól üdvözült vigyorral a fejemen olvastam. Leginkább a hamisítatlan, nagyon angol humor miatt, ami minden sorát átitatja. Levágott fejű hullával indítunk és egy bekezdésen belül az edzett londoni városlakók lélektanán elmélkedünk – azért ez nem semmi. Ezek után pedig kapunk egy fifikás és borzasztóan szellemes nyomozást, egy szerethető mágustanonc-rendőrt, egy szellemvadász kutyát és nyitott kaput egy világra, melyet nagyon szeretnénk közelebbről megismerni – amire már van is lehetőségünk, hisz a folytatás már a boltokban. Azt hiszem, ez a sorozat lesz az én guilty pleasure-öm a következő hónapokban… 

Az év kellemetlen meglepetése: hogy mennyire nem tudtam mit kezdeni a szerintem egyébként zseniális Alan Hollinghurst (a 2011-es listavezető) új könyvével. Pedig én nagyon akartam szeretni – mégis, a Más apától valahogy távol maradt tőlem. Baromi jó könyv, igazi bölcsészálom, Hollinghurst továbbra is gyönyörűen ír, minden objektív szempont szerint valószínűleg az egyik legjobb könyv, amit idén olvastam, ennek ellenére úgy küzdöttem át magam rajta, mint gimisként az Iliászon. Szóval itt leginkább én vagyok a kellemetlen meglepetés saját magamnak – nem szoktam hozzá, hogy így szenvedek kurva jó könyvekkel. Ezen változtatni kéne, egyszer majd ezt is újraolvasom, de most egy darabig azt hiszem, nem erőltetem a nagyonokos szépirodalmat, inkább olyasmit olvasok, ami jól is esik. 

És akkor lássuk, mely könyvek jelentették a legjobb élményt 2014-ben (szokás szerint visszafelé haladva): 

10 – Camilla Grebe– Åsa Träff: A terapeuta – Kisebbfajta olvasási válságból rángatott ki nyáron ez a könyv, mely a skandináv krimiktől megszokott módon egyszerre lúdbőröztető krimi és nyomasztó társadalomrajz – középpontban ezúttal egy saját traumája béklyójából szabadulni képtelen pszichológussal, aki hirtelen egy sorozatgyilkos célpontjává válik. Aztán persze kiderül, hogy semmi sem az, aminek elsőre gondoltuk. Egy olyan társadalom képét rajzolja elénk Camilla Grebe és Åsa Träff, amelyben kis túlzással mindenki küzd ilyen-olyan defektusokkal, és a többség mindent elkövet, hogy elnyomja ezeket. Mert ezt legalább megtanultuk – játszani a szerepünket, demonstrálni, hogy minden kerek. Csak nehogy kizökkentsen valami felfoghatatlanul nagy pofon, mert akkor aztán borul minden… 

9 – Émile Ajar: Salamon király szorong – Aki zokogott már a legboldogabb napjain a konyhakövön gubbasztva mert félt attól, hogy elveszti a nehezen szerzett kis boldogságmorzsát, annak kötelező könyv ez – olyan őszintén és mélyre hatolóan beszél mindennapi szorongásainkról, ahogy kevés regény; és teszi ezt olyan iróniával és mesterkélten analizáló távolságtartással - mert kilóg ám a lóláb - hogy olykor szájbatekerném az írót amiért ilyen nyíltan kiröhög. Aztán meg csapkodom a térdem és én is kiröhögöm magam. Mert valljuk be, gyakran - nagyon gyakran - marhára röhejesek vagyunk mi, ipari szorongók… 

8 – Arthur Phillips: Arthur tragédiája – Gigantikus irodalomtörténeti tréfa, játékosan gonosz posztmodern remekmű, esetleg egy újra felfedezett Erzsébet-kori dráma köré tákolt szenzációhajhász önvallomás? Vagy tán az, aminek a fülszöveg ígéri: egy valódi irodalmi szenzáció, William Shakespeare egy elfeledett darabjának közreadása, az azt megtaláló – s csak véletlenül író – Arthur Phillips hosszú lére eresztett előszavával? Nos, egy kicsit mindegyik – az már az olvasó döntése, hogy melyik irányba indul el. Phillips jótékonyan fogja a kezét, bármerre menjen – hogy a hátunk mögött feltehetően úgyis kiröhög bennünket, akármelyik „olvasat” mellé tesszük le a garast, az igazából senkit se zavarjon. 

