„A huszadik századi Franciaországból három név fog
fennmaradni: De Gaulle-é, Picassóé és Chanelé.”
André Malraux sokat idézett kijelentése (mely eme könyv
hátoldalán is helyet kapott) bár túlzó, jól jelzi Coco Chanel jelentőségét. A francia divat nagyasszonya, aki
kiszabadította a nőket a fűzőből, forradalmasította a divatot, útjára
bocsátotta a „kis fekete ruhát”, a Chanel
No 5-t, a bizsut és a fiúsan rövid hajat, kétségkívül a huszadik század
legnagyobb hatású nőalakjai közé tartozik (úgy gender-, mint popkulturális
szempontból). Ikon, példakép, nemzeti kincs – és közben egy gyarló, sok
szempontból elítélhető ember, aki egy viharos korban, gyermekkora és magánélete
terheivel a hátán halmozott egymásra rossz döntéseket. Vagy csupán egy gyenge
nő, aki rossz férfi(ak)ba szeretett bele?
Gabrielle Chanel 1883-ban született sokgyerekes, szegény
családban, nyomorban nőtt fel, majd anyja korai halála után katolikus árvaházba
került, ahol zabolázhatatlansága miatt nem találta helyét. Felnőve jóformán egyetlen
út állt előtte: az utca; ám tehetsége és kitartása (valamint később oly sokszor
gátlástalanságba csapó túlélőösztöne) jókor vezette jó helyre – gazdag és
befolyásos „pártfogók” segítették első kalapszalonjának megnyitását, majd
divatüzlete beindítását. Bár az önerőből magasra jutó nők példaképe lett, még
legelfogultabb életrajzírói sem tagadhatják, hogy az első tétova lépéseket
gazdag szeretői kitartottjaként tette meg. Ám ahelyett, hogy oly sok alacsony
származású és szép nőcskéhez hasonlóan beérte volna a „kirakat” szerepével, ő
tanult, taposott, helyezkedett, mai szóval: „megcsinálta magát”.
Miközben egyre magasabbra tört a divatvilágban, és a pezsgő
párizsi művészélet megkerülhetetlen tagjává vált, örök társává vált a félelem –
attól, hogy mindent elveszít, és visszacsúszik gyermekkora nyomorába. Ez a
félelem és az elkeseredett, szinte mániás tetszeni vágyás (bár tán pontosabb
lenne úgy fogalmazni: a vágy arra, hogy rajongjanak érte) vezette olykor
tévutakra, méltatlan férfiak ágyába, vesztes játszmákba. Sikert sikerre halmozott,
mégis: saját belső démonaival épp úgy küzdött, mint bárki más. S hiába
rajongott érte a fél világ, hiába váltották egymást ágyában hercegek, bárók,
gazdag playboyok és tragikus sorsú költők, az igaz szerelem csak kerülgette.
A tragikus sorsú „nagy szerelem”, Boy Capel, a cári
családból származó Dmitrij Pavlovics nagyherceg, Westminster hercege, aki
mellett sok évig hercegnőként élt, Igor Sztravinszkij és Pierre Reverdy – csak
ízelítő a névsorból, akik hosszabb-rövidebb ideig Chanel kegyeit élvezték. De
kóstolgatták egymást Salvador Dalival és Pablo Picassóval is. Élete utolsó
hosszabb kapcsolata egy német báróhoz, Hans Günther von Dincklage-hez fűzte,
aki az eddigi Chanel-életrajzokban afféle „fehér folt” volt. Hal Vaughan
amerikai újságíró, aki korábban a hírszerzés kötelékében is megfordult, ezt a
viszonyt vizsgálja könyvében, és kísérli meg bebizonyítani, hogy Chanel nem
csupán Dincklage szeretője volt, hanem kémkedett a náciknak a megszállt
Párizsban.
Állítását „eddig fel nem tárt levéltári anyagokra” alapozza,
melyeket kutatva nyomára jutott a „Spatz” fedőnevű Dincklage
kémtevékenységének. Az eddigi vélekedésekkel ellentétben, melyek afféle
meggyőződés nélküli, gazdag, élvhajhász playboy-ként írják le, Vaughan azt
állítja, Dincklage magas rangú kém volt, aki közvetlenül a náci párt
vezetésének jelentett, és akcióiba beszervezte Chanelt is. Aki, hogy a
megszállt Párizsban megőrizhesse előkelő lakosztályát a Ritz-ben, és tovább
működtethesse szalonját, bármit kész volt megtenni a náciknak. Merész állítások,
ám Vaughan meggyőző bizonyítékokkal szolgál: jegyzőkönyvek, levelek, rendőrségi
akták (s mintegy negyvenoldalnyi jegyzetanyag a könyv végén). A mérleg másik
serpenyőjében ott a történelem: Chanelt sosem ítélték el, noha bíróság elé
került a háború után, és maga Churchill járt közbe az érdekében. Ami önmagában
semmit nem bizonyít (még a Westminster hercegével folytatott viszony idején
lettek jó barátok), ám pletykák és a brit titkosszolgálat teljességgel fel nem
tárt iratai azt pedzegetik, hogy Chanel nem náci kém volt, hanem épp kiugrásra
készülő német tisztek és a brit vezetés között közvetített.
Vaughan dokumentarista regénye az ikonikus Chanel-képet
árnyalja, kísérletet tesz arra, hogy leemelje a nagyasszonyt a piedesztálról –
miközben ő maga sem tudja feledni, miért is került oda. Miközben levéltári
anyagokra hivatkozva ecseteli Chanel viszonyát Dincklage-val, és kísérli meg
bebizonyítani Chanel kollaboráns, sőt, náci kém mivoltát, egyúttal mentené is a
divatforradalmárt a túlságosan negatív ítélettől. Minden állítását egy magától
Chaneltől származó kijelentéssel árnyalja, ami felveti a kérdést, mi is
lehetett a szándéka ezzel a könyvvel. Chanel antiszemita mivolta például
köztudott volt a korabeli Párizsban – amiben a katolikus árvaház és a brit arisztokrata
körök hatásának éppúgy szerepe volt, mint a Wertheimer-testvérekkel való
fúziónak, melynek során eladta a Chanel
No 5 gyártási és értékesítési jogait csekély tíz százalék részesedésért, s
amit később úgy értékelt, hogy őt kizsákmányolták. Mikor a nácik meglebegtették
előtte a lehetőséget, hogy visszaszerezheti a parfümje jogait, sőt, többet is,
két kézzel kapott a lehetőségért. Vajon meggyőződéses zsidógyűlölő volt, vagy
egy sértett felkapaszkodott kislány, aki nem tudta megbocsátani, hogy mások
jobban kerestek a saját üzletén, mint
ő maga? Ez persze leegyszerűsítés, de ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel
szembesít minket a könyv – és ha mindet meg is válaszoljuk, akkor sem jutunk
közelebb ahhoz a rejtélyhez, amit Coco Chanelnek hívtak.
Egy biztos: a franciák nagyon hamar megbocsátottak (már ha
volt mit…). Az ötvenes években Chanel visszatért, és megismételte egykori
sikereit. Világsztárokat öltöztetett, királynőket és elnökfeleségeket, parfümje
népszerűsége töretlen, neve szállóigévé lett, és máig meghatározó jelentőségű a
divatvilágban. Hal Vaughan könyve adalék egy életúthoz, amiről már számtalan
könyv született, és még számtalan fog születni – van helye, jelentősége és a
maga módján érdekes olvasmány (bár inkább a történelem, semmint a divat iránt
érdeklődőknek ajánlanám), de mint minden hasonlót, ezt is fenntartásokkal kell
kezelni. Hogy valaha megismerjük-e a teljes igazságot Coco Chanel életéről, nem
tudhatom, de egy biztos: a legenda fennmarad.
Kiadó: Európa
Fordító: Rácz Judit
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése