2026. október 13., kedd

Mike Carey: Lucifer (harmadik kötet)

Továbbra is feneketlen élvezettel fürdök bele ebbe a világba, és összességében most sem éreztem úgy, hogy kilúgozódott, kiszáradt a mese folyama alólam. De tény, az eddig példaszerűen tartott koherenciát a Lucifer harmadik, gyűjteményes kötetében sikerült azért itt-ott bucira pofozni. Összetett kérdés ez, hiszen a Végtelenek világa, ahova ez a mese is íródik, teljes mértékig multikulturális képződmény, egyébként is számos ellentmondást hordoz az által, hogy az emberi hitrendszerek számos istene, istensége, angyala és démona, szelleme és pszichopompja utazik ezen a közös hajón az újabb ismeretlenbe a mese óceánjáig. Lehet, sőt, kötelező játszani benne az értelmetlen összevetésekkel - aminek amúgy épp terebélyes időszaka van a kortárs lendület-vételekben. Például, tegyük fel a kérdést, ki az erősebb: Palpatine, vagy Thanos... Az irodalmi és filmes, de főleg a gamer popkultúra értelmetlen játéka – hiszen egy tükörben valójában ugyanazok, és önmagukat kellene legyőzni, amikor egymást.
 
De ezzel együtt is, eddig a történetben volt néhány olyan alappont, amin a világ épülete állt – és most az alapok közül pár tartópillért a történetfűzés adott pontjain figyelmen kívül hagytak a mesélők. Nyilván céllal, a saját vízió kedvéért, hogy a történet eljuthasson odáig, ahova el szeretne jutni. És abból, amit az irány sejtet, én is szeretném, hogy eljussanak oda, mert megint a képregényes keret szokott sablonjain messze túl látó kifejlet érzetét hordozzák az elképzelt képkockák. A Neil Gaiman által megálmodott Sandman varázsa is ez az aprólékosan kidolgozott határátlépés volt, ahogy nem a szokott mesét, hanem a valódit sikerült elmesélni egy arra látszólag alkalmatlan formanyelvvel. A kult-státusz motorja itt is pontosan ugyanaz. Csak eddig az anyasorozat pofátlansági szintjét úgy sikerült tartani, és itt-ott meg is haladni, hogy nem eliminálódott tőle az addig teremtett.
 
Mindazonáltal a dolog továbbra is mértéken felül izgat, a hova kifutása leginkább. Mert alapvető kérdéseket járkál továbbra is körül. Kik vagyunk, és miért teremtünk mitologémákat – kik teremtődtek. És hogyan válnak maguk is (olykor a meséik keretén messze túl nyúlva) teremtővé. Hogyan árnyalható az egyszerű sablonvilágkép, a jófiúk és gonoszok harca, a vegytiszta mese miképp lehet a létünk eszelős bonyolultságának tükre. Értelmező tükre ráadásul, azaz hogyan áll nemcsak a szórakozás (a szétszóródás), de a tanítás jegyében. Mike Carey látomása, amit elhívatott rajzolók, kihúzók és beírók segítségével elénk tesz, ekkora ígéreteket hordoz még mindig, úgyhogy továbbra is nagyon várom a mese végét. Hogy majd mibe avat be – milyen tudást dörgöl az orrunk alá, amit amúgy nyilván tudtunk, de nem raktuk kontextusba.
 

Mert minden előzetes várakozást felül tud írni. Az első gyűjteményes kötetben megalapozott és a másodikban teljesen elkerülhetetlenné és valóban kétesélyessé tett „nagy párviadal” Lucifer és Amenadiel között Effrul mezején többet ad, mint amennyit vártam, ügyesebben csavarja meg a mesét, mint ahogy a felépítése, az oda vezető út ígérte. Rudd mester eddig is igen sajátságos „vezeklése” kapott még egy alvadt vér-színű árnyalatot, és Mazikeen kergetőzése a japán viharistennel, Susanoo no Mikotóval (s aztán a saját egykori férjével, Scoriával) is brutálisan réteges lett. Kifejezetten pofátlan, és később alapvetően fontos ötlet-rétegekkel gazdagodtunk itt, gyönyörű tálalásban. Peter Gross és Ryan Kelly rajzolókként mindkét történetszálban folyamatos teniszmeccset játszanak az egymásnak passzolt rajzokkal, úgy, hogy a gyökeresen eltérő rajztechnika és ábrázolásmódok ellenére egyetlen, őrült, vízesés-szerű sodrássá válnak a füzetek, és a végén a meccset simán kihozzák döntetlenre.
 
A féknek, betétnek (és közben egyéb rétegek gátlástalan megalapozásának) beillesztett füzetek mostanra sokkal jelentőségteljesebbnek tűnnek a „kis színes” státuszánál. Dean Ormston repetitív rajzvilágát időközben nagyon megszerettem. A történetében Miss Zim’et, a démonkisasszony pont az ellenkező utat járja, mint Rudd mester – úgyhogy szerintem Mihály arkangyal egészen komolyan meglepődött volna, ha hagyja, hogy megérintse. Mondom, rossz- és jófiúk meg jó és rosszlányok tekintetében ez a mese kivételesen intelligensen épül, és Dean ezt valami eszelős, olykor szinte karikatúra-szerű humorral tálalja. Kicsit fájlalom is, hogy elköszönünk tőle egészen a végéig, amikor majd visszatér - a következőkben az ilyen mellékszálak kimunkálását tekintve átadja a stafétát vendégrajzolóknak. Például Ted Naifehnek, a kötetet lezáró kis színest illetően, aki (akárcsak a vendég-borítórajzoló Tara McPherson) klasszul bele is fürdik ebbe a világba és nincs ellenemre, hogy engem is szügyig belefürdetett.
 
A kötet gerince, az utazás, Elaine Belloc (és Mona Doyle) lelkéért a Naglfaron, az északi istenek hajóján, parádés, telitalálat – úgy von be régi és új szereplőket, ahogy a legjobb középfordulat-szerű kalandok. És kerete a legkomolyabb bukfencnek, amivel Mike Carey kvázi le is körözi Gaimant – mert mi van akkor, ha nemcsak a legfőbb démon, de az úristen is megunta a verklit, és otthagyná a teremtett világ idejét és tereit? Bitang érdekes gondolat, fantasztikus következetességgel tálalva, aminek a végén egy egész birodalom is eltűnik a feledésben. Kíváncsi leszek, van-e az alkotókban annyi következetesség, hogy a Csend birodalmának metamorfózisa hatással legyen a Csend angyalára is. Meglátjuk, vicces volna eztán egy nevéhez illendőn fecsegő Duma.

Ahol az egész nekem billen picit, az a Vértestvérek meséje, pedig ez is agyas, végiggondolt, tele olyan telitalálatokkal, mint az "indokoltan pusztító" ál-Jahve páros. Viszont ebben a mesében üt ki, hogy egy ponton túl a Végtelenek világának legerősebb sarokköve, Halál kifog a mesefűzőkön. Az, ahogy a két titán a kezében hordozva jelképét kudarcot vall Álom birodalmával szemben, ügyetlen, és zavaros, és teljes egészében szembe megy ennek a multikulturális képződménynek a belső logikájával (engem speciel az egész, ebben a füzetben elmesélt történetnél jobban izgat, hogyan jutottak hozzá az Ankhhoz). Mint ahogy a megistenülés szándéka, a gyülemlő hit által mintegy megkapott halhatatlanságuk is önkényes írói döntés, amely önmagában nem következik a világból és eddig megismert belső rendjéből. Más kérdés, hogy ezeket a figyelmen kívül hagyásokat (hiszen mintegy „elfelejtjük” ebben a mesében Halit, meg azt, hogy körülbelül ő a Végtelenek világában a legerősebb entitás) egy kiváló, intelligens vallásos fanatizmus-kritika komponálása kedvéért ejtik meg az alkotók, amelyet a fenntartásaim ellenére nagy örömmel olvastam.
 

A végszó megint ez: öröm és hála néked, FUMAX kiadó; alig várom, hogy olvashassam a folytatást. Szerintem legyetek erre a folyamra kíváncsiak.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...