7 – Anna Gavalda: Édes életünk – Gavalda tán sose volt ennyire keserű – míg korábban a boldogsághoz kacskaringós, ámde biztos út vezetett az élet gördítette akadályokon át, most egyre csak azt éreztem: hőseinek önmagukkal kell napra nap megküzdeniük azért, hogy legalább észrevegyék a boldogság lehetőségét. Ami olykor kiszúrja a szemünket, máskor meg el kell veszítenünk valami nagyon értékeset, hogy észrevegyük. Ki tudhatná előre, mikor melyik húzás jön be? 

6 – Lionel Shriver: Születésnap után – Szeretjük azt hinni, hogy sorsfordító pillanatokon múlik minden, és néha ez bizony így is van – ám hogy pontosan mi is múlik ezen pillanatokon és hogy vajon minden másképp lesz-e, ha adott döntéshelyzetben a másik utat választjuk, az már egy sokkal összetettebb és érdekesebb kérdés. Shriver okosan és analitikus éleslátással boncolgatja a kérdést, és van annyira bátor, hogy szembemegy az örök „miért nem a Hufnágel Pistihez mentem hozzá?” dilemmával. Mert ugyan adott pillanatban valóban mindent megváltoztathat egy döntés, de hosszú távon – pláne egy élet távlatában – értelmetlen jó és rossz döntésről beszélni. Bármelyik úton indulunk el, ugyanúgy várhatnak ránk buktatók, csalódások, kudarcok, hisztik – ahogy sikerek és boldog pillanatok is. Nagyjából egy dolog biztos: az életünk maga a kiszámíthatatlanság. 

5 – Jacqueline Harpman: Orlanda – Orlando parafrázis is meg nem is… Harpman okosan és élvezetesen (olykor még viccesen is) pöröl Woolf-fal és az Orlando általánosan elfogadott értelmezésével: olyannyira, hogy nemváltással megtűzdelt, itt-ott pszichothrillerbe hajló regényében meglehetősen sajátságos újraértelmezését is adja Woolf klasszikusának. Valódi bölcsészálom ez a könyv – ugyanakkor az év legnagyobb könyvpiaci félrepozicionálásának áldozata. Ami nekem fáj a legkevésbé, hisz hozzám eljutott, élveztem minden percét, minden irodalmi játékát, minden posztmodern trükkjét. De tartok attól, hogy sokakhoz, akik értenék és értékelnék, nem fog eljutni – mert a vattacukor-borító láttán kézbe se veszik, mert elmennek mellette, mert nem néznek utána; míg esetleg azok, akik egy vicces-romantikus cuccot remélve lelkesen megveszik, az első néhány oldal után elborzadva teszik le. Kár érte… 

4 – John le Carré: Az üldözött – Le Carré látomása ismét felkavaró, keserű, kiábrándult és nagyon-nagyon okos – még mindig fényévekre a high-tech szuperkémek világától, s nem csak külsőségeiben. Itt nincsenek jól körülhatárolható ellenfelek, akiket elég lepuffantani, és aztán el lehet lovagolni a naplementébe a jó csajjal, nincsenek világos választóvonalak, egyértelmű erkölcsi magaslatok. Csak kérdések vannak, és egy megfoghatatlan, mindent behálózó, vírusszerűen terjedő ellenség, a terrorizmus, mellyel szemben egyszerűen nincsenek eszközeink. Ez a mozaikokból építkező, sok szálon futó, sok főszereplőt mozgató regény a maga megválaszolhatatlan kérdéseivel, önmagunkkal szembenézésre késztető felvetéseivel, pergő párbeszédeivel, szaggatottságával és félelmetesen jól körülrajzolt karaktereivel tökéletesen szolgálja témáját – jelesül, hogy az olvasó is vesszen csak el ebben a rengetegben. Ott a helye az eddigi legjobb le Carré-mű, az Egy tökéletes kém mellett. 

3 – Jonathan Franzen: Erős rengés – Az eddigi három, magyarul megjelent Franzen-regény közül ez a legkevésbé maradandó, és messze, nagyon messze van az engem tavalyelőtt szó szerint földbe döngölő Javítások elemi erejétől. Ahelyett, hogy finom ecsetvonásokkal felrajzolna egy óhatatlanul tragédiához vezető utat, annak minden apró momentumával és minden elszalasztott lehetőségével, itt egyszerűen az orrunk alá dörgöli a tragédiát. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy ne lenne bitang jó könyv, amiért a legtöbb kortárs író odaadná a fél életművét, csak hát az a nagy helyzet, hogy itt egy tökéletes (Javítások), egy majdnem tökéletes (Szabadság) és egy „csupán” nagyon jó regény áll sorban a polcon. Ami azért nem mindegy. Persze még a leggyengébb könyvével is simán dobogós, szóval annyira nagy baj nincs... 

2 – Robert Galbraith: Kakukkszó – Jó lett volna, ha úgy olvashatom, hogy nem tudom, ki a szerző, de legyünk őszinték, ha nem tudtuk volna, ki a szerző, jó eséllyel soha nem adják ki nálunk, én meg nem olvasok angolul krimit (sem), így aztán jól lemaradtam volna róla. Most meg ott vagyok, hogy dacára évek óta kitartóan meglévő HP-rajongásomnak, azt kell mondjam, Cormoran Strike nyomozása még a kis túlélő kalandjainál is jobban belopta magát a szívembe. Szinte tökéletes krimi, fordulatos, rejtélyes, okos, teli félrevezetésekkel, gyanúsabbnál gyanúsabb alakokkal és félreértelmezhető bizonyítékokkal – mégis, nekem nem a krimi adja e regény legfontosabb rétegét, hanem az a társadalomkritika, ami megvolt már a Harry Potter szériában is, és ami köré az Átmeneti üresedés fel lett húzva. 

1 – Kim Stanley Robinson:2312 – Ahogy írtam fentebb, sci-fi évet hirdettem tavaly – ennek örvén Robinson jött, látott és meggyőzött. Magam is meglepem vele, de ahányszor visszagondolok az év legmeghatározóbb olvasmányaira, ő ugrik be. Félelmetesen összetett, ötletgazdag, lenyűgözően megírt regény, tele posztmodern trükkökkel, intertextualitással, filozófiával, bármilyen műfajiságon messze túlmutató társadalomkritikával és ijesztő jövő-látomással. Az izgalmas cselekmény, a bolygóközi politikai intrikák, az űrutazás és a nem sci-fin edzett olvasót azért meglehetős kihívások elé állító technikai részletek már csak a ráadás. Engem megvett, kilóra. Ha ilyen a sci-fi, akkor mostantól sci-fi rajongó vagyok! 

És akkor a csalás, mert ilyen is kell...

Virginia Woolf: A világítótorony – Minden listán felül. Woolf az én bibliám. Minden újraolvasással egyre mélyebbre hatol, egyre fájóbb húrokat penget, mégis, ahányszor beleveszek egy regényébe, azt érzem, hazaérkeztem. Ez a legszebb műve – a Mrs. Dalloway és az Orlando mellett a leghíresebb és tán a „legfontosabb” is, de ez olvasás közben úgyis mindegy. Ez beszél hozzám legszebben álmokról, vágyakról, lemondásról, elmúlásról, magányról. Anélkül, hogy okvetlenül bele kelljen halni. Egyszerűen, szépen, elfogadással. Lehulló őszi levelek illenek hozzá. 

Bónusz: 

Az év filmélménye: kevesebbet olvastam, tán ennek is köszönhető, hogy több filmet néztem – más kérdés, hogy lustaságból még kevésbé írtam róluk, mint a könyvekről. Tervben van valamiféle összefoglaló jellegű filmes-sorozatos poszt, de annyi minden van tervben folyamatosan… Ja, mert sorozatokat is néztem, jóval többet, mint eddig és élveztem! Nem ismerek magamra. Az éves mozis termésből messze kiemelkedik A Wall Street farkasa, az Amerikai botrány és A Grand Budapest Hotel – de mindhárman eltörpülnek…

