James Forrester: Megszentelt árulás

Amióta befejeztem S. J. Parris Eretnek című regényét, azóta vártam egy újabb jó kis Tudor-kori krimire – magam sem tudom, miért, de mostanában valahogy nagyon megtalált ez a műfaj. Szerencsére nem csak engem – legalábbis erre enged következtetni a tény, hogy az Agave kiadó C. J. Sansom, Rory Clements és a már említett Parris után egy újabb tizenhatodik században érdekelt történelmi krimi szerzőt mutatott be a magyar közönségnek. Méghozzá nem is akármilyet!  A James Forrester álnév mögött megbújó Dr. Ian Mortimer a 14-18. századi Anglia történelmének szakértője, ha hihetünk a sajtóanyagnak (s miért ne tennénk?) az „utóbbi idők egyik legnagyobb szaktekintéllyel rendelkező történésze” (nyilvánvalóan hazájában). Ami szép és jó, ám felveti a kérdést: vajon a várható hitelességen és korhűségen túl mit tud nyújtani regényíróként? Nos, a végeredmény – minden hibájával együtt – kétségkívül eloszlatja a kételyeinket (már ha túltesszük magunkat az ijesztő borító okozta első sokkon).

1563-ban járunk, a fiatal Erzsébet királynő uralkodásának ötödik évében, kinek apja, VIII. Henrik majd’ fél évszázaddal történetünk előtt azért szakított a katolikus egyházzal, hogy nőül vehesse Erzsébet anyját, Boleyn Annát. Anglia azóta a szakadatlan vallási összeesküvések, eretnekégetések, felségárulások hona. Bár mai szemmel túlzásnak tűnhet, annyi szerzőtől olvashattuk már annyi könyvben, és oly sok történelmi munka támasztja alá, hogy akár el is hihetjük: minden sarkon ólálkodott egy összeesküvő csoport, aki az épp regnáló uralkodó ellen tört. Nem véletlen hát, hogy a mindenkori hatalom képviselői saját üldözési mániájuk és hatalomféltésük közepette olykor minden ok nélkül felségárulást kiáltottak.

Mondhatni, a korszellemnek esik áldozatul regényünk főhőse, William Harley, Clarenceux címernagy, akit egy éjjelen meglátogat régi ismerőse, Henry Machyn, hogy rábízzon egy évek óta vezetett „krónikát”, melyben a régi hit (vagyis a katolikusok) számára felbecsülhetetlen információ van elrejtve. A vonakodó Clarenceux vállalja a krónika őrzését – előre látható módon hamar meg is bánja. Machyn rövidesen erőszakos halált hal Walsingham egyik titkos házának pincéjében, akárcsak a magukat a „Kerekasztal Lovagjainak” nevező csoport több tagja – s nem telik bele sok idő, mire mind Walsingham, mind a hősünkkel egyébként jó személyes kapcsolatot ápoló William Cecil főminiszter felségárulóként, egy katolikus összeesküvés főszervezőjeként, és többszörös gyilkosként tekint főszereplőnkre.

Aki a regény nagy részében maga sem tudja, hogy a csudába csöppent bele ebbe az egészbe. William Harley ugyanis egy tipikus unalmas hivatalnok, akinek nem lenne más vágya, mint hogy békében éldegéljen kisnemesi rangot biztosító hivatalában, feleségével és két lányával, jó kapcsolatot ápoljon pártfogóival és bérlőivel, és távol tartsa magát mindennemű politizálástól vagy vallási kérdéstől. Eleinte épp olyan elveszetten téblábol a titkosrendőrök, összeesküvők, rejtélyek és megfejthetetlen kódok közepette, mint Zsákos Bilbó, amikor elindult a törpökkel. Annál meglepőbb, hogy milyen hamar magára talál, és egy hirtelen váltással saját magáért, a védelmezett nőért (Machyn özvegyéért) és a hitéért kiállni kész harcos válik belőle, aki hidegvérrel gyilkol, ha kell, és kész bármit feláldozni, hogy felülkerekedjen az őt üldöző véreben, Richard Crackenthorpe-on (persze, hősünk azért rendelkezik némi katonai előképzettséggel, így a szelíd hivatalnokból gyilkológéppé válás legalább bizonyos szempontból helyén van).

S hogy mit rejt a krónika, és vajon kik és miért szőnek összeesküvést a királynő ellen? Nos, ezt természetesen nem árulhatom el, annyit azonban a végkifejlet boncolgatása nélkül is elmondhatok, hogy nagyon ritkán – tán sosem – olvastam még ennyire visszafogott, átgondolt, akár hitelesnek is mondható, minden regényírói túlzástól mentes befejezést Tudor-kori krimiben, mint itt. Mert hát a műfaj legnagyobb rákfenéje, hogy mindannyian tudjuk, hogy végződik a történet: Erzsébetet 1603-ig elég nehéz elmozdítani trónjáról. Így hát minden addig szőtt összeesküvés, bármily izgalmas és jól megírt krimi épüljön is köréje, kudarcra van ítélve – mégis, a regényírók gyakran megtalálják a módját (így-úgy), hogy a hőseiket „jól hozzák ki” a reménytelen szituációkból. Innentől kezdve egyenes út vezet a hiteltelenségig. Hogy James Forrester valóban inkább történész, mint regényíró, az épp abban nyilvánul meg, hogy könyve végén egyik oldal sem jut döntő győzelemhez, senki nem „jön ki jól” a helyzetből, sokkal inkább egy morálisan megkérdőjelezhető, ám politikailag mindenkinek hasznos, és a történelem ismeretében még akár hitelesnek is tűnő kompromisszummal zárják le a „nagy katolikus összeesküvést”.

Okosnak okos könyv, ám mi a helyzet az izgalommal és a krimiszállal? Sajnos ezen a téren felemásan teljesít a szerző: a lendületes felütés után a történet leül, nem csak Clarenceux tapogatózik sötétben, hogy vajon merre tart és miért, de az olvasó is. A végeérhetetlen kutyagolást egy rejtély nyomában a behavazott-sáros angol utakon olykor megszakítja egy-egy összecsapás és néhány fáradt kínzásjelenet, ám leginkább a monoton, sehova sem tartó utazás marad meg bennünk. Ami végül is legalább korhű. Akárcsak a korabeli London leírása, vagy a szereplők egymással szembeni viselkedése. Lassú tempójú, mocskos, izzadt, hullákkal szegélyezett könyv ez, amit beleng az összeesküvések, intrikák, évtizedes elhallgatások és a félelem légköre. A kor iránt érdeklődőknek kötelező, a modern és manapság divatos történelmi krimik kedvelőinek pedig erősen ajánlott: jóval komorabb műfajtársai többségénél, ám épp annyival hitelesebb is.

Kiadó: Agave

Fordító: H. Kovács Mária