Továbbra is feneketlen élvezettel
fürdök bele ebbe a világba, és összességében most sem éreztem úgy, hogy
kilúgozódott, kiszáradt a mese folyama alólam. De tény, az eddig példaszerűen
tartott koherenciát a Lucifer harmadik, gyűjteményes kötetében sikerült azért
itt-ott bucira pofozni. Összetett kérdés ez, hiszen a Végtelenek világa, ahova
ez a mese is íródik, teljes mértékig multikulturális képződmény, egyébként is
számos ellentmondást hordoz az által, hogy az emberi hitrendszerek számos
istene, istensége, angyala és démona, szelleme és pszichopompja utazik ezen a
közös hajón az újabb ismeretlenbe a mese óceánjáig. Lehet, sőt, kötelező
játszani benne az értelmetlen összevetésekkel - aminek amúgy épp terebélyes
időszaka van a kortárs lendület-vételekben. Például, tegyük fel a kérdést, ki
az erősebb: Palpatine, vagy Thanos... Az irodalmi és filmes, de főleg a gamer
popkultúra értelmetlen játéka – hiszen egy tükörben valójában ugyanazok, és
önmagukat kellene legyőzni, amikor egymást.
De ezzel együtt is, eddig a
történetben volt néhány olyan alappont, amin a világ épülete állt – és most az
alapok közül pár tartópillért a történetfűzés adott pontjain figyelmen kívül
hagytak a mesélők. Nyilván céllal, a saját vízió kedvéért, hogy a történet
eljuthasson odáig, ahova el szeretne jutni. És abból, amit az irány sejtet, én
is szeretném, hogy eljussanak oda, mert megint a képregényes keret szokott
sablonjain messze túl látó kifejlet érzetét hordozzák az elképzelt képkockák. A
Neil Gaiman által megálmodott Sandman varázsa is ez az aprólékosan kidolgozott
határátlépés volt, ahogy nem a szokott mesét, hanem a valódit sikerült
elmesélni egy arra látszólag alkalmatlan formanyelvvel. A kult-státusz motorja
itt is pontosan ugyanaz. Csak eddig az anyasorozat pofátlansági szintjét úgy
sikerült tartani, és itt-ott meg is haladni, hogy nem eliminálódott tőle az
addig teremtett.
Mindazonáltal a dolog továbbra is
mértéken felül izgat, a hova kifutása leginkább. Mert alapvető kérdéseket
járkál továbbra is körül. Kik vagyunk, és miért teremtünk mitologémákat – kik
teremtődtek. És hogyan válnak maguk is (olykor a meséik keretén messze túl
nyúlva) teremtővé. Hogyan árnyalható az egyszerű sablonvilágkép, a jófiúk és
gonoszok harca, a vegytiszta mese miképp lehet a létünk eszelős
bonyolultságának tükre. Értelmező tükre ráadásul, azaz hogyan áll nemcsak a
szórakozás (a szétszóródás), de a tanítás jegyében. Mike Carey látomása, amit
elhívatott rajzolók, kihúzók és beírók segítségével elénk tesz, ekkora
ígéreteket hordoz még mindig, úgyhogy továbbra is nagyon várom a mese végét.
Hogy majd mibe avat be – milyen tudást dörgöl az orrunk alá, amit amúgy nyilván
tudtunk, de nem raktuk kontextusba.
Mert minden előzetes várakozást
felül tud írni. Az
első gyűjteményes kötetben megalapozott és a
másodikban
teljesen elkerülhetetlenné és valóban kétesélyessé tett „nagy párviadal”
Lucifer és Amenadiel között Effrul mezején többet ad, mint amennyit vártam,
ügyesebben csavarja meg a mesét, mint ahogy a felépítése, az oda vezető út
ígérte. Rudd mester eddig is igen sajátságos „vezeklése” kapott még egy alvadt
vér-színű árnyalatot, és Mazikeen kergetőzése a japán viharistennel, Susanoo no
Mikotóval (s aztán a saját egykori férjével, Scoriával) is brutálisan réteges
lett. Kifejezetten pofátlan, és később alapvetően fontos ötlet-rétegekkel
gazdagodtunk itt, gyönyörű tálalásban. Peter Gross és Ryan Kelly rajzolókként mindkét
történetszálban folyamatos teniszmeccset játszanak az egymásnak passzolt
rajzokkal, úgy, hogy a gyökeresen eltérő rajztechnika és ábrázolásmódok ellenére
egyetlen, őrült, vízesés-szerű sodrássá válnak a füzetek, és a végén a meccset
simán kihozzák döntetlenre.
A féknek, betétnek (és közben
egyéb rétegek gátlástalan megalapozásának) beillesztett füzetek mostanra sokkal
jelentőségteljesebbnek tűnnek a „kis színes” státuszánál. Dean Ormston
repetitív rajzvilágát időközben nagyon megszerettem. A történetében Miss
Zim’et, a démonkisasszony pont az ellenkező utat járja, mint Rudd mester –
úgyhogy szerintem Mihály arkangyal egészen komolyan meglepődött volna, ha
hagyja, hogy megérintse. Mondom, rossz- és jófiúk meg jó és rosszlányok
tekintetében ez a mese kivételesen intelligensen épül, és Dean ezt valami
eszelős, olykor szinte karikatúra-szerű humorral tálalja. Kicsit fájlalom is,
hogy elköszönünk tőle egészen a végéig, amikor majd visszatér - a következőkben
az ilyen mellékszálak kimunkálását tekintve átadja a stafétát vendégrajzolóknak.
Például Ted Naifehnek, a kötetet lezáró
kis
színest illetően, aki (akárcsak a vendég-borítórajzoló Tara McPherson)
klasszul bele is fürdik ebbe a világba és nincs ellenemre, hogy engem is szügyig
belefürdetett.
A kötet gerince, az utazás,
Elaine Belloc (és Mona Doyle) lelkéért a Naglfaron, az északi istenek hajóján,
parádés, telitalálat – úgy von be régi és új szereplőket, ahogy a legjobb
középfordulat-szerű kalandok. És kerete a legkomolyabb bukfencnek, amivel Mike
Carey kvázi le is körözi Gaimant – mert mi van akkor, ha nemcsak a legfőbb
démon, de az úristen is megunta a verklit, és otthagyná a teremtett világ
idejét és tereit? Bitang érdekes gondolat, fantasztikus következetességgel
tálalva, aminek a végén egy egész birodalom is eltűnik a feledésben. Kíváncsi
leszek, van-e az alkotókban annyi következetesség, hogy a Csend birodalmának
metamorfózisa hatással legyen a Csend angyalára is. Meglátjuk, vicces volna
eztán egy nevéhez illendőn fecsegő Duma.
Ahol az egész nekem billen picit,
az a Vértestvérek meséje, pedig ez is agyas, végiggondolt, tele olyan
telitalálatokkal, mint az "indokoltan pusztító" ál-Jahve páros. Viszont ebben a
mesében üt ki, hogy egy ponton túl a Végtelenek világának legerősebb sarokköve,
Halál kifog a mesefűzőkön. Az, ahogy a két titán a kezében hordozva jelképét
kudarcot vall Álom birodalmával szemben, ügyetlen, és zavaros, és teljes
egészében szembe megy ennek a multikulturális képződménynek a belső logikájával
(engem speciel az egész, ebben a füzetben elmesélt történetnél jobban izgat,
hogyan jutottak hozzá az Ankhhoz). Mint ahogy a megistenülés szándéka, a
gyülemlő hit által mintegy megkapott halhatatlanságuk is önkényes írói döntés,
amely önmagában nem következik a világból és eddig megismert belső rendjéből.
Más kérdés, hogy ezeket a figyelmen kívül hagyásokat (hiszen mintegy
„elfelejtjük” ebben a mesében Halit, meg azt, hogy körülbelül ő a Végtelenek világában
a legerősebb entitás) egy kiváló, intelligens vallásos fanatizmus-kritika
komponálása kedvéért ejtik meg az alkotók, amelyet a fenntartásaim ellenére nagy örömmel olvastam.
A végszó megint ez: öröm és hála néked, FUMAX kiadó; alig várom,
hogy olvashassam a folytatást. Szerintem legyetek erre a folyamra kíváncsiak.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése