Rokonszenvedés - film

Féltem ettől a filmtől, hogy nagyon megérint, hogy felkavar, bevon, megrág, kiköp – sok volt mostanában a minden, féltem, hogy erre a sokmindenre rápakolja az elviselhetetlent. Timi vonszolt bele végül, hogy a sokszor újranézett léleksimogatásaink helyett nézzünk valami újat. És most ne agyrágógumit, hanem valamit, ami megmozgat. Ami átmos. Féltem ettől a filmtől, de a páromnak teljes mértékig igaza lett. Miközben nagyon megérintett, bevont, összeharapdált és kiköpött, megéreztette velem, hogy mire van szükségünk. Hogy időről időre erre van szükség.
 
Vannak ezek a szelíd dolgok, ezek a Sundance-filmek, anno jó régen A régi környék nyesett ilyen finoman a napjainkba, ahogy ez a mozi. The Real Pain, egy igazi fájdalom – valóban az, nem több, nem kevesebb (megint gazdagabbak lettünk egy szerencsétlen magyar címadással). New York-i zsidó srácok, unokatestvérek, a nagyanyjuk halála után holokauszt-emléktúrára indulnak egy kis, válogatott csoporttal Lengyelországba – megnézni, honnan gyökeres a család, hol volt gyerek és túlélő a nagyi. Annyi csapda van egy ilyen történetben, annyi pátosszal tölthető lehetőség! Gyászrétegek lelkiismeret-furdalás rétegek keretében, kötelező gesztusok csábítása a szent nézői várakozás (korábbi filmek építette) aknamezején. Na, ezek nincsenek ebben a filmben.
 

Van helyette Benji, az érzékeny és öntörvényű tesó, és David, a felelősségteljes, fegyelmezett uncsitesó. A gesztusaik vannak, ahogy egymásra, a bennük hurcoltra, a körülöttük sokszor értetlenül tébláboló társaságra, a külvilágra rezonálnak – mikor melyik hatás az erősebb. Benji folytonos társasági szabályszegései, a beléjük göngyölt varázslatos önazonosság, amivel a legsótlanabb útitársat is leveszi végül a lábáról. És David, aki irigyli és megveti, szereti és gyűlöli – hiszen nem érti, ez a szemmel látható bátorság, életöröm, magával következmények lesése nélküli azonosság hogyan fordulhatott maga ellen. Hogy a túlélők unokája, aki csodával határos módon létezik, hogy ennyi csoda terméke hogyan csavarodhatott rá egy üveg altatóra?
 

Benji, aki belevonja az egész emléktúra-csoportot egy önfeledt „játsszuk el” pózolásba a Varsói Felkelés Emlékműnél - nagyon kortárs, nagyon amerikai, nagyon gyerekes mókába, amiben csak David nem vesz részt. A kezébe nyomott mobilokkal fotózza a pózokat, miközben pontosan érzi, az egész mennyire bizarr, és nem egy rétegében mennyire kegyeletsértő. Ami a keze által képekre kerül. Ugyanaz a Benji, aki megdorgálja a túlságosan tárgyilagos Jamest, az idegenvezetőt, amikor a legrégebbi zsidó sírt mutatja be az Ó-zsidó temetőben, hogy ez a bemutatás egy rétegében mennyire kegyeletsértő... A sava és borsa a filmnek, aki ujja köré csavarja Marciát, a kaliforniai elvált asszonyt és folyamatosan irritálja az Ohio-i szakembert, Markot (akinek a leginkább nem fér a világába), és aki egyedül zokog a döbbent, tehetetlen részvét csendjében, miután a csoport látta a megsemmisítő tábort. Kieran Culkin ezért az alakításért minden díjat sokszorosan kiérdemelt.
 

Tudom, hogy annyira vicces és elbűvölő. És mindannyian ezzel a képpel fogtok távozni erről a csodálatos férfiról, ami sok szempontból igaz is. De amikor elképzelem, egy rozoga pincekanapén fekszik, miközben New Yorkban vagyok a gyönyörű feleségemmel és az imádnivaló gyerekemmel, és ez egyszerűen kibaszottul megöl. Bocsánat. Túlzásba vittem a dolgokat... Bocsássatok meg, hogy idéztem. Túlzásba vittem a dolgokat. De másképp nehéz, szinte lehetetlen volna elmondani, mennyire fontos ellenpont a szelíd csoda létrejöttéhez David és az ő józan visszafogottsága. Ahogy például a végén az ajtó előtt, kint hagyja az emlékezet kavicsát, nem viszi bele az életébe, a feleségéhez, a pici fiához. Jesse Eisenberg is pontosan felmutat a szerepben, és nem egy didaktikus indokrendszert, de egy élet kompromisszumokkal teli mindenségét, ugyanúgy, ahogy Benji. Minden mesterkéltség nélkül.
 

Az már csak hab volt ezen a tortán, amikor utána olvasva kiderült, ez minden tekintetben az ő filmje. Írta, rendezte; sőt, az alaphelyzet a nagynénjével megtörtént – a ház, amit az unokatestvérek meglátogatnak a végén, valóban a családjáé volt, a família valóban onnan származik. Hogy ez a csodálatosan természetesre hangolt mozi, ami talán az utóbbi idők legkevésbé mozija (a legjobb értelemben értsétek) tényleg személyes ügy, megvalósult szembenézés és gyászfeldolgozás, hogy tényleg tükör. Amibe belenézhettem én is. Holott nem vagyok zsidó, a gyökereim egy részét saját kezűleg téptem ki, ezer vonatkozásban élek mást és máshogyan. És nem azért nézhettem bele, mert vannak gyászaim, van dolgom velük, vagy mert az önpusztítás kísértete ült már a vállamon. Hanem mert a két (vagy mit nem mondok, az összes) szemünk láttára lobogó láng lélek dilemmáiban vagyok én is otthon. Belenézhettem Jesse, és a filmkészítők tükrébe. Az ilyesmit illik megköszönni.