2018. augusztus 22., szerda

C. B. Strike – sorozat


Aki régebb óta követ bennünket, tudhatja, hogy meglehetősen kedvelem J. K. Rowling Robert Galbraith álnéven írt krimisorozatát. Na jó, ne szépítsük: egyike vagyok annak a minden valószínűség szerint maximum maréknyi egykori Harry Potter rajongónak, akik szerint ez a sorozat még jobb is, mint a brit írónőnek világhírt hozó tinivarázsló története. Imádom, ahogy Rowling lubickol a szabadjára engedett gyilkos indulatokban, ahogy tollhegyre tűzi napjaink égető társadalmi-közéleti problémáinak némelyikét és olykor valóban körömrágósan izgalmas krimit húz köréjük és ahogy végre hús-vér, felnőtt, esendő, minden gyarlóságukkal együtt szerethető és küzdő karaktereket teremt, akik játszi könnyedséggel elviszik a hátukon a krimiben nem túl erős sorozatot is.

Mert a filmfeldolgozás mint krimi – nyomába sem érhet a könyveknek. Jó angol szokás szerint BBC minisorozat készült a regényekből, egyenként két-három résszel – ami még mindig jobb mintha hollywoodi mozifilmmé gyúrták volna, de nem annyira jó, mintha hosszabb sorozat készült volna belőlük, hasonló nívón (mert de, lehet nívós tízrészest is készíteni, ez ma már nem kérdés). A terjedelmi korlátnak legkevésbé a Kakukkszó esett áldozatul – neki még három rész jutott, ám tekintve hogy a két főszereplő, a múltjuk és a környezet bemutatása is jórészt ennek a feladata lett volna, ez is kevés. Ezzel együtt is a krimi itt sikerült a legfeszesebbre és leghatásosabbra – csak sajnos az alapanyag meg épp itt a leggyengébb. Szóval sovány vigasz…

A selyemhernyó agyonbonyolított cselekményéből okosan vágtak, és sokat segített a filmeseknek a regénybe ágyazott regény (az „igazi” Selyemhernyó) – lehetett trükközni kicsit az ábrázolással. Ettől tartottam leginkább, de az olvasás közben szereplőink előtt megelevendő, rémálmokba kúszó fantasy-szerű jelenetek a Quine-regényből remekül illeszkedtek az összképbe. Egyébként úgy éreztem, az egyszerűsítéseknek és kihagyásoknak köszönhetően ebben a részben lehetett a legkönnyebben kitalálni, ki is a gyilkos.

Ami viszont a legfájóbb: épp az írott formában legjobb rész, a Gonosz pálya adaptációja lett  a leggyengébb. Ez a rész krimiként egyszerűen nem működik. Túl kevés a két óra ahhoz, hogy Strike megelevenedő múltjának részleteiben is elmerüljünk, Robin drámáját is megismerjük, és még a három, egyformán gyanús egykori ellenség nyomait is végigjárjuk. Itt tényleg minden apró részlet számít(ana) – teljesen kihagyták például a meggyilkolt lány szomorú kapcsolatát a netes csonkítás-fetisiszta közösségekkel, a nyomozás ezirányú szálait, a gyilkos nézőpontját, a vidéki kalandok egy részét. Fájóan leegyszerűsítették ezt az egyébként rendkívül sokrétű és okos történetet, ami maradt az pedig nem lett több mint egy átlagos, kiszámítható, tizenkettő egy tucat krimi. Kár.


Szerencsénkre azonban a Strike sorozat sosem elsősorban a krimiről szólt – sokkal inkább az emberi kapcsolatokról és a két főszereplőről. Ez egy mélyen emberi történet, arról, hogyan kerül fokozatosan, kliséktől és túlzásoktól mentesen egyre közelebb egymáshoz két sérült ember – jópár vargabetűvel (mindkét oldalról, hisz a regényekben nem csak Robin mondja ki az igent, Strike is szépen kalandozik, nem beszélve az exmenyasszonyról, aki jóval nagyobb szerepet kap…). Ezt az oldalát remekül fogta meg a sorozat. Bár voltak kétségeim (ahogy szerintem minden második rajongónak), de mind a szépfiúnak kikiáltott Tom Burke, mind a túl szép túl hamvas túl kislányos Holliday Granger remek választás a szerepre. Burke ugyan valóban kevésbé leharcolt, mint a regénybeli Strike, de amikor szükséges, tud kellően megtört és szürke lenni – és bár a kivert kutya tekintet nem helyettesíti a gyűrött homeless figurát, azért csak hálásak lehetünk, hogy amikor előkerül a dráma (katonaság, robbanás, hiányzó láb egyfelől, Leda Strike problémás múltja másfelől), akkor színészünk is megcsillantja drámai tehetségét (apropó, ha már Leda: miért kapott ilyen kevés szerepet Shanker?). Holliday Granger pedig már rég túl van a hamvas Lucrezia Borgián - még ha a nézők többsége nem is - remekül kelti életre a tipikus szomszédlányt, akiből elő-előtör a leendő kemény magánnyomozó, akinek hol alkoholmámorban fetrengő főnökét kell hazatámogatnia, hol levágott lábakat kap postán, hol saját, mindenkit megmenteni óhajtó szándékai miatt fázik rá, de csúnyán.

A könyvek legfontosabb eleme a két főszereplő mellett az utánozhatatlan londoni hangulat – ez maradéktalanul átjön, de hát mit is várjunk, az angolok nagyon tudják, hogy kell angol hangulatot építeni. Ugrálni tudtam volna örömömben, amikor megláttam a vásznon a Tottenham sörözőt. Strike irodája és lakása, Luna Landry első részben kulcsszerepet játszó elegáns aranykalitkája és a Gonosz pályában meglátogatott leszakadt környékek is annyira valóságosak voltak, hogy ott éreztem magam a regények lapjain. Valahogy a hétköznapokat, azok apró összetevőit sokkal jobban kapták el, mint a nyomozások részleteit.


Minden kritikám ellenére is imádtam, simán újra fogom nézni, a félelmetesen jól eltalált főcímtől az apró utalásokig tele van újrafelfedeznivalóval – de a legnagyobb kritikám még hátravan. Matthew. El sem tudom képzelni, mit szívtak a forgatókönyvírók, amikor Robin seggfej vőlegényéből, aki azért járt a lánnyal a fősulin, mert nem akadt nála jobb; megcsalta miközben depresszióval küzdött a megerőszakolása után;  minden lehetséges módon megpróbálta korlátozni a karrierjét és megtorpedózni a főnökével való munkakapcsolatát; egy jószívű, toleráns, mindenki kedvence papucsot csináltak, aki otthon vasalgatja Robin ruháit az anyja halála után, miközben karrierista kedvese a főnökével megy partizni. Komolyan nem értem. Teljesen, tökéletesen félrement az ábrázolás, és ami a legnagyobb baj, hogy ettől Robin és Strike, meg az egész kapcsolatuk is más színben tűnik fel. A harmadik részben mozdult el kicsit a fókusz, mert belerakták legalább a telefonszám-letiltást. Kíváncsi vagyok, hogyan alakítják Matt személyiségét, mert hát amerre mennek az események, lesz itt még konfliktus… Legalábbis remélem. Lassan megjelenik a negyedik rész, a Lethal White, amit az eddig nyilvánosságra hozott szándékok szerint még három követ – Strike és Robin kalandjai a lapokon és a képrenyőkön is még jó hosszan folytatódnak.


5 megjegyzés :

  1. Csak visszajutok ehhez a bejegyzéshez is, amit egyébként nagy örömmel olvastam, és már mióta megnyitva van itt, hogy na, majd most reagálok, na majd most... :)

    Tényleg nagyon érdekes, hogy a Kakukkszó lett hosszabb terjedelmű, pedig ott viszonylag "egyszerűbb", kevesebb szereplős a bűntény. De nekem valahogy pont élvezetesebbé tudta tenni a képi ábrázolás ezt az epizódot, mert én úgy éreztem voltak unalmasabb részek a könyv-verzióban, amiket elsimítottak filmen.
    A Selyemhernyót tényleg okosan vágták meg, és nekem is bejöttek a szürreális rémálomképek.

    Lehet, hogy a Gonosz pályát kissé elkapkodták, hogy "kész legyen"? Nekem mondjuk tetszett az is, de valóban ott érzékelhető volt számomra is a különbség, hogy hú, a könyv mennyivel jobb volt, mennyire izgultam, mennyivel kidolgozottabb. A végjelenetnek is más ízt adtak teljesen.
    Én kezdettől kedveltem a castingot, azóta pedig csak még jobban a szívemhez nőttek a színészek! De olvasáskor kissé más képet látok magam előtt, mivel a könyvélmény volt az első, elég erős képi világ alakult ki a fantáziámban is róluk, és azt sose veri a későbbi filmadaptáció. :)

    A főcím egyszerűen IMÁDAT! :D

    Hmm, viszont Matthew-val kapcsolatban kicsit vitatkoznék. Bár lehet, hogy valóba finomítva van/volt a karaktere, szerintem egyáltalán nincs szó arról, hogy egy "jószívű, toleráns, mindenki kedvence papucsot" csináltakvolna belőle. Szerintem nagyon is ellenszenves és pl a ruhavasalós jelenet színtisztán csak mártírkodás akar lenni, izzadtságszagú erőlködés. A telefonszám-letiltás is benne van, és awkwardak a Strike-kal való találkozások is. Valamennyire a könyvben is az van, hogy Robint ugye visszahúzza hozzá valami, van Matthewban valami hülye stabilitás (megszokást akartam írni, de nem csak az), még ha igazából érzelmileg abuzív is ez az egész kapcsolat. Szóval a könyvalakhoz képest is szerintem egészen jól építgetik fel M. alakját, tulajdonságait, és meg fogják utáltatni a néppel, ha még valaki kedvelné. :D Én alig várom a konfliktusokat. Egyébként szerintem egy friss megcsalás kéne, mert Robinnak kb talán semmi mástól nem nyílik fel a szeme.

    Alig várom egyébként, hogy a Lethal White-ban mi lesz, már elő is rendeltem. :)
    Nem 4 lesz még? Valahol azt olvastam, hogy 8 részes lesz az egész elvileg. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hű :D
      Igazából hagyományos értelemben véve a Gonosz pálya a legkevésbé "filmszerű" alapanyag, a gyilkos szemszögének beemelésével, a gyanúsítottak múltjában vájkálással, az egész lassú építkezéssel meg a folyamatos félrevezetésekkel.
      A másik kettő lényegesen egyenesebb vonalú akciófilmes forgatókönyv. Meg tényleg a Gonosz pályának, ha minden részletre ki akarnak térni, kellett volna még legalább egy rész, vagy inkább kettő.

      Nekem nagyon kilógott a lóláb Matthew-val kapcsolatban és ami a rosszabb, hogy olyannal néztem aki nem olvasta a könyveket és neki az jött le hogy ez egy milyen jó fej srác... Ugye mi más nézőpontból nézzük a szereplőket, de itt egyértelműsíteni kellett volna az új nézőknek is hogy ez a pasi egy görény :P remélem, okosan megutáltatják a karaktert. A harmadikban már valóban indultak ez irányba. De Robin a kapcsolatát illetően is naivabbnak tűnik nekem mint a könyvben :/
      Én is nagyon várom a folytatást, emlékeim szerint utoljára azt olvastam hogy hét rész lesz de ha nyolc, csak örülök :D

      Törlés
    2. Igazad van, valóban a Gonosz pálya a legkevésbé filmes alapanyag. Mondjuk szerintem a Selyemhernyó is elbírt volna akár három részt is, elég bonyolult volt, és úgy ott is több részletre kitérhettek volna még.

      Hmm, hát igen, az megint más, ha olyannal nézted, aki nem ismeri, és neki nem tűnt antipatikusnak, ez téged igazol. Talán én túlságosan is beleláttam eddig is a saját ellenszenvemet. De a harmadikban tényleg van változás valamennyi. Nagyon kíváncsi leszek hogy alakulnak a továbbiak, akárhány rész is lesz még. :))

      Törlés
    3. Nekem amúgy a Selyemhernyó a kedvencem, szóval azt elnéztem volna akár egy hosszabb sorozatban is :)

      Törlés
    4. Azt hiszem nekem is a Selyemhernyó van a topon, bár, amikor olvastam, úgy éreztem a Gonosz pálya helyenként übereli azt is. Már úton van felém a Lethal White is, juhé! :)

      Törlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...