Évek
óta itthon hevert ez a két könyv, a film bemutatásának idején vettem
meg, aztán azóta se olvastam el. Most viszont elkapott egy hangulat,
hogy nincs kedvem semmi vérkomoly irodalmat olvasni, valami csajos,
romantikus, habkönnyű cuccra vágytam, ilyeneket viszont már jó ideje nem
vásárolok. Így került a kezembe az Afrikai szeretők.
Az
első és legfontosabb, amit muszáj elmondanom erről a könyvről, hogy
hihetetlenül bosszantó. Gondolom, nem én vagyok az egyetlen aki
számtalanszor a fejét fogta az olvasás közben, hogy mégis, hogy lehetett
ennyire megveszekedett idióta ez a nő? Azt teljes mértékig el tudom
hinni, hogy egy átlagos, jómódban és kényelmes, punnyadt kapcsolatban
élő svájci nő elmegy egy kenyai nyaralásra, és leveszi a lábáról egy
félisten-kinézetű maszáj harcos. Történnek ilyenek, nem véletlenül olyan
népszerűek az egzotikus országok az európai turisták körében… Szedje
föl, töltsön vele néhány éjszakát, aztán menjen haza.
Na
de az, hogy valaki bemagyarázza magának, hogy szerelmes, és élete
legnagyobb és egyetlen és igazi szerelme kedvéért felad mindent, munkát,
lakást, egzisztenciát, és beköltözik szó szerint egy bozótba, az nekem
sok. Biztos nem vagyok eléggé romantikus alkat, de szerintem eleve nincs
akkora szerelem, ami megérné ezt a teljes önfeladást. És nem is
elsősorban az anyagiak miatt, azt nem tudom megérteni, hogy egy az
európai civilizációban nevelkedett nő hogy tud önként és dalolva
beházasodni egy olyan társadalomba, ahol a nők másodrendűnek számítanak.
Azt pedig, hogy az ordító kulturális különbségek ellenére is van ilyen
nagy-nagy-nagy szerelem, nem tudom elhinni. Nem értem, mi tartotta ott?
Az első fellángolás után még csak a vágy sem, hisz megtudjuk, milyen
finoman szólva gyakorlatias és férfiközpontú a maszájok elképzelése a
szexről. De hogy tud ilyen szinten beleszeretni valakibe, akivel alig
tud kommunikálni, és ami rosszabb, nincs is miről?
Az
már tényleg csak hab a tortán, hogy nem tudom, ez a nő tényleg ennyire a
fellegekben járt-e vagy ennyire nem számít a svájci jómódban, de szó
szerint egy komplett egzisztenciát - lakást, kocsit, vállalkozást -
beleölt abba, hogy etesse a férje családját, meg a fél falut.
Jótékonyságnak azért kicsit húzós. De végleg akkor mondtam le a nő
épelméjűségéről, amikor képes volt Kenyában megszülni a lányát. Túl
azon, hogy a körülmények kissé civilizálatlanok voltak, a terhesség
közben életveszélyes állapotba került a maláriától, többször kockáztatta
a baba és a saját életét, azt sem tartotta aggályosnak, hogy Kenyában a
gyerek szó szerint az apa tulajdona, és fordulhatott volna úgy a kocka,
hogy nem hozhatja magával.
Ezt
tudnám még egy ideig folytatni, az első könyvet tulajdonképpen
végigbosszankodtam. Ennek ellenére elolvastam a folytatást, főleg mert
kíváncsi voltam, tizennégy év távolságból hogy tekint vissza egykori
önmagára az azóta világhírűvé vált írónő. A Visszatérés Afrikába végső
soron pozitív csalódás volt. Főleg azért, mert a döcögős stílus ellenére
azt egész jól át tudta adni az írónő, hogy mennyire várta a találkozást
a régi ismerősökkel, és ez rám is átragadt. Az pedig kifejezetten
használt a könyvnek, hogy végre nem csak Corinne nyavalygásairól és
élete szerelméről olvashattunk, hanem nagyobb teret kaptak a
mellékszereplők, így megtudhattunk néhány dolgot a misszionáriusok
életéről, vagy belepillanthattunk a lassú modernizáció lépéseibe.
Szerintem határozottan érdekesebb volt, mint az első rész bosszantó love
story-ja.
Igazából
jó szívvel ajánlani nem tudom, mert nem tetszett, de totális
mellényúlásnak sem mondhatnám, mert azon a néhány délutánon, amit
rászántam, jól elszórakoztatott. De a felhajtást, ami kerekedett
körülötte, meg a rajongó tömegeket, akik a világ legmegrázóbb szerelmes
történetét látják benne, valahogy nem értem.
