Jevgenyij Popov: Vodkára vodkát

Direktívát adnék ki legszívesebben, hogy olvassák ezt a könyvet. Mert Popov népies elbeszélő stílusban írt történetei, amelyek az orosz folklórra és a városi zsargonra támaszkodnak önmagukban is élvezhető szatírácskák, holott jobbára elborzasztóan sivár világot rajzolnak. Könnyen olvasódnak, akkor is, ha nem tudunk semmit erről a világról. Összeraknak úgy is egy látványt, egy portrét, ha csak hallomásból ismerjük azt a rendszert. Ezek a szösszenetek valahogy elmesélik a rendszert is, pedig az írójuk jobbára csak a vodka-vallás híveiről ír. Tényleg Vodkára vodkát és tényleg változatok oroszra. A hétköznapi alkoholizmus, mint rendszer. Egy furcsa állapot, amikor az emberek már csak a folyékony szavakban bíznak. Popov megtalálja ezt a folyékonyságot. És elénk pakolja. Minden dráma, kihegyezés nélkül. Még nevetsz is rajta, ha olvasod, meglátod.

A rendszert ugyanis nem a hatalmi szerkezete, a tanítható története, a kongresszusok, tisztogatások, kivégzések és rehabilitációk idegrángató „rendje” jellemzi a legjobban, hanem a hatása. A nihilje. Az embereket kisszerűsítő, sűrű massza – ami úgy ragaszt magához, mint a légypapír. Amit el kell viselni, de csak azért, mert élni kell. A hogyan lényegtelen. Sokkal lényegesebb a mivel. Na, itt jön képbe a vodka. Egyszer egy ember, aki borzasztóan szerette a vodkát, a következő módon vedelt: vett egy nagyon nagy üveg vodkát, fogott egy poharat, és nekiállt inni üvegből és pohárból. Vodkamentalitás. Akkor is, ha épp kannás bort isznak a hősök. Akkor is, ha szagos vizet - kölnit. Sőt, akkor is, ha szóba sem kerül semmiféle ital.

Komoly hagyománya van e szösszenetek modorának oroszhonban, Puskin, Gribojedov, Ilf és Petrov, Bulgakov, s még sokan művelték a humorba burkolt, olykor életképszerű karcolatok visszásságokat gyepáló műfaját – s Popovnak e téren semmi szégyellni valója. Tud ezen a nyelven, s könnyedén állja az összehasonlítást. Képbe helyezi a dolgok többfenekűségét: …annyira kikészültem, hogy kiálltam a sorból, annál is inkább, mert a virsli elfogyott. Szövegbe szövi e nyelvezet modorosságait: Gerbert Ivanovics szabad estéin általában a televízió fényében fürdőzött, de most váratlanul valami furcsa tettrekészség töltötte el…; olyan mondatokat, amelyek mintha beleszögeznék a történteket ebbe a kedélyeskedésbe: Köpött egyet és hazament, maga mögött hagyva ezt a nevetséges históriát. Tud ezen a sokat használt irodalmi nyelven – állja az összehasonlítást.

Sőt. Nemcsak állja. Tud valamit, amit a nagy elődök nem – tudja, hogy semmin nem változtat a szatíra. Nem jobbít, nem használ, annyit ér, mint a vodkamámor – úgyis mindig eljön a másnap. Most már azt is tudjuk – többek között tőle – hogy nem jobbított, nem használt az sem, amikor véget ért a látszatra örök. Van, amin nem formál a peresztrojka, nem változtatnak rendszerek idegrángó változásai. Létezik, mint egy szörnyeteg monolit. Popov erről a szörnyeteg monolitról tudott és tudatott, jóval bármiféle változás előtt. És a történetei valójában e szörnyetegnek az arcvonásaivá állnak össze. Nincs a kezében egyéb, mint egy tükör – és jobban utálta érte a hatalom, mint nem egy aktivistát. Az akar valamit, tehát meg lehet venni. A tükrös embert nem – mert amit akar, azt épp mutatja. Ma sem igen kedvelik - még mindig ott van a tükör a kezében. Azt mutatja, hogy semmi sem változott. Csak ma a vodka mellé egyesek nem uborkát fogyasztanak, hanem heroint.

Popov illúziótlan. És mégsem keserű. Elkapott pillanatokat tesz elénk, sivár világú elkapott pillanatokat, de jórészt vidám pillanatokat – vagy legalábbis kedélyesen vidáman adja elő az akárhol – K. vagy X. városban – történteket. Az író szibériai legény – s mint a régi viccben: „Ne kiabálj, száműznek!” „Innen? Hova?” – ez a szibériaiság mintha tényleg túl lenne a száműzhetőségen. A mi kiadásunk történetenként néhány magyarázó bekezdéssel is bír. Az író magyarázza benne – nem a bizonyítványát, hanem azt a számunkra néha szinte elképzelhetetlent, ami ott az élet hétköznapi része. Azt magyarázza el, ami a benne élőknek nem szorul magyarázatra – az annyira természetes fél szavakat, amiből értik egymást, s ami pont ezért számunkra végképp idegen.

Mert valójában Popov utalások tömegével dolgozik – amikre a kommentárokban is egészen óvatosan mutat csak rá. Az önmagukban is élvezhető szatírácskák mélyrétegeiben politikára, divatokra, írótársak munkáira születő reflexiók laknak, bújtatott irodalomkritikától kezdve az aktuális közbotrányra adott, rejtetten is csattanós válaszokig. Ott van példának mondjuk a „Kutyaütő rablóhús” – az elemei egyenként köszöntik a teljes Bulgakovi életművet, olyan elegáns intertextuális játékkal, amelyet elvileg ez a látszatra fecserésző stílus el se bírhatna. De az elemek összessége e nélkül a réteg nélkül is remekül működik, kiad egy élvezhetően morbid történetet a Podgyelkovo vasútállomásán üzemelő étterem és üzemeltetői életéből. Ha valaki követte a Szovjetúnió utolsó, korhadt éveit, az most történetenként akár többször is átélheti a bennfentesség bájos és elitszagú érzetét. Persze Popov nem lenne az, aki, ha ezt a maga űzte játékot nem nevetné ki. Magát a beszéd mögötti beszédet. S ha veszem a fáradságot és lehántom egy-egy játszódásáról a rétegeket, az utolsó meztelen mese is érdemes marad az elolvasásra. Azt hiszem, kezdem érteni, miért szeretett bele a dolgaiba Esterházy Péter.

Popovot. Még. Direktívába adnám.

Kiadó: Európa

Fordító: Goretity József, Holka László, Kisbali Tamás, Kiss Ilona, M. Nagy Miklós