Gundecha Brothers - Az Indiai Klasszikus Zene Mesterei XIV., Trafó

Egy 3000 éves, folyamatosan művelt zenei tradíció előadóit köszönthette a közönség a Trafóban a minap, a Gundecha Brothers koncertjén. A mi újra és még újabbra kihegyezett, tán épp ezért: folyvást nosztalgikus, rohanó világunk nem ismer ilyet – ennyi ideig a maga stílusában, befelé finomodó zenét. Az indiai klasszikus zene kötött formák és szabályok rendjén belül szabad, improvizatív játék lehetőségét kínálja a művelőinek, mesterek adják át művészetük finom sajátosságait tanítványaiknak, akár húsz nemzedéken át töretlenül fennálló zenészdinasztiák ápolják értő fülek előtt ma is a hagyományt. Nem is tudom, miért hívom így: hagyomány – hiszen annyira mást értünk e szó alatt. Hiszen az indiai klasszikus zene él, változik ma is a maga keretein belül; s ha számunkra nem is különülnek el ezek az iskolák, ha nem is tudjuk megkülönböztetni a dhrupad védikus időszakra visszanyúló kompozíciós formáját más formáktól, azt hallhatjuk, zenei előképzettség nélkül is, hogy valami csodálatos, ami a színpadon történik.

 

A legérzékenyebb hangszer az emberi torok – ezt ezután soha nem fogom elfelejteni. Pandit Umakant Gundecha és pandit Ramakant Gundecha jelenleg India legkeresettebb énekesei közé tartoznak – talán nem véletlen, hogy a Trafó „Az indiai klasszikus zene mesterei” sorozatának ők az első visszatérő vendégei –, szó szerint világsztárok. De ez lényegtelenné válik, ahogyan a legtermészetesebb módon elhelyezkednek az énekléshez, ahogyan mindketten elkérik a kíséret hangszerét, a tampurát a játékosoktól, és gondosan behangolják; valahol az otthonteremtés gesztusa ez a lassú rákészülés, nemcsak a hely belakása, de belehelyezkedés egy hangulatba, egy lelkiállapotba – egy hangoltságba, mondjuk.

A legérzékenyebb hangszer az emberi torok – mert amikor megszólalnak az énekesek, bizony az élmény törli a fejből még az addigi felfokozott várakozást is, a tudatát, hogy megint egyszerit és megismételhetetlent hallok, ami örökkévaló szeretne lenni – és nem úgy, hogy akármire is rávésik, hanem úgy, ahogyan a legszebb törekvéseink örökkévalók. Értsünk szót – én nem ismerem mélységében ezt az akár egész életre elég figyelmet követelő, kontinensnyi zenebirodalmat – csak szeretem. És nem tudok érveket a kijelentésemhez, hogy amit hallottam a színpadról, az tokkal-vonóval rakja zsebre az egész európai zenét – csak így érzem. Nem ismerem maradéktalanul, hogyan épül fel a rága, a dallam birodalma, és hogyan simul a ritmus, a tála világára. Olvastam, hogy a rága mint mű – az is, amit hallok – a bonyolult szabályrendszerben való improvizáción alapul, hogy mindegyiknek neve van, nem címe, hogy mindegyiknek saját karaktere van. Szinte megszólítandó „személyiség”, semmint előadandó darab – és az ismerőinek történeteket mesél, megidéz és felidéz, rétegek oly bőségét tárva fel, amelyre nincs és nem is lehet rálátásom.

És persze, amit hallok, abban pátosz nincs annyi, mint a róla írt szövegben, viszont ihletettség és játék, s játékossága ellenére komoly viadal (ezen az estén) énekes és énekes között annál több van. A „kimondás” – akár ha csak egy bottal üres hordót kongatok – önkifejezés is. Az énekesek apró gesztusokkal ismerik el a másikat – az egyén teljesítményét a megidézésben – és kérnek szinte bocsánatot időnként a botlásaikért. Istenem, de szeretnék énekelve így „botlani”, ahogy ők! Eltérő karakterek egyébként; hangban is, énekstílusban is, és remekül játszanak egymással, úgy dobálják a hang labdáját énekkel is, ahogyan a dallam, vagy a ritmus hangszereitől már megszokhattuk. Meg a ritmus labdáját – egészen hihetetlen ritmusképleteket énekelve ki olykor, a fokozódó tempóban, a végén.

Az est második felében megzenésített verseket adtak elő. Milyen érdekes, mintha Sebőék ebből a tradícióból, főleg a dallami építkezésből is táplálkoztak volna a maguk verszenésítéseihez; többször is elfog az érzés – persze lehet, hogy csak a hozzáállásuk volt hasonlatos, és lehet, hogy ez pont elég. Elfog, hogy jó lenne érteni a szöveget – vagy legalább tudni, kinek a versét éneklik. Jó lenne tudni, nemcsak sejteni, hogy az érzelmi-gondolati csúcspont-e az a sor-pár, amit kiemelnek improvizálni, felelgetni megint – ezek a zenésítések nem épülnek, vagy nem úgy épülnek, olyan komótos rendbe, mint a rága; sűrűbbek, közelibbek a mi dalainkhoz – bár a hosszuk csak a rágához mérhetően rövid. De a megélt idő az elteltnél többnek tűnik – sűrű, erős este volt, négy zenemű egy kultúra zenekincséből, ahol (az estet bevezető dokumentumfilm szerint) uralkodói óhajra klasszicizálódott komolyzenévé a népzene, megőrizve mindkét attitűd legjavát: a mesterien felépített, élettel töltött zenei szerkezetet, s a zenész büszke, önfelmutató egyediségét.

Ahogy a koncertsorozat szervezője, Tóth Szabi nyilatkozta egykor: „Az indiai klasszikus zene egy jelentősen félreértett zenei hagyomány. A félreértés rendszerint abból fakad, hogy nagyon sokan kihasználják az európai közönség fegyelmezettségét és gyakorlatilag mindenfajta zenei képzés nélkül adnak koncerteket Indián kívül, például Magyarországon. Ennek a koncertsorozatnak az a célja, hogy az indiai klasszikus zene mestereit, vagyis ennek a muzsikának a tiszta formáját ismerő és bemutató előadóit hallhassuk.” Figyeljünk erre a sorozatra. Mert értéket közvetít – Bartókkal szólva: tiszta forrásból.