…Az üldözött mellett. Ahogy a listás pozíciójából is látható, a sok remek le Carré-regény közül is kiemelkedik Az üldözött – ezért és a két korábbi kiváló filmrevitel (Suszter, szabó, baka, kém és Az elszánt diplomata – A panamai szabót inkább hagyjuk…) által magasra pöccintett léc miatt nagyon is kétesélyes volt, miként csapódik le bennünk, rajongókban Anton Corbijn sok szempontból rendhagyó adaptációja. Egészen a nyitóképig – mert onnantól gyakorlatilag már nincs kérdés, beszippant és tátott szájjal csodáljuk, hogy ez a mozifilmek tekintetében szinte még újoncnak számító kliprendező milyen zavarba ejtően jól érzi le Carré stílusát, mennyire képbe tudja álmodni azt a szürke, kiábrándult, kudarcszagú légkört, amiben téblábolnak a szereplők. Innentől pedig nem érdekelnek a hangsúlyeltolódások, a változtatások, a sűrítések, mert ez a film úgy tökéletes, ahogy van – úgy simul bele maradéktalanul a le Carré-univerzumba, hogy szemrebbenés nélkül értelmezi át a regényt. Lehetne tananyag a filmipar kismestereit képző kurzusokon: gyerekek, így kell kreatívan adaptálni – persze ehhez kell egy le Carré-mű alapnak és nem utolsó sorban egy olyan (sajnos immáron néhai) színészisten, mint Philip Seymour Hofmann a középpontba. 

Az év koncertélménye: annyi fantasztikus koncerten voltunk (csak a legemlékezetesebbek: Raiz & Radicanto, Lo’ Jo, Bin-Jip lemezbemutató [még cikk nélkül], EastWing és Emilia Amper a Fonóban, Vad Fruttik tombolás) hogy nagyon nehéz lenne választani, ha nem lett volna Peter Gabriel a Budapest Arénában… Azt hiszem, legnagyobb közös kedvencünk Zolival; már az kisebbfajta csoda és egy évtizedes álom megvalósulása volt, hogy eljutottunk rá – maga az est pedig egy gazdag időszak betetőzéseként és egy nehéz időszak előtti utolsó nagy levegővételként marad meg bennem. Bármikor újraélném! 

Az év különlegessége: Icaro – Daniele Finzi Pasca egyszemélyes színpadi estje a legmegrázóbb és legfelemelőbb színházi élmény, amiben valaha részem volt – egy sugárzóan őszinte, szeretetteli mese repülésről, szabadságvágyról, az önmagunk köré húzott falak ledöntéséről, saját magunk megszabadításáról. Finzi Pasca magából ad egy darabot – talán ezért lehet az övé a leginkább megélt színpadi szabadság, amit valaha láttam. Szárnyal előttünk, szárnyal nekünk, és mi azt érezzük: szeret minket, hisz bennünk, tudja, hogy mi is meg tudjuk csinálni. Hogy tudunk repülni. És tudjátok mit? Az este végére mi is kicsit jobban hiszünk magunkban. Azt hiszem, ez a legnagyobb ajándék, amit a művészet adhat.

…

Listázom itt a tavalyi évet, közben visszaolvasom a cikkeim, és rendre rácsodálkozom, micsoda élményekben volt részünk! Mindent összevetve hihetetlenül gazdag kis évünk volt, tele csodás könyvekkel, filmekkel, koncertekkel, cikkekkel (nesze neked...). Ebben nincs hiba. E téren nem kínoz túl sok kihagyott lehetőség, kielégítetlen vágy – az a néhány könyv, ami nem lett meg, valahogy úgyis hozzám talál, ha igazán szükségem lesz rá. Jó lenne végre egy nyugodtabb, csendesebb év, kevesebb magánéleti zűrrel és nehézséggel, hogy megint teljes szívemből a kultúrára koncentrálhassak, ahogy szeretnék – ennyit kívánok jövőre. Konkrétumokat inkább nem, már a várólista-csökkentéssel is feszegetem a határaim. Maradjunk a változatos, jól megválogatott olvasmányoknál, filmeknél, koncerteknél. Mondjuk jó lenne többet színházba járni. Meg levetkőzni a maradék megfelelési kényszereim is. Meg újraolvasni régi kedvenceket. Meg írni végre a már újranézett-újraolvasott kedvencekről. Meg...

De tudjátok mit? Lesz, ami lesz. Én már tudom, mivel nyitom a januárt, a többit meg meglátjuk. Boldog új évet mindannyiunknak! Sok jó könyvet, nyugalmat, szeretetet, kinek-kinek azt, amit a legjobban szeretne! Köszönöm, hogy az új esztendőben is velünk tartotok :)