Hát, hazaértem…

Rövid nyári szünet után újfent bekapcsolódom a TÉMÁZÁS vérkeringésébe – remélem, nem csak PuPilla örömére :) Az e havi téma mintha rám ránk a blogunkra lenne szabva, hisz most őszintén, ha valaki ránéz erre az ihletadó képre, és véletlenül van valami köze a Könyvvizsgálókhoz, hát nem jut azonnal eszébe, hogy hohó, „rajongásunk tárgya”… Na ugye. Ugyanakkor… Épp mert mindkettőnk elsődleges rajongásának tárgya Tolkien és az ő mitológiája, amikor körvonalazódott a téma, átsuhant rajtam a gondolat, hogy OK, de erről már annyit írtunk, jóformán mindent leírt Zoli, amit én pl le tudnék (igazából sokkal többet, de mindjárt jön és azt mondja, hogy még annyi minden maradt megíratlan…), szóval majdnem nem írtam. De ahogy látjátok, mégis. Mert időközben rájöttem, hogy nekem Középfölde a Megye a csupa nagybetűs ideális OTTHON és ezt egyszer igenis le kell írnom. Személyes és csapongó bejegyzés következik, aki esetleg nagyon okos eszmefuttatásokra lenne kíváncsi az eszképizmus természetéről, arról, hogy miért szeretünk fantáziavilágokban kalandozni és hogy ez vajon menekülés-e a valóság elől, ez esetben ne nálam keresse. Remélem, lesz a többiek közül, aki erről ír ;)

MELYIK AJTÓN MENJEK BE? - fantáziavilágok kapujában

Időről időre vannak ezek a „melyik a kedvenc első, utolsó, sorsfordító, fejezetzáró, akármilyen mondatod?” kérdések, amiket fel szoktak tenni olvasóknak. Mind fel tudunk sorolni egy halom emlékezetes mondatot, és biztos kívülről tudjuk a számunkra legkedvesebb/legmaradandóbb/legizgalmasabb/legnagyobb csalódást keltő kezdő- illetve zárómondatot. Hogy hogy jön ez ide? Nézzetek csak rá a címre. „Hát, hazaértem” – mondja Samu A Gyűrűk Ura végén, pontot téve ezzel felfoghatatlan kalandja végére, melynek kezdetei nagyon-nagyon messzi nyúlnak. Nekem Középfölde ez a hazaérkezés.

Mindegy, hány alkalommal olvastam (nem is tudom már, korábban olvastam először, mint hogy nyilvántartást kezdtem volna vezetni az olvasásaimról), mindegy, hányszor nézzük meg a filmeket (vagy, mint mostanában, nézzük újra a DVD kiadások soktíz órát kitevő extráit), újra meg újra ugyanazzal az otthonos érzéssel kuckózom bele, mint az első alkalmakkor. Olyan, mint hazaérni egy fárasztó munkanap után, lerúgni a cipőt, megsimogatni a macskát, bekucorodni a kanapémra és kizárni a világot. Ha Középföldére csöppenek, semmi baj nem érhet. Nincsenek kifizetetlen számlák, bosszantó munkahelyi gondok, nem fáj a hátam, nem húz az élet, nem vagyok éhes, nem vagyok szomjas, még a mardosó gyász is csillapul. Csak egy hobbit vagyok a Megyéből.

Pusztán menekülés lenne, amit bármely fantáziavilág kiválthatott volna, ha épp az kerül jókor jó helyen a kezembe? Nem hinném… Szeretem én a Roxfortot is, imádok Westeros intrikusairól olvasni, fiatalon elvesztem Narniában, de egyik sem volt képes megérinteni azt, ott legbelül. A hobbitságomat. Igazából nem is A Gyűrűk Ura a „kulcs” hozzám, hanem A Hobbit. Zsákos Bilbó, még a kaland előtt. Még mielőtt azok a nyomorult törpök rátörték az ajtót…

A lelkem mélyén igazi, hamisítatlan hobbit vagyok. Nem vágyom másra, csak egy kényelmes, komfortos, minden földi jóval ellátott hobbitüregre, teli kamrával, jó sok pipadohánnyal, veteményeskerttel és nyugalommal. Na jó, azért kölcsönkérnék időnként némi olvasnivalót a tündéktől. Persze amikor olvasom a nagy kalandot, pláne amikor nézem, nagyon szeretnék tünde is lenni. Első olvasásra beleszerettem Lórien álmába, és nagyon szívesen kirándulnék bármikor Völgyzugolyba, de az ámulaton túl épp az hiányozna, ami az otthont otthonná teszi: a csendes, meghitt béke. A nyugalom. Ha úgy tetszik, a boldog kisszerűség. Hogy nem tartozik rám a világ minden gondja-baja, hogy csak azzal kell törődnöm, ami az enyém (de azzal törődnöm kell), hogy világosak a határok és világosak a felelősségek. Hogy létezhetek boldog tudatlanságban a világ dolgairól, ha már a világ úgysem tud rólam semmit (jó eséllyel azt sem, hogy a világon vagyok)… Talán ez hiányzik legjobban jelen világunkból: ez a boldog tudatlanság. Hajlamosak vagyunk abba az illúzióba ringatni magunkat, hogy jó nekünk, hogy feldolgozhatatlan mennyiségű információhoz jutunk hozzá napra nap, miközben nem állunk meg és gondolkodunk el azon: valóban kell ezt tudnom? Szükségem van rá? Van közöm hozzá? Tudok valójában bármit róla? Hozzá tudok járulni bármivel a dolgok alakulásához? Vagy ez az információdömping csak arra jó, hogy indulatokat, fájdalmakat, kielégületlenségeket generáljon bennem, és amíg azzal foglalkozom, ami ott zajlik, tőlem jó messzire, addig se foglalkozzak a saját életemmel? Néha olyan jó lenne lekapcsolni magam az információs szupersztrádáról és nem gondolni semmivel. Csak lenni és élvezni a lét szépségét. Átadni magam a pillanatnak, a saját magam kedvére végzett munka örömének, a világ legapróbb ajándékaira való őszinte rácsodálkozásnak.

Ahányszor nézem-olvasom A Hobbitot vagy A Gyűrűk Urát, titkon elmorzsolok egy könnycseppet amikor Bilbó illetve Frodóék maguk mögött hagyják a Megyét. Mert ott van vége az idillnek. Amikor először kiteszed a lábad, hogy náladnál jóval nagyobb kalandok elébe fuss. Nekem sokat jelent, hogy az a mondat csak a legvégén hangzik el, nem akkor, amikor hazatérnek a kalandjukról, hanem amikor már mindenki, aki nálánál nagyobb kalandokba rángatná Samut, eltávozott. Amikor végre újra az lehet, ami: egy egyszerű hobbit a Megyéből.

Többiek a témában:

PuPilla

Zenka

Nima

Reea

Bill
Andi

Utóvéd:
Theodora
Loki
Bubu