A nagy Gatsby

Bár régóta ott leselkedik valahol az érdeklődésem peremén, szégyenszemre eddig nem olvastam F. Scott Fitzgerald klasszikusát, A nagy Gatsby-t (vallomás letudva, huh...). Így hát a legkevésbé sem vagyok alkalmas arra, hogy megítéljem, mennyire jó adaptáció Baz Luhrmann filmje, de ez tán nem is baj – egy regényadaptáció esetében általában épp az a legérdekesebb, hogy vajon az alapmű szerelmeseit és az azt nem ismerőket is ki tudja-e elégíteni. Nos, engem, mint az utóbbi csoportba tartozó gyanútlan mozinézőt Luhrmann egész egyszerűen lenyűgözött. Nem kevésbé a történet, úgyhogy ünnepélyesen megígérem, hogy Fitzgerald műve nem vár tovább, idén biztosan sorra kerül!

Persze némiképp elfogult vagyok, hisz a rendező korábbi műveit is szerettem – a Moulin Rouge-ért egyenesen rajongok – azzal együtt is, hogy hajlamos vagyok sikítva menekülni a túlzásba vitt giccs elől (igen, én is érzem, hogy itt van némi ellentmondás). Luhrmann valamit nagyon tud, ami nekem nagyon bejön: úgy giccses, hogy közben folyton idézőjelbe teszi saját giccsességét, és valami eszméletlenül jó érzékkel forgat ki és modernizál (ha lenne ilyen szó, azt írnám, „posztmodernizál”, de nincs ilyen szó, szóval nem írom…) bármit, ami a kezébe kerül. Így tett A nagy Gatsby-vel is – ami egyszerre lett klasszikus romantikus mese, giccsparádé és korunk embere elé tartott groteszk tükör. Miközben elsősorban gátlástalan vizuális ötletparádé, egy, a mozi hajdani varázsát megidéző, nagyszabású, túlzásokkal megtűzdelt, szímes-szagos revü.

Jay Gatsby tragikus szerelmének történetét a hajdani szomszéd, az egyszerű brókerből a film végére tán íróvá avanzsáló (vagy nem) Nick Carraway meséli el – aki pszichológusa tanácsára kezd bele elbeszélésébe. Nick feltörekvő ifjú brókerként költözött a gazdag és titokzatos Gatsby szomszédságába, épp szembe unokanővére, Daisy Buchanan villájával. Az öböl két partján álló két ház és lakói egy nyár alatt megváltoztatják Nick életét, barátságokkal és csalódásokkal ajándékozzák meg, hogy aztán alkoholizmusba és kétségbeesésbe sodorják. Daisy és dúsgazdag, ám tahó férje, Tom Buchanan oldalán Nick előtt kinyílik a világ, belépőt kap a gazdag előkelőségek számára ismeretlen köreibe. Ám az igazi rácsodálkozás, a nagybetűs élmény, a minden képzeletet felülmúló, gyerekkori álmokat idéző mesevilág Gatsby városszerte híres estélyein vár rá.

Gatsby és az ő estély-kastélya… A pompa, a fényűzés, a túlzások melegágya. Ahol a szesztilalom közepette patakokban folyik a pezsgő (és más), maffiózók és szenátorok versengnek rosszhírű csillagocskák kegyeiért, Beethoven leszármazottja ül az orgona mögött és a titokzatos, senki által nem látott házigazda (kiről vadabbnál vadabb pletykák keringenek) nagyszabású tűzijáték közepette jelenik meg előttünk, hogy csibészes mosollyal arcán bejelentse: én vagyok Gatsby. Azt hiszem, ez a partijelenet bekerülhet a filmtörténet leghatásosabb belépői közé.

A titokzatos Gatsby-ről aztán hamar kiderül, hogy nem más, mint egy nagyra nőtt gyerek, aki fényűző partijai és látványos rongyrázása közepette csak egyvalamire vágyik: hogy szeressék. Aki csak azért bolondította magába fél New Yorkot, hogy elnyerje a kiszemelt nő kegyeit – a nőét, aki egykor rútul elárulta, és míg ő a háborúban senyvedett, hozzáment Amerika legkelendőbb agglegényéhez: Daisy Buchananét. Makulátlan családfát, oxfordi diplomát, karriert és szerencsét hazudik magának, behízelgi magát a legmagasabb körökbe, ha kell, lehozza a csillagokat is az égről, csak hogy Daisy elismerje: mindig őt szerette. És a nő, a gyenge, befolyásolható, csalódott, boldogtalan Daisy nem is tud ellenállni ekkora megszállottságnak – egy darabig.

Gatsby tragédiája, hogy visszaforgatná az időt, amit nem lehet. Neki nem elég, hogy a szeretett nő a szeretője legyen, hogy olyan életet éljenek, mint köreikben mindenki más, ő azt akarja, hogy Daisy rúgjon fel mindent, és ott folytassák kapcsolatukat, ahol évekkel korábban félbeszakadt. Neki nem Daisy kell, hanem az illúzió, amit az egykori Daisy-ről táplált – és hazugságokra épülő világa abban a pillanatban hullik szét, amikor kiderül, a középpont, ami köré e világot „kitalálta”, Daisy, már nem ugyanaz a lány. Azt várja Daisy-től, hogy tagadja meg múltját, férjét, gyermekét, mindent, ami Gatsby-n kívül vele történt – saját kizárólagos szerelméért ugyanezt várná cserébe, nem tudja felfogni, hogy ez lehetetlen. Elkerülhetetlen tragédia felé masíroznak ők ketten, ami aztán másokat is magával sodor – elsősorban Nicket.

Gatsby nagyszabású érzelmeihez illő nagyszabású film született – el nem tudom képzelni, milyen lehet a regénybeli Gatsby és az ő kis „csodavilága”, de a filmbeli döbbenetes. Persze a látványorgia és az ötlethalmozás mit sem érne egy valóban nagyszerű Gatsby nélkül – Leonardo DiCaprio ennek az egész vidámparknak a középpontjában egyszerre gyerekesen elvakult hősszerelmes, kiismerhetetlen társasági figura és gátlástalan bűnöző. Én mindig rácsodálkozom, hogy ez az ember mennyire jó színész (hiába láttam már számos kiváló alakítását, két film közt még mindig nyálas ficsúrként él bennem) – ez most igazi csúcsalakítás, olyan érzelmi energiákkal, amik csak úgy sugároznak le a vászonról. Elhiszem neki, hogy annyira bolondja Daisy-nek, hogy ez a féktelen pompa mind a nő meghódítását célozza. Valahol ez a kulcs a film sikeréhez – ha képes vagyok arra a két órára elhinni, hogy Gatsby ennyire megszállott, és ezt az egyetlen utat ismeri Daisy szívéhez, máris el tudom fogadni a film minden túlzását, a giccsparádét, a korba nem illő zenéket, a szembántóan csillogó ruhakölteményeket és a tonnányi csillámport.

Sokat köszönhet a rendező DiCaprionak, aki mellett mindenki más csupán mellékszereplő lehet. Ez Daisy esetében eleinte zavaró, a néző nemigen tudja, az őzikeszemű, elveszetten pislogó Carey Mulligan vajon megéri-e mindezt a felhajtást; ám később mindez új megvilágításba kerül. Nem tudhatom, a regénybeli Daisy mennyiben más, de a filmbeli Daisy tökéletesen testesíti meg ennek az egész romantikus álomvilágnak a hiábavalóságát: egy jelentéktelen, csapodár, személyiség nélküli nőért hozza le Gatsby a csillagokat. Daisy remek metaforája elérhetetlen álmainknak, vágyainknak, örökké kergetett emlékeinknek, melyekért olykor jelen- és jövőbeli boldogságunkat áldozzuk – érdemtelenül. Végső soron Mulligan remekül játssza ezt a nőt, akiről a végén leginkább az marad meg bennünk: kár volt érte ekkora felhajtást csapni.

Számomra elsősorban erről szól a film – hogy mily ócska, hiábavaló dolgokért áldozzuk fel olykor magunkat, mennyi ostobaságot vagyunk képesek elkövetni ilyen-olyan ábrándokért, és mennyire értelmetlen folyton a múltba vágyni, múltbeli hibákat, elmulasztott lehetőségeket kergetni. És hogy milyen kiüresedett, érzelemtelen, boldogtalan sorsok bújnak meg mindeme pompa és gazdagság mögött. Luhrmann giccses revüje e téren kiválóan szolgálja a mondanivalót. És ami a legfontosabb: csak még kíváncsibbá tesz a regényre…